Szenzáció
A XX. század a magyar napisajtó
címlapjainak tükrében 1900-1990
Válogatta, bevezette: Vince Mátyás
Gazdasági Média Kiadó,
Bp., 1996.
287 old. 2900 Ft
„Szenzáció - kiáltja a rikkancs, kezében az aznapi újságot lobogtatva, az aktuális hírek közül a legizgalmasabbat ajánlva a közönség figyelmébe." Ezzel a mondattal kelt egyértelmû várakozást Vince Mátyás kötete iránt. Ami állandóan a szenzációnyújtásra van kihegyezve, és amit rikkancs árul, az a bulvárlap sajtómûfaja. Még az is, aki a kifejezést nem tekinti szitokszónak - politikai viták szóhasználatában leginkább az -, ösztönösen érzi, hogy nem egészen mértékadó, túlfûtött és távolságtartással kezelendõ sajtómûfajról van szó. Helytálló ez az érzés, meg nem is, ám ha valaki ennek a hírlaptípusnak a segítségével a XX. század képét akár csak megközelítõ hitelességgel is fel akarja idézni, nagyon pontos meghatározásokat és körülhatárolásokat kell tennie.
Azonnal egy apró megjegyzés: a rikkancsok nem „szenzáció"-t kiabáltak, hanem valamilyen izgalmas címet, igyekezve egymáson túllicitálni. A versengés hamarosan oda vezetett, hogy olyan „címeket" is harsogtak, amelyek benne sem voltak a lapban. (De mire az újságolvasó erre rájött, hol volt már a rikkancs!) Ezért aztán már a bulvárlapok megjelenését követõ évben, 1897-ben rendelkezés született arról, hogy csak az újság címét és árát szabad kikiabálni. Ez a tilalom nem csak a monarchiabeli vaskalaposság eredménye volt, hiszen már régebben élt Nyugat-Európa-szerte.
A fogós kérdések közé tartozik, mi is a szenzáció lényege. Vajon csak egy kifejezésmód - mint mondjuk, jó esetben, a tudománynépszerûsítés - vagy egy különleges kommunikációs jelenség? Ez nem elvont kérdés: megválaszolásán múlik, hogy például a szóban forgó kötetet minek tekinthetem.
Az igény az információ szenzációformában való nyújtására valamikor az 1880-as években kezdett körvonalazódni. Igényelte a közönség, mely egyre népesebb lévén, mindinkább tömegként viselkedett - és megnyerésükre, azaz a példányszám növelésére tekintettel igényelték a lapok is. Az elindult folyamat 1896-ban manifesztálódott, amikor néhány hónapra egymástól két olyan újság is megindult, mely az utcán közlekedõ, dolgai után futó modern (nagy)városi ember figyelmére és aprópénzére pályázott. A Friss Újság a kora reggel munkába menõk, az Esti Újság pedig a délután munkából, hivatalból, üzletbõl üzletbe sietõk népes közönségét tekintette lehetséges olvasóközönségének. Mekkora kör volt ez? A millennium évében már napi mintegy 200 ezer utas használta Budapest közlekedési eszközeit. Ez a közönség persze hagyományos módon, a hírlapi elõfizetés vagy a könyvesbolti, esetleg vegyeskereskedésbeli elárusítás útján megközelíthetetlen volt, viszont közéjük lehetett hatolni az utcai árusok (õket nevezte el rikkancsnak a költõ Kozma Andor) és a pályaudvarokon felállított újságos bódék segítségével. A siker növekvõ mértékben igazolta az újítást, s egy évtizeddel késõbb legalább napi 60-80 ezer, sõt a legnépszerûbbek 170-180 ezer példányban jelentek meg. Aztán elkövetkezett 1910 áprilisa, megindult Az Est, hamarosan 250 ezres, az elsõ világháború közepe táján olykor napi közel félmilliós példányszámmal - nem világnyelven, hanem egy igen is szûk nyelvközösség számára nyomtatva!
Az Est nem kis részben azért lehetett hosszú idõre Magyarország legnagyobb példányszámú napilapja, mert megértette - pontosabban az angolszász nyelvû sajtóvilágból átvette - a sajtóhír, az újdonság, a szenzáció újszerû felfogását. A magyar politikai napilapok, a „mértékadó" sajtó hagyományosan túlnyomórészt napi politikai kérdésekkel foglalkozott, nyílt vagy burkolt pártpolitikai elkötelezettséggel. Erre mi sem jellemzõbb, mint hogy a szenzációlapnak tekintett A Nap fejlécében hirdetett fõmunkatársa nem népszerû bûnügyi riporter volt, hanem költõ, mûfordító és mindenekelõtt dühödt ellenzéki, a demagógiát sem megvetõ publicista, Ábrányi Emil. Ennek megfelelõen az újság hemzsegett a politikai leleplezésektõl, csemegéktõl - de A Nap a legalacsonyabb példányszámú bulvárlap maradt. Az Est újítása szerint a hírnek, a szenzációnak nem volt kitüntetett tárgya: a politikát úgy tekintette, mint az élet egy területét a sok közül, s vele egyformán érdekelte a gazdasági élet, egy-egy sportesemény, mûszaki újdonság, bûnügy, kulturális intézménylétesítés vagy akár egy új irodalmi mû megszületése.
Az Est nyomán megújult, tulajdonképpen akkor született meg a magyar szenzációsajtó. A megszületés azonban nem jelentett változatlan fennmaradást, hiszen a Tanácsköztársaság idején, majd 1948-at követõen évtizedekre a szenzáció is, a bulvársajtó is polgári csökevényként, hivatalból üldözendõvé vált. Tehát létezésének egy százada alatt megjelenése és jelentõsége, ennek megfelelõen korlátozott rendezõelvként való felhasználási lehetõsége is igencsak változékony volt.
Vince Mátyás kötetének összeállításakor a szenzáció és bulvársajtó változásainak imént vázolt folyamatát nem vette figyelembe, s így óvatlanul azt tûzte ki célul, hogy a történetileg többé-kevésbé fontos, sõt a történelmi emlékezet által megõrzött eseményeket kilencven év távlatából, napi friss hírként gyûjtse össze, ráadásul úgy, hogy azoknak címlapi eseményeknek kellett lenniük. Teljesíthetetlen szempontrendszer! Pedig elég visszatartó erõnek kellene lennie már önmagában a napi sajtó lényegének is, amikor történeti nyersanyagként kívánjuk felhasználni - lásd Kosztolányi találó meghatározását „a perc mûvészetérõl".
Vince érdeklõdésének elõterében nem a lapok, hanem a politikai események álltak, olyannyira, hogy amikor nem talált megfelelõ címlapot a bulvársajtóban, felhasználta a komoly „véleménysajtót" (ezt a találó megnevezést Vészi József használta), sõt hivatalos lapokat vagy akár manifesztumok, hirdetmények sajtóbeli közzétételét is, aminek már végképp édeskevés köze van az újságíráshoz. A Ferenc József által aláírt hadüzenet 1914-ben, a Vörös Újság címlapi cikkei 1919-ben, alkalmanként a Népszava címlapjai, a Budapesti Közlöny (!) 1919. augusztusi száma vagy a Szabadság címlapja a földreform meghirdetésével 1945-ben, aztán a számos Szabad Nép, Magyar Nemzet, késõbb Népszabadság és sok hasonló lap címoldala rokonságot sem tart a szenzáció szempontjával. Hogy Saigon kapitulált vagy Brezsnyev meghalt, sem egykorúan, sem ma nem tartozik a szenzációk közé. A jelenhez közeledve talán maga Vince Mátyás is megfeledkezett kötete eredeti célkitûzésérõl, mert az utolsó három évtized protokollízû összeállításában a legkevesebbszer az Esti Hírlapot szerepeltette, éppen azt az újságot, mely 1956 decembere után egyedüliként igyekezett életben tartani a bulvársajtó hagyományait.
A politikai történet kötelezõ eseményei mellé meglehetõsen kevés másféle szenzáció került. Kevés a bûnügy, zömmel a két világháború közti idõkbõl, s azok meg mintha a politikailag „kötelezõ" témákkal ellentétben épp hogy esetlegesek volnának. Mennyivel inkább érthetõ és a köztudatban megmaradt személy, esemény az amerikai Dillinger vagy a Lindberg-bébi, mint Mágnás Elza meggyilkolása, vagy a daraboló gyilkos, Ledererné elfogása, amirõl egykor még kuplé is íródott? Sportesemények meg éppenséggel csak az ötvenes években tûnnek fel - holott legalább az 1936-os olimpia magyar sikerei miatt már akkor címlapra kerültek.
Nem kötekedésként, nem is a válogatáskötetekkel kapcsolatos állandó lehetõségként sorolom a vélt vagy valódi hiányokat. Azt hiszem, ezek is visszavezetnek a válogatási szempontok tisztázatlanságához. A század elsõ évtizedeiben is nyugodtan lehetett volna a mértékadó sajtó címlapjai közül válogatni, és a szenzációt lehetett volna az ordító címeknél tágabb körben, magukra a címlapi cikkek szövegeire kiterjesztve is értelmezni. Vagy egyszerûen a „szenzáció" kifejezést kikerülni, s inkább az újdonságot, a hírt venni rendezõelvnek.
Az elsõ világháború elõtti évtizedekre kialakult a magyar ellenzéki sajtó olyasféle stílusa, hogy azt nyugodtan tekinthetjük a figyelemfelkeltés fokozott formájának. Ha A Nap szerepelhet a kötetben A Vörös Péntek címet viselõ, 1905. szeptember 16-i számúval, vajon miért lett volna kevésbé markáns a Budapesti Hírlapban A kísértés órái cím az 1905-ös darabontkormány kinevezését megelõzõen, vagy Az erõszak elsõ lépése címmel megjelent szám néhány nappal késõbb az ellenzéki koalíció megszületésekor? A sejtelmes és rövid, pregnáns címeket kifejezetten kedvelte az egyik legbefolyásosabb függetlenségi szellemû újság, a Magyarország is. A polgári radikális lapok - mint a Budapesti Napló - egy másfajta, kihívó-megbélyegzõ címadást alkalmaztak, melyek a maguk korában felértek a bulvársajtó hatásával. Bizonyság erre, hogy az államhatalom és különösen gyakran maga Tisza István miniszterelnök úgy is reagált rájuk, a képviselõházi támadások is egyenlõségjelet tettek a bulvársajtó, a hírlapírói zsarolás, a revolverezés és az ellenzéki hangvétel közé.
Persze e lapok különbsége nem elsõsorban a hangerõben nyilvánult meg, hanem kulturálisan, a stílusban és a megcélzott társadalmi rétegeket illetõen. Polgári, középosztályi rétegeknek szóltak a fent említett lapok - és ezek sem hiányoznak ebbõl a kötetbõl, csak aránytalan kisebbségbe szorultak -, és az alattuk álló rétegeknek, „a tömegnek" készültek a bulvárlapok. Vagy egynemûvé kellett volna tenni a válogatást, vagy kiegyensúlyozni.
A XX. században a tömegek politikai tényezõvé válásával párhuzamosan - részben azt szolgálva, részben annak következményeként - a tömegsajtó jelentõsége megnövekedett, és eszközei elterjedtek a magyar sajtóéletben is. Ebben a válogatásban az idõben elõrehaladva éppen a bulvárlapok szorulnak egyre jobban háttérbe. Meglepõ, de gyanítom, hogy ez részben annak a válogatói alapelvnek a következménye, mely szerint „Eltekintettem a mai szemmel túlzó, az eseményt nem a súlyának megfelelõ címekkel megjelentetõ elsõ oldalaktól [...] - írta Vince Mátyás. - Igyekeztem eltekinteni a pontatlan, félrevezetõ címekkel jelentkezõ címlapoktól is, s tudatosan nem vettem be a válogatásba néhány szélsõséges hangvételû lapot." Zárójelben megjegyezve, ez a körülhatárolás leginkább arra emlékeztet, amivel minden korban támadni szokták a sajtót, és semmiképpen nem illik egy olyan kötethez, amelynek „szenzáció" a címe. Sõt: éppenséggel ellentmond neki. Arról már nem is beszélve, hogyan lehet „a szélsõségek" sajtóbeli megjelenését rendezõelvként kirekeszteni éppen a XX. századból, mely jórészt a politikai szélsõségek története!
De hát mindez persze nem is valósul meg következetesen, ezért e szempont leszögezése és az egész Bevezetõ inkább úgy hat, mint valamiféle elõzetes védekezés a válogatási hibák és hiányok felhánytorgatása ellen. Talán jobb lett volna, ha elmarad, és könnyebben, egy széles körûen tájékozott ember nyíltan vállalt ötletszerûségével adott volna válogatást Vince Mátyás, „az én XX. századom" szubjektivitásával. Ez a sajtóválogatási kiadványtípus közismert mindenfelé, és népszerû, elsõsorban az Egyesült Államokban. A kötet azonban fontosabb magyar nyelven, mint elõdei angolul vagy más világnyelveken, egyszerûen eddigi hiánya miatt, és mert legalább vázlatos képet nyújt néhány fontos régi és közelmúltbeli, tömegeket befolyásoló hírlapról.