Szakály Ferenc legújabb tanulmánygyûjteményének címe a XVI. századi magyar történelem két fontos és izgalmas történeti kérdését köti össze: Mezõváros és reformáció. Az öt tanulmány központi alakjai, szereplõi (a két Schreiber Farkas, Szegedi Kis István, Skaricza Máté, Trombitás János, szegedi és nyírbátori polgárok stb.) szinte mind kapcsolatban állnak a reformációval, s legtöbbjük valamely mezõváros lakója. Az egybeesés Szakály szerint nem véletlen, mert Prológusában éppen e kettõ kapcsolatára hívja fel a figyelmet és fogalmaz megoldási javaslatokat. A záró összegzés, az Epilógus pedig elsõsorban a városfejlõdés kérdéseivel foglalkozik. Szakály a XVI. századot a „magyar vállalkozás elsõ fénykorának" minõsíti s az „autochton magyar városfejlõdés" csíráit véli felfedezni a tanulmányaiban leírt jelenségek mögött. Szakály Ferenc nagyobb monografikus munkák között vagy után szeret megállni, kilépni a szigorúbb történetírói mûfajokból egy-egy rövidebb és kötetlenebb átfogó kép, szabadabb elemzés erejéig. Így vonta meg a török hódoltság és háborúk mérlegét, s mostani tanulmánykötetéhez így kapcsolt összegzõ véleményt a XVI. századról. Ez a szerkezet arra ösztönzi a recenzenst, hogy az összefoglaló részekhez szóljon hozzá, egyrészt mert „ahhoz mindenki ért", másrészt egész koraújkori történelmünk lényeges kérdéseirõl lévén szó, vitát provokál, meggondolkoztat, esetleg ellentmondásra késztet. Ha értékelõ kis írásomban mégis elõször a tanulmányokkal foglalkozom, jóllehet nem vagyok a kor kutatója, sem pedig alaposabb ismerõje, annak az az oka, hogy a kötet újdonsága számomra az, hogy Szakály Ferenc mûfajt teremt: egy sor mikrotörténeti remekmûvet nyújt át az olvasónak. A reformáció és a mezõváros általánosabb problematikája mellett a mikrotörténet mint megközelítés vagy mûfaj teszi lehetõvé, hogy a kortól távolabb állva is viszonyuljunk a könyvhöz. Írásom elsõ része így módszertani, második része viszont tartalmi kérdéseket vet fel.
  A kötetbe gyûjtött írások módszertani eredményeit két ponton emelem ki: egyrészt a hagyományos filológia megújítása, másrészt a mikrotörténeti lépték alkalmazása. Szakály hangsúlyozza, hogy a hazai reformáció történetéhez az utolsó években új források, jelentõsebb szövegek nem kerültek elõ, viszont lehetõség van a régi szövegek, adatok alaposabb, újszerû elemzésére. A reformációval, illetve pontosabban szólva a reformációban fontos szerepet játszó emberekkel (Schreiber Farkas, de elsõsorban Szegedi Kis István és Skaricza Máté) foglalkozva erre mutat példát, megújítva a hagyományos filológiát. Esettanulmányai azt igazolják, hogy a filológia megújítható, ha a szövegeket nemcsak magukban elemezzük, hanem összevetjük más, a környezetet alkotó adatokkal. Szegedi Kis István és életrajzírója, Skari-cza Máté esetében az életrajz így az egyének, települések szintjén feltárható adatok sokaságával szembesíthetõ, s a korábbinál beszédesebb lesz vagy pedig kritikusabbá válunk vele szemben. A két Schreiber Farkas életútjának rekonstrukciója, a szegedi polgárból lett hajdúvezér történetének összeállítása izgalmas nyomozás is egyben. De a fontos filológiai eredmények (egy-egy esemény datálása, Skaricza halála körülményeinek valószínûsítése) mellett a Pécset, Kálmáncsehit, Ráckevét bemutató képek is érdekessé és fontossá teszik e tanulmányokat.
  A kötet másik, talán legfontosabb módszertani eredménye a mikrotörténeti megközelítés és a mikrotörténeti elbeszélés megteremtése. A léptékváltást és a mûfajteremtést megkülönböztetem, de egyben szétválaszthatatlannak tartom. Szakály Ferenc tanulmányai - jóllehet ezt a szerzõ nem hangsúlyozza - egy megközelítési mód és egy mûfaj lehetõségét is bizonyítják. Az olasz történetírásból elterjedve a mikrotörténet újabban programként is megfogalmazódik, de alapjaiban elsõsorban egy lehetséges történeti gyakorlatként alakult ki. Teoretikus szövegei utólag fogalmazódtak meg (nem is mindig azért, hogy a gyakorlatot befolyásolják, inkább igazolást keresve). A mikrotörténet Magyarországon jó ideje jelen van. A nyolcvanas évek végén a Magvetõ Kiadónál Klaniczay Gábor által szerkesztett könyvsorozat neve célkitûzésként fogalmazta meg, az Aetas közeljövõben megjelenõ összeállítása pedig Jacques Revel kisebb tanulmánya mellett Szijártó István átfogó ismertetésre törekvõ írását fogja közreadni. Ezek alapján a mikrotörténet egyik lehetséges felfogása a léptékváltással (makro-mikro) kialakult új történeti dimenzió megteremtése. Ennek elõnyeire jó példát mutatnak Szakály Ferenc tanulmányai. Ô is gyakorlatként valósítja meg ezt a történeti megközelítést, amelyik egy-egy személy, esemény, település részletes és aprólékos bemutatásával nem elsõsorban egy példát, helyi típust illusztrál, hanem a kor szellemi, gazdasági és társadalmi fejlõdésének mechanizmusait vizsgálja. Trombitás Jánosról készített tanulmánya jól mutatja ezt. Szakály azt a módszert követi, hogy optikája mintegy fentrõl közelít rá a személyre: elõbb a város, aztán a család, majd maga az egyén.
  A késõbbi korok néha gazdagabb forrásanyagához szokott kutatót is lenyûgözi az, ahogy Szakály Ferenc képes volt feltárni és összeállítani egyetlen emberre vagy településre összegyûjtött adatait, amelyek igen különbözõ jellegûek és sokféle helyrõl kerültek elõ. Az elszórt adatokból mindenkor kibontakozik egy történet is, de ami még lényegesebb, személyiségek képe és tevékenysége. Ennek segítségével pedig a XVI. századi mezõvárosi kereskedõ alakja, mozgástere és lehetõségei rajzolódnak ki. A nagymarosi Trombitás János nyilvánvalóan nem átlagos történeti személy, de pályája, személyisége és sorsa magába sûríti korának, társadalmi környezetének egyik lényeges és mikroszinten megragadható dimenzióját.
  A mikromegközelítés lényege nem az, hogy egyes emberekre, családokra vagy csoportokra (településre) irányul, hanem a léptékváltással egy más dimenzióból vizsgálja a kérdést. Szakály Ferenc tanulmányai valóban azt érzékeltetik, milyen típusú kereskedõket teremtett a XVI. század, milyen kapcsolatrendszert mûködtettek stb. Ezzel a gazdaságtörténet makromegközelítését más aspektusból igyekszik igazolni.
  A XVI. század újabb képét az 1960-as évektõl Makkai László és Zimányi Vera az Annales iskola módszerei, idõkezelése és eredményei alapján kezdte felvázolni. Szerintük Magyarország is bekapcsolódott a születõben levõ európai világgazdaságba, profitálva a konjunkturális lehetõségekbõl és a kedvezõ terms of trade-bõl. Ez a fellendülés, gazdagodás a legtöbb területen a parasztháború leverését követõ törvények és a háborúk okozta pusztítás ellenére érezhetõ volt. Magyarországon azonban szinte minden területen hiányzik az a kvantifikálható, homogén forrásanyag, amelynek segítségével a század fellendülést hozó tendenciái pontosabban leírhatók. A fenti kép még ma is csak termékeny és sokat ígérõ hipotézisnek tekinthetõ. Szakály Ferenc, elfogadva, hogy Magyarország a török háborúk viszontagságai és pusztításai ellenére az európai gazdaság részeként hasznot húz a mezõgazdasági cikkek felértékelõdésébõl és így részese a kedvezõ konjunktúrának, éppen egyedi, mikrotörténeti esettanulmányaival bizonyítani is tudja ezt egy másik, emberi dimenzióban, a kereskedõk pályaképében.
  A kiemelt kérdés az, hogy a XVI. században a kommercializálódás milyen mélyen hatotta át a társadalmat. A makroszemlélet az áruforgalom néhány fennmaradt statisztikájával tud érvelni, a termelés szintjét igyekszik meghatározni. Szakály Ferenc ennek egy másik oldalát, a mezõvárost és a benne élõ, onnan elinduló kereskedõk mûködését vizsgálva tud érvényeset mondani.
  A mikrotörténeti tanulmányok egyben azt is igazolják, hogy mennyire szükség van a források újszerû feltárására. Szakály számos ponton építeni tud a korabeli városi jegyzõkönyvek publikált regesztáira, a feltárt tömeges forrásokra (például a tokaji vámnapló). Hasonlóan pozitív színben tûnik fel az egyébként vitatható városmonográfia-mûfaj is: a szegedi, makói monográfiával mintegy elvetette a magot, amely a mikrotörténetté formált tanulmányokban meghozza gyümölcsét.
  Nyilvánvaló az is, hogy a történészi gyakorlat során kialakított mûfaj egybeesik Szakály Ferenc érdeklõdésével és személyes adottságaival a megtalált és összegyûjthetõ anyag megformálásában.
  A kötet szemléleti, módszertani újdonságainak elemzése után egyetlen tartalmi kérdést, a mezõvárost, a városfejlõdés problematikáját szeretném érinteni, saját felkészültségem és érdeklõdésem elsõsorban ennek vitatását teszi lehetõvé. Szakály a bevezetõ és záró fejezetben kísérli meg az esettanulmányaiból következõ általánosabb tanulságok levonását, illetve ezen túlmenõen a városfejlõdés kérdéseinek elemzését.
  Szakály mezõváros-fogalma nem törekszik a magyar történetírásban a szóra rakódott jelentéseket szétválasztani. Így az oppidum-civitas szembeállítás mellett a mezõváros mint sajátos építészeti, gazdasági és társadalmi jelenség is feltûnik. Ez utóbbiban viszont az alföldi típusú város képe dominál. Szeged „mezõvárosként" kezelése - ami szemléletében nem indokolatlan és talán nem is terméketlen megközelítés - ebbõl a felfogásból következik. Az oppidumok tömegében viszont másfajta fejlõdési csírák is adva lehettek, például a dunántúli kisvárosokban. Ezek részei az oppidumok sokaságának, de talán távol esnek az „alföldi kerítetlen város" típusától. A XVI. században megsokasodnak a jelei annak, hogy a parasztság szélesebb rétegeire kiterjedõ kommercializáció nyomán (Szakály szavaival a vásározó, piacozó parasztok megszaporodásával) az oppidumok egy részének polgárai intenzíven bekapcsolódnak a marhakivitelbe, a külkereskedelem más ágaiba. A kereskedõ mezõvárosi polgárok mellett e települések kézmûipara is jelentõssé válik. Mindezek a jelek Szakály Ferenc szerint „egy autochton magyar városfejlõdés" csíráiként általánosíthatók.
  Alapvetõen kérdéses a használt fogalomrendszer. A vállalkozás, a vállalkozó, a polgárosodás fogalmak esetében a XIX. század kutatója kérdõjeleket helyezne el. A mezõvárosok halmazát Kubinyi András eredményeire támaszkodva rétegzi, rámutatva az emelkedõ, nagyobb számban fiait egyetemre küldõ városok csoportjára. A városhálózat kialakulásának más tényezõit is érinti, így a török veszély, majd hódoltság miatt a kereskedelmi utak áttevõdését. Rámutat a mezõvárosokból kiemelkedõ kereskedõ réteg kapcsolataira a királyi városok polgárságával, a nemességbe való beemelkedésre, de keretet alkotó bevezetõ és záró fejtegetéseiben még nem dolgozta ki az általa meggyõzõen lefestett részelemek rendszerré összeállásának koherens modelljét. Merre mozgott az összkép? Feltehetjük, hogy a kommercializálódás és a külkereskedelmi tendenciák változása következtében új rétegek a sikeres kereskedõi mezõvárosokból emelkednek fel, de elõbb-utóbb a városhierarchia magasabb fokán elhelyezkedõ települések a töröktõl függetlenül is magukhoz szívták volna ezt a réteget. Milyen háttért, tranzakciós költségeket jelentett a mezõváros és a szabad királyi város? Szakály elemzései mintha azt sugallnák, hogy a hódoltsági viszonyok között a mezõváros alkalmasabb forma volt, mint a török garnizont és balkáni muzulmán népességet is magába foglaló Szeged vagy Pécs. Felértékelõdhettek a Nagymaros típusú földrajzi-politikai helyzetek. De ugyanakkor a tanulmányok hõsei mégiscsak a királyi városokba lépnek tovább. Nyilvánvalóan szükség lenne a nem felemelkedõ oppidumok vizsgálatára is. E kérdések nemcsak a XVI. század vonatkozásában lényegesek, hanem a hosszú távú fejlõdési ív tekintetében is.
  Szakály Ferenc szerint a tizenötéves háború megtörte ezt fejlõdési ívet és megsemmisítette a XVI. századi sajátos városfejlõdés lehetõségét. Felvethetõ viszont tágabb összefüggésben, hogy a XVI. század konjunktúrája által az európai periféria más tájain a török nélkül megvalósult-e egy „autochton" városiasodás, másfajta „polgárosodás". Hofer Tamás Spanyolország és Itália déli részén mutatott rá az alföldi marhatenyésztõ városokhoz hasonló fejleményekre, de ezen vidékeken is több évszázadra megrekedt a mezõgazdasági város mint forma és mint társadalom.
  A városfejlõdés a XVIII. században újból a mezõgazdasági árucikkek összegyûjtésével és a gazdagodó termelõréteg kézmûipari cikkekkel való ellátásával indult meg, azaz gazdaságilag autochton volt. A kereskedelmi technikát, a kézmûipari tudást hozták magukkal örmények, zsidók, németek, csehek, morvák stb. Erre pedig akkor is szükség lehetett volna, ha fizikailag nem rombolódik le a korábbi városállomány és -hálózat. A XVI. századi Közép-Európa alkalmazkodásában lehet sikeres, de ez nem jelenti egyben azt, hogy kialakította a folyamatos megújhodásra képes gazdasági és társadalmi szerkezetét. Az utolsó négy évszázad történelme azt az interpretációt is megengedi, hogy ez máig sem valósult meg, újra meg újra szükség van a Nyugat-Európából érkezõ impulzusokra és formákra. Elfogadva tehát a Szakály Ferenc által megrajzolt képet a kereskedõ, fellendülõ mezõvárosokról, annak illesztését a tágabb összefüggésekbe még részletesebben kidolgozandónak tartom, s ez még Szakály Ferencre vár.
  Hasonlóképpen újra kell nyitni a Magyarország hosszú távú fejlõdésérõl az 1960-as években megnyitott dossziét. A XVIII. századdal foglalkozó kutató nem hagyhatja szó nélkül, hogy Szakály Ferenc az „izgalmas" XVI. századból nézve „unalmasnak" minõsíti a XVIII. századot, s a mezõvárost legfeljebb csak differenciáltabb kézmûiparral rendelkezõ falunak nevezi. Közelrõl nézve ez a korszak is meglepõ újdonságokkal szolgál, e „falvak" kereskedelmi tere is regionálisan igen tág, a gazdaságban fellelhetõk jelentõs szervezõ, vállalkozó típusú emberek. A kutatónak minden kor egyaránt izgalmas, s így a XVIII-XIX. század is, bár valóban hiányzik belõle a XVI. század török-magyar világának sokszínûsége, a kalandor és a kereskedõ összefonódása. A társadalmi pozíciók talán merevebbé váltak. Az oppidumok funkciói is megváltoztak, s a piaci, a gazdasági központ mellett a közigazgatási, uradalmi központi funkciók is jelentõsek. Saját kutatásaim alapján megkockáztatom azt, hogy a XVIII. század második felétõl induló változások képét is megváltoztathatja a „földközeli", sõt talán „földhözragadt" mikrotörténelmi megközelítés. Szakály Ferenc és a XVI. századi történeti kutatások eredményei ehhez számos ösztönzést adhatnak.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: buksz@c3.hu