Muzeológusaink az utóbbi
idõkben egyre jobb történeti kiállításokat
rendeznek. Ilyen volt a közelmúltban a Magyar Nemzeti Múzeum
Legújabbkori Történeti Múzeumának a magyarországi
zsidók második világháború alatti üldöztetését
felidézõ kiállítása, amelynek a Budapesti
Történeti Múzeum várbeli termei adtak otthont,
s ilyen legújabban az a kiállítás, amelyet
az akkori házigazda rendezett ugyanott Budapest 1686-tól
napjainkig terjedõ fejlõdésérõl. Ezek
a kiállítások ugyanis annak a felismerésnek
a jegyében születtek, amelynek a történelem minden
hivatott kutatóját el kell(ene) töltenie, hogy tudniillik
a múltbeli fejlõdést nemcsak az nem értheti
meg és értetheti meg másokkal, aki magát a
tényektõl nem zavartatva, spekulatív úton gyárt
elvont, levegõben lógó elméleti építményeket,
hanem az sem, aki azt hiszi, hogy közvetlenül az egymás
mellé rakosgatott forrásadatokból (vagy - az adott
esetnél maradva - tárgyi emlékekbõl) vonhat
le következtetéseket; hiszen következtetéseket
csak magából a történeti életbõl
lehet levonni, a forrásadatok (illetve a tárgyi emlékek)
pedig csupán arra használhatóak, hogy segítségükkel
megidézzük, képzeletünkben hús-vér
valóságként állítsuk magunk elé
ezt a múltba tûnt életet. És a Budapest újabbkori
fejlõdését bemutató kiállítás
rendezõi éppen ezt teszik lehetõvé számunkra.
Aki tehát megkezdi barangolását
a mostani kiállítás anyagát felsorakoztató
termekben, mindenekelõtt annak az angol újságolvasónak
a helyébe képzelheti magát, aki 1686-ban a hozzá
eljutó hírlapi tudósítások, képes
ábrázolások és emlékérmek alapján
örömmel könyvelhette el, hogy Lotharingiai Károly
herceg csapatai véres harcokban visszavívták Buda
várát, s ezzel hozzáláttak a magyarországi
török hódoltság teljes felszámolásához.
Aki pedig tovább folytatja múltidézõ útját,
azok közé a vállalkozó szellemû emberek
közé képzelheti magát, akik a XVII. század
utolsó és a XVIII. elsõ éveiben nekigyürkõztek,
hogy a felszabadító harcok során csaknem teljesen
elnéptelenedett Buda, Pest és Óbuda romos falai között
új életet teremtsenek: a budai és a pesti polgárkönyvvel,
igaz, nem találkozik, s így nem derítheti ki, hogy
név szerint kik voltak, akik a felszabadult testvérvárosokban
legelõbb vertek tanyát; de ha tud latinul, elolvashatja Buda
és Pest 1703-ban kiállított kiváltságlevelét,
amely megerõsítette a két település korábbi
szabad királyi városi jogállását; egy
kápolnaszerûen kialakított mellékterembe térve
megláthatja, milyen oltárképek elõtt fohászkodtak
isteni segedelemért a budai Vízivárosban megtelepedõ
katolikusok; odaléphet egy feszület elé, amely mögött
ülve ítélkeztek ebben az idõben a törvények
megszegõi fölött az óbudai bírák;
farkasszemet nézhet a falon függõ képérõl
hûvösen letekintõ Johann Lenner úrral, aki a XVIII.
század elején egyetlen évtized leforgása alatt
emelkedett a fertálymesteri székbõl a pesti városbírói
polcra, majd négy esztendei bírói ténykedés
után még egy évtizedig szolgált városi
tanácsnokként; s részvéttel pillanthat azokra
a sírkövekre, amelyek alá a felszabadulás után
ide költözõ s ehelyütt végleges otthonra lelõ
jövevények temetkeztek.
És így megy ez a továbbiakban
is. A XVIII. század végérõl ránk maradt
emlékekhez érve, mindenekelõtt beléphetünk
egy helybeli polgári otthon egyik szobájába, amelyet
gyanúnk szerint nem a kényelem biztosítására
szolgáló, hanem a házigazda tehetõs voltának
az érzékeltetésére hivatott, nehéz bútorok
és fémedények töltenek meg zsúfolásig;
majd besettenkedhetünk az itteni kézmûiparosok egyik
céhének a tanácstermébe, ahol a mesterek ügyes-bajos
dolgaik megtárgyalására (és nagy ivászatokra)
szoktak egybegyûlni, s elgyönyörködhetünk a céh
zászlajában meg a testület iratainak és pénzének
az õrzésére rendelt céhládában,
de szemügyre vehetjük a gyûlések meghirdetésekor
körbehordozni szokott behívó-táblákat,
az áldomásiváshoz nélkülözhetetlen
kelyheket és a mesterek szakmai hovátartozásáról
látványosan tájékoztató cégéreket
is; végül pedig megállhatunk két utcasarki vastuskó
elõtt, amelybe a mûhelyekbõl itteni alkalmaztatásuk
lejártával távozó vándorlegények
verték be valaha az emlékük megörökítésére
(és jó vagy rossz tapasztalataik rejtjeles kifejezésére)
szolgáló vasszögeket.
Ha azonban nem cövekelünk
le ehelyütt, hogy megpróbáljuk kibogozni e vastuskók
titkos üzeneteit, amelyek megfejtésére úgyis
csak más céhlegények volnának képesek,
s eljutunk a XIX. század elsõ felének az életét
elénk idézõ emlékek közé, valósággal
úgy érezhetjük magunkat, mintha a postakocsi vagy egy
gyorsparaszt ebben a nagy feszültségekkel és nagy reményekkel
eltelt korszakban valahonnan az ország elmaradottabb tájairól
röpített volna bennünket a rohamos fejlõdésnek
indult Pestre - mondjuk - az egyik itteni országos vásár
alkalmából. Megállhatunk például egy
vásáros bódé elõtt, ahol ha vidéki
bábsütõk vagy fehérkenyér-sütõ
pékek volnánk, mézeskalács, illetve kuglóf
készítésére alkalmas formákat vásárolhatnánk
magunknak. Végigsétálhatunk azután a pesti
korzón, a Váci utcán, s megbámulhatjuk az itteni
fényes kirakatokat, példának okáért
Stefano Calderoniét, amelyben különb-különb
optikai szerszámok kelletik magukat, meg a szomszédos üzletét,
amelyben a legújabb módi szerint készült ruhák,
cipõk és kesztyûk látványa ejti rabul
a szemlélõt (s ámulatunkat az sem csorbíthatja,
hogy a kirakat fölé a kiállítás rendezõi
az "Alter Antal divatcsarnoka" elnevezést írták, jóllehet
Anton Alter nem divatáru-kereskedõ, hanem rõfös
volt. Inkább azon csodálkozhatunk - mi, a szürke jelenkorból
ide tévedt nézelõdõk -, hogy Alter úr
boltjában - mint itt elhelyezett illusztrált hirdetésébõl
kitûnik - nem az elárusítók üldögélnek
a pultok mögött, hanem a vásárolni szándékozó
delnõk a pultok elõtt s így válogatnak a boltossegédek
által elébük teregetett szépnél szebb
kelmék között.)
Tovább folytatva pesti bóklászásunkat,
illetlenül beleshetünk egy korzózáshoz ma - úgy
látszik - kedvet nem érzõ helybeli dáma ablakán,
s tapasztalhatjuk, hogy a ház asszonya, ha nem lépett is
ki az utcára, otthon sem pongyolában tétlenkedik,
hanem mutatós zöld selyemruhában üldögél
nyitott varródoboza mellett s szorgosan munkálkodik hímzésén.
És a kiállítás rendezõinek jóvoltából
nem pusztán ebbe az egy polgári otthonba pillanthatunk bele,
hanem beléphetünk a Lánchíd építését
irányító neves angol mérnök, Adam Clark
esquire dolgozószobájába is, s áhítattal
pihentethetjük szemünket az õ íróasztalán
és mûszerein, amelyek mind-mind részesek abban, hogy
Pestet és Budát hovaelõbb egy várossá
forrasztandja össze a köztük megépülõ
elsõ állandó híd, mint ezt a nagy Széchenyi
már rég megálmodta vala.
Ha pedig ennyi nézelõdés
még nem fárasztott el, bekukkanthatunk a pesti lövölde
udvarára, ahol a helybeli polgárok gyakorolhatják
magukat a céllövészetben, vagy végigizgulhatunk
egy itteni lófuttatást, és gyönyörködhetünk
a gyõztes lovak tulajdonosainak kiosztott pompás billikomokban,
este pedig elmehetünk egy dalidóra a pesti Redoutba vagy valamelyik
színházba (mert Pesten immár nemcsak német,
hanem 1837 óta magyar színház is van).
S annak, aki a fõváros
1848 utáni életére kíváncsi, hasonló
élményekben lesz része, habár kevesebben. A
XIX. század vége felé már a magasból,
léghajóról is szemügyre veheti a várost
és egy-két épületegyüttesét. Ha pedig
ismét leereszkedik a földre, a modern technika példánydarabjaival
találkozhatik - a Ganz gyárból kikerült dinamótól
és hengerszéktõl kezdve egészen egy verkliig
-, s a sípláda karját akár meg is forgathatja,
igaz, hiába várva, hogy a mûvészetében
gyönyörködõk a gangokról papírba csomagolt
krajcárokat dobáljanak le jutalmazására. Majd,
mikor átlép a XX. századba, immár az élet
modernizálódásának újabb jeleire is
felfigyelhet. Beléphet például egy 1937-ben berendezett
kézi kapcsolású telefonközpontba, s itt belelapozhat
egy 1925-i budapesti telefonkönyvbe. Beülhet azután egy
kávéházi sarokba, s irigykedve gondolhat a régenvoltakra,
akik nemcsak kávéházakat találtak a városban,
hanem a kávéházakban hírlaptartó kereteket
is. Legfeljebb azon búsulhat, hogy az itteni keretek üresen
tátonganak, mintha jelenkori pincérekre bízták
volna feltöltésüket. Igaz, ezért némileg
kárpótolja a nézelõdõt, hogy betérhet
egy régi lapszerkesztõség egyik munkaszobájába,
s odatelepedhetik a most éppen házon kívül tartózkodó
- talán friss pletykák után futkosó vagy csak
egy kis kávéházi dumaparti kedvéért
kiszaladt - újdondász íróasztalához,
amelyen a munkára éhes írógép türelmetlenül
várja, hogy lekopogják rajta a mellette álló
távírókészülékrõl legombolyodó
papírszalagon vagy a falra erõsített telefonon érkezõ
újkeletû híreket. Ha pedig a járókelõ
innen is távozik, még megállhat egy áruházi
kirakat elõtt, s kitapasztalhatja, milyen a legújabb stranddivat.
Egyszóval: aki a kiállítás
termeiben kószál, újra meg újra a hajdanvoltak
helyébe képzelheti magát, s ezt elsõsorban
a rendezõk által ötletesen és nagy gonddal kialakított
installációknak köszönheti. Meg kell azonban hagyni,
hogy az efféle összeállítások megtervezõit
némelykor a kelleténél messzebbre ragadta fantáziájuk.
Tapasztalható ez már a kiállítás bejáratánál,
ahol egy sosemvolt diadalív rekonstruált mása alatt
léphetünk be az elsõ terembe: annak a diadalívnek
a mása alatt, amelyet a Buda visszafoglalása után
Lotharingiai Károly tiszteletére Charles Herbel képzeletében
rendezett - de csak képzeletbeli - diadalmenetet ábrázoló
allegorikus olajfestményen látni, amelyet azonban a valóságban
a kortársak közül senki sem láthatott, mert ilyen
ünnepélyes diadalmenetre ténylegesen sohasem került
sor. Ám hogy a kiállításra mégis egy
ilyesféle fantáziaszüleményen keresztül
léptetnek be bennünket, persze bocsánatos bûn.
Annál nagyobb baj viszont, hogy magunk mögött hagyva a
két világháború közötti áruházi
kirakatot, sajnálattal kell tapasztalnunk, hogy a továbbiakban
mennyire ellaposodik a kiállítás, mennyire hasonlóvá
lesz a szokványos múzeumi bemutatókhoz, ahol csupán
a falakon és a tárlókon különösebb
elgondolás nélkül egymás mellé helyezett
fényképek és szöveges dokumentumok próbálják
érzékeltetni az idõk változásait.
Így azután az utolsó
termekben mindössze három olyan tárgyi emlékre
figyelhetünk fel, amely kisugárzásával képes
visszaidézni valamit az adott korszak légkörébõl;
az egyik egy 1944 õszén védetté nyilvánított
házra felszerelt tábla (amely egyébként egymagában
próbálja dokumentálni az akkori zsidóüldözést!),
a másik a pesti forradalmárok által 1956. október
23-án ledöntött és szétzúzott itteni
Sztálin-szobornak egy töredéke, a harmadik pedig egy
utca-névtábla, amelynek a szövegét - Münnich
Ferenc nevét - Krassó György és barátai
valamikor a nyolcvanas és a kilencvenes évek fordulóján
láthatatlanná tették egy fölébe ragasztott
papírlappal, s erre rárótták az utca korábbi
- József nádorra emlékeztetõ - nevét,
a Nádor utca elnevezést. Pedig milyen sokat megéreztetne
a két utóbbi idõpont között eltelt évtizedek
életviszonyaiból, ha láthatnók itt például
egy olyan börtöncella berendezését, amilyenben
a letiport forradalom 1956 novembere után kézre kerített
hívei raboskodtak, vagy ha a demokratikus ellenzék tevékenységére
nem pusztán egy szamizdat-hírlap utalna, hanem szemügyre
vehetnénk egyet a sokszorosító masinák közül
is, amelyeken az efféle illegális kiadványok készültek,
meg ha vethetnénk egy pillantást azoknak az íveknek
legalább egy részére, amelyekre 1988. május
14-én feliratkoztak a Tudományos Dolgozók Demokratikus
Szakszervezetének alakuló gyûlésére egybegyûltek,
akiket nem kisebb elhatározás terelt együvé,
mint hogy új életre keltsék a négy évtizede
derékba tört hazai szakszervezeti mozgalmat, vagy ha láthatnánk
egy olyan karszalagot, amilyent 1989. június 16-án viseltek,
akik utolsó útjukra kísérték Nagy Imrét
és mártírtársait!
Hogy miért esik ennek az
egyébként megragadó és bámulatra méltó
kiállításnak a színvonala itt, a vége
felé: nem nehéz megsejteni. Az alkotók feltételezhetõen
ide érve döbbentek rá arra, hogy a rendelkezésükre
álló tér a kelleténél sokkal szûkösebb.
De már az elõzõ termekben is kitapintható,
hogy mindvégig küszködtek a helyhiánnyal. Nyilván
nem pusztán a ránk maradt emlékanyag belsõ
arányainak egyenetlensége, hanem ez a helyhiány is
magyarázza, miért szorult háttérbe a kiállításon
Pest és Buda mellett Óbuda, vagy hogy miért tudhatunk
meg oly keveset a városlakók legelesettebb és legnépesebb
csoportjairól: a céhlegényekrõl, a gyári
munkásokról, a bolti szolgákról és a
házicselédekrõl vagy a budai szõlõkben
dolgozó kapásokról. S egyedül a helyhiány
magyarázhatja azt is, hogy a fejlõdésnek néhány
fontos mozzanata szinte teljesen érintetlenül maradt.
Ilyen mozzanat például
a pesti és a budai sajtó megszületése és
kibontakozása; holott legalább a Pesti Hirlap megindulásáról
és Kossuthról szerintem okvetlenül képet kellett
volna adni, s én bizony nem mellõztem volna el Weber Henrik
festményét sem, amelyen egy, a Pesther Tageblattot olvasó
pesti polgár látható. Ilyen fontos - bár szemléltetõeszközökkel
kétségkívül nehezen megjeleníthetõ
- téma továbbá a városok magyarosodása;
noha ezt a folyamatot (és zökkenõit) valamelyest talán
megsejdíthette volna az alighanem Európa-szerte is egyedülálló
módon klasszicista - azaz nálunk nemzetinek érzett
- stílusban felépített óbudai zsinagóga
képe vagy - a másik oldalon - Johann Nepomuk Prückler
pesti kovácsmesternek (a Fõvárosi Levéltárban
õrzött) 1844. március 1-én kelt polgárlevele,
amelyet a városi hatóság már magyar nyelven
állított ki, de úgy, hogy a mester által letett
polgáreskü szövegét, amiként elhangzott,
németül foglalta bele.
Hiányolom azután a
negyvennyolcas forradalom kitörését megelõzõ
éhínség és a rá következõ
gazdasági válság érzékeltetését,
holott a kiállítás látogatói errõl
is alkothattak volna némi fogalmat, ha elolvashatják Kossuthnak
a Magyar Gazdában 1847 elején megjelent írását
(Kérelem a szûkölködõk nevében Buda
s Pest városok érdemes tanácsaihoz) vagy az 1848-i
pesti József-napi országos vásár lefolyásáról
szóló számtalan jelentés valamelyikét.
S nemkülönben hiányolom a liberális nemesi ellenzék
1848 elõtti pesti szervezkedésének a megidézését,
hiszen ennek a szervezkedésnek el nem hanyagolható része
volt a márciusi forradalom elõkészítésében,
s ennek egyik fontos fejleménye szemléletesen is ábrázolható
lett volna annak a litográfiának a segítségével,
amelyet Franz Weiß készített a Kossuth országgyûlési
követté választása végett 1847. október
17-én a Nemzeti Múzeum elõtt felvonuló Pest
megyei nemesurakról, vagy annak a (birtokomban lévõ)
nemzetiszínû tollforgónak a bemutatásával,
amelyet Kossuth híveinek valamelyike viselt ekkor kalapja mellett
(s amelyet - ha elõzetesen értesülök a kiállítás
tervérõl - készségesen rendelkezésükre
bocsátottam volna a rendezõknek).
De támadtak hiányérzeteim
a XIX. század végének és a XX. század
elsõ felének kulturális életét megidézõ
anyaggal való ismerkedés közben is, bár tagadhatatlanul
öröm volt látni a színielõadásokra
hívogató falragaszokat meg a már korábban az
ország gazdasági központjává lett Budapestet
most országos kulturális központtá is emelõ
sok-sok itteni színész és író arcmását,
s külön öröm volt látni Pálmay Ilka mellszobrát,
amely a neves modell fedetlen keblével vonzza magára a tekintetet,
hiszen e bájak szemügyre vételekor a kiállítást
felkeresõ férfiak valósággal az uralkodó,
I. Ferenc József helyébe képzelhetik magukat - annyi
eltéréssel, hogy õfelsége, mikor egy kis futó
pásztorórára magához rendelte a mûvésznõt,
még e márványkebel eredetijén legeltethette
a szemét.
Ám ha mindezt örömmel
könyveltem is el, szívesen vettem volna, ha láthatok
például egy régi iskolapadot s rajta palatáblát
meg más olyan egykori taneszközöket is, amilyeneknek a
mai diákok tán hírüket sem hallották már.
És ha a kiállítás - dicséretes módon
- képet ad az elsõ világháború elõtt
megnyílt Székesfõvárosi Múzeumról,
bizony képet adhatott volna a nála nem fiatalabb Fõvárosi
Könyvtárról és elsõ igazgatójáról,
a mostanság oly méltatlanul kevés jó szóra
érdemesített Szabó Ervinrõl. Amint sajnálatos,
hogy a helybeli munkásotthonokról sem kapunk képet,
holott ezek a nehéz körülmények között
mûködõ intézmények pótolhatatlan
szerepet játszottak a XX. századi munkásmûvelõdés
kibontakoztatásában.
Amit pedig különösen
nehezményezek: az a pesti forradalmi mozgalmak bemutatásának
az elégtelensége. Remélem, olvasóim nem tekintik
a negyvennyolcas forradalom iránti vonzalmamból fakadó
elfogultság jelének, ha annak a véleményemnek
adok hangot, hogy errõl a korszakos fordulatról sokkal többet
és jóval lebilincselõbbet kellett volna nyújtani.
Szerintem helye volna például a kiállításon
a Landerer és He- ckenast-nyomda Columbian-sajtójának,
amelyen március 15-én a szabad sajtó elsõ terméke,
azaz nem - mint sokan hiszik - a Nemzeti dal elsõ kiadása,
hanem a márciusi fiatalok tizenkét pontját nyilvánosságra
hozó röplap készült; s mivel ez a gép tudtommal
ma is üzemképes, elképzelhetõnek tartottam volna,
hogy rajta a látogatók számára most utánnyomatokat
gyártsanak errõl az alapvetõ fontosságú
dokumentumról, amely jelenleg eredeti alakjában nem található
meg a kiállított anyagban. De helye volna a kiállításon
a Pesti Divatlap ismert képmellékletének is, amely
bemutatja, hogyan fuvarozták Pestre március 15. estéjén
a budai börtönébõl kiszabadított Táncsics
Mihályt a kocsija elé lelkesedésükben lovak helyett
magukat befogó pestiek; amint nemkülönben helye volna
itt a helybeli nemzetõröket bemutató képek valamelyikének,
például annak a festménynek, amelyet Borsos József
készített egy pesti nemzetõr-tisztrõl; s helye
volna persze annak a rajznak is, amely a Batthyány-kormány
Pozsonyból Pestre érkezett tagjainak tiszteletére
az itteni polgárok által április 15-én rendezett
fáklyásmenetet örökítette meg.
De persze távolról
sem csak a forradalom ünnepnapjait dokumentáló anyag
fogyatékos voltát kifogásolom, hanem hogy a forradalom
belsõ és külsõ nehézségeirõl
is nagyon keveset tudhatunk meg. Én bizony kiállítottam
volna Keczkés Edon Kenyeret a népnek! címû röplapját
meg azt a gouache-t, amely a Nemzeti Múzeum elõtt rendezett
népgyûlések egyikérõl ad képet,
továbbá a helyõrség által a budai fõhadparancsnok,
Ignaz Lederer báró lovassági tábornok ellen
május 10-én tüntetõ pestiek soraiban véghezvitt
mészárlást megörökítõ képek
valamelyikét, s bemutattam volna egy képet arról is,
hogyan lincselték meg a feldühödött pestiek a hajóhídon
szeptember 28-án az udvari körök által a hatalom
átvétele végett a magyar fõvárosba küldött
Franz Lamberg gróf altábornagyot. És legalább
egy kiplakatírozott hadbírósági ítélet
felvonultatásával azt is igyekeztem volna megsejtetni, milyen
nehézségek zúdultak a pestiekre, mikor városuk
1849 elején átmenetileg az ellenség kezére
került. Azt pedig, hogy mint élték át az itteniek
a honvédcsapatok által májusban visszafoglalt budai
vár ostromát, nem pusztán annak a Fuchsthaller Alajostól
származó acélmetszetnek a kifüggesztésével
intéztem volna el, amely néhány a vártüzérség
által lerombolt pesti épület maradványairól
adott képet, hanem kiállítottam volna még legalább
Rohn Alajos színes litográfiáját, amely a lángba
borult testvér-városok látványát tárja
elénk, meg Kölbl Sámuel tusrajzát, amelyen a
pesti Újvásártérre becsapódó
bombák elõl menekülõ emberek láthatóak,
s a bécsi Kunsthistorisches Museumból kikölcsönöztem
volna azt a Fritz L'Allemand festette és 1850 óta Ferenc
József hálószobájában ékeskedõ
képet is, amely az ifjú uralkodó felvidítására
megörökítette, hogy az ostrom utolsó perceiben
a császári várparancsnok hõs helyettese, Alois
Alnoch ezredes mint próbálta még egyszer megleckéztetni
a magukelbízott magyar rebelliseket a Lánchíd felrobbantásával
(amely kísérlet - mint tudjuk - ténylegesen csak az
õ pusztulását idézte elõ).
Végezetül pedig azt
is a jelenleginél bõvebben dokumentáltam volna, hogy
a pestiek hogyan élték meg - ha ugyan megélték
- a forradalom összeomlását: mindenekelõtt kiállítottam
volna Szemere Bertalannak azt a június 24-én kelt fontos,
de a harc gyors kudarcba fulladása miatt papíron maradt belügyminiszteri
rendeletét, amely elõírta Pest, Buda és Óbuda
egyesítését; majd az érdeklõdõk
elé tártam volna egy képet (a lipcsei Illustrirte
Zeitung 1849. augusztus 11-i számából) a császári
hadak élén álló Julius Haynau báró
táborszernagy július 19-i pesti bevonulásáról;
kiállítottam volna továbbá Louis Noeli Bat-
thyány Lajos október 6-i kivégzésérõl
készült ismert litográfiáját; s bemutattam
volna a diadalmas császáriak által Pesten elkobzott
Kossuth-bankók máglyára vetését ábrázoló
képek valamelyikét is. És hogy a kései maradék
véletlenül se legyen illúziók rabjává,
én biz felsorakoztattam volna egy-két iratot annak illusztrálására
is, hogy a forradalom eltiprása után a megtorlást
vezénylõ Haynaut mind Pest, mind Buda városa sietett
díszpolgárává választani...
Amit pedig most a kiállítás
1848-49-i anyagrészérõl elmondottam, azt még
inkább elmondhatnám az 1918-19-i és az 1956-i anyagrészrõl.
Hiszen az 1918-19-ben történtekrõl - ha jól számoltam
- együttvéve is mindössze öt fénykép
árulkodik, s - ha nem tévedek - ezeken sem Károlyi
Mihály, sem Kun Béla alakja nem látható (mintha
csak Rákosi Mátyás országlása idején
válogatták volna ki õket, amikor ugyanis a két
említettem személyiség egyike sem minõsült
persona gratának). Az 1956-i forradalom pedig egy fokkal jobban
járt ugyan: az iránta érdeklõdõ itt
elolvashatja az Irodalmi Újság néhány kifüggesztett
lapját (s rajtuk Petõfi Sándor akkor újraközölt
Ismét magyar lett a magyar... kezdetû meg Illyés Gyula
Egy mondat a zsarnokságról címû versét
is, ám ehelyütt sem találkozhatunk Nagy Imre képével
(ezt csupán késõbb igyekszik - de persze nem képes
- pótolni egy róla 1989-i újratemetésekor készült
plakát), és még csak egy kivágott közepû
országzászlót sem láthatunk. Annak elõadását
azonban, hogy a XX. századi budapesti forradalmak bemutatását
mi mindennel lett volna érdemes teljesebbé tenni, nem folytatom,
mivel ezt jobban elvégezhetik e sorok írójánál
avatottabb szakértõk.
Inkább - ha már belebocsátkoztam
a hiányok felhánytorgatásába - szólnék
még egy-két szót a kiállítás
Szvoboda Gabriella szerkesztette katalógusáról. Ez
a kötet ugyanis, bár látnivalóan rohammunkában
készült, sok fontos és hasznos tudnivalóval járul
hozzá a kiállított anyagban való eligazodáshoz,
de szintén hagy maga után kívánnivalókat.
Mindenekelõtt azzal, hogy a felvonultatott anyagnak csupán
egy töredékérõl - talán csak negyedérõl
vagy legfeljebb harmadrészérõl - ad leírást,
s a benne leírt dokumentumoknak szintén csak egy töredékérõl
közöl reprodukciót, ráadásul - az említett
rohammunka jeleként - úgy, hogy néhány (a 49.,
a 231. és a 293.) dokumentum esetében a róla készült
reprodukció alatt a valóságostól eltérõ
sorszámot tüntet fel. Az egyes dokumentumok leírásának
óriási többsége azonban - ismétlem - rendkívül
alapos és ismereteinket sokban gazdagító.
Az itt olvasható szövegekben
mindazonáltal akadnak kisebb-nagyobb pontatlanságok. Fuchsthaller
Alajos már említett acélmetszetét (132. sz.)
például a katalógus rézkarcnak mondja. Az 1846-ra
felépült pesti indóházról (103. sz.),
a Nyugati pályaudvar elõdjérõl azt olvashatjuk,
hogy "a Waizenerstrasse-n (ma Váci út) ... állott";
holott az akkori Váci út (németül: Waitznerstraße)
mai neve Bajcsy-Zsilinszky út, az indóház pedig ténylegesen
nem ide, hanem a Gyár (Fabrik, ma: Jókai) utcára nyílott.
S különben sem értem, miért kell az utcákat
még a XIX. századi állapotokról szóló
szövegrészekben is német nevükön említeni,
mint például a Szél utca (Windgasse) esetében
(41. old.), amelyrõl írva egyébként némileg
megtévesztõ azt közölni, hogy ma a Nádor
utca névre hallgat; hiszen ezt a (németül: Reichspalatin-Gasse)
nevet már közvetlenül József nádor halála
után, 1847-ben felvette.
Máskülönben errõl
az utcáról nem indokolt ugyanitt azt állapítani
meg, hogy az 1830-as években "északi vége még
kisvárosias"; mikor ez idõ tájt északi vége
valójában még beépítetlen, rövidesen
pedig ez a korábban beépítetlen terület és
környéke a város elsõ igazi gyárnegyedévé
lesz. Pongyolaság továbbá azt írni, hogy az
1872-i városegyesítõ törvényt az országgyûlés
"szentesítette" (59. old.); mikor az országgyûlés
alkotta törvények szentesítése uralkodói
felségjog volt. De nagyon fura fogalmazás az is, hogy a Feldunasor
palotái "a 19. század elejének új, döntõen
vegyes származású kereskedõ, iparos és
bankár rétegének reprezentációs igényeit
tükrözik" (44. old. A kiemelés tõlem - S. Gy.);
ennek ugyanis csak akkor volna értelme, ha nagyrészt félvérekre
gondolna a szöveg írója, ha viszont azt akarta mondani,
hogy az építtetõk között törzsökös
polgárokon kívül zsidók is voltak, akkor ezt
így, egyenesen is nyugodt lélekkel kimondhatta volna. S ha
már a zsidóknál tartunk, megvallom, azt is furcsállom,
hogy a Dohány utcai zsinagóga belsejét mutató
(138. sz.) metszet leírásában zsidó "papság"-ról
esik szó; hiszen a zsidóknak a jeruzsálemi templom
pusztulása óta tudtommal nincsenek papjaik, csupán
rabbijaik (azaz tanítómestereik) vannak.
Szóvá kell tennem
továbbá, hogy miközben a kiállítás
- nagyon helyeselhetõen - bemutatja Reitter Ferencnek egy Pest városát
körülölelõ hajózható csatorna létesítésére
vonatkozó tervét (136. sz.), a róla készült
leírás említetlenül hagyja, hogy egy ilyen csatorna
létrehozásának a gondolata elõször Széchenyi
István fejében fogamzott meg. Vannak azután kifogásaim
némely személyek nevének írásmódjával
és rangjának megjelölésével kapcsolatban.
John Paget például tudomásom szerint nem volt lord
(34. old.), Rottenbiller Leopold 1848-ban nem fõpolgármestere
(57. old.), csupán polgármestere lett Pest városának
(fõpolgármesteri címet csak az 1873-i városegyesítés
után létrejött Budapest elsõ tisztviselõje
kapott), Kacsoh Pongrác pedig vezetéknevének o betûjére
nem tett ékezetet (80. old.). S hasonló pontatlanságokat
találunk egy-két címleírásban is. A
katalógus feloldja például a Johann Lenner arcképének
hátlapján lévõ szövegben rövidítve
elõforduló Pesthinensis melléknevet (22. sz.), de
Pesth[iensis] alakban, holott Pest városának latin neve Pestinum
(vagy régiesebb helyesírással: Pesthinum). És
felfedezhetõ egy szörnyûséges melléfogás
Lipszky János 1810-i várostérképének
a címleírásában is (63. sz.). Ez a cím
ugyanis magán a térképen jól olvashatóan
így kezdõdik: Plan der beyden königl[ichen] freyen Hauptstädte
Ungerns..., ehelyett viszont mind a térképet bemutató
kiállítási terem falán, mind a katalógusban
ezt olvashatjuk: Plan der beym könig[lichen] freyen Haupstädte
Ungerns..., sõt ugyanezt olvashatjuk már a kiállítás
rendezésében közremûködött Holló
Szilvia Andrea korábban megjelent - különben igen értékes
- könyvében (Budapest régi térképeken
1686-1896. Bp., 1994. 24. old.) is.
Végezetül figyelmeztetnem
kell egy-két bosszantó nyomda- és nyelvi hibára
is. A Lotharingiai Károly képzeletbeli diadalmenetét
ábrázoló festmény leírásában
(9. sz.) a fõvezér születési és halálozási
éve közül elmaradt az utóbbi (1690), XI. Ince pápát
pedig a róla készült plakett leírása (4.
sz.) kereken ötven évvel fiatalabbnak tünteti fel, mint
amennyi ténylegesen volt. Rejtélyes továbbá
számomra, miért fukarkodtak a katalógus írói
a névelõkkel annyira, hogy az néhol már félreérthetõvé
teszi a szöveget. A 41. lapon található szöveg
olvasója például emiatt könnyen hiheti, hogy
a pesti szerviták és piaristák egy, közös
rendházban éltek, sõt hogy az itteni evangélikusoknak
és görögkeletieknek is közös templomuk volt.
Ennél is megrázóbb azonban a bevezetést író
Hanák Péter nyelvújító buzgalma. Az
õ szövegében ugyanis - a XIX. századi polgári
otthonok leírásában - szó esik holmi "biedermeier
bútorral nyályasított" nappali szobáról
(11. old.), s töredelmesen meg kell vallanom, hogy a nyályasítani
igével még sohasem találkoztam, azt meg kivált
nem értem, hogy ha e szót netán a nyájas melléknévbõl
képezte a jeles szerzõ, miért érezte megengedhetetlennek,
hogy j betûvel írja...
Befejezésül még
annyit, hogy az eddigiekben olvasható kisebb kritikai megjegyzésekkel
nem azért hozakodtam elõ, mert általuk akartam öregbíteni
kritikusi hírnevemet, hanem mert erõsen remélem, hogy
a Budapesti Történeti Múzeum még lehetõséget
fog találni a kiállítás tágasabb elhelyezésére
és anyagának kibõvítésére, s
remélem, lesz lehetõség a katalógus újólagos,
teljesebb kiadására is, ebben az esetben pedig az érintettek
további munkájuk során talán hasznát
vehetik észrevételeimnek. Máskülönben meg
ismételten szeretném leszögezni, hogy a kiállítást
már jelenlegi alakjában is ragyogó teljesítménynek
tartom, amelybõl a látogató bõségesen
okulhat: nemcsak azt tudhatja meg belõle, hogyan töltötték
mindennapjaikat a hajdani pestiek, hanem azt is, mekkora élniakarás
és tettrekészség fûtötte három évszázadon
át az ittenieket, akik a török alóli felszabadulást
követõ években szinte a semmibõl teremtették
újjá a testvérvárosokat s a következõ
századokban természeti csapások és háborús
pusztítások sokaságát szenvedték el
- gyilkos pestisjárványoktól kezdve katasztrofális
árvizeken át egészen az 1849 májusában,
1945 januárjában és 1956 novemberében lezajlott
harci cselekmények kíméletlen rombolásaiig
-, de mindahányszor összeszedték magukat, és
halottaikat eltemetve, a romokat pedig eltakarítva megint munkához
láttak, hogy újólag kialakítsák a továbbélés
kereteit, s csupán napjainkban látszanak behódolni
- bár remélhetõleg most is csak idõlegesen
- a teljes kiúttalanság bénító érzetének.
A kiállítást
rendezõ Vigh Annamáriának és munkatársainak
meg szaktanácsadójuknak, Gyáni Gábornak tehát
minden okuk megvan arra, hogy elégedetten vegyék számba,
mit végeztek, Buzinkay Géza pedig, aki Vigh Annamáriával
együtt tervezte meg a kiállítást, ebben a vállalkozásban
méltó megkoronázását láthatja
a Budapesti Történeti Múzeum élén folytatott
munkájának, amelyet épp a mostani bemutató
megnyitása utáni napokban kényszerült idõ
elõtt félbehagyni.
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: buksz@c3.hu