Köztes-Európa 1763-1993
(Térképgyûjtemény)
Összeáll.: Pándi Lajos.
Osiris-Századvég Kiadó, Budapest, 1995. 798 old., 1800 Ft 

  A tavaly karácsonyi könyváradat egyik meglepetése ez a kötet, amelyet a szegedi egyetemen oktató Pándi Lajos készített közvetlen munkatársa, Bárdi Nándor és nagyszámú fiatal közremûködõ segítségével. A térképeket Molnárné Kasza Katalin rajzolta. Köztes-Európa szokatlan, eredeti munka, eltér az újabban idehaza is örvendetesen szaporodó történeti atlaszoktól (vö. BUKSZ, 1993. Ôsz), mind tér- és idõválasztását, mind speciális tematikáját tekintve. Sokban különbözik a hozzá hasonlóan Kelet-Közép-Európa történeti áttekintésére vállalkozó, nemrég napvilágot látott amerikai-kanadai atlasztól is (Paul R. Magocsi: Historical Atlas of East Central Europe. University of Toronto Press, 1993). Az eltérés egy igen lényeges szempontból nem a Pándi-féle vállalkozás javára szól: amazok pazar kiállítású, színes atlaszok, hozzájuk képest a Köztes-Európa fekete-fehér térképlapjai szegényeseknek, elavultaknak tûnnek. Viszont sok van belõlük; 330 A4 formátumú egész oldalas térkép, csaknem ugyanannyi kiegészítõ kistérkép kap helyet a kötetben, ami páratlan részletezést tett lehetõvé. Mindegyik térképhez hosszabb szöveges magyarázat, kommentár, igen sokszor kimerítõ statisztikai adatközlés járul.
  A szövegek információgazdagsága gyakran meghaladja a térképekét. Óriási gyûjtõmunka eredménye ez a vaskos kötet. Elismerést érdemel a tematika sokrétûsége, az összeállítás ötletgazdagsága, az alkotói szándék merészsége. Olyan méretû a vállalkozás, ami szinte túlterheli egy kisebb szakmai közösség kompetenciáját.
  A meglepõen szûkszavú elõszó (21. old.) szerint a munka célja "a Köztes-Európára települt birodalmak ellen kibontakozó nemzetállami törekvések vizsgálata az utóbbi negyed évezredben". Választott térségét az összeállító a modern kori történelem mozgó "határsávjaként" jellemzi, amely Finnországtól Görögországig, Csehországtól Moldováig terjed. A "Köztes-Európa" definíció a térség meghatározásának más kísérleteihez ("Kelet-Európa", "Kelet-Közép-Európa" stb.) hasonlóan "politikai indíttatású", egyben "értékválasztást rejt: a független kisállami régiót mint Európa és Oroszország ütközõzónájának ideáját". Az egész régióra az "etnikai sokszínûség, kevertség és töredezettség" jellemzõ, "továbbá rövid idõszakoktól eltekintve az, hogy kisnemzeti államegyüttesét külsõ birodalmi központokból irányítják, jellemzõjük továbbá a permanens protestálás e birodalmi irányítás ellen: a nemzetállami törekvés mint már-már e kisnemzetek mozgásformája".
  A kötet tehát a nemzeti törekvések gerjesztette szüntelen mozgások regisztrálására készült. Ennek megfelelõen "etnikai viszonyok és politikai határok közötti összefüggések kimutatására" koncentrál, "valamint a világtörténelem szokásos ábrázolása során a látószögbõl kiesõ, a régió és önismerete szempontjából fontos kérdések bemutatására törekszik". Ezt a célkitûzést az összeállító maradéktalanul megvalósítja, hiszen nemzet és állam, etnikum és terület kölcsönviszonyát minden elképzelhetõ változatban megvizsgálja.
  Tágabb történeti régiónk meghatározása és fõként határainak kijelölése mindenkor az egyik legnehezebb feladat, bármely szempontból történjen is az áttekintés. Többféle eljárást lehet követni. Pándi a nemzetállami törekvés mint örök mozgásforma vizsgálatánál - a történetiséget némileg háttérbe szorítva - napjaink valóságából indul ki. Nemcsak a régió nemzeteit összegzõen áttekintõ 1. térkép magyarázatai tükrözik ezt, hanem kötetének egész felépítése is. A kronológia szerinti tárgyalást ugyanis mintegy keretbe foglalja két nagyobb egység. A kötet nyitó fejezete a mai "államalkotó" nemzeteket veszi sorba, míg az utolsó az általuk alkotott államokat. Szerzõnk megítélése szerint térségünkben a finn, a három baltikumi, a három nyugati szláv és a magyar nemzet államalkotó, továbbá a délszlávok közül a szerb, a horvát és a szlovén, valamint az albán, a román, a bolgár és a görög. A 15 nemzet 19 (esetleg 20) államot alkot. Ily módon állama van ugyan, mégsem "államalkotó" a montenegrói, a bosnyák, a moldován és a makedón. Hogy a moldovánt minden további nélkül beolvasztja a románba, talán érthetõ. Kevésbé, hogy miért kérdõjelezi meg a montenegróiak szerb mivoltát (olyan ez, mintha az osztrákok németségét vitatnák el), a makedónnál a "státust" kifogásolja. A jelek szerint ambivalens Pándi viszonya a fehéroroszokhoz. Hol beveszi õket a köztesnek minõsített régióba, hol nem. Az "államalkotó" nemzetek nagy tablóján nem tünteti fel õket, a történeti régiók teljes körû áttekintésének szentelt 1. térkép szöveges részében tételesen megtagadja tõlük a régióhoz való tartozást, viszont a gyûjtemény zárófejezetében (316- 317. térkép) külön egységként megvizsgálja Belorusszia területállományának történeti alakulását. A kötet más térképein is a régión belüliként szerepel ez az ország. További kételyek támadnak Ausztria és Ukrajna kapcsán. Nemzeteik szintén kimaradtak az államalkotóknak kijáró tisztességbõl, viszont a részletes tárgyalás során a különféle témáknál többször szerepelnek. Ausztriának a két világháború közötti részben önálló témákat is juttatott az összeállító.
  A fenti megjegyzésekkel mindössze jelezni kívántam a gyûjtemény teoretikus megalapozásának bizonytalanságait; nem szándékozom új vitát nyitni a régió(k) mibenlétérõl, esetleg a nemzetfogalomról vagy akár a nemzetté válás sajátos problémáiról a kelet- és délkelet-európai térségben. Mindezekkel sokat foglalkozott már a hazai és a külföldi szakirodalom - az elõszó állításával ellentétben. Végül is az olvasó a kötet változatos anyagaiból képet nyerhet a folyamatokról akkor is, ha felfogása bizonyos kérdésekben eltér az összeállítóétól.
  Az alapvetõ történeti rész gondosan tagolt. Az elsõ világháborúig tartó elsõ nagy egység három idõmetszetben követi a változásokat. Elõbb a XVIII. század második felét és a XIX. század elejét kitöltõ viharos átalakulások kerülnek sorra, amelyek kezdõ mozzanata a hétéves háború, záróeleme a bécsi kongresszus teremtette átalakulás. Az utóbbi jelentõsége legalábbis a vizsgált régió északabbi felénél kézenfekvõ, ám az, hogy miért éppen a hétéves háborút választotta nyitó elemként szerzõnk, nem derül ki - az 1763-as dátum a fõcímbeli kiemeléssel külön nyomatékot is nyer. A következõ idõegység sajátos módon a nemzeti mozgalmak európai gyõzelme címet kapta, ennek anyagát a bécsi és a berlini kongresszus közti idõben végbement átalakulások szemlézése alkotja, míg az 1878-tól 1914-ig tartó következõ szakaszt a nemzetállamok megszilárdulásaként nevezi meg kötetünk. A két utóbbi fejezetcím természetesen inadekvát, hiszen a szóban forgó térségben 1878 elõtt köztudottan csak az aprócska görög állam volt független, a bomló Oszmán Birodalmon belül önállósodó (azaz szûk belsõ autonómiával bíró) szerb és román állam aligha tarthatta magát "gyõztesnek". Ami ennél sokkal lényegesebb: a térség túlnyomó részét uraló Habsburg-Monarchiában, a porosz-német és a cári birodalomban sem 1878 elõtt, sem utána nem találkozunk "gyõztes" és "megszilárduló" nemzetállamokkal, csakis birodalmi alávetettséggel - ha szûkebb témánkon belül maradunk. Az összeállítás konkrét anyagai természetesen ez utóbbiról szólnak.
  Ha az elõszóban említett független kisállamiságot mint végcélt komolyan vesszük, egyetlen klasszikus (lezárt) idõszakkal számolhatunk, ez a világháborúk közti két évtized. Ekkor a vizsgált országok zöme tényleg köztes állapotba került. Itt válik valósággá a Pándi Lajos által említett "kisnemzeti államegyüttes", amely létrejöttét a Habsburg-Monarchia eltûnése mellett a német és az orosz nagyhatalom meggyengülésének köszönheti. Addig is maradt fenn, amíg e két szomszéd újból meg nem erõsödött, és egymásra nem talált. A kötetben e kor vizsgálata ugyancsak hármas bontásban kapott helyet. Az elsõ megnevezett téma az ütközõzóna kialakulási folyamata 1914-tõl elnyújtva a fejezetcím szerint 1926-ig, valójában ennél is tovább; a középsõ fejezet súlypontja az 1920-as évek belviszonyainak országonkénti megvilágítása, majd megint egy különös cím alatt (Köztes-Európa és a modern birodalmak) következik az 1930-as évek végétõl a második világháború befejezéséig tartó periódus tárgyalása. Természetesen adódó külön egység a köztességét veszítõ táj szovjet befolyás alatti korszakának ábrázolása, végül pedig a térség ütközõzóna jellegének restaurálásával (a legutóbbi rendszerváltozással) foglalkozó fejezet kerül sorra.
  Éppen ez az utolsó rész, az 1989 utáni évek ismertetése hozza a legizgalmasabb újdonságokat. A földrengésszerû politikai átalakulások - a többi részhez hasonlóan többfajta megközelítést érvényesítõ - regisztrálása a napi krónika frissességével hat ránk. Gondoljunk csak a jugoszláv válságra! Talán nem egy történeti térképgyûjtemény a legalkalmasabb forma még le nem zárult folyamatok gyakran bizonytalan források alapján történõ ábrázolására. Ráadásul némely térképlap (285., 296.) alig több formaságnál, csupán arra szolgál, hogy a leíró szöveg helyet kaphasson a gyûjteményben. Okkal feltételezhetõ az is, hogy nem minden megállapítás bizonyul majd idõtállónak, hiszen már ma az alaptalan legendák körébe utalandók az olyan állítások, hogy Finnország 1991-ben területi követeléssel fordult volna a volt szovjet birodalomhoz (604., 666. old.); nehezen hihetõ ma, a csecsen válság idején, hogy "az oroszok az összes nemzetiségi terület kizárásával kívánnak nemzetállamot teremteni" (598. old.); végül újságolvasó ember szintén nem hiheti el, hogy az egyesült Németországból - 1994 szeptemberében - nemcsak a szovjet, de a nyugati csapatokat is kivonták volna (612. old.). Ennek ellenére helyeselhetõ, hogy a szerzõ a szó közvetlen értelmében napjainkig viszi a térség történetének tárgyalását. A fentebbi példák csupán az információtengerbõl kiragadott apróságok. Komolytalan dolog viszont Zsirinovszkij új orosz birodalmiságot hirdetõ blöffölésének a Die Welt interjúja alapján helyet adni a kötetben (284. térkép) - még ha a világ újrafelosztásáról szóló eszmefuttatását hatásosan lehet is térképre vinni.
  A további érdemek közt említeném a finn esetnek és a baltikumi térségnek szentelt szokatlanul nagy figyelmet, avagy a bonyolult és kényes balkáni viszonyok (makedón és albán problémák) aprólékos és kiegyensúlyozott tárgyalását. A szerzõ több alapkérdést részletesen is körüljár, példaként a vallási-felekezeti megoszlást és a migrációs folyamatokat említhetném. A kötet - bár kiemelten kezeli "az államalkotó" nemzeteket - kellõ figyelmet fordít az egyéb nemzetek, etnikumok, kisebbségek (a zsidóság, a cigányság, avagy a térség számos vidékén jelentõs németség) népszámlálási adatokra alapozott és az országoknál kisebb közigazgatási egységek szerinti térképi bemutatásának. Az összeállító vállalkozott a XX. század politikai struktúráinak érzékeltetésére is: minden korszaknál témalapokat készített a parlamenti választásokról, amelyek a pártviszonyok ábrázolására szolgálnak. Ezek jól jellemzik a nagy rendszerváltozások idejét (az 1945, ill. 1989 utáni választások), viszont a két világháború közti kor alkotmányos parlamentarizmustól nyílt diktatúráig ívelõ sokfajta rendszerének és ezek országonkénti eltérésének az érzékeltetésére kevésbé alkalmasak a véletlenszerûen kiválasztott esetek.
  A gyûjtemény igen gyakran túllép a címében megadott földrajzi és kronológiai kereteken, a horizont így "határtalanul" kitágul, de egyben a kötet eklektikussá is válik. Nehéz belátni, milyen alapon kapott helyet Köztes-Európában a tõle több ezer kilométerre lévõ Birobidzsan (29. térkép), avagy a Volgai Német Köztársaság (24. térkép), önmagukban bármennyire érdekesek is. Aligha ennek a gyûjteménynek feladata az olyan témák feldolgozása, mint "Szibériai számûzetési helyek a cárizmus alatt", "Munkatáborok a Szovjetunióban", "Külföldi munkaerõ Németországban 1941" (90/a, 141. és 218. térkép). Elvileg kevésbé kifogásolható az európai kontinens egészét a nagy fordulópontokon bemutató lapok szerepeltetése, köztük azonban gyakoriak a semmitmondó általánosságokra korlátozódók ("A Szent Szövetség Európája", "Európa a berlini kongresszus után 1878" /49. és 72. térkép/). Ugyanez áll az olyan térképekre, mint "A Nagy Háború, 1914-1918", avagy "Az Egyesült Nemzetek szervezete 1945-1955" (111. és 274. térkép). Elhagyásuk nem lett volna veszteség.
  Kötetünk sokszor kalandozik a messzi múltba. Így a jelenkori viszonyok történeti elõképeinek bemutatása érdekében a vizsgált 20 mostani állam többségénél legalább melléktérképen bemutatja a hasonnevû középkori állami (államszerû) képzõdményeket is. Románia esetében egyenesen Dácia provincia jelenik meg (321/a térkép). (A szlovákokkal a szerzõ mostohán bánik: Nagymoráviáról elfelejtkezik.) Szerepel még - a példa kedvéért - "A baltikumi Német Lovagrend hanyatlása", az "Ipeki Patriarchátus", vagy "A Szepesség elzálogosítása", mi több: egy térkép "Burgenland zálogterület 1346- 1766" címmel (45., 173., 165/a, 170/a térkép).
  Egy ilyesfajta gyûjtemény ritkán teljes. Jelen esetben mégsem a hiányokat tenném szóvá - ellenkezõleg. A kötet vaskos és túlméretezett. Indokolatlanul sok az ismétlõdés, néha öncélú a részletekbe bocsátkozás. A 6-8. térkép külön-külön sorra veszi az észt-lett-litván nemzeteket, majd a 88. térkép visszatér rájuk "A Baltikum etnikai viszonyai" címszó alatt. Külön lap a "Görögök az európai Törökországban", melyet követ egy másik "Görögök a Török Birodalomban" címmel (19., 20. térkép). Hasonlóképp gyakorlatilag azonos információkat nyújt az 50. és 53. térkép. Jellegzetes: amikor a zárófejezet az egyes államok területi változásainak történetét összegzi, a szerzõ szinte minden pontban kénytelen a kötet korábbi lapjaira visszautalni - vagyis témájának minden elemét elõzõleg már (alkalmanként többféle bontásban is) tárgyalta. A rengeteg tematikus átfedés lehetõséget kínál ugyan újabb szöveges adatok közrebocsátására, ám a térképeknél a kevesebb, de átgondoltabb több lenne. Talán itt az alkalom, hogy az utóbbiakról néhány általános megjegyzést tegyek.
  A térképek minden olyan esetben, ahol egyetlen lapon különnemû információkat nagyobb mennyiségben kell(ene) közölni, nagy megpróbáltatásnak teszik ki az olvasót. Különösen áll ez az azonos térséget érintõ sokfajta határmegvonás szinkron bemutatására. A régió egyik fõ sajátosságát, a kurta elõszóban is kiemelt etnikai töredezettséget, kevertséget, összetettséget lehetetlen fekete-fehérben ábrázolni mégoly ravasz raszterek felvonultatásával is. A nehézségeket az összeállító csak részben volt képes ellensúlyozni azzal, hogy minél kisebb részletekbe ment bele. A fõtémákhoz csatolt kistérképekre mindez fokozottabban érvényes: a maszatos, apró ábrák gyakran használhatatlanok. Egy esetleges új kiadásnál érdemes volna (az ismert anyagi nehézségek ellenére is) megkísérelni egy lényegesen kisebb terjedelmû, de tematikailag jól szerkesztett kötetet megjelentetni, akár a legszerényebb színes technikával is.
  A földrajzi nevek írásmódja viszont kizárólag a szerkesztés gondosságán múlik. A névhasználat szabályozása mindig nehéz, s gyakran nemcsak szakmai vonatkozásai fontosak. De akármilyen meggondolás vezeti is a szerzõt, mindenképpen elvárható tõle a következetesség és az egyöntetûség. Ennek hiányát tapasztalni ebben az összeállításban. Néhány példa illusztrálhatja a helyzetet. Egyazon oldalon elhelyezett, ugyanazon témát tárgyaló két térkép közül az egyiken Filippopol szerepel, a másikon Filibe (65, 65/a), avagy Szaloniki és Solun (323, 323a), esetleg Skodra-Skutari-Shkodra (65, 65/a, 66). Hol Skopje szerepel, hol Szkopje, de a változatosság kedvéért néha Üszküb is. A 67. térképen egymás mellett áll Prisÿtina és Krusevo (két betû ugyanazon hang jelzésére). A szövegben és a mellérendelt térképen eltérõ a név: Kovno - Kaunas, Vilno - Wilno (160. térkép), vagy Drinápoly - Adrianopel (189/a térkép). A kísérõszövegben is gyakori az egyazon oldalon eltérõ használat (hol Varsó, hol Warszawa - hol Krakkó, hol Kraków, mindkettõ 160. térkép). A 682. oldalon egymás mellett találjuk a Temesvár és a Timis5oara alakot. Teljességgel érthetetlen, miért írja át a kötet a bolgár városneveket gyakran a szerb ábécé betûivel: Svisÿtov, Balcÿik, Lovecÿ, sõt Ruscÿuk. Anakronizmus 1910-ben Burgenlandról, avagy Vajdaságról és Kelet-Ruméliáról beszélni (54., 220. old.), 1940-ben (!) Jediszant említeni (221/b térkép). Más: az "Észtföld" elnevezés alkalmazása félrevezetõ lehet, hiszen nemcsak egy tartományt jelöl, de ugyanezt a kifejezést az észtek lakta területre is alkalmazzák. Végül: az usztasák államát nem kellett volna Horvát Királysággá átkeresztelni (460. old.).

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: buksz@c3.hu