Fordította: Szécsényi Endre
Ez év elején meghívást
kaptam egy múzeumokkal és galériákkal foglalkozó
nemzetközi konferenciára Budapestre, amit bár meglepve,
de nagy örömmel fogadtam. Egy kis városból érkeztem
Írország északnyugati sarkából, amely
nincs éppen a múzeumi világ szívében.
Derry, ismertebb nevén Londonderry, mindössze százezer
lakosú, de viszonylag fontos szerepet játszott Írország
történelmében, legfõbb színtere volt a
katolikus és protestáns közösségek közötti
konfliktus kibontakozásának, amely az északír
válságot jelenti az 1960-as évek vége óta.
A városi múzeum e válságból adódó
kihívásra válaszol. Mivel a jelen konfliktus a múltból
ered, úgy hisszük, hogy a múlt szenvedélyektõl
mentes vizsgálata és vizuálisan megragadó bemutatása
lényeges lehet ellentéteink kibékítésében.
Múzeumunk fontos szerepet játszik ebben a párbeszédben
és erõfeszítéseinket e bonyolult és
ellentmondásos régióban különféle
díjakkal jutalmazták.
Korábban sosem jártam
Magyarországon, s az 1956-os eseményekrõl beszámoló
drámai erejû tudósítások halvány
emlékén kívül nagyon kevessé voltam jártas
az ország történelmében és kultúrájában.
Mint régész, természetesen, tudtam, hogy a Vaskorban
a kelták Közép-Európa ezen részén
tûntek fel, s tudtam valamit a magyar nyelv és zene egyediségérõl
is. Paradox módon hazám történetében fontos
szerepet játszott Arthur Griffith, aki korának meghatározó
politikusa volt, The Resurrection of Hungary címû, 1904-ben
Dublinban megjelent könyve. Griffith azt a folyamatot írta
le, amelynek révén Magyarországnak sikerült Ausztriától
való függetlenségét biztosítania, s javasolta,
hogy ennek egyes tanulságait alkalmazzák a brit-ír
probléma megoldásához vezetõ küzdelemben.
Az eredmény egy politikai formáció lett, amely késõbb
szervezetté alakult, s azóta is fontos szereplõje
az angol-ír viszonynak: ez a Sinn Fein (ami annyit tesz: "mi magunk").
A Budapestre érkezésem
utáni elsõ vasárnap délután, a konferenciára
érkezett más külföldiek társaságában,
Buda felé sétáltam a Széchenyi-hídon.
Noha kicsit csípõs volt az idõ Írország
nyirkos, de enyhe atlanti éghajlatához képest, a nap
ragyogóan sütött a folyó és a város
felett. Egy koreai turista állított meg, s arra kért,
örökítsem meg õt háttérben a Várheggyel.
Szemlátomást magyarnak vélt. Nem tudom pontosan, miért,
de némi melegséggel töltött el, hogy összetévesztett
egy helyi lakossal. A koreait, hozzám hasonlóan, elbûvölte
a város szépsége. A régimódi, de jól
karbantartott siklón jutottunk fel a Várba, ahonnan a város
magávalragadó panorámája tárult elénk.
Sokszor láttam már fotókon, televízióban
a Parlament épületét, de a valódi, az éles
téli napfényben felejthetetlen látványt nyújtott.
Sok más látogatóval együtt átverekedtük
magunkat a havas ösvényeken, a megolvadt víz képezte
hatalmas tócsákon, amelyek körülvették a
Várat, s ezenközben, szó szerint, egy honfitársamba
ütköztem, akit még a repülõgéprõl
ismertem meg Belfastból jövet. Ez valóban hamisítatlan
ír esemény volt: minthogy mindössze ötmillióan
vagyunk a szigeten, vagy ismerjük egymást, vagy ismerünk
valakit, aki mindkettõnket ismeri. Ez majdnem mindig igaz. Noha
korábban sosem találkoztunk (igaz, ír szokás
szerint, számos közös ismerõsünk volt), úgy
üdvözöltük egymást a Várban, mint régen
látott családtagot. Ô akkor jött a Budapesti Történeti
Múzeumból, ahová én éppen tartottam.
Már vártak bennünket
a Múzeumben, s mindjárt körbevezettek az új kiállításon.
Halottunk a kiállítás hátterérõl,
s arról is, hogy az némi izgalmat váltott ki a magyarországi
múzeumi körökben. Mindenesetre azzal a fajta múzeumi
kiállítással találkoztam, amelyet a leginkább
ismerek, s amellyel magam is dolgozom: a valódi történelmi
tárgyak mellett különféle színházi
és audiovizuális eszközöket felhasználó
interpretatív megjelenítéssel. Az általam vezetett
fõ múzeum, a derryi Tower Museum, megpróbálta
integrálni ezeket a fajta elemeket, s ily módon elbeszélni
városunk örvénylõ és ellentmondásos
történetét. A mi próbálkozásunkat
kritikai és közönségsiker koronázta: a szakmai
díjakon kívül jelezte ezt a helybéliek és
a turista látogatók tetszése. Kíváncsi
voltam, hogyan alkalmaztak hasonló technikákat Magyarországon.
Elõször is el kell mondanom,
nagyon hálás voltam az angol nyelvû tájékoztató
panelekért, amelyek szerte a kiállításon olvashatók.
Éppen elegendõek voltak ahhoz, hogy bennünket, anglofonokat,
navigáljanak a város modern történelmében
tett sétánkon. E szövegek ahhoz is elég világosnak
bizonyultak, hogy jó közelítéssel meg tudjuk
tippelni azon anyagok tartalmát, amelyeket nem fordítottak
le. (Megjegyezem, látogatásom egész ideje alatt elbûvölt
az a könnyed angolság, amellyel találkoztam: az egyik
reprezentatív vacsorán például tizenhat magyarral
ültünk az asztalnál egy elegáns étteremben,
s a beszélgetés végig angolul folyt, magas szinten:
ilyen nálunk sosem történhetne meg...)
Térjünk vissza a kiállításra!
Egy diadalív áll a kiállítás bejáratnál,
amely nagyon hatásos, noha elõször nem értettem
allegorikus jelentõségét. Hamar rájöttem
azonban, amikor megpillantottam a diadalívet ábrázoló
eredeti festményt az újraalkotott romos várfallal
keretezve. Majd számos elbûvölõ "valódi"
tárgy tûnt elõ. A látnivalók gondos eltervezését
és elrendezését kiválónak találtam.
Kifejezetten élveztem a tárgyak gazdagságát.
A tárgyak kiválasztása és egymás mellé
helyezése abszolút helyénvalónak tûnt,
a barokk házbelsõtõl kezdve a pesti piaci bódéig.
Meg kell azonban azt is jegyeznem, hogy a nagy budapesti árvíz
megjelenítése kissé teátrálisra sikeredett,
különösen, hogy számos "valódi" tárgyat
és festményt is láthatunk ugyanerrõl. Bár
az is lehet, hogy csak nem fedeztem fel valamilyen, e konstrukció
által hangsúlyozott, fontos utalást. Nagyon tetszett
az, hogy a galéria egyik ablaka redõny nélkül
maradt, s így a látogatók közvetlenül is
megtekinthetik a folyót és Pest háztetõit:
nekünk a délutáni nap fényében ragyogó
város csodálatos látványában lehetett
részünk. Megkapó coup de théa^tre volt ily módon
behozni a valódi várost a róla szóló
kiállításra.
Ismét csak tudatlanságom
következtében nem voltam tisztában a híd jelentõségével
abban, ahogy egyetlen várossá egyesítette Budát
és Pestet, s ennek további jelentõségével
egész Magyarország történetében. A Széchenyi-híd
nagyszerû kõoroszlánjainak utánzatai - a még
új és diadalmas a kiállítás korábbi
szakaszán, s a felrobbantott és szétzúzott
a késõbbiben - a város története sorsfordító
pillanatainak hatásos szimbólumai: megindítónak
találtam.
Tetszett a millenniumi pavilon a
pazar kivitelû dísztokkal és a Hõsök terérõl
készült nagy olajfestményekkel. Furcsállottam
azonban, hogy ezen s a kiállítás más helyein
miért nem kaptak nagyobb szerepet az audiovizuális anyagok.
Mostanság láttam a BBC-n egy bámulatos filmrészletet
a korabeli Budapestrõl. A királyt mutatta, amint hintaján
átkel a hídon, hogy megnyissa a millenniumi kiállítást.
Tudom, hogy használtak fel filmet az 1956-os események megjelenítésére
a kiállítás késõbbi szakaszán
(noha nem jutottunk be "Vetítõ terem" feliratú helyiségbe),
mindenesetre a várostörténet más pillanatainak
érzékeltetéséhez is jól illeszkedett
volna a mozgókép. Talán pénzügyi korlátai
voltak, s azt is tudom, hogy vannak puristák, akik kifogásolják
az audiovizuális programok megjelenését a múzeumokban.
Pedig a film és a videó korszakunknak éppolyan mûtermékei,
mint a kõbalták a neolitikumnak. Éppen ezért
helyénvaló megfelelõ elrendezésben bemutatni
õket.
Kiváló és szellemes
ötlet volt az Omnia presszóval befejezni a kiállítást.
Noha nem hiszem, hogy ez a fajta miliõ a kommunista rezsimek sajátja
lett volna. Az ötvenes és a korai hatvanas évek elég
szürkés-semmitmondók voltak nálunk is. Kennedy
elnök 1963-as, röviddel az ellene elkövetett merénylet
elõtt lezajlott, hivatalos látogatásával érkezett
a "fénysugár" életünkbe. Ez a látogatás
szimbolizálta a pop- és a fiatalság kultúrájának
nyitányát, amellyel azóta is élünk.
A Budapest az újkorban kiállításon
tett látogatásom egyik legkellemesebb élménye
az a hatalmas tömeg volt, amely a látottakat szemlátomást
élvezve hömpölygött körbe: többnyire jó
megjelenésû fiatalok, akik könnyedén és
jókedvûen ragadták meg a bemutatott történelmet.
Mielõtt megtekintettem a kiállítást, rendkívül
hiányos tudásom volt a város és az ország
történetérõl. A kiállítás
világos beszámolót nyújtott számomra
arról, mi volt ez a történet. Miután kijöttem,
olyan jó alappal rendelkeztem, amelyet fel tudtam használni
az élõ városban tett látogatásaim, sétáim
során. Szerintem egy ilyen kiállításnak éppen
ez a fõ feladata, s ezt a Budapest az újkorban kiválóan
teljesíti. A következõ héten alkalmam volt még
számos más múzeumba és kiállításra
ellátogatni a városban. Sokkal kevesebbet értettem
volna meg ezekbõl, ha nem a Budapesti Történeti Múzeumba
látogatok el elõször.
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: buksz@c3.hu