"Teljesen abszurd lenne 1541 és
1989 között párhuzamot vonni, abba a végsõ
fokon mellékes mozzanatba kapaszkodva, hogy a török csapatok
1541-ben vér nélkül foglalták el Budát,
s a szovjet csapatok 1989-ben vér nélkül kezdték
elhagyni Magyarországot, ami annyit is jelentett, hogy a nyugati
befolyás ettõl az idõponttól kezdve vér
nélkül válhatott tetszõlegesen naggyá
[...]
Csakhogy [...] 1541-et megelõzõen
a török magyarországi jelenlétéhez rendkívül
pozitív magyar illúziók, pozitív várakozások
fûzõdtek, s nem annyira a török katonai hatalom,
mint inkább ezek az illúziók >>eredményezték<<
az 1541. évi gyászt, a szultán megjelenését,
akit épp a legmagyarabb magyarok az akkori történelmi
szituációban örömmel vártak. S innen már
csak egy lépés kell a szkepszishez, hogy vajon nem fûzõdtek-e
nálunk 1989-hez és 1990-hez olyan illúziók,
amelyek az örömnek ezt a két évét egy újabb
nemzeti gyász kezdetévé tehetik?"
1
A Budapesti Történeti
Múzeum legfrissebb - Budapest az újkorban címû,
Történelmi pillanatok egy nagyváros életében
alcímmel ellátott - állandó kiállítása
az intézmény alapfeladatainak ellátásán
túl is nagy hatású jövõképformáló
tényezõ. "A kiállítás tárgya
annak a Budapestnek a megszületése, amely az 1896. évi
millennium idejére már képessé vált
arra, hogy világvárosként mutassa meg magát.
A századfordulóra urbanisztikailag is megfogalmazódott
nemzeti és polgári öntudat tárgyakban megtestesült,
idõben az elõzményekbõl felvezetõ és
a jövõbe továbbvivõ speciális analízis
az, amit Újkori Kiállításnak nevezünk"
- olvashatjuk a kiállításhoz kapcsolódó,
annak címével megegyezõ várostörténeti
vezetõ indító sorait Buzinkay Géza és
Vigh Annamária - a kiállítás koncepcióját
kidolgozó szakemberek - tollából. A rendszerváltásként
számon tartott, 1989-1990-ben lezajlott politikai fordulat, valamint
az 1996-os magyarországi millecentenárium közeledte
lehetségessé, egyúttal szükségessé
tette a feladat megvalósítását. Indító
idézetünk - mely Kemény Zsigmond Zord idõ címû
regényére támaszkodik - akarva-akaratlan gondolatébresztõ
"idézõ-jelek" közé helyezi jelen Újkori
Kiállítás idõintervallumának a török-,
illetve a szovjet áfium megszüntével kijelölt határait.
Talán megbocsáthatatlan történelmi udvariatlanság
lenne párhuzamokat keresgélni az 1514-ben Dózsát
saját népével föletetõ hazai szellemi
elit pár évtizeddel késõbbi - a török
fennhatóságot elõsegítõ - magatartása
és a mai írástudók többségének
külhoni, pillanatnyilag éppen euro-amerikai befolyást
igenlõ, kollektív és individuális ambíciói
között. E geopolitikai "szükségszerûségbõl"
fakadó erõjáték - államforma-elnevezéstõl
független, személyes mohóságra és morális
felelõsségre lebomló komponensei folytán -
a társadalom szellemi- és hatalmi hierarchiáját,
mindennapi életének köz- és magántereit,
településeinek változásait is alapvetõen
érinti. A mi Budapestünk jövõjét is.
Elsõ látogatásom
alkalmával - némi téblábolás után
a Budavári Palota "E" épületének elsõ
emeleti kerengõjén - a "presszóvég" felõl
sikerült rátalálnom Budapest újkorára,
a Palota barokk udvarát több oldalról övezõ
termekben. Méghozzá - ha engedhetünk a kiállítás
és rendezõinek (egyik) "eszmei üzenetét" is szimbolizáló
Lánchíd majdnem 1:1-es méretarányú oroszlánjai
keltette asszociációk csábításának
- egy különös, "horizontálisan megtört gerincû
híd" alaprajzi elrendezésében. Másodszori tanulmányutamon
már felfigyeltem az elõtér falaira applikált
szürke nyilakra, melyek nyomán eloldalazhattam a kiállítás
tulajdonképpeni "nyitányához": Lotharingiai Károly
"allegorikus" diadalívéhez, "amely a török várvédõk
feletti gyõzelmet, mint Európa összefogásának
eredményét tünteti fel" - szürke papírmaséból,
alaprajzi pozícióját illetõen kényszeredetten
az érkezési irány felé fordítva, a kerengõ
4,80 méteres belmagasságához is alkalmazkodva. E nyomorúságosan
monumentális, szocreál május elsejéket idézõ
arcosoliumon átvonulva, már az eredeti elképzeléseknek
megfelelõ kronológiai sorrendet betartva tekinthettem meg
az anyagot. A "híd-metaforát" ismételten átélve
egyáltalán nem bántam már, hogy elsõ
felkerekedésemkor a túlsó vég felõl
jöttem. Hiszen miféle híd az, amelyiken csak az egyik
irányban szokás közlekedni? Bár az "erõs
bástya" jelszót nem oly régen sikerrel szabotáltuk,
vizuális- és egyéb ízlésvilágát
mint "haladó hagyományt", úgy tûnik, elevenen
tartjuk. E kiállítás félig-meddig bevallott
törekvése térivé emelt dilemma: leszünk-e
,,jó híd" az ezredforduló Európa-házának
keleti kapujában? Hankiss Elemér Találjuk ki Magyarországot!
címû televízió-mûsorában tette
fel a kérdést, vajon arra a bizonyos "hídra" keleti
szomszédaink felõl is hasonló vendégszeretet
fogadja-e az érkezõt, mint mondjuk a Bécsbõl
jövõt? Ugyanolyan készségesen segítjük-e
nálunk kevésbé "gazdag" szomszédainkat Európához
csatlakozni, miképp azt mi magunk, mintegy "tanulmányi ösztöndíjként"
az euro-amerikai hatalmaktól elvárjuk? A demokrácia
helyi gyakorlatának rejtélyeiben kevéssé jártas
Földlakó számára az is furcsának tûnhet,
hogy az a bizonyos "mindenkire kötelezõ hídpénz"
vastagon megfizetendõ a szegényebb és védtelenebb
néprétegek számára, míg a tehetõsebbek
ingyenes kedvezményben részesülnek, függetlenül
attól, bel- vagy külhoni polgárról van-e szó.
Ám a tárlat egyik feliratát olvasván megnyugodhatunk,
nem újdonság ez errefelé, hiszen így volt már
a késõi feudalizmus (avagy: korai újkor) Pestjét
és Budáját összekötõ - még
Széchenyi Lánchídját megelõzõ
idõk - "pontonhíd-vámja" esetében is. (És
talán lélektanilag is meg kell békélnünk
azzal, hogy bármely hatalom képviselõi közül
kevés embernek adatik Mahatma Gandhiéhoz fogható morális
szilárdság, hiszen ez a magatartás a jól felfogott
elitközérdekkel szembeni árulásnak tûnne.)
Tetszett, hogy nem csalás, nem ámítás: az újkori
Budapest - legalább a Budavári Palota "E" épületének
emeletén, ellenõrizhetõen - eltérõ irányból,
életfelfogásból és társadalmi pozícióból
is, egyenlõ eséllyel megközelíthetõ.
"Nagyon tetszett, de az oroszlánok
a legszebbek." (Klein Viktória III/A) - olvashatjuk a Vendégkönyvben.
A kiállításról szóló írásra
felkért Földlakó nem tehet mást, mint saját
tévedéseit vállalva, megpróbál õszintén
beszámolni észrevételeirõl, jóllehet
minden gondolata önmagán is számon kérhetõ,
hiszen a bõrén érzi, milyen dolog komolyabb támogatások
(le)kötelezettségeitõl mentes szabadsággal múzeumépítésben
részt vállalni, valamint a nagyközönség
érdeklõdésére számot tartó kiállítást
rendezni. Legfelületesebb összbenyomása szerint olyan
e tárlat, mintha az Osztrák-Magyar labdarúgó-örökrangadót
a két nemzeti tizenegy kispályán bonyolítaná
le. A "diadalív-nyitány" nekifuttatja az érkezõt
a mennyezetig érõ, szürke papírmaséból
megépített, "romos várfal"-keretezte Lotharingiai
Károly diadalmenete címû festménynek, a vásári
sátor fordulóját követõ "mûjégzajlásnak",
majd a már említett lánchídi oroszlánok
kiállítóteret szétfeszítõ roppant
tömegének. Mindaddig valószerûtlennek találhatjuk,
hogy a csudába nem szakad le az orrfacsaró tartósító
vegyszerekkel többszörösen átitatott hungarocell
és papírmasé monstrumok alatt a födém,
amíg óvatosan, a teremõr néniket kijátszva
megkopogtatjuk õket, és lám: azok, amik valójában,
mûvi, szürkére mázolt utánzatok... Zsúfolttá,
nehézkesen áttekinthetõvé téve az amúgy
szép arányú termeket, szomorúan legyintve Budapest
utcáinak és köztereinek nyüzsgõ és
eleven hangulatára. A kiállítás rendezõinek
javára írandó, hogy ellentmondásaival együtt
felvállalják a "megépített jelszavak" többrétegû
közérthetõségének kockázatát,
talán túlontúl alkalmazkodni igyekezvén az
utca emberének - többnyire ma is a szocreál didaktika
szintjén vélt - vizuális fogadókészségéhez.
Lehet, csak meglévõ díszletek lettek felújítva-átfestve,
ám óhatatlan felmerül a kétség: a jóindulattal
várostörténeti vezetõnek megvásárolt
múzeumi kiadvány használhatóbbá tételére
is fordíthatták volna e pénzt. Vagy, miképp
azt Hajdú Éva - jelen kiállításon szemlátomást
pozitív változásokat ösztökélõ
- kiállításkritikájában
2
is olvashatjuk, ha a különbözõ korokból származó
várostérképek információit összesítõ
számítógépes grafikai program szerepelne a
tárlaton, egymásba áttûnõ ábrák
segítségével érzékelhetnénk a
város struktúrájának kialakulását,
növekedését. Úgy gondolom e látványsorozat
hagyományos, vetített képes szisztémával
is megvalósítható, esetleg a "presszóvég"
vendégeket elbocsátó nagy falfelületén,
melyrõl oly végletesen eltérõ visszajelzéseket
kaphattak a tárlat rendezõi, mintegy a kiállításon
látottak végsõ vagy indító(?) összegzéseképpen.
Talán gondoljuk meg, milyen izgalmas lenne látni az 1686-os
Buda várfalaival körülvett középkori utcák
hálós rendszerét, a Duna túloldalán
a miniatûr, õsi Pest számos ma is érvényes
utcavonalával, jó órányi járóföldre
északon Óbuda, körben a még hosszú idõre
alig érintett természet: erdõk, szõlõk,
mezõk, patakok és malomépületek. És miképp
értek össze e kisvárosok Lipszky János térképein
a XIX. század elején, láttatva a városfalak
bontása nyomán Pest kiépültét egészen
a járványok ellen kiásott vesztegzár vonalárkáig;
a Neugebaude négyzet alaprajzú épülettömbjét
- melynek késõbbi lebontása a Szabadság teret
eredményezte -, valamint a régi Városházát,
amit majd a "régi" Erzsébet-híd kedvéért
áldoznak fel. Láthatnánk továbbá a Neue
Markt-platz (Erzsébet tér) négyszögét,
ahonnét idõvel Európa elsõ földalatti
vasútja indul, mely alatt majd a XX. század valósággá
gyötört Nagy Budapest-illúziójának metróalagútjai
keresztezõdnek, mintegy under- ground "cardo et decumanus". "A Köröndön
túl, ahol a földalatti ürül, de annál többen
ülnek az omnibusz imperiálján...", a Sugár úttal
a Városligetig; a Hõsök tere épülõ
múzeumaival és az Ezredéves Kiállítás
(mai szemmel álomszerûnek tûnõ) pavilonjai tûnnének
fel, számtalan képzettársításra (illúzióra?)
nyújtva lehetõséget a késõi XX. század
Budapestjének jövõbeni alakulására is.
Az összes felsorolt tárlatrendezési
dilemma ellenére és miatt, erénye a kiállításnak,
hogy a legfrissebb technikai eszköztár felvonultatása
nélkül is elmélyülésre, gondolkodásra
késztet bármely korosztályt, a legfiatalabbaktól
a legidõsebbekig. Hiszen a töredékesség és
talán a káosszal rokonszenvezõ térbeli megnyilvánulás
- mely a tárlat folyamán az 1919. május elsejei Hõsök
tere "millenniumi-oszlopának" veres drapériával bevont,
kafkai átváltozásnak kitett obeliszkjétõl
válik különösen szembetûnõvé
- a folytatás végtelennyi esélyét, rejtett
összefüggések, jövõintuíciók
felvillanásának lehetõségeit is sejtetheti.
Szimpatikus gondolat a New York kávéház letelepedésre,
meditációra késztetõ berendezése, üdítõen
ellenpontozva a második világháború során
felrobbantott Lánchíd oroszlánjának mûvin
megroggyantott mementóját. Ez utóbbi "békeidõben"
- egy bank, egy újságszerkesztõség és
egy mérnöki intézmény relikviái közepette
- akár Liska Tibor közgazdasági karcolata, a kispályás
bürokrácia és vállalkozói szabadság
vadházasságából világra sikeredett Antioroszlán
szimbóluma (is) lehetne. Jól bevált ötletként
könyvelhetõ el továbbá a "presszóvég"
elsötétített "oldalkápolnájában"
elhelyezett vetítõ, ahol a századeleji némafilmektõl
a napjainkban reneszánszát ülõ hatvanas évek
Vidám Budapestjének hangulatait felelevenítõ
mozgóképsorokat tekinthetünk meg. Tanulságos
folytatása lehetne e gondolatnak a már említett várostérképek
idõrendi szimulációjának láttatása
- ha különtermet nem lehet biztosítani számára
-, talán a "presszóvég" falán. Földlakó
is leül a hatvanas évek Omniájának piros-fehér
csíkos asztala mellé, rendel egy capuccinót, kis idõre
farkasszemet néz Rákosival a "végfalon" (vajon mit
kereshet Latinovis Zoltán és Ruttkai Éva közelében?!),
majd megint elõveszi a kiállításvezetõ
kiadványt, és Hanák Péter Budapest újjászületései
címû írásának zárógondolatain
meditál: "Letûnt világ, a régi Budapest utcáival,
épületeivel, embereivel találkozunk e falakon. [...]
A hajdani békekor emberei [...] jobban megfértek egymással,
mint a világháborúktól, forradalmaktól,
diktatúráktól, népirtásoktól
megnyomorított századunk végnapjaiban. Miért?..."
Földlakó kinéz az ablakon, felhõket vizsgál
az Elsõ Magyar Metropolis felett, aztán Omnia-presszó
installációira, a vasbeton paneles, rákkeltõ
lakótelepi házkarikatúrákra téved tekintete;
mellette bolhányi méretben a Finta-mûvek legfrissebb
példánya: a Szabadság téri bank makettje. Odakint
az eredeti úgy jelenik meg a Várhegyrõl szemlélve,
mint egy sötét transzparens, a pesti háztetõkön
terpeszkedõ fekete üvegkoporsó: megépített
freudi elszólás a Mammon természetrajzáról.
(Az építészetben talán az a legszebb, hogy
nem tud hazudni...) Mintha a világ filmiparának negatív
utópiái, Fritz Lang Metropolisa, a Brazil vagy a Szárnyas
fejvadász díszletei próbálnák meg otthonosabbá
varázsolni Budapestet. "Az újkapitalizmus építészeti
beruházása [...] ebben az imaginárius térben
dolgozik: minden korábbit meghaladó épülettornyait
és negyedeit nem a városlakókra szabják - a
pénz hatalmának díszleteiként funkcionálnak.
A díszletezõ pedig a befektetõ-városfejlesztõ,
[...] akinek a város egy-egy kerület, ami megérett arra,
hogy szanálják" - olvashatjuk Almási Miklós
Napóra a Times Square-en, a pénz forradalma az ezredvégen
címû könyvének A virtualitás = életforma
címû fejezetében. Hiszen aki teheti, világszerte
menekül az ökológiailag agyonvágott metropolisok
purgatóriumából az úgynevezett oldalvárosokba,
a zöldbe: lakni. Így van ez az ezredvégi Budapesten
is. Földlakó maradéktalanul egyetért Várkonyi
Nándorral és Karátson Gáborral, akik szerint
az euro-amerikai ember kultúrája és morálja
lényegében nem magasabb rendû egy "jól eleresztett",
pubertás-pattanásos kamaszénál, aki a leginkább
ön- és közveszélyes életkorban - felelõtlenül
robbantgat és kísérletezik. (Talán érthetõ
is ez, hiszen a népek "életében" röpke pár
száz év még nem feltétlenül nyújt
elegendõ történelmi bölcsességet a messze
tekintõ folytonosságra összpontosító,
globális döntésekhez.) E rezignált diagnózissal
nem azt hangsúlyozva, hogy ne fogadjuk éppen olyan személyre
szóló vedégszeretettel az euro-amerikai embert, mint
bármely más felelõs Földlakót, vagy zárkózzunk
el a technicista civilizáció tendenciáinak tanulmányozásától.
Ám egyedül tõle remélni a Megváltást
vagy akár azt - geopolitikai "szükségszerûség"
ide, "felkapaszkodási" ambíciók oda -, hogy "védõszárnyai"
alatt majd jobban otthon érezzük magunkat, és emberibb
közösséget alkotunk ebben a nagyvárosban, legalább
olyan átvilágítatlan illúzió a hazai
szellemi elit többsége részérõl, mint
1541-ben a szultán elé gurítani a veres szõnyeget...
1 * Kunszt György: A hagyomány jövõje - Prolegomena. Pannon Panteon, Comitatus, Veszprém, 1995. 150. old.
2 * Magyar Múzeumok, 1996. 1. szám.
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: buksz@c3.hu