* Carl De Keyzer (photography):
East of Eden.
Ludion Press, Ghent 1996.

  Édentõl keletre? Éden keleti része? Kelet-Éden? Kiûzetve az Édenkertbõl? És õk Bécstõl Amszterdamig ott az Édentorta közepén a boldogok? Emitt meg horkolnak a szeméthalmon, áztatják a dundi testüket, imádkoznak elmélyült arccal, ravaszkásan kacsintanak egymásra, hogy ugye, tudjuk, amit tudunk, benne voltunk, benne vagyunk mind a ketten nyakig, néznek minket, öregasszonyok néznek, öregasszonyok menetelnek, kitartóak, fiatalkoruk óta már nagyon régen öregasszonyok, nem, nem túlságosan szépek, de tudnak valamit, szigorúan néznek maguk elé, fõkötõvel, illedelmesen, okos parasztasszonyhomlokkal lépnek a templomba, sorban állnak, lépcsõn kúsznak, oldalt dõlve pihennek, mielõtt továbbmennének vagy éppen térden csúsznának felfelé az üdvösség reménybeli villanása felé, kitárják a két karjukat, a töredezett lépcsõn, corpusok, igen, õk is testek, hasmánt, olcsó csizmában, sálukkal söpörve a kövezetet, mennek mind, ahogy az apácák is mennek elõreszegzett tekintettel hitük jövõje, a nagy beteljesülés felé. Ilyesmi szokott eszébe jutni a külföldinek Lengyelországról. Ha valami formás, az a vallási, mert amúgy a világi elem csupa groteszk csúfság, elhagyatottság. Csak tönkrement házak, szennyes kövezet, csak sorban állás és cigánygyerekek, csak nyomorék nõ, görgõs deszkán, lepusztultság, és rengetegszer az egyszerû antitézisek, szovjet emlékmû és Coca-Cola palack, feszes napozó popsi nyújtott félgömb alakú Coca-Cola tartályok mögött, és megint egy lábatlan a házilag gányolt görgõsdeszkán. Ezek a kelet-európaiak megcsodálják a bársonykötél mögött kiállított autókölteményt, és Marlboro reklám alatt mennek dolgukra, megmosolyogjuk õket az Armani reklám alatt. De lám, a fiúk nézik a pazar nõi lábat, a büszke csitri úgy áll egy fiúsorfal elé, mint a királykisasszony. Törekszenek ezek a kelet-európaiak a szépre. A divatmodellek egymást táncpózban érintve kínálják nem igazán professzionális szépségüket, amelyet egy kisfiú karját a mellén keresztbe fonva obszervál. Vannak Belgrádban és Budapesten szép lányok, vannak olyanok is, akik nagyon szeretnének szépek lenni, és vannak szép lányok, akiknek ez a puccoskodás egyáltalán nem tetszik, de vannak, akik már élveteg önimádattal vonulnak svihák párjukkal a rulettasztalhoz. A csillogó szemû cigánygyerekek maguktól szépek, ahogy bohóckodnak a kamera elõtt, van sok koldus, vannak jóképû katonák, akik a mohó tekintetüket rajta felejtik a dodgemen, a vursli villanyautócskáján, és van a gyászos véget ért zsarnokszobor, talapzatától megfosztva, deréktõl lecsonkolva, t& ouml;rött orral ácsorog a teherpályaudvaron túl egy szemetes síkon. Van utcai kereskedelem és vannak kakastaréj-frizurás tomboló alakok egy rocklázas ifjúsági tömegben. A gyerekek szépek, a fenõttek csúnyák. A nyugati szem kivételt tesz a hosszú combú lányokkal és mondjuk, a romhalmazban babapesztráló öregasszonnyal. Egyébként a nagy kelet-európai csúfság ömlik el a kelet-európai fotótájon, egy-egy országból négy-öt kép. Persze hogy én mást látnék. Persze hogy a riporter meglátásai mögött szövegek és újságcikkek állnak. Azon akad meg a nyugati szem, amit szokás észrevenni. Az antitézisek hálásak. A kép sarkában két luxuskutyus, és odébb egy cigány koldusasszony két gyereke. Menyasszonyruhás manöken alatt öregasszony kuporog. Egy plasztik vámpírfogú magányos táncos alatt egy másik, akinek vámpírképe van plasztik nélkül. Amúgy kifejezõ arcokat látok, erõs és beszédes arcokat, sokféle mosolyt.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: buksz@c3.hu