Debreczeni Attila

Bíró Ferenc:
A felvilágosodás korának magyar irodalma
Balassi Kiadó, Budapest, 1994.
450 old., 750 Ft 

Ritka, hogy egy irodalomtörténeti szakmunka a megjelenést követõ néhány hónapon belül elfogyjon, keresett hiánycikk legyen, s gyors második kiadása váljék szükségessé. Örömteli, hogy Bíró Ferenc könyve erre a sorsra jutott: bestseller lett belõle. Nemcsak a korszakkal foglalkozó irodalomtörténészek várták és vásárolták, de a szélesebb irodalomértõ közönség is, a tanárok, egyetemi és fõiskolai hallgatók széles köre. A kötet, mióta megjelent, az általánosan és gyakran használatos könyvek módjára „familiarizálódott", „lilának" nevezik (a figyelmet kétségtelenül elsõ pillantásra magára vonó, igen élénk, kékes-vörösesbe játszó lila borító alapján). Így lett a harminc évvel ezelõtt megjelent hatkötetes akadémiai irodalomtörténeti kézikönyv is „spenót" a köznyelvben. Pedig Bíró Ferenc e munkája bevallottan nem pályázik sem a „spenót" felváltására, sem az azzal való versengésre: „az olvasó monográfiát és nem kézikönyvet tart a kezében. E munka egy tárgyról szól s nem vállalkozhat arra, hogy körképet adjon: éppen úgy nincs benne (például) áttekintés a korabeli folyóiratokról, mint ahogy (egyebek között) nem tartalmaz kritikatörténeti fejezetet sem, s ha a szerzõ törekedett is a teljességre, azt csak korlátozottan valósíthatta meg." (21. old.) A mû leginkább Waldapfel József majd negyven évvel ezelõtti munkájának (A magyar irodalom a felvilágosodás korában. Bp., 1957) mûfajába tartozik: korszakmonográfia. Mint ilyen azonban - bizonyos értelemben elkerülhetetlenül - kézikönyv is lesz, mert a megelõzõ kor tudományosságát reprezentáló „spenót" elégtelenségei egyre szembeszökõbbek, s megnõtt az igény egy új összefoglalás iránt, ez az elvárás pedig nincs és nem is igen lehet tekintettel a szerzõi szándékra. Elõre látható tehát, hogy Bíró Ferenc mûve nemcsak a korszakkal foglalkozó kutatásoknak válik alapmûvévé, hanem mivel az oktatásban kézikönyvként fogják használni, az irodalomértõ tágabb közönség szemléletét is meg fogja határozni az elkövetkezõ idõszakban. Mindez pedig megkülönböztetett jelentõséget tulajdonít e munkának, többet és másfélét, mint amit az egyértelmûen kiemelkedõ, maradandó értékû szaktudományos teljesítmény önmagában egyáltalán kivívhat magának.

Bíró Ferenc könyve (tárgyán kívül) lényegileg semmiben sem kötõdik említett monográfia- és kézikönyvelõzményeihez, szemléletmódjának forrásvidéke egészen máshol lelhetõ fel, amint arra a bevezetésben maga is felhívja a figyelmet: „Az irodalomtörténet (túlnyomórészt Szauder József munkássága révén), és a történettudomány (elsõsorban Kosáry Domokos nagyszabású mûvelõdéstörténeti szintézisével) nemcsak jelentõs eredményeket ért el az utóbbi idõkben, de voltaképpen tudománytörténeti fordulatot hozott létre a korszak értelmezésében. Ez a tanulmány is az õ eredményeikre épít s az általuk képviselt szemléleti tendenciát igyekszik folytatni." (10. old.) A „tudománytörténeti fordulat"-nak a monográfiában megfigyelhetõ konzekvenciáiról a késõbbiekben lesz szó, elõször inkább a Szauder József és Kosáry Domokos nevével fémjelzett szemléleti indíttatásokra vessünk futó pillantást. A folytonosság Bíró Ferenc által is vállalt szálai mellett azonban elég világosan elõtûnnek az eltérések is, amelyek a szerzõ autonóm szemléletmódjának markáns és következetes alkalmazásából fakadnak.

A monográfia a kor irodalmát funkciója felõl tárja fel, mint a bevezetésben olvashatjuk: „ha a mégis meghatározható, tehát leírható (ámbár csak az egész monográfia által leírható) irodalomfogalmat a funkciója felõl közelítjük meg, akkor e funkciót éppen a kor kulturális életének két fõszereplõje, a mûvelt, majd felvilágosult, és a laicizálódó, majd laicizálódott értelmiség egymáshoz való viszonya kínálja. [...] Itt két kultúraalakító tényezõ hol párhuzamos, hol egymásba áttûnõ történetérõl van szó, amely számos variációt tartalmaz az egyetértéstõl a különbözésig, sõt, a radikális - bár csak ritkán nyílt - elutasításig, a másik fél törekvéseinek tudomásul sem vételétõl azok kisajátításáig vagy átértelmezéséig." (18-19. old.) A korban alapvetõ változásokon átmenõ irodalomfogalom megközelítéséhez tehát a nemesség és értelmiség sajátos viszonya szolgáltat Bíró Ferenc számára fogódzót, ezt emeli a monográfia középpontjába. „Így tehát a fölöttébb kétes célkitûzés helyett, hogy elõre és külön meghatározzuk a munkánk alcímében szereplõ >>irodalom<< ismérveit (azaz: tárgyunkat azonos tulajdonsággal bíró jelenségek együtteseként próbáljuk meg felfogni), az látszott értelmesnek, ha az egységet a funkció felõl közelítjük meg, vagyis: a szóban forgó viszony leírását tûzzük ki célul. E leírásnak az elmondottak alapján a kor számunkra releváns irodalomfogalma mentén, mintegy ennek az irodalomfogalomnak a körvonalait kirajzolva kell haladnia. A tanulmány tehát nem a kor magyar és nem magyar nyelvû irodalmáról (>>tudományáról<<) beszél általában véve, hanem mind a kettõrõl úgy, hogy minél teljesebben megismerjük ezt a különös dialógust, furcsa küzdelmet vagy bizarr játszmát - az idõben változó arculatú feleket éppen úgy, mint viszonyuk változatait." (21. old.)

A mûvelt nemesség és az éppen kialakuló modern értelmiség középpontba emelése nyilván nem független a Kosáry Domokos kidolgozta mûvelõdéstörténeti modelltõl (Mûvelõdés a XVIII. századi Magyarországon. Bp., 1980), s megfigyelhetõk fogalmi kapcsolatok is. Nem kevésbé jelentõsek, vagy mondhatni: jelentõsebbek azonban az értelmezés és modellalkotás Kosáry Domokosétól eltérõ vonatkozásai. Noha az irodalom, az irodalmiság egy sajátos, történeti-szociológiai szempontrendszer bevonásával vizsgáltatik, ez nem jelenti az irodalom mint önálló szféra betagolását a mûvelõdéstörténetbe, mintegy annak részeként. A Bíró Ferenc monográfiájában vázolt modell nem követi továbbá Kosáry Domokos mûvelõdéstörténeti modelljének hármasságát, illetve az ebben munkáló szemléleti elõfeltevéseket sem. Nemesség és értelmiség párbeszéde Bíró értelmezésében a felvilágosodás kori irodalom egymást váltó nemzedékeinek az elvilágiasodáshoz való viszonya szerint alakul, arculatuk e legfõbb szempont fénytörésében rajzolódik ki.

Az elvilágiasodásnak a felvilágosodás meghatározó tendenciájaként való értelmezése az eszmetörténeti közelítés hangsúlyos jelenlétére utal a monográfiában. Amikor Bíró Ferenc a bevezetés már idézett soraiban Szauder József meghatározó indíttatását említi, akkor elsõsorban éppen a szauderi eszmetörténeti szemléletmódhoz való kötõdésére kell gondolnunk. Szauder József máig alapvetõ és megkerülhetetlen eredményeket felmutató munkássága igazi folytatásra lelt Bíró Ferenc mûvében, hasonlóan magas színvonalon. Ugyanakkor legalább ilyen feltûnõ, hogy az eszmetörténet a monográfiában nem kapcsolódik össze a stílustörténet nézõpontjával, mint Szauder József munkáiban, sõt a stílustörténeti fogalmak egészen háttérbe szorultak. Ennek oka egy elvi belátás, amelyet a szerzõ egy korábbi, alapozó tanulmányában fejtett ki: „a stílustörténeti nézõpont a korszak kutatásának nagyon is lényeges mozzanata ugyan, de nem szolgáltathat alkalmas periodizációs elvet a korabeli irodalmi folyamatok számára. A jelek szerint maguk a stílusszervezõ szemléleti tényezõk helyezkednek el a felvilágosodás kultúrájában olyan típusú összeszövõdöttségben, hogy kiemelésük és különválasztásuk óhatatlanul széttördeli az irodalmi folyamat - másféle módon talán organikusan felfogható - menetét." (A felvilágosodás kori magyar irodalom értelmezéséhez. ItK, 1979. 326. old.) Állítása igazolására a korabeli érzelmesség vagy érzékenység példáját hozza fel, amely stílustörténetileg hagyományosan a szentimentalizmus fogalma alá tartozik. „Azt mondhatjuk tehát, hogy a földi horizontok megnövekedésének (s egyúttal: az emberi természet felszabadításának) folyamata, vagyis a földi örömök iránti elfogulatlanság és fogékonyság növekedésének folyamata másfelõl egy mély nyugtalanság ébredésének és növekedésének a folyamata is volt. Mindezt figyelembe véve az a véleményünk, hogy amit rokokónak és szentimentalizmusnak nevez a szakirodalom, az az irodalomban egyazon nagy tudattörténeti áramlat két oldalának stiláris vetülete, s bár az irodalom életének menetében egy-egy szerzõnél és egy-egy idõszakra a két oldal közül valamelyik elõtérbe is kerülhet, sõt meghatározó szerepet is játszhat egy-egy író arculatának kialakulásában, mégsem választhatjuk el õket egymástól s így nem is alkalmasak arra, hogy periodizációs szempontként használjuk fel õket." (328. old.) Az állítás és bizonyítása számomra nehezen cáfolható érvényû, s úgy gondolom, valóban helyesebb a nagyon is bizonytalan körvonalú stílusfogalmakat az érzékenység eszmetörténeti indíttatású kategóriájával felváltani. (Megoldandó problémának látszik azonban a klasszicizmus értelmezése, különösen az érzékenység eme fogalmához való viszonyában. A klasszicista poétikai iskolázottság és alkotó módszer a korban egészen általános, e tény evidenciaként vétetik figyelmbe a monográfiában is. A valamiféle klasszicizmusnak a korszakban való átható jelenléte viszont esetleg fogalmi következményekkel járhat, s e téren elsõsorban éppen Szauder József munkásságának konzekvenciáival kell szembenézni.)

Bíró Ferenc monográfiájának szerkezetét tehát nem stílusfogalmak és nem homályos politikai kategóriák formálják, mint például a „spenót" felosztását, hanem a nemesség és értelmiség sajátos „dialógusának" belsõ logikája, amely a felvilágosodás nemzedékeinek egymást váltásában is testet ölt. Az 1770-es évek nemesi írói az elõzõ évtizedek egyházi értelmiségének irodalommûvelését váltják fel, míg õket, mindössze egy évtizednyi dominanciájuk után, az 1780-as években színre lépõ, immár erõsen világias értelmiség követi a magyar kultúra és irodalom színpadán. „A monográfiában elgondolt modell szerkezetének alapját ez az idõrend szerint változó szociológiai háttér adja, a fejezetek rendje azonban mégsem épülhet teljesen a kronológiai elvre. Az 1770-es évtizedet (A felvilágosodás áttörése) és a felé haladó idõszakot bemutató, A barokk és a felvilágosodás között címû fejezetek után nem következhet pusztán a XVIII. század utolsó két évtizedének tárgyalása. A kor vezérlõ eszméit és a mûfajok sorsát bemutató nagyobb egységeket csak az egész, mintegy fél évszázadnyi idõt együtt látva lehetett feldolgozni." (21-22. old.) Az így beiktatott tematikus alfejezetek, különösen az Eszmék összefoglaló cím alattiak, igen nagy nyereségei a monográfiának. A nyelvkérdés, a filozofikum és a történetszemlélet összefoglaló áttekintése a kor egészének értelmezésében alapvetõ jelentõségû változások meglátására és leírására adott lehetõséget. E részek az elvilágiasodás mint a felvilágosodás központinak tekintett kategóriája egyes vetületeit emelik ki, s állítják új megvilágításba.

A mûfajok áttekintése során a költészet történetét tárgyaló nagyobb fejezeten belül helyezkednek el az íróportrék, amelyek az elsõ két, nemzedékeket bemutató rész portréit folytatják. Bíró Ferenc nem teljes és részletes pályaképre törekszik, hanem az adott író, költõ munkásságának néhány lényegi elemét kiemelve igyekszik megragadni az adott életmû jellegzetességeit és jelentõségét. Nehéz a választás, ha ki akarunk emelni egyet-kettõt a jobbnál jobb portrék közül. Talán nem tûnik túlzottan szubjektívnak, ha elsõül a Csokonai életmûvérõl írott nagy áttekintést említem. Ez ugyanis a könyv zárófejezeteként, eleve hangsúlyos helyen áll, s a mû koncepciója szerint is Csokonait mint a felvilágosodás magyar irodalmának összegzõ egyéniségét mutatja be. A „vidám természetû poéta" életprogramjának a centrumba állítása igen jelentõsen eltér a szakirodalom több évtizedes közelítésmódjától, s ezáltal egészen új perspektívát nyújt a Csokonai-kutatásnak. De hasonlóan újszerû a Fazekas-fejezet is, ami már csak azért is fontos, mert Julow Viktor óta alig is írtak Fazekasról. Azáltal, ahogy Bíró Ferenc az életmû bizonyos evidenciáit értelmezése középpontjába emeli, új fénytörésbe kerül az egész. Köztudomású Fazekas és Csokonai rövid, de igen intenzív baráti kapcsolata, és ismeretes, hogy Fazekas kevés verset írt (a legtöbbet éppen e barátság alatt), továbbá hogy költõi életmûve igen sokszínû. E tényekbõl indul ki Bíró Ferenc értelmezése is: „az ifjú társ jelenlétében az idõsebb barát kimutathatóan fontosabb dolognak tartotta az irodalom mûvelését, mint máskor, életének más idõszakában. Ha ugyanis egész pályafutását tekintjük, sok jel utal rá, hogy számára az irodalom nem különbözött más tevékenységi területektõl, õ figyelmével hol az egyiket, hol a másikat tüntette ki, s nem állíthatjuk, hogy közöttük valamiféle hierarchikus rendet látott volna. [...] Alighanem az ihlet egyenetlen mûködésével van összefüggésben a viszonylag kis terjedelmû életmû viszonylag nagy változatossága, a versek között kevés az összekötõ szál, némi túlzással szólva: ahány vers, annyi költõi arc néz ránk." (380-381. old.) A Fazekassal foglalkozó irodalom egyik problematikus pontja így válik az életmû értelmezésének kulcsává, elhelyezve egyben Fazekast az irodalmi hagyományrendben is. Sorolhatnánk még a nagyszerû portrékat (például a Gvadányiról, Batsányiról, Virágról vagy a szerzõ korábbi monográfiájából már közelebbrõl ismert Bessenyeirõl és baráti körének egyes tagjairól), de ezek taglalása helyett inkább célszerû áttérni a már korábban említett tudománytörténeti fordulatra, amelynek szemléleti konzekvenciáit Bíró Ferenc is érvényesíti könyvében.

A modern történetírásban - elsõsorban Kosáry Domokos, Benda Kálmán és H. Balázs Éva munkássága nyomán - elfogadottá vált a XVIII. század olyan értelmezése, amely a hanyatlás helyett inkább a fejlõdést látja a kor magyar történelmében, még ha ez a fejlõdés féloldalas, viszonylagos volt is. A felvilágosodás kora így nem hirtelen, elõtörténet nélküli tüneménynek tûnik fel, sokkal inkább egy lassú érlelõdés, felhalmozódás eredményének. Az irodalom történetére nézve ez az elgondolás az 1772-ben, Bessenyei György felléptekor meghúzott éles határvonal elmosódásával járt együtt. Az irodalmi felvilágosodás értelmezésekor is egyre inkább láthatóvá váltak azok a szálak, amelyek Bessenyeiék nemzedékét az elõzõekhez kötötték. „A felvilágosodás kori magyar irodalom redukált szemléletéhez jutunk, ha csak a hetvenes évek fejleményeiben látjuk meg az alapjait, de a hetvenes éveket is redukáltan szemléljük akkor, ha csak a késõbbi fejlõdés alapjait látjuk meg benne. Ezt az évtizedet nem lehet csak kezdetként felfogni, s a korszak tanulmányozása során egyre mélyebb meggyõzõdésünkké vált, hogy elõször nem így kell felfogni" - írja Bíró Ferenc, érvényesítve a történettudományban is végbement szemléleti fordulat konzekvenciáit az irodalomtörténetírás szempontjaira nézve (12. old.). Így a monográfiában leírt „történet" kezdete a századközép tájára helyezõdik át, ott lelhetõ fel ugyanis a forrásvidéke mindannak, ami majd az 1770-es években jelentkezik átütõen. Ez a nézõpontváltás az irodalmi folyamatok újszerû értelmezését adja, s mindenképpen hiteles, meggyõzõ felvilágosodáskoncepciót rejt magában. Ennek további fontos eleme az is, hogy a kezdet határvonalának feloldása nem járt együtt a korábbi jelenségek mindenestõl való „bekebelezésével". Ahogy a szerzõ árnyaltan megfogalmazza, „a századközép táján nem kezdõdött el még ugyan a magyar irodalomban a felvilágosodás kora, de létrejött a változásokat immár magában rejtõ helyzet, hiszen megszületett a felvilágosodás kori magyar irodalom majdani két fõszereplõje: a mûvelt, a barokk világtól egyre távolodó, a dolgokat egyre inkább a saját szemével nézõ nemes és a világiak igényeihez alkalmazkodó, azaz: laicizálódó egyházi értelmiség, amely az egyáltalán nem távoli jövõben értelmiségivé alakul majd át" (15. old.). A magyar irodalmi felvilágosodás kibontakozásának gazdag és differenciált rajza - noha a koncepció körvonalai természetszerûleg már látszottak a szerzõ korábbi Bessenyei-könyvében is - a monográfia egyik alapvetõ újdonsága és értéke.

A „történet" kezdetének kifejtése széles elméleti-történeti argumentációjával hívja fel magára a figyelmet. Ennek fényében különösen feltûnõ az a tény, hogy a „történet" végének kijelölése nem kapott ilyen megalapozást. A „történet" mintegy abbamarad Csokonai halálának idején, a XIX. század legelején, mindössze annyit olvashatunk erre nézve a bevezetésben, hogy: „Ez a kor, a nyelvújítás kora azonban már kívül esik e munka keretein." (21. old.) Nem lehet és nincs is értelme számon kérni e monográfián, hogy miért nem tárgyalta még az új század elsõ két évtizedének irodalmát is, hiszen látható, koncepcionális elhatárolásról van szó. Ezt mutatja a címadás is, amely a felvilágosodás korának magyar irodalmát jelöli meg a könyv tárgyaként. Vagyis: a XIX. század elsõ két évtizedének magyar irodalma, a nyelvújítás kora Bíró Ferenc koncepciója értelmében már nem tartozik a felvilágosodás fogalma alá. A koncepcióval vitázni lehet, az ellenkezõjét számon kérni rajta azonban felesleges. Amit itt szóvá tennék, az inkább az argumentáció hiánya, pontosabban: az explicit kifejtés, a kezdetekrõl adott áttekintéshez hasonló megalapozás elmaradása. Az nyilvánvaló, hogy az egyes fejezetek olvastán fokozatosan kialakul a korszakról egy kép, amibõl többé-kevésbé érthetõvé válik a monográfiát záró határvonal kijelölése, ez azonban, azt hiszem, mégsem helyettesíti a részletesebb, legalább tézisszerû kifejtést, különösen nem a kezdetmeghatározás alapossága után. Tudom persze, hogy ezt az elvi kifejtést könnyebb számon kérni, mint megvalósítani, hiszen az érintett problémakör nemhogy sokkal kevésbé kidolgozott a történeti és irodalomtörténeti szakirodalomban, mint a kezdet kérdésköre, hanem egyenesen megoldatlannak látszik a jelen pillanatban. Ha a kezdeteket illetõen az összegzésre vállalkozhatott Bíró Ferenc monográfiája, akkor a korszak végének meghatározása tekintetében inkább egy tisztázó vita nagyszabású nyitányának tekinthetõ.

E vitában központi szerepet fog kapni Kazinczy életmûvének az értékelése. Kazinczy munkássága, amely az utóbbi években több kitûnõ monográfia és tanulmány tárgya volt, Bíró Ferenc könyvében is sokszor, sokféle vonatkozásban elõkerül (már csak a névmutató alapján is az egyik fõszereplõnek tûnik). S mégis, önálló portrét nem kapunk róla, csak a regénytörténeti fejezetben említõdik önállóan, a Bácsmegyey kapcsán. Itt a bevezetõ mondatok rögtön tisztázzák is a miértet: „Az 1800 utáni két évtized irodalmi vezére - mint köztudott - komoly szerepet játszott már az 1780-as évek irodalmi életében is. Munkásságát természetesen a maga egészében, kibontakozása felõl célszerû szemügyre venni" (217. old.), tehát a monográfia körébe nem tartozó nyelvújítási korszak (vagy ahogy Bíró Ferenc nevezi: a Kazinczy-kor) keretei között. A Kazinczy-portré elmaradása nem hiány, hanem a koncepció szerves következménye, a századforduló értelmezésének egyik lehetséges változataként. Ebbéli voltában azonban intenzív továbbgondolásra serkent, hiszen hallatlan egyértelmûséggel tesz fel olyan kérdéseket, amelyek megválaszolása szoros összefüggésben van a korforduló problematikájának megítélésével.

Mezei Márta, Csetri Lajos, Fried István, Gergye László munkáiban több vonatkozásban is újrafogalmazást kapott Kazinczy „fordulatának" a kérdése, vagyis hogy miként viszonyul egymáshoz fogsága elõtti és fogsága utáni pályaszakasza. Az említett szerzõk arra figyelmeztetnek, hogy az összetartó szálak, a folytonosság elemei jóval erõsebbeknek látszanak, mint a különbözõségek, átértékelõdések. Nem vitás, hogy Kazinczy világképe, költészete, kritikai nézetei sokat változtak az idõk során, különösen a fogság idõszaka alatt, mindez azonban mégsem érintette bizonyos alapvonások lényegi változatlanságát („a Poétai berek folytatása, esztétikailag meghaladása, magasabb szintû továbbírása az Orpheusban és a Helikoni virágokban körvonalazódott szándékoknak. Semmi esetre sem tagadása az akkori Kazinczynak, nem korrigálása, kiigazítása az 1790-es évek törekvéseinek. Tehát nem szakítás, pusztán fordulat; továbblépés, az újonnan megismert és alaposabban tanulmányozott, leginkább weimari poétikai-esztétikai eszmények felé", Fried István, ItK 1982. 269. old.; „A Tövisek és virágok vagy az esztétikai tárgyú episztolák ízlésirányukat, gondolatiságukat tekintve szerves folytatásai az 1780-as évek kezdeményezéseinek, az eltérés jobbára csak a program artikulációs formájában nyilvánul meg", Gergye László, ItK, 1995. 147. old. stb.). A folytonosság azonban azt is jelenti, hogy az 1780-as évek Kazinczyjának munkássága nem tekinthetõ pusztán elõtörténetnek a nyelvújításban kibontakozott tevékenységéhez képest, vagy, más szóval, a kibontakozás nem csak a nyelvújítással kezdõdik el pályáján. S akkor miért ne lehetne a XIX. század elsõ két évtizedének Kazinczyját a XVIII. század végének Kazinczyja felõl is szemlélni?

Úgy gondolom (az említetteken és idézetteken túl is), nem egy jel utal arra, hogy a nyelv- és ízlésreformot kezdeményezõ Kazinczy Ferenc törekvései meghatározóan az 1780-as, 1790-es évek fordulójának mentalitásába, kultúrájába, irodalmiságába mélyesztik gyökereiket. Ebben az idõszakban formálódik ki Kazinczy ízlésfogalma, amely az irodalom újszerû értelmezésének lehetõségét hordozta magában azáltal, hogy kiszakítani törekedett azt a felvilágosult tudományosság fogalmi körébõl, s a szubjektivitás felé mozdította el mind az alkotás, mind a befogadás felõl értelmezve. Ízlésfogalma a kellem kategóriája jegyében bontakozott ki, ennek képviseletét programszerûen is hirdette, miként azt Gergye László kimutatta Az áldozó címû versrõl készített szép elemzésében. A gráciaköltészet, a dal, az idill, a levélregény mûfajai, melyeket Kazinczy ebben az idõben mintateremtõ érvénnyel mûvelt, részei lettek egy sajátos, az érzékenységre jellemzõ irodalmi világalkotásnak. Ez az irodalmi törekvés igen közel áll ahhoz a jelenséghez, amelyet Schiller tanulmá-nyaiban részben a naiv, részben a kellem fogalmával ragad meg. Fontos kiemelni továbbá, hogy a XVIII. század végi irodalmi megújulás lényegében a Kazinczy kijelölte eme úton indult el. Aztán õ maga is módosított pályáján, ízléselvén, ez a módosítás azonban nem jelentett szakítást e téren sem. Igen érzékletesen kimutatható, milyen erõs szálak fûzik a fentebb stíl fogság utáni fogalmát a századvég kellemfogalmához.

Ugyancsak fontosnak tartom, hogy a nyelvújítási harcok idõszakában megfigyelhetõ tekintélyelvû vezéri ambíciók elég egyértelmûen az Orpheusban megtestesült korábbi költõszerep, a „pap" és a „katona" (lásd Aranka Györgyhöz írott 1790. március 25-i levelét) kettõs szerepe újraérvényesítésébõl fakadnak. A szépség oltárán áldozatot bemutató pap és a világosítás eszményeiért harcba szálló katona egyaránt saját kiválasztottságának tudatából merít erõt és igazolást, akárcsak az örökösen a költõi halhatatlansághoz fellebbezõ, a fentebb stíl eszményének hódoló és azt uralomra juttatni törekvõ Kazinczy-Héraklész, akinek a Tövisek és virágok nyitóepigrammájában festi magát. Szerepfelfogása, önértelmezése és magatartása a legmélyebben folytonos, s jellegében eredendõen a józsefi kor mentalitásából fakad, amely eszméltetõ élménye volt. A XIX. század elsõ két évtizedét (persze különösen a másodikat) oly erõteljesen meghatározó „kulturrevoluciós" törekvései, hogy a lasztóci levelek Kölcseyjének immár bíráló élû okfejtésére utaljunk, egy megelõzõ idõszak közegébõl származtak, s a történetiség, a szerves fejlõdés evolucionista gondolatával terhes korszakban fejtették ki leginkább hatásukat. Ellentmondásos voltuk, minden kétségtelen jelentõségük ellenére, azt nem tagadva, sok tekintetben (de persze más tényezõkkel együtt) ebbõl a némileg késõi kibontakozásból származik. Nem véletlen, hogy az új század legelejének sajátos világához leginkább kötõdõ költõk csak idõlegesen maradtak Kazinczy vonzásában: kikerülni lehetetlen volt, akárcsak követni.

Mindez azonban egyúttal azt a kérdést is újraérvényesíti számomra, hogy vajon kivonható-e Kazinczy munkássága a felvilágosodás fogalomkörébõl, s tágabban: a nyelvújítási harcok kora, a Kazinczy-kor nem értelmezhetõ-e ugyancsak a felvilágosodás korszakán belül. E kérdések megválaszolása, valamiféle szakirodalmi konszenzus kialakulásának a lehetõsége még távolinak tûnik, de nagy valószínûséggel mondható, hogy e problematika lesz az elkövetkezõ idõszak egyik fõ kérdése. A felvilágosodás és romantika, a XVIII. század második felét meghatározó érzékenység, mely jelentõsen átformálta a felvilágosult szemléletmódot és irodalmiságot, valamint a Szauder József által bevezetett fogalom, a neoklasszicizmus (hogy csak a talán legfontosabbakat említsem) elsõsorban egymáshoz való viszonyukban kiáltanak tisztázó viták után. Bíró Ferenc korszakmonográfiája e folyamat jelentõs állomása, még ha explicite nem fejti is ki álláspontját a századforduló irodalmi (korszak?)vált(oz?)ásainak kérdését illetõen. Elhatárolásai, okfejtései - akár elfogadóan, akár vitatkozva - e szempontból is megkerülhetetlenek.

Az összegzések, jól tudjuk, legalább annyi új utat nyitnak, mint amennyit lezárnak, éppen ebben áll eredendõ jelentõségük. Bíró Ferenc monográfiája után nem lehet a korábbi összegzések irányából tekintenünk a felvilágosodás korára. A nagyívû koncepció, a tematikus áttekintések, a részletelemzések, a portrék gazdagsága és harmonikus egybeilleszkedése - a ricoeuri fogalom szerint - „valószínûbb" értelmezést nyújt, mint bármely eddigi. „Ez azt jelenti - írja Bíró Ferenc a könyv bevezetésének végén (22. old.) -, hogy a tudományos munkákat nem az önmagában csak modellálható, de nem >>rekonstruálható<< valósághoz, hanem más értelmezésekhez lehet és kell mérni. E számunkra nehezen vitatható belátás a kutatót elõdeivel való versengésre ítéli, ám e versengésben senki más nem segítheti jobban, mint az elõdök." Bíró Ferenc mûvét forgatván óhatatlanul az jut eszünkbe: soha jobb tanítómester „elõdöt" és nemesebb vetélytársat a „versengésben".

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: buksz@c3.hu