Lehet-e a polgári öntudatról kiállítást rendezni?

  "A századfordulóra urbanisztikailag is megfogalmazódott nemzeti és polgári öntudat tárgyakban megtestesült, idõben az elõzményekbõl felvezetõ és a jövõbe továbbvivõ speciális analízis az, amit újkori Kiállításnak nevezünk" - ezzel a grammatikailag és gondolatilag is kissé pongyolán összerakott mondattal fogalmazzák meg célkitûzésüket a rendezõk a kiállítási vezetõ elõszavában.
  Mire vállalkozhat egyáltalában egy várostörténeti állandó kiállítás? Lehetséges és gyakran alkalmazott megoldás egy várostörténeti gyûjtemény legjellegzetesebb, legérdekesebb darabjainak valamiféle kézenfekvõ kronológiai vagy tematikus csoportosításban történõ bemutatása. Oly gazdag kollekció esetében, amilyennel a Budapesti Történeti Múzeum rendelkezik, ez már önmagában is elegendõ lenne ahhoz, hogy a látogató élményekben és ismeretekben gyarapodva távozzék. Szerencsésebb azonban arra törekedni, hogy a tárgyi anyag ne csupán érdekesség és illusztráció legyen, hanem a laikus nézõ számára is kifejezzen valami olyat, amit leghatásosabban és legtalálóbban éppen az adott koncepció kifejtése szempontjából válogatott, csoportosított, adjusztált tárgyakkal lehet elmondani. "A történeti kiállítás egy adott szakaszában - írja Vörös Károly egy több mint 30 évvel ezelõtt megjelent, de aktualitásából azóta sem veszített tanulmányában - valamennyi kiállított tárgynak vagy érzékeltetett fogalomnak (szerkezeteknek, ruháknak, eszközöknek és eszméknek) egy, a fejlõdést a maga összetettségében és ellentmondásában kifejezni képes - és belsõleg is megfelelõen súlypontozott - vezetõgondolatnak kell alárendelve lennie: minden kiállított tárgy összefüggésében e vezetõgondolatnak kell tükrözõdnie: ami természetesen együtt jár a muzeológia hagyományos mûfaji kereteinek a történeti kiállítás során akár legteljesebb felbontásával is." (Néhány szó a történeti muzeológiáról. Századok, 1965. 891. old.) Nyilvánvaló, hogy a jó történeti kiállítás készítésének conditio sine qua nonja annak a "vezetõgondolatnak" a megtalálása, ami a rendelkezésre álló anyagból, a fenti elvek alapul vételével, kibontható.
  Egy Budapest történetérõl szóló átfogó kiállítás vezérfonalául, csak felületes végiggondolás eredményeként is, számos, a muzeológia eszköztárának sokrétû és hatásos alkalmazására, szakmailag is új szempontok, összefüggések "múzeumi nyelven" történõ kifejtésére ösztönzõ téma kínálkozik. Csak példálózva: egyik lehetõség a város legtágabb értelemben vett fizikai és topográfiai fejlõdésének középpontba állítása, a városszerkezet, a jellegzetes városképek, épülettípusok, életterek korszakonként módszeresen visszatérõ ábrázolása. Hálás feladat lehet a városi életforma nagy változásainak bemutatása, vagy éppen Budapest az ország életében játszott szerepének érzékeltetése, a fõvárosi funkció elemeinek kibontakozása és egységbe szervezõdése. A rendezõk által választott szempont: a város életében idõrõl idõre visszatérõ pusztulás és újjászületés ritmusa szerinti tagolás mint alapötlet kiváló. Ennek gondos kidolgozása, a látogató számára jól felismerhetõ, áttekinthetõ "blokkokba" szervezése, a különbözõ korszakok pusztításai "eredményének" érzékletes és sokoldalú megjelenítése kétségkívül a város arcának egyik lényeges karakterjegyét tette volna intenzíven átélhetõvé helybeli és idegenbõl érkezõ vendég számára egyaránt. Ez a jól befogadható, egyértelmû vonalvezetés azonban az anyag elrendezésébõl sajnos hiányzik. Ehelyett az installáció által hangsúlyossá tett - nemegyszer magukat a kiállított tárgyakat is háttérbe szorító - szimbolikus elemek hivatottak ezt a megfelelõ pontokon a nézõ emlékezetébe idézni. Úgy tûnik, hogy az alkotók ezt a szerkezetet inkább csak ürügynek szánták a fentebb idézett valódi "vezetõgondolat": a polgári öntudat városmegtartó és megújító ereje felmutatásához. A rendezõk ugyancsak igényes feladatot állítottak maguk elé. Egy ilyen elvont, összetett, ráadásul fogalmilag is meglehetõsen labilis jelenséget, mint a "polgári öntudat", a muzeológia sajátos formanyelvén kifejteni, újszerû, némileg meglepõ, komoly várakozást keltõ vállalkozás.
  A kiállításra érkezõ elsõként öt fõpolgármester - Ráth Károly, Fülepp Kálmán, Huszár Aladár, Sipõcz Jenõ és Ripka Ferenc - méltóságteljes, díszmagyaros portréjával találja szemben magát. Ezekbõl az urakból valóban sugárzik az öntudat; hogy ez mennyiben "polgári" és mennyiben inkább "hivatalnoki", azon a fõpolgármester egykorú jogállásának és funkciójának ismeretében érdemes elgondolkodni, kár, hogy errõl sem itt, sem a késõbbiekben nem kapunk információt. Hangulatteremtõ felvezetésnek ezek a képek kiválóan alkalmasak, de a várostörténetben valamennyire járatos látogató már itt némileg zavarba jön: vajon a rendezõk a kifüggesztés sorrendjével is mondani akartak valamit, vagy egyszerûen csak annyival fáradságosabb lett volna a fõpolgármester-portrékat a hivatalviselés sorrendjében elhelyezni? (A helyes sorrend ez esetben Ráth, Fülepp, Ripka, Huszár, Sipõcz). Apró hiba lenne, ha önmagában állna, és nem lenne jellemzõ arra, hogy a kiállítás egészében mennyire lazán kezelték a kronológiai rendet.
  A XVIII. század és a XIX. század elejének bemutatása, egyes bírálható részletek mellett is, alapjában jól megoldott. Az elrendezés itt világos és ötletes, az installáció ízléses és mértéktartó, egészen addig, amíg a reformkori "mellékfolyosót" elhagyva fel nem bukkan a Lánchíd oroszlánjának nem egészen életnagyságú, de a kiállítási teret így is csaknem betöltõ mása. A monumentum gazdag jelképes értelme érthetõvé teszi, hogy csábítónak tûnt ennek kiaknázásával élni, aligha szerencsés azonban, hogy ilyen mértékben foglalja el az amúgy is szûkösen rendelkezésre álló teret, lehetetlenné téve hatékony kihasználását. A látogatónak el kell haladnia az 1848-1849-es tabló elõtt ahhoz, hogy ráleljen Széchenyivel és a híddal kapcsolatos képi és dokumentációs anyagra, az egész kiállítás egyik legszebb, mintaszerû enteriõrje, Alter és Kiss, Calderoni Váci utcai kirakatsora pedig valósággal félhomályba bújik a hatalmas oroszlán mögött. A következõ lépésnél, minden átmenet és magyarázat nélkül, máris az Andrássy útnál járunk, sajátos módon csak ezután következik Andrássy Gyula és a Közmunkatanács - e kétségkívül fontos szerv mellett - a három város közigazgatási egyesítése úgyszólván elsikkad. A nagyváros kiépülését látványos, de meglehetõsen ötletszerûen összerakott fotóanyag szemlélteti.
  Elmarad ugyanakkor több olyan, korábban már szépen kibontakozni kezdõ mozzanat továbbvitele, amelyek pedig a kiállítás koncepciója szempontjából alapvetõ kérdésnek tûnnek. Így a XVIII. századi és a század eleji rész még nagy figyelmet fordított a "polgár"fogalom értelmezésére, a polgári jogállás mibenlétének, a vele járó kötelmeknek és lehetõségeknek megismertetésére. Ha már vezérfonalként a polgári öntudat urbanisztikai megfogalmazását választották a rendezõk, akkor mindenképpen indokolt lenne bemutatni, hogy a feudális értelemben vett polgári státusz eltörlésével a város lakosainak többsége még korántsem tekinthette magát a város polgárának is. Nem csupán jogi értelemben volt ez így (hiszen tudjuk, hogy a lakosság túlnyomó része kívül rekedt a választójogon). A polgár-fogalom megõrizte társadalmi exkluzivitását, hiszen kategorikusan kirekesztette a proletárt (még annak stabil egzisztenciával bíró, a városban már gyökeret eresztett elemeit is). Azt a széles réteget pedig, amely jövedelemszintjét, életformáját tekintve a polgárinak tekintett standard alatt, de a proletár felett helyezkedett el, ugyancsak nem fogadta be fenntartás nélkül. A korabeli polgárság zöme persze magától értetõdõnek tekintette, hogy a privilegizált státusz és a morális értékek között szoros kapcsolat van, a város szellemisége csakis a polgári rétegekbõl táplálkozhat, a bizonytalan körvonalú tömegként szemlélt alsóbb rétegek annak legfeljebb némi materiális áldásait élvezhetik. A rendezõk mintha maguk is ezt a felfogást fogadnák el, amihez persze kétségkívül joguk van. Ez azonban oda vezet, hogy az urbanisztikai fejlõdésnek kizárólag a polgárság önreprezentációjaként is felfogható elemei vonulnak fel a kiállításon, ami természetesen lehetséges és jogosult válogatási szempont. Azonban mindennemû utalás nélkül arra, hogy ez nem volt azonos magával a városfejlõdéssel, már a történetiségtõl való elkanyarodást jelez. Miután nem építészeti, hanem történeti kiállításról van szó, talán nem illetlenség feltenni a kérdést: vajon a függõfolyosó és az általa szimbolizált lakástípus és életmód nem legalább annyira jellegzetesen budapesti, mint Ybl és Hauszmann legszebb homlokzatai?
  Természetesen nem a polgári jólét valamiféle didaktikus "ellenpontozását" hiányoljuk; éppen a választott tematika valóban történeti ábrázolása kívánná meg annak érzékeltetését, hogy a város társadalmának életmódjára általában a tisztes szûkösség volt a legjellemzõbb. A minta és eszmény a nyugati típusú pogárság volt, de szinte minden réteg szûkösebben élt, mint azt saját társadalmi állásához méltónak tartotta. Maga a városszerkezet, az épületek is sok tekintetben ennek a helyzetnek a kõbe vésett lenyomatai.
  A kiállítás elsõ részében a rendezõk minden lehetõséget megragadtak a soketnikumúság érzékeltetésére. Sajnálatos, hogy a késõbbiekben az asszimiláció és az akkulturáció problémaköre úgyszólván egyáltalán nem jelenik meg, holott ez megint csak magát a ,,vezérszólamot" tette volna gazdagabbá és hitelesebbé. Az öntudatos urbánus polgárság önmaga nemzeti értékét és jelentõségét a konzervatív, antiurbánus erõkkel szemben nem utolsósorban éppen azzal igazolta, hogy Budapest alkalmasnak bizonyult a tömeges asszimiláció kohójának szerepére.
  A városszerkezet átalakulásának érzékelését nehezíti, hogy a kiállítás ezen szakaszában már alig látni térképet. Diagramot, grafikont, egyéb ábrát pedig egyáltalán nem. Lehetséges, hogy az alkotók valamilyen okból kifejezetten idegenkednek ezek felhasználásától. Amennyiben ennek oka az az óhaj, hogy maguk a tárgyak beszéljenek, akkor viszont nehezen védhetõ, hogy nem fordítottak gondot a világos kronológiai tagolásra, az egyes gondolati egységek egyértelmû elkülönítésére. Érthetetlen, hogyan kerülhet Horthy bevonulása és az irredenta emlékmû a Tanácsköztársaság elé, és a sort még hosszan folytathatnánk. Úgy fest, mintha itt már csak azokra a látogatókra gondoltak volna, akik a "történetet" amúgy is tudják, és a kiállítást az "üzenet" kedvéért nézik meg. Ebbõl eredõen az 1914 utáni blokk, úgy vélem, mind tartalmában, mind kivitelében méltatlan az esemény rangjához (bár jó részletek természetesen itt is vannak), ezért nem is kívánok bõvebben foglalkozni vele. Csupán két mozzanatot emelnék ki: szegénység, nyomor ábrázolása a kiállításon egyedül itt, a húszas évek elejénél fordul elõ, a háború és a felbomlás következményeként. A másik: 1944-nél foglalkozik a fõvárosi zsidóság tragédiájával, de sehol nem utal arra, hogy ennek a város társadalmában milyen mélyre nyúló gyökerei voltak, holott ez a tematika középpontjába állított polgárság és polgári öntudat kérdéséhez a legsajátabban hozzátartozik. A nézõ végsõ soron úgy összegezheti a látottak tanulságát, hogy a város belsõ vitalitásából fakadó, alapvetõen egészséges, ellentmondásmentes fejlõdést mintegyen rendre megszakítottak külsõ erõk. A belsõ feszítõerõkrõl még jelzések, utalások szintjén sem kapunk képet.
  Egy történeti kiállítás, közvetítse bár a legpontosabb, legkorrektebb ismereteket, csak akkor tölti be igazán a feladatát, ha gazdag és ötletes látványelemekkel, emlékezetes enteriõrökkel is megajándékozza a látogatót - olyanokkal, amelyek még évek múlva is "beugranak", ha a témáról olvas vagy hall. Az itt tárgyalt kiállítás bõségesen kínál ilyeneket. Elsõ kétharmadába a rendezõk érezhetõen igen nagy munkát fektettek, felvállalták az eltávolodást a bevált múzeumi sémáktól. Kár, hogy a végeredmény egyenetlen színvonalú, és nem minden tekintetben meggyõzõ.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: buksz@c3.hu