"Az élet olyan, mint a Lánchíd"

 Kell-e egy múzeumnak állandó kiállítás? Nem vitás, hogy kell. Ezért több mint idõszerû volt, hogy miután hat évig hiányzott a fõváros múzeumából az állandó újkori várostörténeti kiállítás, végre újra megnyíljon.
  A múzeumi állandó kiállítás azonban nem egyszerûen egy kiállítás a sok közül. Nemcsak abban különbözik az idõszakiaktól, hogy hosszú ideig, legalább három-négy évig (néha jóval tovább is) fennmarad, hanem abban is, hogy más a feladata. Az állandó kiállítás a múzeum fõprofilját jeleníti meg, méghozzá lehetõleg gyûjteményeinek legfontosabb, legértékesebb, legérdekesebb darabjaival. A múzeum jellegét, identitását, tevékenységének színvonalát elsõsorban állandó kiállítása vagy kiállításai reprezentálják a szakma és a nagyközönség számára. Az idõszaki kiállítások nélkülözhetetlenek, számos okból, s a múzeumok szívesen is rendeznek ilyeneket - de az állandó kiállítások nagyobb felkészülést, erõfeszítést, átgondoltságot igényelnek. Különösen érvényes ez az egyébként is speciális problémákat felvetõ történeti kiállításokra. Itt nagy veszélyeket rejt magában, ha elmarad annak tisztázása, mit akarunk mondani a kiállítással, és elsõsorban kiknek készül a kiállítás. Nyilvánvaló, hogy egy város (vagy egy ország, egy intézmény) történetét nem lehet teljes egészében kiállítás útján, azaz csakis tárgyak segítségével bemutatni. Gondosan kell tehát mérlegelni, mi az, amit egy történeti kiállításon meg kell - és meg is lehet - jeleníteni. A kiállított tárgyak, dokumentumok közti természetszerû folytonossági hiányok ugyanis csak kis mértékben hidalhatók át magyarázó szövegekkel, mert ez utóbbiakat - kivált, ha nem kellõen rövidek - a látogatók nagy része nem olvassa el.
  Ami a megcélzott nézõket illeti, a külföldi turisták minden múzeum számára fontosak (országpropaganda, bevétel és egyéb szempontokból). A múzeumkedvelõ külföldiek azonban amúgy is elmennek egyszer az ismertebb múzeumokba - és amúgy is csak egyszer mennek, s többnyire csupán átfutják a kiállításokat. A BTM állandó kiállítása alighanem elsõsorban a hazai közönség számára kell hogy ismereteket és egyszersmind élvezetet is nyújton, élményszerû képet adjon a város történetérõl. Persze ennek a képnek, a kiállítás fõ mondanivalójának tudományosan megalapozottnak kell lennie, az ismeretterjesztésnek ugyanis csak úgy van értelme, ha valódi ismereteket terjeszt, akkor is, ha ez "népszerû", azaz közérthetõ, figyelemfelkeltõ formában történik - sõt akkor kell csak igazán megbízható módon tenni ezt.
  Vajon milyen elképzelés, szándék vezérelte ennek a kiállításnak a rendezõit? A kiállítás alcíme - Történelmi pillanatok egy nagyváros életében - kissé aggályt keltõ: a "történelmi pillanat" kiválasztása könnyen lehet önkényes megítélés dolga, de még ha feltesszük is, hogy a kiállítás a legfontosabb, legjellemzõbb vagy akár csak a legérdekesebb "pillanatokat" választotta ki Budapest történetébõl, akkor is erõsen vitatható az állandó várostörténeti kiállítás ilyen alapkoncepciója.
  Ami az utóbbit illeti, abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy nem kell találgatnunk: a kiállítás rendezõi a nyomtatásban megjelent kiállítási vezetõ bevezetõjében és újabban a múzeumi szakfolyóirat 1996-os tavaszi számában ¹ maguk ismertették kiállítási koncepciójukat és a kiállítás rendezése kapcsán felmerült problémáikat. Más kérdés, hogy okosabbak leszünk-e attól, amit ebbõl megtudunk. "A szakmai viták során kikristályosodott végsõ döntésünk rendhagyó, de felvállalható volt - írják a folyóiratban. - A városok történetébõl olyan fordulópontokat, eseményeket, jellegzetes helyszíneket választottunk ki, amelyek bemutatása, egymásmellettisége logikai rendet alkotott és történeti folyamatokat tükrözött." A vezetõben kissé konkrétabb a megfogalmazás: "A századfordulóra urbanisztikailag is megfogalmazódott nemzeti és polgári öntudat tárgyakban megtestesült, idõben az elõzményekbõl felvezetõ és a jövõbe továbbvivõ speciális analízis az, amit Újkori Kiállításnak nevezünk." ² Továbbá: "Rendhagyónak tekinthetõ azoknak a jelkép erejû hangsúlyoknak a kiválasztása, melyekre a kiállítás felépült és rendhagyóvá vált ezeknek a szimbólumoknak a megjelenítése is. A tárgyi anyag, a rekonstrukciók és a modern kiállítási technika lehetõségei hét szimbólum köré fonódnak, illetve ezeket emelik ki."
  A hét szimbólum (a folyóiratban és a vezetõben csaknem azonos fogalmazásban):

1. Lotharingiai Károly allegorikus diadalíve.

2. "A Duna-folyam, mely elválaszt és összeköt, esztétikai és szervezõ erõ, fõ közlekedési útvonal, a kereskedelem meghatározója és a mobilitás jelképe. Romboló árvízeivel az európai színvonalú modern várostervezés lehetõségét teremti meg."

3. "A Lánchíd [...], mely a városok számára az összeköttetést, a kapcsolatot jelképezi", s a modern polgári társadalom megszületését is szimbolizálja.

4. "A millenniumi kor kettõs értelmû városformálásának monumentumai": a millenniumi emlékmû mint a nemzeti identitásérzés jelképe és a Szabadság téren a Nemzeti Bank és a Tõzsdepalota mint a polgári öntudat és a gazdasági erõ kifejezõi.

5. "Az 1919. május 1-jei dekoráció rekonstruálása: a vörös drapériával bevont, konstruktivista alkotássá átöltöztetett millenniumi oszlop, amelynek megjelenése a teremben a múltat is átfogalmazó, az ideológiai alapú korszakváltás érzékeltetésén túl, az 1948 utáni történelmi folyamatokat is felidézi."

6. "A második világháborúban lerombolt Lánchíd a város és a legtágabban érthetõ >>múlt<< pusztulását jelképezi, ugyanakkor a helyreállítás, az újjáépítés, az újrakezdés lehetõségét is jelenti."

7. "A mai Budapest urbanisztikai képének összetevõi: a lakótelepek, Finta József szállodái és középületei, a tradíciókat õrzõ-felelevenítõ városvédõ mozgalom munkájának eredményei. A nagyváros állandóan változó, a gazdasági, kulturális és politikai életére azonnal reagáló utcaképe."

  Ez volt a szándék. Vajon milyen a megvalósulás? Mit láthat és mit szûrhet le magának a látványból a kiállításlátogató, aki nem feltétlenül veszi meg és olvassa el a nyomtatott vezetõt?
  A kiállításba belépve az elsõ benyomás az, hogy a múzeumnak kevés anyaga lehetett Budapest XVII-XX. századi történetének bemutatásához, ezért folyamodott ahhoz a megoldáshoz, hogy nagyméretû - a rendezõk által rekonstrukcióknak nevezett - díszleteket építsen fel a kiállítási térben, hiszen ezek jó nagy helyet elfoglalnak. A továbbiakban azonban kiderül, hogy nemcsak elegendõ, hanem számos témából talán túl sok tárgy is rendelkezésére állt a múzeumnak - annyi, hogy nemcsak túlzsúfolhatta velük a késõbbi, XIX-XX. századi idõszakokat bemutató részeket, hanem fontos tárgykörök be sem fértek a kiállításba.
  Valószínû tehát, hogy nem az anyaghiány indította a kiállítás rendezõit az úgynevezett rekonstrukciók hangsúlyos használatára, hanem egyrészt az, hogy az általuk kiválasztott szimbólumokat fõként csak ilyenek segítségével tudták megjeleníteni, másrészt az a - számos külföldi múzeumban már nagyon elterjedt - felfogás, hogy a kiállítások sikeréhez nem elegendõk a hiteles mûtárgyak, hanem különféle diorámákkal, rekonstrukciókkal, életszerû, sõt Disneyland-szerû megoldásokkal kell becsalogatni a közönséget. Az ilyenfajta kiállítások elsõsorban az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában terjedtek el, kétségkívül nagy közönségsikerrel. Hogy valóban erre vezet-e a jövõ útja a fennmaradásukért küzdõ múzeumok számára, egy ideig bizonyára még vita tárgya lesz. De hogy az ilyen megoldásokhoz rengeteg pénz, kiváló minõségû anyagok és nagy szakmai hozzáértés szükséges, az nem is kérdéses (Angliában például egy régészeti lelõhely fölé és köré felépített, a viking életet, jeleneteket bemutató kiállításhoz a rendezõ múzeum 3,6 millió font bankkölcsönt vett fel. ³ Ha magyar múzeumok is bele akarnak vágni ilyenféle vállalkozásokba, arra mindenképpen vigyázniuk kell, hogy ne szegényszagú, összecsapott, illúziórontó megoldásokhoz folyamodjanak.
  A BTM új kiállításán a "rekonstrukciók" nélkül is sok a szép és érdekes látnivaló: festmények, metszetek, szobrok, térképek, építészeti tervek, cégérek, bútorok, porcelánok, ötvösmunkák, viseletek és egyéb tárgyak, plakátok, fényképek, kézírásos és nyomtatott dokumentumok. Csakhogy a látogatónak egészben véve az a benyomása, hogy a kiállítás rendezõi nemigen gondolták át, mit, miért és hogyan tegyenek ki, és mit, miért hagyjanak ki a kiállításból, mert szemmel láthatóan minden figyelmüket a feljebb felsorolt "hét szimbólum" megjelenítése kötötte le.
  A kiállítás legelején találkozunk a látványként legszembeszökõbb szimbólummal - a bejárat elé felépített, mennyezetig érõ, szerencsére az életnagyságúnál még mindig kisebb diadalkapuval, amelyet a díszlettervezõ egy 1694-ben készült, Lotharingiai Károly elképzelt diadalmenetét ábrázoló allegorikus festményrõl másolt. Csakhogy ez az építmény így és itt soha nem létezett. Ez a képzeletbeli diadalkapu igen távol van attól, hogy Buda és Pest 1686-os visszafoglalását jelképezhesse. Hangsúlyos elhelyezése már a kiállítás legelején félrevezetõ lehet a látogató számára a valóságos helyszínek, valóságos történeti események megismerése szempontjából. Holott a fõváros utóbbi három évszázados fejlõdésének kiindulópontját alkotó 1686. évi események, a pusztulás és elnéptelenedés, majd az újranépesülés és újjáépülés bemutatásának sokkal nagyobb súllyal kellett volna megjelennie az elsõ kiállítási részben. Az itt alcímmel kiemelt témák - Nemzetközi összefogás a törökök ellen és Európa ünnepel - erõszakolt aktualizálásnak tûnnek. A következmény egyebek közt az, hogy az 1686-os ostromot és a két város akkori helyrajzát és állapotát ábrázoló érdekes metszetek helyett (amelyek éppen errõl a témáról bõségesen állnak rendelkezésre) XIX. századi, erõsen másodlagos ábrázolások kerültek a falakra. Ráadásul ezzel rögtön az elején súlyosan megbomlik az idõrend (s ez a jelenség a továbbiakban is lépten-nyomon elõfordul, többnyire teljesen indokolatlanul). Ízlés dolga, hogy a kiállításnak ebben a részében szükség volt-e egy üszkös várfal imitációjára (amelynek feltehetõen ágyúgolyó ütötte nyílásába, mint valami ablakkeretbe, helyezték el az említett 1694-es allegorikus olajfestményt).
  Buda és Pest XVIII. századi történetére vonatkozóan a kiállításrendezõk nem találtak (talán nem is kerestek) "szimbólumot". Ez egyáltalán nem baj. Amit ebben a részben kiállítottak, azzal sincs különösebb baj, hacsak nem az elhelyezésükkel és ismét az idõrenddel (több helyütt).
  Nem szerencsés a kiállítás elsõ bal oldali benyílójában megkísérelt barokk kápolnabelsõ-rekonstrukció. A barokk templomok egész világától távol álló szûkös és szegényes "interieur" az elérni kívánttal ellentétes hatást kelt, ráadásul a Flórián kápolnából származó gyönyörû barokk szobrok kedvezõtlen elhelyezésük miatt rosszul láthatók.
 A XVIII. századot megjelenítõ részben azonban szembeötlõ hiányok is vannak. Igaz, a XVIII. századból lényegesen kevesebb tárgy és ábrázolás maradt ránk, mint a késõbbi idõkbõl, de éppen ezért nem helyeselhetõ, hogy abból a kevésbõl, ami van, fontos dolgokat kihagytak. Hiszen nagyrészt éppen a XVIII. században épült ki a fõváros késõbbi út- és utcahálózata, alakult ki a budai és pesti külvárosok többsége, kezdett érvényesülni Pest országos kereskedelmi központ szerepe, és váltak érezhetõvé a két testvérváros kulturális, politikai és igazgatási vezetõ szerepének elsõ jelei. A fõváros akkori és részben mai városképére is rányomták bélyegüket a XVIII. század folyamán barokk, rokokó vagy copf stílusban épített vagy újjáépített templomok, köz- és magánépületek.
  Teljesen negligálja a kiállítás II. József uralkodásának idõszakát, holott ami akkor történt, nagy hatással volt Buda és Pest további fejlõdésére: az országos kormányhatóságok áthelyezése Pozsonyból Budára, az egyetem áthelyezése Budáról Pestre, az elsõ budai városépítési rendelkezések, az elsõ közkert - a Városmajor - kezdeményezése, az elsõ népszámlálás, a városok egész területének elsõ mérnöki felmérése és feltérképezése.
  Lehetséges persze, hogy a XVIII. századdal szándékosan bántak ilyen mostohán a rendezõk, ugyanis a II. téma után - amelynek fõcíme: Pest és Buda újra szabad királyi város, 1703 - a III. téma már A kisvárosok léptékváltása a 18. sz. végén. A kiállítás gondolatmenete itt zûrzavarossá válik, nem derül ki, mit értenek léptékváltáson, és hol mutatják azt be. A rendezõkön ekkor már szemmel láthatóan úrrá kezdett lenni egyfajta "horror vacui" - amely azután a XX. századi részben hatalmasodott el teljesen: minden üres helyre tettek valamit, akár odaillett, akár nem (a céhes ipart bemutató sarokban egy pohárszék felsõ, üveges részébe például cipõket és más olyan tárgyakat, amelyeket akkor sem lehet pohárszékben kiállítani, ha nem használati tárgyak, hanem céhremekek).
  Szerencsétlen ötlettel jeleníti meg a kiállítás a másodiknak felsorolt szimbólumot, a Duna-folyamot és az 1838-as pusztító árvizet: egy hatalmasra felnagyított, árvízi jelenetet ábrázoló rajz alá, a vörös márványpadlóra fehér hungarocell darabokat halmoztak fel, amelyek a feltorlódott jeget imitálják.
  A kiállítás XIX. századi részében néhány sikeres megoldás található. Üdítõ színfolt a polgári céllövészet bemutatása egy külön kis benyílóban. Ügyes a biedermeier varróasztalka köré komponált, figurával is gazdagított életkép (itt legfeljebb a kijárat nélküli piciny tér cella- vagy portásfülke-jellege zavaró). Érdekesek és szépek a kirakatrekonstrukciók. Tetszetõs interieur a XIX. század végi "ónémet" ebédlõ (csakhogy az összbenyomást meglehetõsen rontják a padlón, a dobogó oldala mentén elhelyezett fotók, amelyeknek itt semmi keresnivalójuk).
  Jó megoldást választottak a rendezõk a millenniummal kapcsolatos nagyméretû sarokvitrin esetében, ahol az ezredévi kiállítás egy részletének felnagyított fotója alkotja a hátteret, s elõtte a tárlóban jellegzetes tárgyak idézik fel az eseményt és a kort.
  A "szimbólumok"-hoz való ragaszkodás azonban a XIX. századi szakaszban is kétes megoldásokhoz vezetett.
  A kiállítók felfogása szerint a Lánchíd szimbolizálja nemcsak a Buda és Pest közti kapcsolatot, hanem a modern polgári társadalom megszületését is. Ez a jelképválasztás elfogadható. Csakhogy itt "a kiállítási koncepció igényei" szembetalálták magukat "a látványtervezés lehetõségeivel". Miként a szerzõk írják, "sokáig ragaszkodtunk egy valóságos híd látványához, ám nyilvánvalóvá vált, az adott térben ez nem lehetséges". (Megjegyzendõ, ezt elõre is lehetett volna tudni. A valóságos híd látványához pedig elegendõ kinézni a múzeum ablakán.) Így aztán meg kellett elégedni egy pótlékkal: "A kiállításban ma látható lánchídi oroszlán képzettársítással pótolja az eredeti ötletet, és nagyságával felhívja magára a figyelmet" - nyugtatnak meg a rendezõk. Vagyis a Lánchidat mint szimbólumot a lánchídi oroszlán - azaz ennek a terem közepére állított, csaknem életnagyságú mása - szimbolizálja. Kérdés persze, hogy a látogató számára a látvány mennyire teszi nyilvánvalóvá, hogy az oroszlán a két város kapcsolatát és a modern polgári társadalom kialakulását jelképezi.
  A kor másik szimbóluma, a Szabadság tér mostoha elbánásban részesült: két tablón hatalmasra felnagyított, életlen, szakszerûtlenül barnított fénykép és a tablók hátán néhány további fotó jeleníti meg.
  A XX. századi részben azután az anyag kiszabadul a rendezõk kezébõl. Az esetek többségében már végképp nem lehet tudni, mi miért került be a kiállításba vagy miért maradt ki belõle. A legérthetetlenebb hiányok: az elsõ világháború, az 1918-as és az 1919-es forradalmak, a második világháború közti városépítészet és a városkép alakulásának bemutatása.
  A hiányként felsorolt elsõ három téma nem teljesen hiányzik: a Tanácsköztársaságot az ötödik szimbólum, az 1919. május elsejei dekoráció részeként vörös drapériával bevont millenniumi oszlop kicsinyített mása képviseli, az elsõ világháborút az obeliszk aljához ugyanazon a posztamensen szorosan hozzáillesztett, Sidló Ferenc alkotta A nemzeti áldozatkészség szobra - valójában csak a szoborból fennmaradt (fa)fej. Nehéz lesz látogatót találni, aki meg tudja érteni, mit is jelent ez a kompozíció. A jelzett három témát ezenkívül 2-2 fénykép képviseli, a posztamens köré felállított stelázsiszerû alkotmányon.
  A második világháborúból még ennyi sem fért a kiállításba. A háború Budapest számára, úgy látszik, csak 1944-ben kezdõdött: egy kis benyílóban kapott helyet a témáról (lényegében csak a zsidóüldözésrõl) szemmel láthatóan sebtében összeszedett dokumentumanyag.
  Igaz, hogy ebben a részben is szerepel egy nagy helyet elfoglaló szimbólum: a háború vége felé megrongált lánchídi oroszlán másolata, amelyrõl a látogató azt még észreveheti, hogy "a város és a [...] múlt pusztulását jelképezi", de nem feltétlenül ébred annak tudatára, hogy "az újjáépítés, az újrakezdés lehetõségét is jelenti".
  A kiállítóteremben elhelyezett kiállítás az 1950-es évekkel és 1956-tal végzõdik; ezt a témát a záró sarokban néhány fotó - az 56-os forradalmat egy fotó és néhány korabeli újságlap és röplap fényképmásolata -, valamint a ledöntött Sztálin-szoborból származó bronzdarab képviseli.
  Valamilyen megmagyarázhatatlan okból azonban ennek a saroknak a kijárattal átellenes felére külön tematikai egységként a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank 150 éves történetét bemutató tárgyakat és dokumentumokat helyeztek el. Érthetetlen, mit keres itt ez az anyag. Az, hogy a Kereskedelmi Bank 1942-ben a Székesfõvárosi Múzeumnak ajándékozta centenáris kiállításának lebontott - egyébként igen szép és érdekes - anyagát, még nem ok arra, hogy ezeket a tárgyakat beszorítsák az amúgy is túlzsúfolt várostörténeti állandó kiállításon az 1930-as évek viseletét bemutató vitrin és az 1950-es évekkel foglalkozó utolsó tablók közé.
  A várostörténet legutóbbi évtizedei - amelyek bemutatására a kiállítás rendezõi e korszak feldolgozatlansága ellenére is öntudatosan vállalkoztak - kiszorultak a kiállítóhelyiségbõl, a folyosóra, illetve a büfé elõterébe. Ha nagyon enyhén fogalmazok, azt írhatom errõl a részrõl, hogy még a maga által vállalt, az eredeti koncepcióhoz képest igencsak szerény feladatot sem oldotta meg ("az utolsó harminc évrõl csak hangulatokat kívántunk felidézni"; de miért utolsó? csak nem rombolják le megint a fõvárost?). Kevésbé enyhén fogalmazva: egyszerûen elképesztõ, hogy ezek a fényképekkel és nyomtatványokkal grafikailag minõsíthetetlen színvonalon kitapétázott tablók egy múzeum állandó kiállításán helyet kaptak.
  Ami mármost az összképet illeti: a BTM újkori várostörténeti kiállításában többé-kevésbé benne van az az anyag, amelynek az állandó kiállításon szerepelnie kell. Csakhogy el van rejtve, egyrészt a fölöslegesen, mérlegelés nélkül kirakott anyagok tömegében, másrészt azáltal, hogy kiállításrendezési szempontból rosszul került bemutatásra: túl magasan (helyenként három-négy sorban egymás fölött), túl messze a nézõtõl, olvashatatlan vagy teljesen hiányzó feliratokkal, megtévesztõ elhelyezésben. Minél több tárgy kirakásából - még ha minél szebb, minél érdekesebb tárgyakat mutatnak is be - még nem lesz valódi kiállítás. A látogatóktól nem várható el, hogy õk szelektáljanak. A múzeum feladata, hogy a lehetséges kiállítási darabok közül kiválassza azokat, amelyek a kiállítás fõ mondanivalóját vagy mondanivalóit a legjobban, legvonzóbb formában jelenítik meg, és ugyancsak a múzeum (nem pedig a grafikus vagy a belsõépítész, divatosabb szóval élve, a látványtervezõ) dolga, hogy a bemutatás módja megfeleljen a tartalomnak.
  A BTM 1995 decemberében megnyílt állandó kiállítása rendezõinek sikerült az alibikiállítások egy fajtáját, a kiállítást helyettesítõ kiállítást létrehozniuk, "amelyen egy kiállításra érdemes, jelentõs anyagot, jelentõs témát tetszõleges válogatás szerint úgy mutatnak be, mintha [...] bemutatása valóban a címében meghirdetett kiállítás volna". ⁴
 

Jegyzetek

1 * Magyar Múzeumok, 1996. 1. szám, 29-31. old.

2 * Budapest az újkorban.Történelmi pillanatok egy nagyváros életében. A Budapesti Történeti Múzeum várostörténeti kiállításának vezetõje, Hanák Péter elõszavával. Budapest, 1995. 6. old. A vezetõ sajnos hemzseg a helyesírási hibáktól, logikátlan a szerkezete, sok benne a tárgyi hiba, és ami a legnagyobb baj, a benne leírt tárgyak számottevõ része nem látható a kiállításon, viszont a kiállított tárgyak többsége egyáltalán nem szerepel a katalógusszerûen tálalt vezetõben. Semmilyen sietség nem indokolhatja ilyen hanyag kiadvány megjelentetését és árusítását. Kisebb baj lett volna, ha a megnyitóra nem nyomják ki sebtében a vezetõt.

3 * Errõl a vitakérdésrõl jó néhány írás található Magyarországon nehezen hozzáférhetõ külföldi múzeumi szakfolyóiratokban: lásd egyebek közt Museum Management and Curatorship, 1994. 1-2. szám, 1995. 1-2. szám, Museums in Britain, 1994. 1. szám; Musées, 1992. 1. szám; Neues Museum, 1994. 4. szám, 1995. 1-2. szám

4 * Szilágyi János György: A kiállítás mint alibi. Holmi, 1990. 7. szám, 832. old.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: buksz@c3.hu