Csányi Vilmos:
Viselkedés, gondolkodás, társadalom: etológiai megközelítés
Akadémiai Kiadó, Budapest, 1994.
Pszichológiai Mûhely, 10. kötet, fõszerkesztõ: Popper Péter.
224 old., 363 Ft

A kiváló biológus az etológia, a genetika, a társadalomtudományok és az ember önszemléletének kapcsolatáért oly sokat tevõ Csányi Vilmos tizenegy, az utóbbi öt-hat évben írt tanulmányát foglalja össze ez a kötet. Sajnos úgy - s ez nem túl hízelgõ a szerkesztésre -, hogy e tanulmányok elsõ megjelenésérõl az olvasónak semmi tudomása nincsen, csak egyéb olvasmányaiból tudja, hogy például a Kardos Lajos-recenzió a Magyar Pszichológiai Szemlében, A személyiség mint evolúciós rendszer címû írás egy Balogh Tibor szerkesztette személyiséglélektani kötetben, a lorenzi koncepcióról szóló írás az egyik magyar nyelvû Lorenz-kötet bevezetéseként jelent meg és így tovább.

Félre azonban a fanyalgással, ezek a tények talán csak azt a filológust érdekelnék, aki a gondolatok replikatív rendszerében szeretné pontosabban tisztázni az identikus replikáció menetét. Ennél fontosabb a szerzõ mondanivalója. A dolgozatok jó része - egyetlen kivétellel - Csányi Vilmos átfogó koncepcionális elképzeléseit tükrözi. Azokat az írásokat foglalta kötetbe, amelyek mintegy tizenöt éve megfogalmazódott általános evolúciós elméletének „melléktermékeként" azt hivatottak itt mutatni, hogy a többszintû evolúció feltételezése hogyan alkalmazható a pszichológiai és társadalmi folyamatok értelmezésére. Maga a kivételnek nevezett írás igen hosszú, tüzetes tanulmány a halak „elkerülõ" tanulásáról. Az olvasó nemcsak azt tanulhatja meg belõle, hogyan vált az eredeti természetmegfigyelõ lorenzi etológia igen minuciózus kísérleti tudománnyá, valamint hogyan lehet laboratóriumi körülmények között vizsgálni az olyan kitüntetett etológiai fogalmakat, mint a kiváltó ingerek fogalma, hanem azt is, mit is jelent egy modelláló szempontú komplex tanuláselmélet. Olyan lényként mutatja be ez a felfogás „már a halakat is", akik nem egyszerûen ki vannak szolgáltatva környezetük tanulást eredményezõ eseményeinek, hanem egyrészt aktívan modelleket próbálnak konstruálni errõl, másrészt ennek érdekében állandóan kutatják a környezetet. A klasszikus pszichológiában külön témaként szereplõ kutató viselkedés és az elhárító tanulás ebben az izgalmas etológiai modellben közös értelmezést kap.

A szakpszichológus olvasó számára a csemegét Csányi több írása jelenti. Ellentmondásos, nem triviális és provokatív szerzõrõl van szó. Az egyik oldalon, ahogy az a tömegközlésben való szerepléseibõl is kitûnik, Csányi Vilmos a modern társadalom és a biológia kapcsolatát keresõ szerzõk közül a „lágy mozzanatokat", a viselkedés és a kultúra jelentõségét, illetve a nem versengõ elemeket hangsúlyozó biológusok közé tartozik. A szokásos agresszió- és rivalizációközpontú biológiai emberképpel szemben a józan természettudós összehasonlító szemlélete segítségével állandóan azt hangsúlyozza, hogy az ember viszonylag mennyire kevéssé agresszív lény, milyen fontos szerepet játszik versengéseiben, ha azokat különbözõ terepekre, például és kitüntetetten szimbolikus terepekre teszi át, és így tovább. Ugyanez a Csányi Vilmos azonban meglehetõsen határozott azt illetõen, hogy a biológia nem egyszerûen „kedvenc tudomány", scientia amabilis kell legyen, hanem a tudományos redukció és magyarázat vezérelve a társadalomtudományok számára. A Kardos Lajos könyvérõl szóló recenziójában írja, hogy „A pszichológia és általában a társadalomtudományok azon, sokszor megfogalmazott igénye, hogy csak a saját szintjén, csak a saját fogalmi rendszerében tanulmányozható, elavult és elfogadhatatlan. A pszichológia számára az etológia, az evolúciós biológia, a genetika fogja az axiómákat, elõfeltevéseket szolgáltatni. Csak ezekre épülhet rá a pszichológia saját konstrukciója." (30-31. old.) A pszichológusok természetesen sosem szerették ezt a határozott autonómiacsonkító felfogást s persze ezt az egzisztenciális rivalizációval együtt járó igen határozott redukciós tudományképet.

Nézzük elõször a „redukciós oldalt", ennek téziseit s gondjait. Csányi Vilmos sokszor meglehetõsen kritikus a pszichológiával. Eközben gyakran rajta lehet kapni kissé elnagyolt és történetietlen beállításokon. Kardos könyvérõl írva például számon kéri (33. old.), hogy a molekuláris genetikától az agyunkban mûködõ neurális modellekig vezetõ elgondolásokat „nagy büszkén elutasította az állatpszichológia". Csányi azonban megfeledkezik két mozzanatról. Az egyik az, hogy az összehasonlító lélektani gondolkodásmód keletkezésében a múlt században igenis nagy szerepe volt magának a darwini gondolkodásmódnak (gondoljunk akár csak Lloyd Morgan munkáira vagy Thorndike szelekciós tanulás-felfogására), a másik pedig, hogy az állatlélektanon számon kért genetika és neurális modellálás csak az utóbbi néhány évtized terméke. A húszas évektõl egészen a hatvanas évekig módszertani szempontból józanul járt el a kísérleti állatpszichológus, amikor komoly magatartásgenetika hiányában nem spekulált a viselkedés öröklött egységeirõl vagy a magyarázó evolúciós modellekrõl. Intellektuálisan ez kétségkívül nagyon zárttá tette vállalkozását. Az egységes tudománynak éppen abból a rendszerelméleti szempontjából tekintve azonban, amelyet Csányi olyan határozottan képvisel például a személyiségrõl és a társadalmi kreativitásról vagy az evolúciós metaforáról szóló írásában, nagyon is józanul járt el.

Csányi Vilmos õszintén és komolyan hisz a tudomány egységében. Ezt a mai világban igen kevesen merik ilyen határozottan tudatni: a jelenségek vizsgált magasabb szintjét mindig világos redukció keretébe kell helyeznünk. Ez az õszinte hit az egységes tudományban néhol a történeti folyamatok leegyszerûsítésével jár együtt. Annak érdekében, hogy az interdiszciplináris szemlélet újdonságát, maiságát elõtérbe állítsa, sokszor úgy mutatja be a természettudományokat, mint ahol jellegzetes lett volna a partikularizmus, a többi terület eredményeinek figyelembe nem vétele. Ez igaz a katedra parokializmusra, de sosem volt igaz a tudomány nagyjaira. Amikor olyan büszkék vagyunk a mai interdiszciplinaritásra, gondoljunk csak arra, hogy a pszichológiában olyan központi szerepet játszó tudósok, mint Helmholtz vagy Darwin, mit is jelentettek valójában saját korukban. Azokat az átlépéseket, amelyeket Csányi maga is olyan szeretettel mûvel, és annyira a mai kor sajátjának tart, bizony a XIX. század nagy tudósai igen határozottan megtették.

Csányi Vilmos a könyvben tüzetesen kifejti evolúciós gondolatmenetének alapjait, többek között az evolúció mint metafora és mint gondolkodásmód fejlõdésérõl szóló nagyszerû történeti esszében. Sokszor észrevették már társadalomtudósok és pszichológusok is, milyen vonzó Csányi evolúciós gondolatmenetében a replikatív rendszerek komponens felfogása, mely a társadalomtudós egyszerû nyelvére lefordítva azt jelenti, hogy a gondolatok, tárgyak és társulási viszonyok tekintetében is evolúciós rendszereket tételezhetünk fel. Fontos és provokatív gondolatként és az ökológiát hangsúlyozó mai biológia felfogásának kiterjesztéseként fogalmaz meg Csányi egy olyan képet, amelyben az evolúció lényege nem a rendszerhez képest külsõ szelekció, hanem egy olyan szelekciós mechanizmus, ahol a szelekció forrása magán a rendszeren belül van. Ennek részletei most nem érdekesek számunkra, de ez módot ad arra, hogy az evolúciós gondolkodást kiterjesszük a társadalmi önfejlõdésre anélkül, hogy valami naiv vagy lapos szociáldarwinista gondolkodásmódba kerülnénk. Amikor a párválasztásra, a személyiségre vagy a versengésre terjeszti ki gondolkodásmódját, az általa képviselt és közvetített etológia számos közvetlen társadalomtudományi implikációja kerül elõ érdekes módon. Az egyik a már említett kérdés, milyen mértékig versengõ lény az ember, a másik az adaptivitás problémája, amely Csányi írásaiban még elsõsorban a biológiai adaptációval kapcsolatban jelenik meg. Hogyan kezelhetjük az adaptációt mint kiinduló fogalmat anélkül, hogy a körbenforgás veszélye fennállna? Vagyis anélkül, hogy úgy tartsuk, minden, ami fennmarad, adaptív, s azt, hogy adaptív, onnan tudjuk, hogy fennmaradt (ezt szokták Gould nyomán a panglossi paradigmának nevezni). Azóta számos területen kiderült, hogy a Csányi által is emlegetett gondok az adaptációs paradigmával nagyon konkrét formát ölthetnek, például a nyelv vagy a kultúra „melléktermékként" történõ értelmezése Gould vagy éppen Chomsky munkáiban ebbe az irányba mutat.

További különleges, érdekes mozzanat a tárgyszeretet vagy tárgyak iránti különleges érdeklõdés és a szabályrendszer jelentõségének kiemelése az emberi kultúra biológiai alapjait illetõen. Valójában a szabályok és tárgyak problémája Csányinál elsõsorban mint az emberré válás kérdése jelenik meg. Az utóbbi néhány évben a modern kultúra az ember önképének alapvetõ kérdésévé vált más szempontból is. Ami a tárgyakat illeti, a minket körülvevõ különleges információhordozó tárgyak saját magunkat és életünket alakító szerepével (egyszerûen a számítógépes és a hozzá kapcsolódó hálózati forradalom emberalakító jellegével) kapcsolatos viták rámutatnak arra, hogy tárgy és ember viszonya nemcsak a kezdeteknél fontos. Ami pedig a szabályokat illeti, az ember belsõ vilá-gát „kinyitó" kognitív pszichológia és a mesterségesintelligencia-kutatás egyik legfontosabb vitatémája az utóbbi tíz évben, hogy milyen értelemben tekinthetõk a szabályok az emberi élet belsõ realitásának vagy csak külsõ korlátozó tényezõnek? Ez a konnekcionizmus köré kapcsolódó vitarendszer igen határozottan rámutat arra, hogy a szabályok biológiai, etológiai értelmezése igen alapvetõ mondanivalóval bír a lelki jelenségek felépítésére vonatkozó belsõ vagy - Csányi kissé ironikus megfogalmazásait használva - a „saját átköltésében" fogalmazó kognitív pszichológia számára is.

A biológus néhány spekulatív kirándulást tesz a társadalmi alkalmazkodás és autonómia problémái irányába is. Egész dinamikus önszervezõ és az átalakulás forrásait belül keresõ szemléletének megfelelõen az autonóm rendszerek létrejöttét és a liberális társadalomképet valami olyasmiként állítja be, mint ami a nagyobb variábilitást biztosítva jobban összhangban van a modern etológia emberképével. Mint minden hasonló kirándulásnak, ennek is vannak azonban buktatói. Az autonómiát például a leghatározottabban az ipari forradalom utáni társadalmakkal, azoknak is csak egy részével kapcsolja össze. Sok olyan megfigyelés is van azonban, amely az autonómiát már a görög kultúra bizonyos mozzanataiban felismeri (össze is kapcsolja persze azzal, hogy a görögségnek különbözõ kulturális hatások között kellett egyensúlyoznia). Igaz, hogy az autonómia csak szigetekben volt jellemzõ, de, mint például Piaget fejlõdéskoncepciója hangsúlyozza, az autonómiaeszmény megszületéséért igen sokat tett a logika és az érvelés, s a nem tekintélyen alapuló koherenciateremtés. Ez persze csak eszmény, de végül is a modern ipari társadalomban is eszmény a racionális koherencia, melyet, mint éppen Csányi is rámutat, nagyon sokszor rúgnak fel a hagyományos értékrendek.

Számos izgalmas kérdést vet fel a társadalomtudomány felõl érkezõ olvasóban a többször visszatérõ gondolatmenet, ahogy Csányi a közvetlen társas és a társadalmi csoportosulások és szervezõdések viszonyát vizsgálja. Egyszerre érdekes kérdés az mind az emberré válás idején (hogyan lesz az elsõdleges hominid csoportokból társadalom), mind pedig a modern világban. Csányi, ha jól olvasom, az elsõdleges csoportokra egy meglehetõsen hierarchikus, a harmóniát a békeszeretõ tekintélyszemélynek való engedelmeskedéssel és a tekintélyszemély megbocsátóan gyõzedelmes viselkedésével kapcsolja össze. Nem azt akarom vitatni, hogy mindez helyes olvasata-e annak, ahogyan az etológia értelmezi vagy értelmezheti az emberi csoportokat. Inkább azt tartom izgalmas kérdésnek, hogyan lesz ebbõl az elsõdleges csoportokon belüli hierarchikus szervezõdésbõl az a liberális és autonóm csoportok közötti kép, amelyet a modern társadalom eszményeként állít elénk, emberileg egyébként igen rokonszenvesen. Nemcsak kétféle értékrendet látok itt, hanem annak a megoldatlanságát is, s ez igazán izgató intellektuális kérdés, hogy a kifejlett, kibontakozott társadalmakban milyen viszonyok vannak például a szocializáció során az elsõdleges csoportok és a társadalom között, s hogyan kapcsolódik a társadalmak szintjén való szervezõdés az eszmék evolúciójához, amelyrõl Csányi olyan szívesen ír.

A könyv érdekes és csak ajánlható olvasmány mindazoknak, akik Gould, Dawkins, Dennett vagy Maynard Smith olvasásával megfertõzõdtek attól a gondolattól, hogy a modern biológiának izgalmas, bár nem kész recepteket adó mondanivalói vannak az emberrel foglalkozó összes tudomány számára. Két, nem is hiányérzetet, hanem kiegészítõ mozzanatot tennék hozzá a Csányi által felkínált gazdag repertoárhoz. Az etológiának elsõsorban olyan kérdéseit mutatja be mint emberi relevanciával bírókat, ahol az evolúciós elmélet a társak közötti viszony magyarázata segítségével vonatkoztatható az ember, ha úgy tetszik, lelki, ha úgy tetszik, társadalmi életére. Van azonban, ma már jól látjuk, az evolúciós elméletnek egy másik s egyre jobban kidolgozott implikációja is. Maguk az individuumban lévõ megismerési rendszerek is egy ökológiailag lehorgonyzott evolúciós magyarázatot igényelnek, s kaphatnak is. Gondoljunk egy nagyon egyszerû problémára. Mi indokolja, hogy éppen olyan színlátó rendszer alakult ki, amilyen kialakult? Természetesen itt is a természetes szelekció és versengés mozzanatai adják a végsõ magyarázatot, de nem annyira a párválasztásban való sikeresség, hanem a környezeti kontingenciára való ráhangolódás az izgalmas és érdekes adaptációs mozzanat. S ez a gondolatmenet a megismerés szervezõdésének igen sok oldalára kiterjed. Nemcsak a motiváció s a társas kapcsolatok válnak ezáltal izgalmas témává az etológia számára, hanem a Csányi által is olyan fontosnak tartott megismerési modellek pontos belsõ részleteinek levezetése is.

Ennek során kitüntetett jelentõséget kap az a probléma, milyen magyarázó értéke van az egyedfejlõdésnek. Csányi is világosan látja és hangsúlyozza a fejlõdéstudományok fontosságát. Az utóbbi évtizedben ezek nemcsak a társas kapcsolatokra és motivációkra (agresszió, versengés, óvodáskori csoportszerkezet stb.) váltak egyre kidolgozottabbá, hanem az elsõdleges megismerõ és társas interpretáló rendszerek etológiai értelmezéseit is egyre világosabban látjuk már a csecsemõknél. Ezt a két mozzanatot nem azért említem, mintha Csányi megfeledkezne róluk, sõt munkásságában meglehetõsen fontos szerepet játszanak: inkább az olvasó számára jó tudni, hogy azt az igen gazdag, a személy és a társadalom felé nyitó perspektívát, amit Csányi könyve bemutat, ezek a kissé szárazabb evolúciósan értelmezett mozzanatok teszik egy teljes s a Csányi-féle „redukcionizmussal" valóban fenyegetõ ígéretté.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: buksz@c3.hu