Bekker Zsuzsa:
Rendszerválság
Alkalmazkodási folyamatok a kelet-európai országokban 1970- 199… között
Aula Kiadó Kft., Budapest, 1995.
309 old., 1848 Ft 

  A könyv a volt szocialista országokról szóló empirikus kutatások kiemelkedõen értékes munkája. Hatalmas tényanyag alapján nemzetközi összehasonlítás segítségével vizsgálja négy kelet-európai ország húszéves fejlõdését, hogy rámutasson a szocialista gazdasági rendszerek látványos összeomlásának okaira és arra az örökségre, amit a rendszerváltás után is magunkkal hordozunk. Ezek ugyanis nagyrészt megszabják fejlõdésünk mozgásterét, korlátait is és szabadságfokait is.
  A szerzõ figyelmének középpontjában a volt szocialista országok alkalmazkodóképessége, illetve -képtelensége áll, s a megújulásra való alkalmatlanságukkal magyarázza a szocialista rendszerek válságát és bukását. Valójában az a probléma izgatja, ami a tizenhét évvel ezelõtt megjelent könyvét (Növekedési utak, dinamikus pályák. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1978) is motiválta, az, hogy a fejlõdésben késõn induló országok sikeres kitörésének mi lehet a gazdasági stratégiája. A nyolcvanas évek közepén induló kutatás - már a bukás elõérzetében - azt vizsgálta, miért nem lehetett sikeres a szocialista gazdaságok kitörési próbálkozása. Ez egyben válasz arra a kézenfekvõ kérdésre is, hogy érdemes volt-e ekkora munkát fektetni a szocialista korszak összehasonlító kutatásába? De még mennyire! Hisz felemelkedésre csak akkor lehet reményünk, ha mélyrehatóan elemezzük és feldolgozzuk az eddigi tévedéseket és kudarcokat, megismerjük az örökséget, amit magunkkal cipelünk, és megértjük, milyen gazdaságstratégiai váltásra van szükségünk.
  Bekker Zsuzsa kiinduló hipotézise szerint "a nyolcvanas évtized végének radikális változásai egy hosszan érlelõdõ folyamatnak >>csupán<< végkifejletei". A teljesítményromlást és mûködési zavarokat megpróbálták reformokkal és alkalmazkodási kísérletekkel orvosolni - írja -, de a rendszer belsõ logikája miatt a nyolcvanas években az egyre lejjebb csúszó teljesítmények és egy külsõ megrázkódtatás következtében bekövetkezett a mûködésképtelenség. E feltevések alapján nem logikai, hanem empirikus úton próbálja meg mérni és bizonyítani a teljesítményromlást és annak szocialista sajátosságait. Nem a tervgazdaságok irányításának és mûködésének mechanizmusát, hanem kvantitatíve mérhetõ eredményeit, teljesítményeit vizsgálja a hatvanas évek viszonylag gyors növekedésének végétõl az összeomlásig terjedõ idõszakban. Azt a periódust tehát, amikor nagyrészt a világgazdaságban zajló változásokhoz, a globalizálódáshoz és a technikai megújuláshoz való alkalmazkodás döntötte el, hogy az egyes gazdaságok elmaradása nõ-e, vagy csökken.
  A teljesítményeket és az azokat meghatározó tényezõket vizsgálva a szerzõ valójában a gazdaságpolitika stratégiai irányultságára kérdez rá, arra, hogy egyrészt növekedés- vagy hatékonyságorientáltság jellemzi-e a gazdaságpolitikát, másrészt arra, hogy nemzetközi kapcsolataiban elzárkózás- vagy nyitáspárti-e? Ismeretes, hogy a reformkísérletek, de a gazdaságpolitikai dilemmák is fõként ezekhez a kérdésekhez kapcsolódtak; a dogmatikusok és reformerek vitái és küzdelmei - nyíltan vagy burkoltan - nagyrészt errõl szóltak: a szocializmus fölényének bizonyítása érdekében mindenáron - még a korszerûtlen, veszteséges tevékenységeket is bõvítve - gyorsítani kell-e a növekedési ütemet, vagy inkább a hatékonyságot kell fokozni? Minél jobban el kell-e zárkózni az ellenséges tõkés világtól, és még jobban a Szovjetunió és a többi KGST-ország felé kell-e fordulni, vagy az ellentéteket enyhítve nyitni kell a világgazdaság felé? Ezekre a kérdésekre az egyes országokban és a különbözõ idõszakokban eltérõ válaszok születtek, bár a szovjet dominancia igyekezett a gazdaságpolitikai együtt mozgást biztosítani.
  Az elemzés négy kelet-európai ország: Bulgária, Csehszlovákia, Lengyelország és Magyarország alkalmazkodási reakcióit vizsgálja és veti össze négy összehasonlíthatónak ítélt fejlett országéval: Ausztriával, Finnországgal, Portugáliával és Spanyolországgal. A külsõ hatásokra négyféle reagálást különböztet meg: 1. külsõ erõforrás-bevonást, 2. exportnövelést, 3. importhelyettesítést, 4. növekedéslassítást. E reagálási módok mértéke és arányai alapján vizsgálja az egyes országok és idõszakok eltérõ gazdaságpolitikai útjait és jellegzetességeit.
  Sikeresen kapcsolja össze és alkalmazza két kiváló magyar közgazdász módszereit, Jánossy Ferenc trendkoncepcióját és Balassa Bélának a külsõ megrázkódtatásokra való reagálást elemzõ módszerét. Elfogadva Jánossynak azt a fejlõdéselméleti tételét, mely a hosszú távú gazdasági növekedés stabilitását az emberek szakmai ismereteinek lassú változására vezeti vissza, a növekedés trendjeihez méri az alkalmazkodási folyamat eltéréseit és sajátosságait. Balassa módszere a "mi lett volna ha?" típusú kérdésekre adott válaszok szerint bontja fel a tényleges változások és egy korábbi idõszak fejlõdésének meghosszabbításához vagy más országok növekedéséhez mért eltérések különbségeit. A tényleges fejlõdést egyrészt az adott ország változatlan feltételek melletti trendjéhez hasonlítja, másrészt ahhoz a fejlõdéshez, melyet abban az idõszakban más országok vagy régiók valósítottak meg. Ismeretes, hogy nemzetközi összehasonlításban mennyire nehezen megoldható a hatékonyság empirikus vizsgálata. A szerzõ ezért nem abszolút mértékekkel, hanem rugalmassági mutatókkal közelítette meg a problémát, amelyek lehetõvé teszik az idõbeli és térbeli változások mérését és összehasonlítását. Vizsgálja a GDP export- és importrugalmasságát, valamint felhalmozás- és fogyasztásrugalmasságát, és ezekbõl igyekszik kiolvasni a mögöttük meghúzódó gazdaságstratégiai orientációváltozásokat. Nem titkolja, hogy elemzése a reálszférára koncentrál. Elhanyagolja a pénzügyi folyamatokat, érzõdik ebben a hagyományos tervezési módszerek szemléletének továbbélése. Távol tartja elemzésétõl a gazdaságon kívüli, vagyis politikai, katonai, diplomáciai stb. változások hatását is, holott nyilvánvaló, hogy ezek befolyása a gazdaságpolitikákra és az alkalmazkodási folyamatokra igen jelentõs volt.
  A módszereknek és a hatvanas évtizednek mint kiinduló állapotnak az ismertetése után a külgazdasági alkalmazkodás vizsgálata alkotja a kutatás gerincét. Nehezíti az egyébként sem könnyen érthetõ fogalmak, összefüggések és mérési módszerek megértését, hogy a szerzõ a szövegben csak verbálisan ismerteti õket, és függelékben helyezi el a magyarázat nélküli definíciókat és az összefüggéseket kifejezõ egyenleteket. Az alaposan olvasni szeretõk helyzetét megkönnyítette volna, ha Bekker e téren is követi Balassa példáját, és a képleteket a magyarázatokkal együtt tárja az olvasó elé. Már itt feltûnik egyébként egy olyan lényeges hiányosság, amely az egész mûvön végigvonul: a szerzõ sem módszereit, sem a kutatási témát, sem eredményeit nem helyezi el a szakirodalomban. Nem tudjuk meg tehát, mi az, ami tõle származik, kikkel vitázik, és miben jut más következtetésekre, mint mások.
  Újszerûen és igen szemléletesen mutatja meg az 1973-as olajárrobbanást követõ világgazdasági változások által a vizsgált országoknak okozott cserearány-veszteségeket. Nemcsak az derül ki, mennyire téves és félrevezetõ volt a szocialista országok hivatalos álláspontja arról, hogy elkerülhetik az ársokk ártalmas hatásait, de az is, hogy valójában nagyobb és hosszabban elhúzódó, vagyis kumuláltan sokkal erõsebb veszteségek érték õket, mint a piacgazdaságokat, különösen a fejlettebbeket. Említi ugyan, hogy ez részben a KGST-n belüli ún. "bukaresti árelv"-nek volt köszönhetõ, vagyis annak, hogy a régió országai a világpiaci árak ötéves átlagai alpaján alakították ki egymásközti külkereskedelmi áraikat, de nem tárgyalja, mi indokolta ezt az "elvet". Ismert: az ársokk kezdetben nálunk kisebb volt ugyan, de mivel ez a hozzá való alkalmazkodás kényszerét is csökkentette, az egyik lényeges okává vált annak, hogy a kumulált árveszteség sokkal nagyobb lett, mint a fejlett országokban. A fejlett országok az importnyersanyag-áremelkedések okozta veszteségeket viszonylag gyorsan kompenzálni tudták a feldolgozóipari exportárak emelésével. Bekker számításai szerint a szocialista országokban ez nem következett be, bár a veszteségek elsõsorban a KGST-országokkal, és nem a piacgazdaságokkal folytatott kereskedelembõl származtak. Nagyon hiányzik, hogy e kérdés tárgyalását a szerzõ nem kapcsolja össze azzal a nemzetközi vitával, amely arról folyt, hogy a KGST-n belüli árarányok kinek és mennyire kedveztek?
  A vizsgálat kiemelkedõ érdeme, hogy a közhiedelemmel ellentétben, amely a veszteségeket csak az árváltozásokra vezette vissza, a világkereslet volumencsökkenésére irányítja a figyelmet. Ez annál is fontosabb, mert innen datálódik a napjainkig tartó gazdaságpolitikai vita, hogy növekedéssel, illetve gyorsítással vagy hatékonyságjavítással, esetleg lassítással kell-e a nehézségekbõl kikerülni. Igen tanulságos a szerzõnek az a megállapítása, hogy az 1970-1990 közötti két tízéves periódusban a magyar gazdaságot két hasonló erejû külgazdasági sokk érte: a hetvenes évek elején az ársokk volt nagyobb, a nyolcvanas években viszont a kereslet visszaesésének hatása volt erõsebb. Sajnos nem kap elég figyelmet, hogy a "külgazdasági sokk" fogalma némileg félrevezetõ. Úgy tûnik, mintha az országok teljesen képtelenek volnának külkereskedelmi áraik s piaci részesedésük befolyásolására. Ez nyilvánvalóan nincs így: az üzletkötések csak egy viszonylag kisebb részénél beszélhetünk arról, hogy az árak megváltoztathatatlan "külsõ" adottságok, és nem függenek a felek alkuerejétõl (vagyis az egyik vagy másik partner "price taker"), és hasonlóképpen nagyrészt belsõ tényezõktõl függ, hogy például az export volumenváltozása hogyan alakul a külsõ keresletváltozáshoz képest, vagyis hogy egy ország exportrészesedése nõ-e, vagy csökken valamelyik piacon.
  A külsõ sokkok ismertetése után Bekker Zsuzsa sorra veszi a már említett négyféle alkalmazkodási reakciótípust, és megvizsgálja, milyen együttesük jellemzi az egyes országok gazdaságpolitikáját a különbözõ idõszakokban. Helyesen hangsúlyozza, hogy a külsõ erõforrásbevonást önmagában nem lehet sem jónak, sem rossznak minõsíteni, mert az értékelés attól függ, mire használják a kölcsönöket, ezek befektetése mennyire szolgálja a struktúraváltást, a versenyképesség növelését, vagyis mennyire teremti meg a visszafizetés feltételeit. Nem kap azonban kellõ hangsúlyt, hogy az eladósodás nálunk sem, de másutt (például Lengyelországban vagy a fejlõdõ országok nagy részében) sem írható csak az eladósodó országok hibás gazdaságpolitikájának a számlájára. A világméretû és rendkívül súlyossá vált adósságválságot nem lehet csak keresleti oldalról megmagyarázni. Az olajár-emelkedések miatt keletkezett hatalmas és olcsó hitelkínálat legalább annyira felelõs volt azért, hogy szinte visszafizethetetlen méretû adósságok halmozódtak fel. Közgazdaságilag nyilvánvaló, hogy a rossz tõkebefektetésekben nemcsak az adósok, de a hitelezõk is hibásak. Ez még akkor is igaz, ha a hiteleket kormányok vagy nemzeti bankok veszik fel, melyek azonban nehezebben jelentik be a fizetésképtelenséget, mint egy magánvállalkozás.
  Az összehasonlító vizsgálat kimutatja, hogy a hetvenes évtizedben a külsõ erõforrás-bevonás Bulgária és Lengyelország esetében sokkal erõsebb volt, mint Magyarországon, és hogy a nyolcvanas évtizedet már az erõforrás-kiáramlás jellemzi.
  Különösen tanulságos az az eltérés, ami a terv- és a piacgazdaságokat a növekedés lassítása terén megkülönbözteti. A piacgazdaságok az olajársokkra szinte azonnal növekedéslassítással, importvisszafogással, energiatakarékossági programok beindításával válaszoltak. A kelet-európai országokban ezzel szemben egy hatéves konjunktúra alakult ki. Vagyis nem lassítás, hanem gyorsítás volt a válasz a világgazdaságot megrengetõ változásokra, ami természetesen az import és a kereskedelmi mérleg passzívumának növekedésével járt.
  Bekker módszere akkor válik igazán tanulságossá, amikor a négy válaszreakciót együttesen vizsgálja. Ezáltal azt tudja mérni, hogy a külsõ sokkokra való alkalmazkodási válasz milyen arányban oszlott meg a különbözõ gazdaságpolitikai lehetõségek között. Kitûnik például, hogy Magyarország esetében mind a négy válaszreakció pozitív volt a hetvenes évtizedben, de az exportbõvítés és az importhelyettesítés dominált, ezeknél viszonylag szerényebb volt a külsõ erõforrás-bevonás és a növekedéslassítás szerepe az alkalmazkodásban. Ezzel szemben a nyolcvanas évtizedben a legjelentõsebb válaszreakcióvá a növekedéslassítás vált, ennél sokkal kisebb az exportexpanzió és az importhelyettesítés szerepe, s külsõ erõforrás-bevonás helyett erõforrás-kiáramlás következett be.
  A tervgazdálkodást folytató négy országot párhuzamosan vizsgálva világos szabályosságokat lehetett megállapítani. Bekker "passzív válaszoknak" nevezi az erõforrás-bevonást és a növekedéslassítást, melyekrõl kimutatja, hogy idõben ellentétesen mozognak: a hetvenes évek említett regionális konjunktúrája valamennyi országban kereskedelmi mérleghiány kialakulásával járt, és eladósodásra vezetett. Ez azonban csak a hetvenes évtized végéig tartott, amikor kénytelenek voltak egyensúly-helyreállító politikára áttérni, ami struktúraváltás nélkül csak növekedéslassítással volt megoldható. Az általa "aktív válasznak" nevezett exportbõvítés és importhelyettesítés politikája általában nem tudott domináns szerephez jutni. Az összehasonlításként szereplõ négy nyugati ország esetében ezzel szemben az erõforrás-bevonás az export bõvülésével, vagyis struktúraváltással párosult, ami sikereik egyik magyarázata.
  Bekker az exportexpanziós és importhelyettesítõ politikát úgy állítja egymással szembe, mint a nyitás és a bezárkózás szinonimáit. Ez sokszor így van, de nem mindig: a versenyképes exportágazatokat fejlesztõ politika ugyanis egyúttal importhelyettesítõ hatású is, mivel azok az új termékek, melyeket versenyképesen exportálni lehet, egyúttal a korábbi importot is helyettesíthetik - errõl tanúskodnak a sikeresen iparosodó fejlõdõ országok.
  A keleti és nyugati országokkal való kapcsolatok terén az alkalmazkodás eszközei valamennyi szocialista országban igen eltérõek voltak, de a négy vizsgált ország e tekintetben két jellegzetes csoportba sorolható: Csehszlovákia és Bulgária Keletre nyit, és Nyugat felé bezárul a hetvenes évtizedben, ami azt is jelenti, hogy a külsõ erõforrás-bevonás is Keletrõl történik. Ezzel szemben Lengyelország és Magyarország Nyugatról von be erõforrásokat, és beruházási hozzájárulások formájában jelentõs tõkét exportál a Szovjetunióba. Abban bíztak, hogy a növekvõ keleti nyersanyagimport és a Nyugat felé való nyitás tõkés exportlehetõségeiket jelentõsen bõvíteni fogja, ezáltal kereskedelmi passzívumuk is csökken. Ennek azonban éppen az ellenkezõje következett be: a cserearány-változások miatt bekövetkezett nagy szovjet keresletnövekedés és a nyugati recesszió miatt a Szovjetunió valósággal kiszívta az exportjukat, a nyugati kereskedelempolitikai nyitás viszont lehetõvé tette, hogy a fokozódó szovjet exportba növekvõ mértékben nyugati importalkatrészek épüljenek be, így a tõkés országokkal szembeni mérleg hiánya még jobban növekedjen.
  Bekker Zsuzsa azt a következtetést vonja le, hogy a szocialista országok alkalmazkodási képessége merõben különbözõ volt keleti és nyugati irányban: a keleti változásokhoz viszonylag jól és gyorsan alkalmazkodtak: fokozták exportjukat, igazodtak a keresletváltozásokhoz, és ha kellett, tõkét is exportáltak. Ezzel szemben a nyugati kereskedelemben csak az import fokozódása és az eladósodás figyelhetõ meg mint válaszreakció, az exportorientációt és az egyensúly javítását hirdetõ fejlesztési célkitûzések rendre meghiúsultak. Ennek volt a következménye, hogy a külgazdasági egyensúly ellentétesen alakult: Nyugaton az eladósodás nõtt, Keleten exporttöbblet keletkezett.
  A KGST-országok fejlõdésében kiemelkedõ volt a Szovjetunió szerepe, ami "kettõs kényelmet" nyújtott: exportjuk számára szinte korlátlan kiviteli lehetõségeket teremtett, és egy ideig biztos bázisnak látszott energetikai- és nyersanyag-importszükségletük fedezéséhez. Ez vonta maga után az elkényelmesedés tendenciáját, ami technikai lemaradással és a versenyképesség csökkenésével járt. Ez két oldalról is csapdahelyzetet teremtett: a növekvõ exportlehetõségek a változást elkerülõ kiút látszatát keltették, ugyanakkor az import oldalán egyre súlyosabb nehézségeket és egyensúlyhiányokat okoztak. "A Szovjetunió [...] egyszerre volt növekedési háttér és alkalmazkodási csapda. Fejlõdése az alkalmazkodási kényszereket az idõszak elején elfedte, a nyolcvanas években azonban jelentõsen felerõsítette." (114. old.)
  Összefoglalóan tehát azt lehetett megállapítani, hogy az alkalmazkodási reakciók kombinációinak útja ellentétes volt a vizsgált tervgazdaságokban és piacgazdaságokban:

  - az egyikben lassú, a másikban gyors volt az alkalmazkodás,

  - az egyikben konjunktúra, a másikban recesszió követte az árrobbanást,

  - az egyikben eladósodás, majd növekedéslassulás, a másikban struktúraváltás és exportbõvülés volt a válasz.

  A külgazdasági változásokhoz való alkalmazkodás vizsgálata után Bekker áttér a gazdaságok belsõ alkalmazkodási folyamatainak vizsgálatára, és elsõsorban a hatékonyságorientáció, illetve a növekedésorientáció szerinti stratégiai döntéseket vizsgálja. A második világháború utáni gyors növekedés forrásai a hatvanas évek során fokozatosan csökkennek a szocialista országokban, és a hetvenes évek elejére a termelési tényezõk mennyisége és minõsége egyre inkább a növekedés korlátaivá válnak. A külsõ és belsõ feltételek változása egybeesett, és mivel a gazdaságpolitikai változások szükségességét nem ismerték fel, ez vezetett a hetvenes és nyolcvanas évek kudarcaiban végzõdõ kelet-európai fejlõdési úthoz. Bekker nem említi, bár alátámasztja a mondanivalóját, hogy ebben az idõben zajlott az a vita, hogy csak a "gazdasági mechanizmust", illetve a "végrehajtást" kell-e javítani, vagy a gazdaságpolitika megváltoztatására van szükség? A hivatalos gazdaságpolitikusok a reformerekkel és tudományos elemzõkkel szemben ekkor egész kampányt szerveztek annak "bizonyítására", hogy a gazdaságpolitikában semmiféle fordulatra nincs szükség. Sikerült is megakadályozniuk bármiféle pályamódosítást.
  A szerzõ meggyõzõen mutatja be: annak ellenére, hogy a növekedésközpontúság a tervgazdaságok alapvetõ jellegzetessége volt már az ötvenes évek óta, a hosszú távú fejlõdés vizsgálata alapján azt lehet megállapítani, hogy a négy kelet-európai ország fejlõdése nem gyorsabb, hanem lassúbb volt, mint az összehasonlításban szereplõ négy nyugati országé. És ez akkor is igaz, ha az 1989 utáni visszaesést nem számítjuk bele. Nem csoda, hogy az ennek ellentmondó statisztikákat a lakosság egyre kevésbé hitte el, és így fokozatosan szertefoszlott mind a szocialista rendszer fölényének hite, mind a fejlett országok utolérésnek reménye.
  Különös érdeme a kötetnek, hogy megvizsgálja az extenzív és intenzív növekedési szakasz fogalmai körül keltett zûrzavart, s rámutat arra is, hogyan tér el ez a Keleten sajátosan használt fogalompár a közgazdaságtan általánosan elfogadott terminusaitól. A termelési tényezõk mennyiségi növekedésének és az egyes tényezõk termelékenységének javulása ugyanis Nyugaton nem vált gazdaságpolitikai irányzatok vagy korszakok megjelölésévé, nem volt értelme arról beszélni, hogy az eddigi mennyiségi fejlõdést ezután minõségi fejlõdés váltja majd fel. Keleten azonban ennek nagyon is reális tartalma volt: az a dilemma, hogy a növekedésorientált fejlesztést hatékonyságoritenációval kellene felváltani. Bekker azonban jól látja, hogy ennek "a szóhasználatnak volt [...] egy olyan kicsengése és felhangja, [...] amit csak a vájtfülûek és a közgazdász >>õslakók<< értettek jól, [...] az intenzív fejlõdési szakaszra való áttérés mint célkitûzés kevesebbet jelentett, mint a reformszocializmus". Míg tehát a reformközgazdászok az intenzív pályára való áttérésen a gazdaság egész mûködési mechanizmusának a megváltoztatását értették, addig a gazdaságpolitika irányítói éppen ezt nem akarták, és az "ugyanazt, de jobban" elve alapján a szervezés, a fegyelem, a technikai fejlõdés gyorsításával képzelték a termelékenységet és a minõséget javítani.
  A termelési tényezõk közül Bekker elõször a munkaerõ-gazdálkodás sajátosságait vizsgálja. Rámutat, hogy a teljes foglalkoztatottság megvalósítási módja valóban specifikus vonása a szocialista rendszernek, nemcsak abban az értelemben, hogy a foglalkoztatási szint magasabb, hanem fõleg abban az értelemben, ahogy a foglalkoztatás arányait a szocialista szektor extenzív kiterjesztésével módosították. A teljes és stabil foglalkoztatás mellett a munka termelékenységének változása valójában függetlenedik a létszámtól, hiszen az úgyszólván konstans tényezõ, így a termelékenység látszólagos változása a termelési konjuktúraváltozásoktól válik függõvé. Ez nagyon megtévesztõ jelenséggé vált: úgy tûnt, hogy a hetvenes évek közepét követõ konjunktúrahullám termelékenységnövekedést hozott, vagyis az ún. intenzív pályára való átállás látszatát keltette. A termelékenységi trendek a kelet-európai országokban a hetvenes évek végén törnek meg; ekkor derül ki, mennyire látszólagos volt a termelékenységjavulás, és ebben az értelemben intenzív szakaszról nem is lehet beszélni.
  A fejlett országok fejlõdésével való összehasonlítás jól mutatja a különbségeket: ott a konjunktúramozgást foglalkoztatási alkalmazkodás követi, és nem az alkalmazotti létszám, hanem a termelékenység trendje mutat nagyfokú stabilitást. A termelékenység hosszú távú növekedését vizsgálva viszont az derül ki, hogy a négy nyugati ország mutatói rendre jobbak a keletieknél. Meg kell jegyezni ezzel kapcsolatban, hogy Bekker termelékenységen mindig csak a munkáét érti, a többi (vagy az összes) termelési tényezõ termelékenységének vizsgálata fel sem merül a tanulmányban. De nem derül ki az sem, hogy ha a létszám nem követi a termelés változásait, akkor egyrészt a tényleges foglalkoztatásnak, vagyis a kapun belüli munkanélküliségnek, illetve a munka intenzitásának kell változnia, amint ezt mindenki jól tudja, aki már járt szocialista üzemekben.
  Mivel nincs megbízható és összehasonlítható adat a tõkeállományra vonatkozóan, ezt a tényezõt a szerzõ a beruházások alakulásán keresztül vizsgálja. A szocialista országok gazdaságpolitikájának növekedésorientáltságából következett, hogy viszonylag magas volt a felhalmozási ráta; a gazdaságpolitikusok és a vállalati vezetõk is állandóan a beruházások volumenének növelésére törekedtek. Azzal, hogy a tõkejavak árát mesterségesen alacsonyra szabták, és a beruházásokat a többi ágazat rovására a nehézipar és az új létesítmények irányába terelték, egy olyan torz tõkeszerkezetet hoztak létre, aminek idõvel a növekedés visszaeséséhez kellett vezetnie. Bekker rámutat: a felhalmozási ráták a kelet-európai országokban magasabbak voltak, mint akár a fejlett, akár a fejlõdõ országokban, de nem említi, hogy ha ez évtizedeken keresztül így volt, teljesen indokolatlan tõkeszûkére vagy tõkeszegénységre panaszkodni, ahogy ezt gazdaságpolitikusaink teszik, mert valójában nem a tõke hiánya, hanem nagyfokú pazarlása jellemezte a szocialista gazdálkodást.
  A kelet-európai országok nettó állótõke-felhalmozásának adatsorait elemezve kitûnik, hogy az ún. intenzív szakaszra való áttérésnek, vagyis a tõkehatékonyság javításának semmi jele: a hatvanas évek végétõl nem csökken, hanem nõ a beruházási aktivitás, ami majd csak a hetvenes évek végén törik meg. Az extenzív szakasz meghaladásának kísérlete, amikor már érzõdik a források elapadása és a hozadékok csökkenése, nem a beruházások minõségének javítására, jobb kihasználására, hanem a felhalmozási volumenek még erõltetettebb növelésére serkentette a tervgazdaságok döntéshozóit. A nagy erõfeszítések ellenére a négy vizsgált piacgazdaságban az állótõke képzõdése hosszabb távon gyorsabb volt, mint a kelet-európai országokban, mivel: "a pazarlást mellõzõ gazdálkodás kisebb felhalmozási hányad mellett gyorsabb tõkeképzõdést eredményezett" - állapítja meg Bekker.
  Négy kelet-európai ország felhalmozási ciklusait vizsgálva a szerzõ eredeti álláspontra jut abban a vitában, amely nálunk a tervgazdálkodás ciklikusságának okairól folyt. Nem vitatva más cikluskutatóknak azokat az érveit, melyek a hullámzás okait a szocialista gazdálkodás endogén alkufolyamataiban (Bauer) vagy kampányaiban (Soós) fedezik fel, de azokat sem, melyek a hozzá nem értõ szabályozásra (Bródy, Jánossy) vagy az irányítás politikai ciklusaira (Ungvárszki) vezetik vissza, Bekker új szempontot vezet be a magyarázatok közé. A felhalmozás tényleges menetét az egyes országok felhalmozási trendjéhez hasonlítva nagyfokú együtt mozgást és igen nagy kilengéseket állapít meg mind a négy kelet-európai országban. A hirtelen váltásokat késedelmes gazdaságpolitikai reagálásoknak tulajdonítja, ezek olyankor következnek be, amikor az egyensúlyvesztés miatt a beavatkozást már nem lehetett tovább halasztani. Az egyensúlytalanságok kialakulásait természetesen a rendszer belsõ sajátosságai generálják, de ezeket - írja - egy "nehezen, késedelmesen reagáló rendszerben [...] a dominánsan doktriner gazdaságpolitika nagy, hirtelen fékezésekkel" tudta csak kezelni.
  A végsõ kereslet tényezõinek vizsgálatánál fontos szerepet kap a fogyasztás alakulásának elemzése. A szerzõ rámutat, hogy bár ideológiailag mindig a lakosság életkörülményeinek javítását jelölték meg célként, a növekedésorientáltság következtében ha a fogyasztás vagy a beruházás között kellett választani, valójában mindig az elõbbi volt a vesztes. Észleli, hogy e téren a hetvenes években változás következik be, de nem mutat rá arra, hogy ebben alapvetõen a magyar 56-os forradalom és annak kisugárzó hatása játszott szerepet. A lakosság elégedetlenségének kirobbanásától való félelem nyomán alakult ki az a követelmény, hogy a személyes fogyasztásnak nem szabad jelentõsen csökkennie, lehetõleg kismérvû egyenletes növekedésére kell törekedni. Helyesen választja el a lakosság fogyasztását az ún. "közösségi" fogyasztástól, amibe a hadikiadások is beleértendõk, és amirõl kiderül, hogy mindig sokkal gyorsabban nõtt, mint a lakossági fogyasztás. Ezért "nem egyszerûen a beruházás-fogyasztás szembenállásáról van szó. Az öncélúan gerjesztett beruházás és a hatalmi-politikai megfontolások által gerjesztett fogyasztás áll szemben a lakossági-társadalmi szükségletek által meghatározott fogyasztással" - írja.
  A fogyasztás stabilizáló szerepével ellentétben a felhalmozás rendkívül konjunktúraérzékeny. Szinte semmi nem mutatja jobban a nyolcvanas évek konjunktúraromlását, vagy ahogy a szerzõ nevezi: "a közös összeomlást", mint az, hogy a felhalmozás volumene mennyire visszaesett valamennyi kelet-európai országban. Megfigyelhetõ, hogy a GDP fogyasztásrugalmassága szisztematikusan alacsonyabb, a felhalmozásé pedig magasabb a kelet-európai országokban, mint a fejlett országokban, vagyis a növekedés eredményeibõl a fogyasztásra kevesebb jutott Keleten. Ezzel a szerzõ határozott választ ad arra a "felülrõl" máig igen gyakran emlegetett vádra, hogy a nehézségek oka a "túlfogyasztás" volt: "ha a minõsítésben az egységnyi gazdasági eredménybõl való részesedést használjuk kiindulópontnak, [...] akkor nem elsõsorban a túlfogyasztás, hanem a túlfelhalmozás a döntõ mozzanat, ami mögött végsõ soron a [...] nem hatékony, nem célszerû felhasználás húzódik meg".
  Bekker tanulmányának A rendszerváltás küszöbén címû utolsó fejezete már túllép a vizsgált perióduson és összefoglalja, amit a szerzõ elemzései nyomán a jövõ fejlõdési tendenciáiról gondol. A kelet-európai országok hosszú távú fejlõdése alapján megállapítja, hogy annak nem a fejlett országok sokat emlegetett utolérése lett a következménye, hanem a "peremre kerülés és a peremen maradás", vagyis a nyugat-európai országokhoz képest jelentõsen nõtt a lemaradás a második világháborút követõen. Óvatosságra int azzal az elterjedt felfogással szemben, mely Jánossy stabil fejlõdési trendfelfogása alapján azzal számol, hogy a visszaesést "automatikusan" követõ helyreállító periódusban felgyorsul a gazdasági növekedés, és ehhez elsõsorban a beruházások fokozására van szükség.
  Bekker tehát olyan mélyreható és alapos tényelemzést végzett a kelet-európai szocialista országok hosszú távú fejlõdésérõl, mint elõtte senki. Figyelme elsõsorban a gazdaságpolitikára és a stratégiai jellegû döntésekre irányul, nem pedig a gazdasági döntéshozatali, irányítási és végrehajtási mechanizmusokra, mint a reformirodalom túlnyomó része. Vállalkozása ebben is úttörõ. De éppen emiatt érez az olvasó sok helyütt hiányt: csak a makróösszefüggéseket vizsgálva nem kaphatunk választ arra, mitõl volt olyan alacsony a gazdasági tevékenységek hatékonysága, milyen érdekek - nemcsak gazdaságpolitikai, hanem nagyvállalati és szakszervezeti érdekek is - érvényesültek, amikor a növekedésorientáció rendszeresen felülkerekedett a hatékonyságorientációval, a protekcionista, elzárkózó politika a nyitással szemben? De arra sincs magyarázat, hogy a hatékonyságjavulást és nyitást követelõ reformgondolat vereségei ellenére mitõl támad fel újra meg újra? Ez természetesen abból következik, hogy a gazdasági mechanizmussal és az intézmények érdekérvényesítésével szándékosan nem foglalkozott a kutatás. De azzal a veszéllyel jár, hogy olyan benyomás keletkezik az olvasóban, mintha a gazdaságpolitikai döntések pusztán a racionalitás-irracionalitás alapján, és nem egymással összeütközõ érdekek nyomán születnének.
  Erõsen kérdéses Bekkernek az az álláspontja, hogy a rendszerváltás a szocialista országok gazdasági alkalmazkodás- és mûködésképtelensége miatt következett be, de ez feltehetõen már elõbb is megtörténhetett volna, ha a Nyugat nem érdekelt a gazdasági kapcsolatok változatlan fenntartásában, és nem segíti elkerülni a látványos összeomlást. Ennek sok oka volt, például az elégedetlenség erõsödése, az elnyomás gyengülése és nem utolsósorban az is, hogy a vezetõ csoportok egy része felismerte: érdekelt a piacgazdaságra való áttérésben.
  Részben az alkalmazott módszerekbõl, de talán némileg a szerzõ szemléletmódjából is következõ fogyatékossága a tanulmánynak, hogy a szocialista rendszerek gazdaságstratégiájának elemzése kapcsán nem derül ki: ezek alapjában véve a politikai elnyomásra épülõ antidemokratikus, totalitárius rendszerek, ezért a célok és erõforrás-elosztások között a katonai, rendõri és titkosszolgálati igények mindig elsõbbséget élveztek. A fogyasztással kapcsolatban - mint láttuk - említi ugyan a szerzõ, hogy az ún. közösségi fogyasztás egy része katonai jellegû, de arról nem esik szó, hogy a felhalmozás jelentõs része is a hadiipart szolgálta, és az általa generált növekedés is hadianyagokból állt.
  A négy kiválasztott kelet-európai ország sok szempontból jól reprezentálja a régió problémáit és a szocialista tervgazdálkodás jellegzetes vonásait, illetve országonkénti eltéréseit. De több figyelmet érdemelt volna az általánosító következtetések levonásakor, hogy a különbségek még nagyobbak, ha a szemünket tágabbra nyitjuk: Csehszlovákia és a Szovjetunió ugyanis nem adósodott el, Románia viszont, mely korábban erõsen eladósodott, a nyolcvanas években visszafizette adósságainak nagy részét, aminek viszont a lakossági fogyasztás rendkívül mélyre süllyedése volt az ára. Érdemes lett volna Jugoszlávia esetére is utalni, ahol a szovjetektõl való függés sokkal gyengébb, a piacosodás pedig elõrehaladottabb volt, ennek ellenére az alkalmazkodóképesség hasonló nehézségei jelentkeztek, mint a többieknél.
  Sajnos Bekker nem kezeli elég kritikusan a GDP, illetve a nemzeti jövedelem mérését, mérhetõségét és ebbõl következõen a jelentõségét, holott vizsgálatainak igen jelentõs része azon alapul. Nem is említi ezzel kapcsolatban például Bródy megalapozott kételyeit, és nem kísérli meg, hogy hibabecsléssel megvizsgálja, mennyire lehet hatással a mérés torzítása az elemzési eredményekre.
  Az alkalmazkodási problematika vizsgálatában komoly hiányosság csak az árarányokban és a keresletben bekövetkezett változásokkal foglalkozni, és figyelmen kívül hagyni azt a sokkot, amit a kamatváltozások okoztak elsõsorban a súlyosan eladósodott országoknak a nyolcvanas évek elején. A szerzõ is megemlíti, hogy a reálkamat-változások hatását nem vizsgálja, annak ellenére, hogy ezekkel a számítások kibõvíthetõk lettek volna. Márpedig az eladósodás ugrásszerû növekedése a nyolcvanas évek elején nagyrészt a nemzetközi kamatszint-emelkedés következménye volt, és ez vezetett a következõ évtizedekben jelentõs erõforrás-kivonásra. Joggal foglalkozik a szerzõ az 1973-as olajár-emelkedés okozta sokkal, de szinte semmit nem szól arról, hogy 1985 után a reálértéken mért olajárak visszaestek az 1973 elõtti szintre, és ez az egyik számottevõ tényezõje volt a szovjet gazdaság visszaesésének, sõt alighanem a nyolcvanas években bekövetkezett összeomlásának is.
  Bekker tehát arra keresi a választ: van-e lehetõségük a kelet-európai országoknak a sikeres kitörésre, a fejlõdés felgyorsítására és ezáltal lemaradásuk csökkentésére? Kutatásának eredményei meggyõzõen bizonyítják, menynyire behatárolja a múlt a fejlõdési lehetõségeket. Szemléletmódja - ha ez a tanulmányból nem derül is ki - erõsen kapcsolódik a mára elterjedt "path dependency" elmélethez és elemzésekhez. Teljesen jogos az a figyelmeztetése, hogy a múltban követett utat folytatva igen könnyen csak kvázi-piacgazdasághoz juthatunk, s ez elmaradásunkat és szélre sodródásunkat nem csökkentené, hanem növelné. De elemzésébõl az is következik, hogy ez az út azért volt téves és vezetett kudarchoz, mert a gazdaságpolitika stratégiai döntéseinél a vezetõk évtizedeken keresztül rendszeresen a rosszabb megoldást választották: hatékonyság helyett növekedésorientációt, nyitás helyett elzárkózást és KGST-integrációt, export vezérelte növekedés és struktúraváltás helyett protekcionizmust és a rossz, elavult ipari struktúra konzerválását.
  Lehet vitatkozni arról - a szovjet dominancia és a kommunista pártok uralma idején -, mennyire volt lehetõség a másik, a jobb út választására. Ma már kétségtelenül megvan ez a lehetõség. Egyáltalán nem evidens azonban, hogy a demokratikus kormányok tudnak és akarnak-e élni vele. Ma is erõs a hangjuk azoknak, akik mindenáron a gyors növekedés prioritását hangoztatják, akik az export ösztönzése helyett a vámok (illetve "vámpótlékok") emelésével a befelé fordulást erõsítik, erõs lobbyk követelnek még több támogatást a hadseregnek, a hadiiparnak, a titkosszolgálatoknak és fõként az elavult ipari és mezõgazdasági struktúra védelmének. Minden területen erõs az ellenállás a szükséges változásokkal szemben, de a megújulás lehetõsége kétségtelenül fennáll. Ezért Bekker elemzése nyomán azt mondhatjuk, hogy igenis van remény, és nagy kár lenne újra csalatkozni benne.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: buksz@c3.hu