Bartók and His World
Ed.: Peter Laki.
Princeton University Press, Princeton, 1995.
314 old. (Bard Music Festival series)  

  A Bard College campusa New York állam felsõ részében, Albany és Poughkeepsie között a Hudson folyó partjának lankáin, 1990 óta minden nyáron zenei fesztivál színhelye, mely koncertsorozattal, elõadásokkal és kerekasztalvitákkal hozza közel az egyetem hallgatóihoz és az oda látogató közönséghez a zenetörténet egy-egy nagy alakját. A nyári eseményekhez azután egy második, téli "felvonás" is kapcsolódik New Yorkban. Eddig Brahms, Mendelssohn, Richard Strauss, Dvorÿák és Schumann volt a mûsoron, legutóbb pedig - 1995-ben, halálának 50. évfordulója alkalmából - Bartók.
  A Bard Music Festival alkalmából egy-egy könyv is megjelenik a Princeton University Press kiadásában, hogy hiteles adatokkal és igényes tanulmányokkal mutassa be a választott zeneszerzõt és világát. A Bartók-fesztivál vendégei is értékes emléket vihettek haza magukkal a koncertekrõl és az elõadásokról: egy több mint 300 oldalas kötetet Bartók and His World címmel, a nemzetközi Bartók-kutatás néhány kiváló képviselõjének tanulmányaival, Bartóktól és Bartókról szóló hiteles dokumentumokkal.
  A Bard Music Festival szellemi atyja, motorja és legfõbb közremûködõje Leon Botstein, a Bard College elnöke. Hihetetlen energiájú és sokoldalú ember: az American Symphony Orchestra (valamikor Leopold Stokowski együttese) karnagya, a College tanára, az egyik vezetõ amerikai zenetudományi folyóirat, a The Musical Quarterly fõszerkesztõje. A kötetet az õ nagyszabású tanulmánya nyitja meg Out of Hungary: Bartók, Modernism, and the Cultural Politics of Twentieth-Century Music címmel. Ez a fesztivál programbeszédének is tekinthetõ.
  Leon Botstein nemcsak tájékozott a századforduló magyar építészetét és festészetét, valamint a XX. század elsõ évtizedeiben kibontakozó magyar irodalmat és filozófiai iskolákat illetõen, hanem - hála munkatársainak - mély ismerõje is Közép-Kelet-Európának. Arra is választ kapunk, milyen megfontolások vezették a szerzõt az egész fesztivál programjának sajátos alakításában: Bartók korai mûveinek fókuszba állításával, s a közvetlen elõzmények és a környezet Liszt-, Richard Strauss-, Dohnányi-, Weiner- és Kodály-mûvekkel való bemutatásával.
  Botstein más szemmel nézi és más füllel hallgatja Bartók korai darabjait, mint mi Magyarországon. Számára ugyanis nem létezik az éles határvonal, melyet a magyar muzikológusok húznak meg az "éretlen", romantikus és "magyaros" mûvek, valamint az "érett", letisztult és "népi ihletésû" kompozíciók között. Lehet, hogy ebben szerepet játszik kívülállása is, amelyet a cím is deklarál: "out of Hungary", de hozzá kell tennünk: egységesítõ szemléletét a tanulmányban bõségesen kitárulkozó komplex esztétikai és szociológiai háttér indokolja. Felismeri az összekötõ szálakat Bartók és a novellista Móricz Zsigmond világa között, észreveszi, hogy Bartók fiatalkori világnézete, mely oly plasztikusan fogalmazódik meg a nevezetes Geyer Stefi-levélben (1907. szeptember 6., Bartók Béla levelei. Szerk. Demény János. Bp., 1976. 139. szám), és fiatalkori ars poeticája, mely ugyancsak egyértelmûen olvasható ki a Ziegler Mártának és Herminának írott levelébõl (1909. február 9., Uo. 177. szám), tulajdonképpen a Lukács György - Lesznai Anna - Mannheim Károly nevéhez fûzõdõ filozófiai gondolkodást elõlegezik meg ösztönösen. Botstein persze nem követ el erõszakot, vagyis nem tulajdonít túlzott jelentõséget nem létezõ vagy felszínes kapcsolatoknak, hiszen õ is tudja jól, hogy Bartók egyedül járta az útját, és nem kapcsolódott sem a festõk egyik-másik csoportosulásához, sem az írók és filozófusok zártabb köreihez. Az általa megrajzolt háttér azonban nagyon fontos, nemcsak azért, mert a nagyvilág számára kevésbé ismert magyar környezetet világítja meg jobban, hanem azért is, mert egyértelmûbb választ adhat azokra a kérdésekre, amelyeket a második világháború utáni korszak polarizálódó esztétikája vetett fel. Olyan "konzekvens" forradalmárokról van szó, mint Theodor Adorno (Philosophie der neuen Musik. Frankfurt/Main, 1958) vagy René Leibowitz (Béla Bartók ou la possibilité de compromis dans la musique contemporaine. Les Temps Modernes, 1947), akik nem találtak Bartók számára helyet a XX. századi zene alapvetõ irányzataiban, vagy a Zsdanovon nevelkedett marxistákról, akik - mint például Mihály András (Elõszó a Bartók Béla levelei címû kötethez /Bp., 1951/; Válasz egy Bartók kritikára. Új Zenei Szemle,
I. 1950) - a népi ihletettségû mûvek és ún. formalista kompozíciók szembeállításával próbálták Bartók helyét meghatározni.
  Hasonló polémiák felé vezet el a kötet egy másik tanulmánya is, melynek szerzõje a kötet szerkesztõje: Laki Péter. A The Gallows and the Altar: Poetic Criticism and Critical Poetry about Bartók in Hungary címû érdekes összeállítás hevesen elutasító és lelkesen pártoló kritikákat állít egymás mellé 1910-tõl kezdve egészen a Bartók halála után keletkezett költõi vallomásokig (melyek közül jó néhányat teljes egészében is közöl a kötet végén, saját fordításában). A tanulmány tulajdonképpen nem igazán következetes, mert a Bartókot elítélõ bírálatokban is megtalálható a zeneszerzõi tehetség méltánylása - például Béldy Izoréban (Pesti Hirlap, 1909. november 23.) vagy akár a zeneszerzõi nagyság elismerése (mint például a háború utáni marxista kritikában - így Mihály András kritikáiban), a lelkesen meleg fogadtatások pedig - például Kovács Sándor vagy Tóth Aladár - távolról sem mennek olyan túlzásokba, hogy az csökkenthetné ítéletük értékét. Vagyis sem akasztófáról, sem oltárról nem beszélhetünk, legfeljebb olyan ízlésbeli különbségekrõl és rejtett-kimondott politikai megfontolásokról, melyek Bartók fogadtatása terén az átlagosnál hangsúlyosabban kerültek megfogalmazásra. Más dolog azután, hogy Bartók halála után, Magyarország politikai helyzetébõl fakadóan, és összefüggésben a magyar értelmiség nemzeti-világpolgár táborokra való hasadásával, a bartóki élet és életmû szimbólummá magasodott, s olykor politikai töltetû költõi megnyilvánulásokhoz vezetett.
  A magyar olvasó számára öröm, hogy Bartók értõ analízise során amerikai tudósok is belebocsátkoznak a magyar népzene egy-egy bonyolultabb kérdésének tárgyalásába. David E. Schneider például briliáns tanulmányában Bartók és Stravinsky kapcsolatát egészen új oldalról világítja meg, érdekes megállapításokra jutva A fából faragott királyfi népzenei forrásaival kapcsolatban is. Felismeri, hogy a Királykisasszony zenei bemutatkozásának hetyke, csapongó gesztusai mögött a verbunkos dallamvilága rejlik, és ezt szembeállítja a Királyfit bemutató "igazi" népdallal. Nos, ez az észrevétel alapjaiban helyes, "tanulságában" azonban téves, mert a verbunkos a maga sajátos ornamentikájával van jelen, és nem képvisel semmiféle "fake" elemet, ami szembeállítható a Királyfi "real" népdalával (176. old.). David Schneider valóban sokat tud a magyar népzenérõl és annak történeti rétegeirõl, de feltehetõen nem tudja, hogy a verbunkosnak az a rétege, amit Bartók itt - és számos más helyen - felhasznál, nem azonosítható a verbunkosból kifejlõdött, majd romlásnak indult századvégi mûfajjal, a népies mûdallal. Bartók ez utóbbival fordult szembe, amikor 1905-tõl kezdve megismerkedett az igazi magyar parasztdallal, de soha nem fordult szembe a XIX. század elsõ felébe visszamutató verbunkossal, melynek ornamentikáját a két hegedû-rapszódiában, a Kontrasztokban, a Hegedûversenyben és a Divertimentóban is felhasználhatónak találta - idézõjel, irónia, kritikai él nélkül.
  Úgy látszik, David Schneider nem áll egyedül a verbunkos-népies mûdal bonyolult rétegeinek félreismerésével. Lényegében hasonló hibát követ el Leon Botstein is, amikor ezt írja: "Despite Bartók's striking sophistication as an ethnomusicologist, he never accepted urban popular music of the nineteenth-century - the gipsy café-tradition and the popular song - as a valid 'folk' or populist expres- sion worthy of sympathetic scholarly consideration." (20. old.) Botstein számára - egyébként érthetõ módon - az a mai amerikai etnomuzikológus képviseli a helyes megközelítést, aki inkább szociálantropológus, mint muzikológus, és aki e szemléletnek megfelelõen mindent tanulmányozásra érdemesnek tart, amit a vizsgált népi közösség zeneként "használ". Bartók azonban "még" egy szelektálásra törekedõ etnomuzikológiai iskolát alapított és képviselt, amely csak a "tiszta forrásból" származónak feltûnõ zene iránt érdeklõdött. Beszédes dokumentum lehet az ezzel tisztában nem lévõ tudósok számára az a Bartók-levél (Remete, 1914. április 12.), amit a szerkesztõ a kötet második részében (204-208. old.) az egyik erdélyi gyûjtõútról közöl. Bartók tehát nem vetette el "en bloc" a XIX. századi népies zenét, csak a romlott rétegeket kívánta kizárni belõle, és a verbunkos bizonyos elemeit élete végéig megõrizte.
  Nem szeretném, ha e néhány kritikai megjegyzésbõl az olvasó azt a következtetést vonná le, hogy a szóban forgó kötet elhibázott vállalkozás. Sõt, az utóbbi évek egyik legjobb angol nyelvû Bartók-publikációja, mely messze túlnõ a Bard Festival alkalmi keretein, és arra tarthat számot, hogy háttéranyagával szerencsésen egészítse ki a Malcolm Gillies-féle Bartók Companiont (Faber & Faber, London, 1993) és Somfai Lászlónak nemrég megjelent Béla Bartók: Composition, Concepts, and Autograph Sources címû könyvét (University of California Press, 1996). Ez a kötet ugyanis nem a Bartók-zene vizsgálatára, hanem - miként címe is mutatja - Bartók világára összpontosít.
  Szerkezete három nagy részt mutat. Az elsõ részben (Essays) hét tanulmány foglalkozik a címben meghirdetett témával, igen különbözõ, de igényességben és szemléletben jól összehangolt formában. Zenei elemzõ tanulmány csak egy van közöttük: David Schneider már említett kiváló munkája, a Bartók and Stravinsky: Respect, Competition, Influence, and the Hungarian Reaction to Modernism in the 1920s, mely a táncjátékot végül is nem önmagában, hanem Stravinskyval való összefüggéseiben analizálja, és a két mester mûveinek összehasonlításában egészen új és frappáns megállapításokig jut el. Különös érdeme annak a paradoxonnak a megmutatása, mely Bartók magatartását zenei és lélektani síkon egyaránt jellemzi, nevezetesen, hogy az orosz mester követését nyíltan és tudatosan vállalva megkereste a maga szuverén "neoklasszikus" változatát.
  A tanulmányok másik szélsõ típusát Somfai Lászlóé képviseli, aki Why Is a Bartók Thematic Catalog Sorely Needed címmel a Bartók-kutatás egyik legújabb vállalkozását ismerteti meg az olvasóval. A budapesti Bartók Archívum igazgatója a források, a kottakiadások és az egész Bartók-irodalom átfogó és egyedülálló ismeretében jogosan fejti ki, hogy Bartók máris jelentõs és egyre növekvõ jelenléte a nemzetközi koncertéletben a pontos, javított kottaszövegek minél elõbbi kiadását követeli meg, s ameddig a távolabbi terv, a kritikai összkiadás nem valósulhat meg, elsõnek arra kell törekedni, hogy legalább a mûvek teljes, tematikus incipitekkel és kiadási adatokkal kiegészített jegyzékét adhassuk az elõadómûvészek és a kutatók kezébe. Ennek a katalógusnak a munkálatai - szerencsére - jól haladnak elõre a budapesti Bartók Archívumban, és a mintaként közölt BB63 tétel (Bartók Béla jegyzék 63. szám), az Allegro barbaro plasztikusan mutatja meg a remélhetõleg hamarosan kiadásra kerülõ nagy munka értékeit.
  Tallián Tibor a Cantata profanáról írt doktori értekezésével, egy dokumentumokra épített biográfiájával és a Bartók-írások maximálisan igényes közreadási programjával néhány év alatt a magyar Bartók-kutatás egyik kiemelkedõ képviselõjévé lépett elõ. 1984-ben fél évet töltött az Egyesült Államokban azzal a céllal, hogy Bartók utolsó életéveit a maguk teljes valóságában tárja fel. Bartók fogadtatása Amerikában 1940-1945 címû önálló könyvként megjelent tanulmánya és dokumentumgyûjteménye (Zenemûkiadó, Bp., 1988) annak a nagyszabású vállalkozásnak a folytatása, amit Demény János kezdett el, és publikált részletekben Bartók tanulóéveitõl kezdve (1899) pályája delelõjéig és Magyarországról való emigrálásáig (1940) (Zenetudományi Tanulmányok. Szerk. Szabolcsi Bence és Bartha Dénes. Akadémiai, Bp., III. /1955/, VII. /1959/, X. /1962/). Tallián Tibor munkájával Bartók teljes életútját áttekinthetjük az adatok - mûvek bemutatói, koncertszereplések és kritikai fogadtatások - tükrében. Az utolsó évek alapos feltárása már csak azért is fontos, mert summás ítéletek, amerikai lelkiismeret-furdalások és európai, fõképp politikai töltetû demagóg érvelések kapcsolódtak hozzá, nagy szükség volt tehát a komplex és árnyalt kép kialakítására. A Bard Festival kötetében publikált tanulmány Tallián magyar nyelven megjelent könyvének sûrítményét tartalmazza, egy olyan tanulmányt, amely az adatok alapján igazságosan fogalmazza meg Bartók helyzetét - értését és meg nem értését, a felé nyújtott baráti kezek szándékát és a mûvész ennek ellenére való nagy magányát.
  Botstein mélyen társadalmi és Schneider mélyen zenei megközelítése között - ám épp azok szerves kiegészítéseképpen - helyezkedik el a tanulmányok sorában kettõ, mely Bartók "világát" két szövegírójának: Balázs Bélának és Lengyel Menyhértnek a tárgyalásával mutatja be az olvasónak. Carl Leafstedt Bluebeard as Theater; The Influence of Maeterlinck and Hebbel on Balázs's Blue- beard Drama címû tanulmánya beleillik abba az elõadás- és publikációsorozatba, mellyel a fiatal amerikai zenetudós egy-két év alatt a bartóki dramaturgiai kutatás élvonalába küzdötte fel magát. Bámulatos, milyen jól tájékozódik a század elsõ évtizedeinek francia, német és magyar nyelvû irodalmában, milyen kitûnõen látja az összefüggéseket, a vonzásokat és taszításokat és végül is azokat a tényezõket, amelyek képessé tették Balázs Bélát, a korszak e "nem elsõ osztályú" íróját arra, hogy a korszak legnagyobb zenedrámai mûveinek szolgáltasson alapanyagot.
  Nagyon hasonló vállalkozás a kötetben Lampert Veráé, aki The Miraculous Mandarin: Melchior Lengyel, His Pantomime, and His Connections to Béla Bartók címmel a Balázs Béla-téma folytatását és kiegészítését írta meg. A két író mûködésének részletesebb bemutatásával és alakjuk árnyaltabb megrajzolásával mindkét tanulmány nagyban hozzájárul Bartók megértéséhez is, annak megválaszolásához, miért épp ezeket a mûveket választotta színpadi darabjainak anyagául. Több olyan kérdésre is választ kapunk e két tanulmányban, melyekre Leon Botstein is méltán utalt a kötet bevezetõ tanulmányában, például hogy Bartók, aki a "magyar dzsentri" és a "kozmopolita (zsidó) polgár" között a világra nyitott, liberális magyart kereste, miért a magyarrá asszimilált zsidó polgári írók nyújtotta szimbolizmust és expresszionizmust választotta, szemben a Móricz Zsigmond-féle magyar realizmussal.
  A szerkesztõ, Laki Péter kitûnõ munkát végzett, amikor ezeket a nagyszabású tanulmányokat kiválogatta, és tegyük hozzá: idézetek, jegyzetek szempontjából egységesítette, és a kötetet két további résszel: Bartók írásaival és Bartókról szóló írásokkal kiegészítette. Bartók írásainak egy nagy, mondhatnánk alapvetõ gyûjteménye (Béla Bartók Essays. Ed. Benjamin Suchoff. Faber & Faber, London) 1976 óta hozzáférhetõ angol nyelven, és leveleibõl is megjelent már egy válogatás angolul (Béla Bartók's Letters. Ed. János Demény. Corvina, Bp., 1971). A szerkesztõ számára tehát az volt a feladat, hogy angol nyelven eddig még publikálatlan, ám lényegbe vágó anyagot tegyen közzé. Szerencsére rendelkezésére állott az a nagyméretû anyag, melyet ifj. Bartók Béla jelentetett meg Bartók Béla családi levelei címmel (Zenemûkiadó, 1981). Travel Reports from Three Continents - ez a címe Laki Péter válogatásának, mely leveleket tartalmaz Bartók egy erdélyi (1914), egy felvidéki (1918) gyûjtõútjáról, valamint egy svájci nyaralásból (1930) és kairói útjáról, amikor az arab zene nemzetközi konferenciáján vett részt (1932). Helyet kapott továbbá e részben az az interjú, amelyet Kosztolányi Dezsõ készített Bartókkal 1925-ben, közvetlenül azután, hogy a zeneszerzõ visszatért az International Society for Contemporary Music prágai talákozójáról, valamint egy rövid, jószerivel ismeretlen beszélgetés, mely Bartók egy 1926-os kassai koncertje után zajlott le.
  A Bartókról szóló írások sorában két nagyon fontos, eredetileg német nyelvû szöveg jelenik meg itt elõször angolul: Adorno kritikája a III. vonósnégyesrõl (1929) és a Bartók-stílust elsõként analizáló Edwin von der Nüll könyvének (Béla Bartók. Ein Beitrag zur Morphologie der neuen Musik. Halle/Saale, 1930) egy részlete. A magyar fogadtatást pedig Tóth Aladár és Szabolcsi Bence egy-egy magas esztétikai igénnyel íródott esszéje (Nyugat, XV /1922/ 12. szám, illetve XXXIV /1941/ 4. szám) és Szabolcsi nekrológja (Opera, 1945) képviseli. Recollections of Béla Bartók címmel egy csokorra való személyes - az Így láttuk Bartókot. Harminchat emlékezés címû kötetbõl (Szerk. Bónis Ferenc. Zenemûkiadó, Bp., 1981) válogatott - emlékezés is helyet kap a kötetben, melyben olyan személyek szólalnak meg, mint Bartók unokahúga, Voit Pálné Oláh Tóth Éva, továbbá Engel Iván és Balogh Ernõ zongoramûvészek, Frid Géza és Veress Sándor zeneszerzõk.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: buksz@c3.hu