Ferenczi, a derék katona

Erõs Ferenc

Sigmund Freud-Sándor Ferenczi:
Correspondance. Tom II. 1914-1919
S. a. r. André Haynal, Eva Brabant, Ernst Falzeder és Patrizia Giampieri-Deutsch.
Calmann-Lévy, Paris 1996
447 old.

Jegyzetek

 Végre megjelent - elõször megint csak franciául - Sigmund Freud és Ferenczi Sándor levelezésének második kötete. Várható, hogy még ebben az évben, 1996-ban megjelenik a német, az angol és az olasz nyelvû kiadás is. Az elsõ kötet francia kiadása 1992-ben látott napvilágot, ezt követõen megjelent németül, angolul, olaszul, sõt (Brazíliában) portugálul is. 1 A levelezés harmadik - s egyben utolsó - kötete elõreláthatóan 1997-1998 táján fog megjelenni franciául, majd más nyelveken, s talán valamikor a jövõ évezredben kezünkbe vehetjük magyar nyelvû kiadását is.
  Az 1992-ben megjelent elsõ kötetrõl szóló recenziómban 2 részletesen foglalkoztam a Freud-Ferenczi levelezés kiadásának hátterével, történetével, s kitértem annak a sajátos ténynek magyarázatára is, hogy a németül folyó levelezés miért éppen franciául látott elõször napvilágot. Röviden összefoglalva, arról van szó, hogy Ferenczi Sándor hagyatéka egy Párizsban élõ magyar származású pszichoanalitikushoz, Judith Dupont-hoz került, s õ volt az, aki más, ugyancsak magyar származású analitikusok, így a Genfben élõ André Haynal és a szintén Párizsban élõ Eva Brabant közremûködésével, valamint Ferenczi nagyszámú franciaországi hívének támogatásával megszervezte, elõkészítette és útjára indította a levelezés kiadását.
  A korábbi recenzióban méltattam már a sajtó alá rendezõk, szerkesztõk, elõszó- és jegyzetírók és más közremûködõk, valamint a leveleket németrõl franciára átültetõ fordítók érdemeit. A terjedelmesebb méltatástól tehát ezúttal eltekintek, hiszen a dicséret nagyrészt ugyanazokat a közremûködõket illetné meg. Az André Haynal vezette szerkesztõi team, valamint a fordítócsoport tagjai ezúttal is ugyanolyan gondos munkát végeztek, mint az elsõ kötet összeállításakor. A második kötethez viszont külön bevezetõ tanulmány tartozik, ennek szerzõje Axel Hoffer amerikai pszichoanalitikus és Ferenczi-szakértõ, aki kissé szárazra sikeredett, de jól használható útmutatót készített a 828 levél olvasásában elmélyedni szándékozó szakemberek és laikusok számára.
  A Freud-Ferenczi levelezés négy éve megjelent elsõ kötete az 1908 januárja és 1914 júniusa közötti levéltermést tartalmazta ("mindössze" 483 levelet). A most megjelent második kötet levelei 1914 júliusa és 1919 decembere között íródtak, a készülõ harmadik kötet pedig az 1920 elejétõl 1933 májusáig, Ferenczi haláláig tartó idõszakot öleli fel. Az elsõ kötet egy 1914. június 28-án kelt levéllel zárul, amelyben Freud - mellesleg - megemlít egy aznapi eseményt, bizonyos merényletet Szarajevóban, amelynek következményei, mint írja, "teljesen beláthatatlanok".
  1914. június 28. igazi cezúra volt Freud és Ferenczi életében: a levelezés sajtó alá rendezõi helyesen döntöttek, amikor ennél az idõpontnál választották el az elsõ és a második kötet leveleit. Az a belterjesség, amely az elsõ kötetre némiképp jellemzõ volt, a világháború kitörése után fokozatosan megszûnik, s a levelezés (egyik) fõszereplõjévé válik a történelem, mely drasztikusan beleszól a levelezõpartnerek életébe. Az az öt fantasztikus év, amelynek során ez a 828 levél íródott, kiparancsolta õket az elefántcsonttoronyból, gyökeresen megváltoztatta környezõ világukat, átalakította élet- és munkafeltételeiket, a lelkesedés, a csalódás, a szorongás és a félelem új formáival ismertette meg õket.
  A háború végén, 1918. október 4-én Ferenczi a következõket írta Freudnak: "A mi régi világunknak, legelsõsorban a Globus Hungaricusnak a felbomlása nagyon érzékenyen érinti nárcizmusunkat. Jó, hogy az embernek a magyar énje mellett van még egy zsidó meg egy pszichoanalitikus énje is, amelyet ezek az események nem befolyásolnak." Ezt a levélrészletet akár az egész kötet mottójául választhatnánk.
  A második kötet leveleit olvasva ugyanis szinte napról napra nyomon követhetjük azt a nagyszabású, drámai küzdelmet, amelyet e két rendkívüli ember folytatott - rendkívüli körülmények között - saját, személyes integritásáért és identitásáért, barátságuk fenntartásáért, nem utolsósorban pedig közös alkotásuk, a pszichoanalízis átmentéséért. Ez a küzdelem egyszersmind hatalmas kreatív erõket szabadított fel mindkettõjükben, s többek között éppen ezzel magyarázható, hogy az elsõ világháború idõszaka a pszichoanalízis elméletének és gyakorlatának fejlõdésében is kulcsjelentõségû volt.
  Maga a levelezés is ennek a kreatívitásnak a terméke. Ami e leveleket páratlan olvasmányélménnyé teszi, az éppen megformáltságuk: a két pszichiáter azon rendkívüli képessége, hogy szubjektivitásukat - reflexióikat, megfigyeléseiket, kommentárjaikat a mindennapi élet apró dolgairól és a világtörténelmi eseményekrõl, közérzetüket és privát érzéseiket, éppen születõben lévõ gondolataikat és ideáikat - kapcsolatuk interszubjektív szintjére emeljék. Az életrajzok tényei és eseményei külön-külön többé-kevésbé ismertek különféle biográfiákból és autobiográfiákból, 3 itt azonban új minõség születik. A létrejövõ közös mû különbözõ rétegeinek a felfejtése és elkülönítése maga is komoly szövegfilológiai és szövegértelmezési feladat volna. A "párhuzamos életrajzok" rekonstrukciója pedig talán mûvészi intuíciót is szükségessé tenne, hiszen - miként már az elsõ kötet kapcsán is említettem - a levelezés igazi regény(ek) nyersanyagát tartalmazza. Ha majd akad egy másik D. M. Thomas, aki A fehér hotelhez hasonló színvonalú regényben 4 feldolgozza például a Ferenczi Sándor körüli "diványgabalyodásokat" - köztük a Ferenczi-Pálos Elma-Pálos Gizella szerelmi háromszög történetét -, valószínûleg jobban fogjuk majd érteni, mirõl szólnak voltaképpen ezek a levelek.
  A regény szálai a második kötetben tovább bonyolódnak. Az elsõ réteg természetesen a legfontosabb kapcsolat, Ferenczi és Freud viszonya. Ismeretes, hogy Freud 1933-ban, nem sokkal Ferenczi halála elõtt így definiálta ezt: "eine innige Lebens-, Gefühls- und Interessengemeinschaft", vagyis "bensõséges élet-, érzelem- és érdekközösség". 5 Az elsõ világháború alatt Ferenczi Freud legszorosabb és legfontosabb munkatársává lép elõ. "Jelenleg valóban Ön az egyetlen, aki még mellettem dolgozik - írja Freud Ferenczinek 1915. július 31-én, hiszen, teszi hozzá, "a többiek mind >>katonailag<< akadályoztatva vannak". Legközelebbi bécsi kollégái a fronton szolgálnak, Ferenczi viszont többnyire rendelkezésre áll, a békés pápai garnizonban, majd a budapesti Mária Valéria Kórházban teljesített katonai szolgálata mellett bõven marad ideje elmélkedésre, levélírásra, sõt az analitikus tevékenység folytatására is (így például pápai katonaorvosként, mint 1915. február 22-én beszámol Freudnak, lóháton analizálja parancsnokát).
  A "bensõséges élet-, érzelem- és érdekközösség" alapja persze már a korábban megalapozott barátság, amelyet a háború, Freud fokozódó elszigeteltsége s az egymásrautaltság is megerõsített. A budapesti kapcsolat már csak azért is fontossá vált Freud számára, mert nagyszabású reményeket fûzött ahhoz, hogy a háború után éppen a magyar fõvárosból lehetne majd újjászervezni és megújítani a pszichoanalitikus mozgalmat. Erre a lehetõségre utalt Ferenczi növekvõ népszerûsége és elismertsége, amelynek folyományaképpen 1918 õszén fölmerül, majd 1919 tavaszán meg is valósul egyetemi tanári kinevezése a budapesti egyetem pszichoanalitikus tanszékére. A Nemzetközi Pszichoanalitikus Egyesület 1918 szeptemberében Budapesten tartott ötödik kongresszusa, amely Ferenczit választotta az egyesület elnökévé, ugyancsak alátámasztotta Freud optimizmusát. A Budapesttel kapcsolatos illúzióit pedig nem utolsósorban az a tény táplálta, hogy Ferenczivel közös barátjuk, a filozófus végzettségû gazdag üzletember, tószegi Freund Antal, a Kõbányai Sörgyár tulajdonosa, a levelezésben "Toni" adományokkal támogatta a nemzetközi egyesületet és könyvkiadóját.
  A szoros egymásrautaltság, a "bensõséges élet-, érzelem- és érdekközösség" azonban továbbra sem jelentett teljes kölcsönösséget, egyenrangúságot. Ferenczi a második kötet tanúsága szerint változatlanul megmaradt az emancipációjáért küzdõ, ugyanakkor alárendelt pozícióját feladni nem képes tanítványnak, aki hiába próbálja elnyerni a Mester fenntartás nélküli, igazi szeretetét. Ez azonban már átvezet a levelezés második, analitikus rétegéhez.
  Sokan állítják - közöttük Axel Hoffer, a második kötet elõszavának szerzõje is - , hogy a Freud-Ferenczi levelezés egésze felfogható egyetlen, különös formájú analízisnek, levélformában megszerkesztett esettanulmánynak, analitikus naplónak, amelyet ketten írnak, a "páciens" Ferenczi és a "doktor" Freud. A levelezés eszerint egyetlen, huszonöt évig tartó analitikus folyamat, a maga "mézesheteivel" és csalódásaival, feltárulkozásaival és ellenállásaival, áttételeivel és viszontáttételeivel, megszakításaival és "befejezhetetlenségével". A folyamatnak a halál sem vethetett véget, hiszen az olvasók is kimeríthetetlenül sok analizálni valót találhatnak ebben az analízisben. Ez különösen igaz a második kötetre. Ebben a periódusban Ferenczi háromszor fekszik le Freud díványára, 1915 októberében, majd 1916 nyarán és õszén. Mindhárom analízis rövid, két-három hetes, a katonaorvosi szolgálat hosszabb eltávozást aligha tesz lehetõvé. A "szabályos" analízis e rövid szakaszai azonban igen fontosak, és a levelezésben pontosan nyomon követhetjük elõkészületeiket és utórezgéseiket. Az analitikus periódusok fõ témája természetesen a Pálos (leánynevén Altschul) Gizellával való kapcsolat. Freud végül sikerrel "analizálja ki" Ferenczibõl a fiatal lányt, Gizella leányát, Pálos Elmát, aki azóta már külföldön él, boldogtalan házasságban norvég származású amerikai férjével, egy John A. Nilsen Laurvik nevû úriemberrel. A siker legfõbb mértéke, hogy Ferenczi végül feleségül veszi a nála hét évvel idõsebb Gizellát. Az esküvõre már a második kötet vége felé, 1919. március 1-én kerül sor. A happy end azonban nem teljes, a ceremóniát tragikus esemény árnyékolja be. Miként Ferenczi még aznap tudósítja Freudot: "Gizella elvált férje, Dr. P[álos] a mai napon szívroham következtében hirtelen meghalt. A hír éppen a szertartás kezdete elõtt ért bennünket." (A melodramatikus hatást tehát csökkenti az a tény, hogy a volt férj szívrohamban hal meg, s nem öngyilkos lesz, ahogyan ezt az elsõ kötetrõl szóló recenzióban állítottam, téves információ alapján.)
  Axel Hoffer bevezetõ tanulmányában a "Ferencziben dúló belsõ háború színházának" nevezi a házasságkötésig tartó út történetét, és éppen ez a színház lenne a levelezés harmadik rétege. Nehéz megítélni, vajon Ferenczi helyesen döntött-e, amikor az Elma-szerelem emlékétõl megszabadulni igyekezvén, Elma édasanyjával alakított ki gyengéd kapcsolatot, s végül házasságot kötött vele. Úgy tûnik, ez nem annyira Ferenczi, mint inkább Freud akarata volt. Az elsõ kötetbõl tudjuk, Ferenczi olyannyira megijedt saját érzelmeitõl és Elma iránta táplált szerelmétõl, hogy a lányt egyenesen Bécsbe küldte Freudhoz - analízisbe. A második kötetben lépésrõl lépésre követhetjük, hogyan gyõzi meg Freud budapesti barátját, kollégáját és páciensét, hogy törvényesítenie kell a Gizellával való kapcsolatot. Freud meg van gyõzõdve arról, hogy Ferenczi neurózisát egyetlen dolog tudja meggyógyítani - az érett asszonnyal való házasság. Ferenczi is többször próbálja meggyõzni magát ugyanerrõl - mármint arról, hogy felnõtté válása, pszichés és egyre gyakoribb szomatikus tüneteinek elmúlása e házasságon múlik. Amikor végre elszánja magát a házasságra, s ezt a döntését közli Freuddal, az - nem minden irónia nélkül - így válaszol: "Legyen meg az Ön akarata" (1917. március 25.). Freud Ferenczi habozását, döntésképtelenségét a neurotikus ellenállás szimptómájának tartotta, s hogy ezt legyõzze, többféle eszközt is igénybe vett. A szabályos analízis rövid periódusaitól eltekintve inkább elhárította Ferenczi nagy önfeltárulkozási igényeit, s arra figyelmeztette, hogy az állandó analitikus "vájkálás" csak a döntés elodázásával járhat. Ugyanakkor a "másik oldalt", Gizellát ugyancsak a kapcsolat szentesítésére ösztönözte (a kötetben megtaláljuk Freud Gizellának írott levelét is), kilépve ezáltal az analitikus "semlegességnek" abból a szerepébõl, amelyet pedig õ maga állított fel kötelezõ szabályként.
  Mint írtam, nehéz eldönteni, "jót tett-e" Ferenczinek a Gizellával való házasság. Mint tudjuk, életének késõbbi - majd a harmadik kötet alapján még jobban megismerhetõ - periódusában Gizella odaadó és hûséges társa lesz férjének, akit élete végén, súlyos betegségében, gondosan ápol. Azt is tudjuk, hogy Ferenczi élete utolsó idõszakában - a "színdarab" utolsó felvonásában - kezd el kísérletezni "kölcsönös analízissel", s a szereteten, teljes elfogadáson alapuló, újfajta analitikus módszerrel, az "aktív technikával". 6 E kísérletekhez némileg excentrikus - Gizellához vajmi kevéssé hasonlító - amerikai hölgyekben (Elizabeth Severnben, Clara Thompsonban, Izette de Forestben) lel páciens-partnerekre. A második kötet leveleibõl világosan kiderül, hogy Ferenczi érzelmileg egyáltalán nem tudta feldolgozni az Elma-kapcsolatot s annak furcsa befejezõdését, tudattalanul még mindig Elmába volt szerelmes. Nem csoda hát, hogy Freudhoz való viszonya is roppant ambivalens. 1919. május 23-án megköszöni Freudnak mindazt "a gondoskodást, jóindulatot, sõt szeretetet", amellyel fejlõdésének nehéz útján végigkísérte, irányította és támogatta õt, majd így folytatja: "Attól kezdve, hogy Ön lebeszélt Elmáról, tudattalan ellenállást tanúsítottam az Ön személye iránt, s ezt a pszichoanalitikus kezelés sem tudta megszüntetni. A lelkem mélyén lévõ tudattalan neheztelés ellenére hûséges >>fiúként<< követtem tanácsait, elhagytam Elmát, s újból a mostani feleségem felé fordultam, aki mellett a megszámlálhatatlanul sok kísértés dacára mindig kitartottam. A házasság - amely olyannyira tragikus körülmények között köttetett meg - elõször nem hozta a meg a kívánt belsõ stabilizálódást. De az ellenállás lassanként kimerülni látszik, s éppen ez a mostani levél mutathatja meg Önnek: megvan bennem az elhatározás arra, hogy újrakezdjem - vagy talán inkább elkezdjem - Önnel az õszinte, a kicsinyes gyanakvásoktól mentes kapcsolatot. Úgy látszik, csak akkor tudok örömet találni az életben és a munkában, ha jó, sõt mi több, a legeslegjobb viszonyban vagyok Önnel. Az Önnel való belsõ megbékélésem elsõ gyümölcse az a meggyõzõdés, hogy G[izella] asszonyban megtaláltam azt, ami a legjobb nekem, figyelembe véve alkatomat. Nagyon kérem, ne veszítse el türelmét irántam a jövõben sem. Remélem, erre kevesebb alkalmat adok Önnek a jövõben."
  Megdöbbentõ ez a levélrészlet, hiszen a hálálkodó és szinte alázatos sorok mögül elemi erõvel tör elõ a szemrehányás, amiért a "Professzor" elszakította Ferenczit Elmától, és kikényszerítette a Gizellával való házasságot. Ám a "tékozló fiú" megígéri, hogy most már mindig jó, engedelmes és szeretõ gyermek lesz, feltéve, ha az "apa" kellõ türelmet tanúsít iránta. A "megtérés" azonban nem volt, nem lehetett igazi és teljes. Axel Hoffer idézi Ferenczi Georg Groddeckhez írott, 1921-es levelét, amelyben bevallja: "Sohasem tudtam teljesen szabadon megnyilvánulni elõtte [...] [Freudnál] túl sok volt a szemérmes tisztelettudásból, túl nagy volt nekem, túlságosan apa volt..."

Tisztelt Professzor Úr,

Pápa, 1915. február 22.

[...] be kell hogy valljam, ugyanúgy napok óta tartozom válasszal G[izella] asszonynak, mint Önnek. Érdekes gátlás! N. B.: Ugyanezen idõszaktól kezdve tudományos szempontból is terméketlen vagyok, és nem tudok dolgozni.

Nem tudom, kelégíti-e Önt a következõ magyarázat, amelyet eme állapot hirtelen megjelenésérõl adni tudok. Mint már írtam Önnek, jelenleg lovagolni tanulok, és ezt igen komolyan veszem. Reggel 1, néha 3 vagy 4 óra hosszat kilovagolok a csapattal. Ez az újfajta testi élvezet - amely egy kis szorongással és fájdalommal is társul - nagy mennyiségû libidót von el más területek (az intellektuálisak és az érzelmiek) rovására. De ez alkalommal eszembe jutott, hogy gyermekként különösen erõs "motoros" megnyilvánulásaim voltak, és, különösen a lovacskázásban, fáradhatatlan voltam. Késõbb ez átment a tánc iránti érdeklõdésbe, vagyis táncos esték alkalmából megnyilvánuló neurotikus gátlásba; elméletben, és mint nézõ, még most is amatõr táncos vagyok, képzeletben még új táncokat is kitalálok. A szublimáció során a mozgásos élvezet nagy része eltûnik és és elfojtódik. Azt hiszem, az általam produkált "neuraszténiás" tünetek egy részét meg tudom magyarázni azzal, hogy azok neurotikus megnyilvánulásai a mozgásos élvezetnek, amely szükségképpen háttérbe szorult, mióta Z`-val foglalkozom. (Talán a "neuraszténia", a "bélmûködési zavarok" megértésének kulcsa az ülõ életmódban van.)
  Csak most, amikor minden energiámat a lovaglásra fordíthatom (és kell is fordítanom), kezdem megérteni, milyen nagy árat fizettem azért, hogy legyõzzem és elfojtsam ezeket az ösztönerõket. Nem volt kis dolog leigázni magamban a gyilkos, gyújtogató, és (mint most láthatjuk) örökké izgatott démont, és magam elõtt is oly mélyen elrejteni, hogy jámbor tudósnak vélhettem magam.
  A lovaglás öröme és a tudomány közötti kompromisszum nem csupán elképzelhetõ, hanem történelmi ténnyé is vált. Mától kezdve pszichoanalitikus órákat tartok lóháton ülve: parancsnokomat analizálom, aki azóta neurotikus, hogy fejsérülést szenvedett Galíciában, valójában azonban libidinális nehézségekkel küszködik. Ez tehát a világtörténelemben az elsõ lovas analízis! Micsoda másodlagos hatásokat tud produkálni a háború! Mellesleg szólva, az analízis nagyon jól halad, a kezelés során az áttétel máris elõállt. [...]

Ferenczi
  Mindez már elõre vetíti a végkifejletet, a Freud elleni - abortált - lázadást, amelynek ugyancsak tragikus története a harmadik kötetben bontakozik majd ki. Itt, a másodikban majd egy felnõni nem tudó ember boldogtalan vergõdését látjuk, a "belsõ háborút" a mindenáron való megfelelni vágyás és az érzelmi-szellemi emancipáció pólusai között. Ferenczi szinte mazochista részletességgel számol be Freudnak a Gizellával való szexuális kapcsolatáról is, amelyet leginkább az egyik levelében idézett zsidó vicc jellemez: "Hol a férfi nem akarja, hol a nõ nem akarja, hol pedig a rabbi nem akarja."(1916. október 17.) A zsidó humornak, öniróniának az ilyen helyzetekben - mint ahogy a levelezés egész kontextusában -, úgy tûnik, öngyógyító hatása van, és persze nem véletlen, hogy ezzel az eszközzel Freud, a nagy viccszakértõ is gyakran él; azt is mondhatnánk, hogy a zsidó humor és irónia a levelezõpartnerek egyik legbejáratottabb kommunikációs csatornája.
  Ferenczi kíméletlen önfeltárulkozásában - amelyet Freud persze nem viszonoz hasonló õszinteséggel - beszámol azokról a gondolatokról, fantáziákról és álmokról, amelyeket a Gizellával való kapcsolat nehézségei vetnek fel benne. A szexuális vágy, kielégülés és kielégületlenség, a koitusz, a maszturbáció, a homoszexualitás, a nõhöz mint szexuális partnerhez és mint anyához való viszony visszatérõ témái a Ferenczi-levelekben igazi csemegét kínálnának a "gender studies" mai mûvelõinek és a feminista pszichoanalitikusoknak. Ferenczi fantáziájában, mint errõl például egy 1916. január 17-i levél tanúskodik, Elma a "tisztátalan", akire tudattalanul vágyik, s akivel libidóját lelkiismeret-furdalás nélkül kiélheti, ezzel szemben Gizella a "tiszta nõ", az anya, akit érinteni sem lehet a kasztráció veszélye nélkül. Érdemes volna megvizsgálni, hogy az a Ferenczi, aki a századforduló idején a Szent Rókus Kórház prostituált-osztályának orvosa volt, s meglehetõsen "nõgyûlölõ" cikkeket írt, à la Weininger, a Gyógyászat címû orvosi folyóiratba és más lapokba, hogyan kérdõjelezi meg majd élete vége felé a nõi szexualitással kapcsolatos patriarchális (Freudnál is meglévõ) elõítéleteket, s hogyan válik a szeretetteljes, "anyai orientációjú" aktív pszichoanalitikus technika meghirdetésével Wilhelm Reich és Erich Fromm patriarchátus-kritikájának egyik elõfutárává és ihletõjévé. 7 A levelezés második kötetében egyelõre azt látjuk, hogy Ferenczi egyre inkább a biológia, ezen belül a szexualitás biológiája iránt kezd érdeklõdni. A pápai garnizon magányából írja 1915. február 2-án: "Szeretnék a tudományról beszélni, de semmi jót nem tudok mondani róla; egyre inkább elcsábulok a biológiai problémák felé, és nem találom az utat visszafelé a pszichológiához! [...] Érdekes megfigyelni azt a szabályszerûséget, amely mindkettõnknél megnyilvánul a háború által ránkkényszerített tétlenségben. Most megérthetjük a biológusok és a filozófusok spekulatív tevékenységét, akik - messze eltávolodva a valóságtól - a világegyetemre vonatkozó elképzeléseiket arra a csekély számú tényre építik, amelyek ismeretesek elõttük." A módszertan korlátainak tudatosítása nem akadályozza meg Ferenczit abban, hogy hozzálásson a szexualitás biológiai - filo- és ontogenetikus - elméletének megalkotásához. 1915. október 26-án tudósít arról, hogy Bio-analitikai tanulmányok c&iac ute;mmel kötetet tervez, amelyben a biológiai megismerés szempontjából próbálja újraértelmezni a pszichoanalízis elméletét. Ebbõl a tervbõl lesz majd egy évtized múlva Ferenczi egyik fõ mûve, a Thalassa, vagyis a Versuch einer Genitaltheorie (magyarul Katasztrófák a nemi élet fejlõdésében) címû könyv. 8 Ferenczi bio-analitikai teóriája szerint az emberi szexualitást az a törekvés irányítja, hogy visszatérjünk a születés elõtti nyugalmi állapotba. A "thalasszális" regresszió vágya a tengerek kiszáradásának filogenetikus katasztrófájából származik, amely az élõlényeket a szárazföldi élethez való alkalmazkodásra kényszerítette. Ugyanez a katasztrófa megismétlõdik az ontogenézisben: a születés traumája a nagy természeti katasztrófa rekapitulációja volna. A szexualitás eme "katasztrofikus" felfogása a nõket természetesen passzív szerepre kárhoztatja.
  Figyeljük meg a kulcsszavakat: tétlenség, passzivitás, katasztrófa, trauma... Ezek a szavak a levelezés egészében is kulcsjelentõségûek. A külvilágban dúló háború ugyanis egészen más perspektívába helyezi mindazt, amirõl a pszichoanalízis szól. Freud már 1915-ben reflektál a háború tapasztalataira, híres tanulmányában, az Idõszerû gondolatok háborúról és halálról címû írásában. 9 Az Idõszerû gondolatokban bukkan fel elõször a "halálösztön" témája, amely azután a húszas évek elejétõl kezdve döntõ szerephez jut a freudi életmûben. 1914 és 1919 között dolgozza ki Freud és Ferenczi a pszichoanalízis traumafelfogását, amelyet õk a "háborús neurózisokra" alkalmaznak, s amely azután oly nagy jelentõségû lesz a második világháború után, a holocaust traumájával kapcsolatos pszichoanalitikus és pszichoterápiás kutatásokban.
  Mindez már a levelezés negyedik, szakmai rétegéhez tartozik. Mint korábban említettem, az elsõ világháború idõszaka a pszichoanalitikus elmélet kreatív továbbfejlesztésében fontos szerepet játszott, s ez is azt bizonyítja, hogy a belsõ és külsõ háborúk ellenére végsõ soron sem Ferenczi, sem Freud nem vált a körülmények passzív áldozatává. Ebben az idõben születnek - éppen a "spekulatív hajlam" erõsödésének jegyében - Freud alapvetõ metapszichológiai tanulmányai, így például Az elfojtás, A tudattalan, a Metapszichológiai kiegészítés az álomtanhoz, nem utolsósorban pedig A gyász és melankólia. A levelezésben in statu nascendi követhetjük nyomon Freud metapszichológiai gondolatainak alakulását, s ugyancsak gazdag anyagot találhatunk arról is, hogy Freud és Ferenczi miképpen vélekedett a pszichoanalitikus technika alapproblémáiról (az áttétel és viszontáttétel jelentõségérõl, a terapeuta "absztinenciájáról" és semlegességérõl stb.). A levelekben kifejtett gondolatok és reflexiók nélkülözhetetlenek a késõbbi "technikavita" megértéséhez, amelyet Haynal André dolgozott fel említett könyvében.
  A levelezés ötödik rétege a pszichoanalitikus mozgalommal kapcsolatos. Az elsõ kötet leveleiben a mozgalom "gründolásának" lelkesítõ pillanatairól és a kezdõdõ viszályokról (így Jung és Adler "árulásáról") olvashattunk, a második fõ témája már a mozgalom továbbélése a háború körülményei között, s a felkészülés a háború utáni helyzetre. A háború természetesen beszûkítette a mozgásteret, az ellenséges országokban mûködõ analitikusokkal megszakadt az összeköttetés. Freud és Ferenczi azonban megtalálta a módját annak, hogy stabilizálja a pszichoanalízis helyzetét. A háborús neurózisokra vonatkozó elgondolásaikkal 10 ugyanis sikerült felkelteniük a Monarchia és Németország katonai hatóságainak érdeklõdését, és részben ennek köszönhetõen ülhetett össze Budapesten 1918 szeptemberében a (természetesen csonka) nemzetközi kongresszus, amelynek fõ témája a háborús neurózisok kérdése volt. Ide tartozik, hogy az osztrák-magyar közös hadügyminisztérium 1918. október 9-én rendeletet bocsátott ki "Az idegállomások további kiépítése és az idegbeteg hadirokkantak kezelése" tárgyában. A rendelet szerint "olyan esetek, amelyek az orvos törekvéseivel szemben már több idegállomáson tanúsítottak ellenállást, olyan ideg-állomásokba adandók át, ahol a gyógyítás psychoanalitikus úton kíséreltetik meg." 11 A gondos minisztériumi bürokraták által elõkészített rendelet végrehajtása ekkor már persze némi nehézségekbe ütközhetett, mindesetre a katonaorvos Ferenczi személyes sikerként könyvelhette el a pszichoanalízis bevezetését a a hadseregbe s magát a budapesti kongresszust is, amelyen meghívottként hivatalos személyek, közöttük magas rangú katonatisztek is részt vettek. A "lovas analízis", úgy látszik, meghozta gyümölcsét...
  A budapesti kongresszust és ennek "militáris" hátterét a pszichoanalízis-történeti kutatások - levéltári dokumentumok alapján - meglehetõs részletességgel feltárták. 12 A levelezésbõl sok apró részletet tudunk meg a kongresszus elõkészítésérõl és utórezgéseirõl. A kongresszus után, 1918. október 4-én Ferenczi beszámol Freudnak arról, milyen sikert arattak a budapesti orvosi körökben. "Záporoznak hozzám a szerencsekívánatok. De - teszi hozzá - a megtiszteltetés nem tesz elvakulttá; csupán a kötelességtudatomat erõsíti." Ferenczi ekkor már sikeres és népszerû ember Budapesten. Az õszirózsás forradalom után kétszáz egyetemi hallgató petícióban kéri Ferenczi egyetemi tanári kinevezését. 1918. november 7-én írja Freudnak: "Ha a kormány a helyén marad, reménykedhetem abban, hogy hozzájutok egy elõadóteremhez. Egy páciensnõm, Dubovicz [Margit] asszony bátyja [Garami Ernõ] szocialista kereskedelmi miniszter, s más kormánytagok is ismerik a Z`-t; egyedül csupán az [...] oktatásügyi miniszter [ez idõ tájt Lovászy Márton] tûnik kevésbé radikálisnak! Vedremo!"
  A kinevezés - mint említettem - csak 1919 áprilisában történik meg, mivel 1918 õszén az orvosi fakultás nem éppen radikális tagokból álló tanácsa a javaslatot elutasította. 1919 tavaszán már tanácskormány van Magyarországon, a kommün felfüggeszti az egyetemi autonómiát, és - a sors iróniájaként - így kerülhetett sor a világ elsõ pszichoanalitikus tanszékének felállítására és Ferenczi egyetemi tanári kinevezésére. Ferenczi egyetemi katedrájának története ugyancsak dokumentálva van levéltári források alapján 13 (kár, hogy ezek a forrásokra Axel Hoffer nem tér ki bevezetõ tanulmányában); s a levelezés csak megerõsíti, amit korábban is sejteni lehetett: Ferenczinek "jó protekciója" volt, s az ezúttal mûködött is. Egy 1919 áprilisában írott levélben Ferenczi megemlíti, hogy dr. Radó Sándor, a Magyarországi Pszichoanalitikai Egyesület egyik alapító tagja, a késõbbiekben Amerikában híressé vált analitikus "egy magas rangú személyiség"(a jegyzetírók szerint Lukács György, ez idõ tájt oktatásügyi népbiztos-helyettes) titkáraként dolgozik az oktatásügyben, s igen határozottan szorgalmazza a tanszék felállítását és Ferenczi kinevezését. Április 29-én már arról számol be Ferenczi, hogy kinevezése megérkezett; május 23-án Radó "kissé kalandor-jellegû politikájára" panaszkodik, s abban reménykedik, hogy "most is, mint a múltban, sikerül megõrizni a pszichoanalízist mindenféle politikai befolyástól". Majd hozzáteszi: "Alig várom azt a remélhetõleg nem túl távoli idõt, amikor majd - professzori címmel vagy anélkül, teljesen mindegy - a Föld valamely kellemes zugában újra együtt lehetek Önnel, és ahol végre újra dolgozni fogok."
  A pszichoanalízis újdonsült professzora azonban dolgozni kezd az egyetemen is. Mint június 19-én kelt levelébõl megtudjuk, Pszichoanalitikus pszichológia orvosoknak címmel tart kurzust, ezen fõként katonaorvosok és belgyógyászok vesznek részt. A tematikáról is beszámol Freudnak: a kurzuson általános bevezetésként a pszichoanalízisnek más tudományokhoz való viszonyáról, majd pedig a hipnózisról és a szuggesztióról lesz szó, s ezután jön a lélekelemzés részletesebb bemutatása. Erre már nem kerülhetett sor, Ferenczi egyetemi karrierje - ismert okok következtében - nem tartott sokáig. Tudjuk azonban, hogy már a Tanácsköztársaság bukása elõtt, 1919 júliusában szabadságolását kérte. 14 Az augusztus 1. utáni idõszak - az ellenforradalom és a fehérterror korszaka - egy csapásra véget vetett annak az ábrándnak, hogy Budapest a pszichoanalízis "új fõvárosa" lehet. Ferenczi levelei ezután a fehérterror dúlásairól, az antiszemitizmustól való félelemrõl és a személye ellen irányuló hivatalos és nem hivatalos kampányokról szólnak. Ami pedig a mozgalmat illeti, a legfontosabb téma az egyesület pénzvagyonának megmentése a rohamos infláció és a nemzetközi átutalások nehézségei közepette, nem utolsósorban pedig a mozgalom fõ szponzorának, Freund Antalnak halálos betegsége ("Toni" állapotának rosszabbodásától, 1919 tavaszától kezdve Ferenczi minden levelében részletesen beszámol közös barátjuk hogylétérõl).
  Mindezt jól ismerjük különféle pszichoanalízis-történeti feldolgozásokból. Amit azonban csak a levelezésbõl ismerhetünk meg, az éppen a két ember attitûdje a körülöttük zajló történelmi és politikai események iránt. Ez volna a levelezés hatodik, bizonyos szempontból legérdekesebb rétege. Az az öt év, amelyet a kötet felölel, szinte minden napra tartogatott valamilyen eseményt, s alig van olyan levél, amelyben a levelezõpartnerek ne kommentálnák valamilyen módon a háború fordulatait, a világpolitikai fejleményeket vagy pedig közös hazájuk, az Osztrák-Magyar Monarchia katonai és politikai helyzetét. A kötet elején Ferenczi még Angliába készül, s ezt csak a július végi mozgósítás akadályozza meg; Freud leánya, a levelezésben "Annerl"-ként emlegetett Anna Freud viszont éppen Angliában tartózkodik Jonesnál, és a háború kitörése miatt, az apa legnagyobb aggodalmára, csak kerülõ úton, augusztus végén tud Bécsbe visszaérkezni. Freudék persze továbbra is a megszokott polgári életüket folytatják, nem marad el sem 1914 nyarán, sem pedig a további háborús évek alatt a karlsbadi (vagy semmeringi, berchtesgadeni stb.) vakáció, de 1914. augusztus 14-én Freud már így ír: "A munkára alig tudok koncentrálni. Nehéz idõk ezek: érdeklõdésünk középpontjai hirtelen értéküket vesztették." Augusztus 23-án közli Ferenczivel, hogy "mint sokan mások, libidómat egyszerre az Osztrák-Magyar Monarchiáért mozgósítottam..." Ám, teszi hozzá, "a cenzúra szigorúsága és a kis sikerek miatti felfuvalkodottság láttán rossz, egyre inkább rossz érzés kerített hatalmába..." Errõl pedig eszébe jut egy történet a "dätsch", jiddisül asszimilált német zsidó fiatelemberrõl, aki elegáns, modern öltönyben érkezik látogatóba ortodox felmenõihez Galíciában. Az egész család áhítattal nézi, ám az öreg nagypapa egyszerre csak azt mondja neki: vetkõzz le! A fiú engedelmeskedik, s kiderül, hogy az elszakadt gatyamadzag helyett az alsónadrágja kis fadarabbal van rögzítve. A nagypapa pedig így szól: Fiam, akárhogy nézel is ki, te csak egy "dätsch" maradtál...
  Freud és Ferenczi ebbõl a "gatyamadzag-perspektívából" szemléli a körülöttük zajló eseményeket. Libidójuk, miként a Monarchia asszimilált zsidó polgárainak általában, a k. u. k. birodalomé, ugyanakkor tisztában vannak a háború értelmetlenségével, abszurditásával és perspektívátlanságával. Freudnak van több személyes aggódnivalója, hiszen két fia, Ernst és Martin, a fronton teljesít katonai szolgálatot. A Freudnál jóval fiatalabb Ferenczinek viszont magának is be kell vonulnia a hadseregbe, ám a frontszolgálattól megmenekül. 1914 õszétõl 1915 végéig a pápai huszárlaktanyában katonaorvos, és - fõként dzsentri származású tiszttársaival együtt - kellemes, kedélyes életet él. 15 A nem túl megterhelõ szolgálat lehetõvé teszi hogy olvasson, írjon, elmélkedjen, sõt egy ízben Freud vendégül látása is belefér az idejébe. Idõnként sorozóorvosnak jelölik ki Sopronba, Veszprémbe, Gyõrbe, ami már korántsem olyan kedélyes. Megtapasztalja a sorozóbizottságokban uralkodó korrupciót, sajnálja a frontra küldendõ besorozott férfiakat, és a gyõri Royal Szállóban még aludni sem tud, mert a szobája alatt egész éjszaka cigányzenekar játszik (1914. augusztus 24-i.). Változatosságot csak a rövid budapesti kiruccanások hoznak életébe. 1915. január 9-én így ír Freudnak: "Budapesti tartózkodásom érdekes volt. A heteroszexualitás fellángolása mellett (talán a Pápán lévõ kizárólag homoszexuális környezetre való reakcióképpen) felébredt bennem a régi intellektuális erõ is. Összeszedtem magamat, és érzésem szerint néhány fontos gondolatra jutottam. Megígérem, hogy ezeket Önnel is közölni fogom."
  A pápai szolgálat után Budapest következik, ahol Ferenczi - továbbra is katonaorvosként - már kizárólag a háborús neurózisokkal foglalkozik. Még Pápáról írja Freudnak 1915 végén: "Budapesten anyagi szempontból ragyogó helyzetem lesz. A katonorvosi (csapatorvosi) illetményem mellett kapom a betegpénztári fizetésemet, és a bíróságnál is dolgozni fogok. Délután analizálok. Kérdés, hogy este még képes leszek-e dolgozni..." Ferenczi számára a háborús évek valójában sikerévek, és mint láttuk, a háború végén karrierje egy pár hónapig meredeken felfelé ível. Ez azonban látszatdicsõség. Freud és Ferenczi olyan világba (a Monarchiába, illetve a Globus Hungaricusba) "fektette be libidóját", amelynek elkerülhetetlen felbomlásával maguk is tisztában voltak, szinte a háború kezdetétõl fogva.
  1918. november 17-én így Freud így kommentálja a magyarországi eseményeket: "Szeretnék nagy rokonszenvet érezni a magyarok iránt, de nem sikerül. Nem tudok mit kezdeni e tanulatlan nép vadságával és éretlenségével. Sohasem voltam az ancien régime feltétlen híve, de kérdéses számomra, hogy a politikai bölcsesség jelének tekinthetõ-e, hogy a sok gróf közül a legokosabbikat [Tisza Istvánt] meggyilkolják, a legbutábbikat [Károlyi Mihályt] pedig megteszik miniszterelnöknek."
  Freud itt olyan, mint a szigorú, ám kissé igazságtalan nagypapa, aki észreveszi a modern öltöny alatt a fadarabbal rögzített alsónadrágot. Persze kérdés, hogy az a bizonyos fadarab mit tud megtartani. Ferenczi írja Freudnak 1918. november 7-én: "Az Ön jóslata küszöbön álló proletarizálódásunkról megvalósulni látszik - de most a mágnások és a kapitalisták ugyanazon veszélynek vannak kitéve. Ha a bolsevizmus uralomra jut Németországban, elkerülhetetetlenül fel fog bomlani a civilizáció az egész világon. Ezután majd Franciaországra, Angliára, Amerikára és Japánra kerül sor, és az egész világra a vadság és az elbutulás korszaka vár. Nebbich, nagy korban élünk!"
  A "nagy kor" Ferenczibõl nemsokára egyetemi tanárt csinált. De néhány hónap elteltével a volt egyetemi tanár - Gizella asszony társaságában - rettegve ül Nagydiófa utcai lakásában, és beszámol Mesterének a Budapesten uralkodó helyzetrõl. "A rendõrség börtönei tele vannak névtelenül feljelentett >>bolsevikokkal<<, akiket meg is kínoznak. Az egyetemen a legsötétebb reakció uralkodik. A zsidó tanársegédeket eltávolítják, a zsidó diákokat kizárják és megverik. Ebbõl a néhány ténybõl talán Ön is el tudja képzelni, milyen a légkör nálunk."
  Ferenczi, a "derék katona" számára így ért véget a háború.
 
 

Jegyzetek

1 * Angolul: Harvard University Press, Cambridge, Mass., 1993; németül (két félkötetben): Böhlau, Wien, 1993, 1994.; olaszul: Raffaello Cortina, Milano, 1993.; portugálul: Imago Editora, Rio de Janeiro, 1994.

2 * Erõs Ferenc: Díványkeveredések . BUKSZ, 1993. Tavasz. 20-25. old.

3 * A magyarul is hozzáférhetõ mûvek közül lásd: Sigmund Freud: Önéletrajzi írások. Cserépfalvi, Bp., 1993; Ernest Jones: Sigmund Freud élete és munkássága. Európa, Bp., 1973; Harmat Pál: Freud, Ferenczi és a magyarországi pszichoanalízis. Bethlen Gábor Kiadó, Sopron, 1994; Haynal André: Viták a pszichoanalízisben (Freud- Ferenczi-Bálint). Thalassa Alapítvány - Cserépfalvi, Bp., 1996.

4 * Võ. D. M. Thomas: A fehér hotel. Európa, Bp., 1990.

5 * Lásd I. Grubrich-Simitis: Six letters of Sigmund Freud and Sándor Ferenczi on the interrelationship between psychoanalytic theory and technique. International Journal of Psycho-Analysis, 13. 259-277. old.

6 * Lásd errõl Haynal André említett könyvét, további Ferenczi Klinikai naplóját (Sándor Ferenczi: Ohne Sympathie keine Heilung. Das klinische Tagebuch von 1932. Fischer, Frankfurt/Main, 1988. A Napló elõször ugyancsak franciául jelent meg: Journal clinique. Paris, Payot, 1985.), valamint Christopher Fortune tanulmányát: Az R. N. eset: Ferenczi Sándor radikális kísérlete a pszichoanalízisben. Thalassa, (4) 1993. 1. szám, 173-187. old.

7 * Lásd errõl: Pfitzner Rudolf: Ferenczi a nõi szexualitásról. In: Lukács Dénes (szerk.): Irányzatok és kutatások a mai magyar pszichoanalízisben. [A] Magyar Pszichoanalitikus Egyesület 1994. évi konferenciája. Animula Kiadó, Bp., 1995. 41-51. old.

8 * Ferenczi Sándor: Katasztrófák a nemi élet fejlõdésében. Pszichoanalitikai tanulmány. Pantheon, Bp., 1927.

9 * Sigmund Freud: Idõszerû gondolatok háborúról és halálról. In: Uõ.: Tömegpszichológia. Társadalomlélektani írások. Cserépfalvi, Bp., 1995. 161-184. old.

10 * Vö. Ferenczi Sándor: A háborús neurózisok pszichoanalízise. In: Uõ.: Lelki problémák a pszichoanalízis tükrében. Magvetõ, Bp., 1982. 199-225. old. A kongresszuson elhangzott elõadások egy része a Psychoanalyse der Kriegsneurose. c. kötetben jelent meg (Internationeler Psychoanalytischer Verlag, Wien, 1919.). A háborús neurózisok problémája a háború után, 1920-ban ismét elõtérbe került Ausztriában. Julius Wagner-Jauregg bécsi ideggyógyász-professzort azzal vádolták, hogy a vezetése alatt álló intézményben durván, sõt kegyetlenül bántak a háborús neurotikusokkal. Vizsgálóbizottságot hoztak létre, amelyben Freud - aki szakértõként vett részt ebben - felemás módon ugyan, de megvédte Wagner-Jauregget. Lád errõl: Kurt R. Eissler: Freud und Wagner-Jauregg vor der Kommision zur Erhebung militarischer Pflichtverletzungen. Wien, 1979.

11 * A rendelet teljes szövege olvasható: Erõs Ferenc-Kapás István-Kiss György: Pszichoanalizis a hadseregben 1914-1918. Hadtörténelmi Közlemények, 1988. 1. szám, 141-148. old.

12 * A kongresszusról lásd Harmat Pál, Haynal André és Ernest Jones említett mûvét, valamint: F. Erõs-P. Giampieri Spanghero: The Fifth International Congress on Psychoanalysis, Budapest, 1918. In: Seventh European CHEIRON Conference, Budapest, 1988. Hungarian Psychological Assocation - Institute of Psychology of the Hungarian Academy of Sciences, 218-223. old.

13 * Lásd Erõs Ferenc-Kapás István-Kiss György-P. Giampieri Spanghero: Ferenczi Sándor és a budapesti egyetem 1918-19-ben. Egy katedra történetének dokumentumai. Pszichológia, (7) 1995. 584-592. old.

14 * Ferenczi Sándor klinikai igazgató 1919. július 16-án a következõ levéllel fordul a dékáni hivatalhoz: "Tisztelettel alulírott bátorkodom azzal a kéréssel fordulni a Dékáni Hivatalhoz, hogy f. é. augusztus 1-tõl hat hétig nekem egészségi okoból szabadságot engedélyezni, ill. e kérésemet a Közokt. Népbiztossághoz felterjeszteni méltóztassék. A Munkásbizt. Pénztár fõorvosi hivatala már megállapította, hogy nagyobbfokú kimerültség miatt Balatonfüredre kellene mennem üdülés céljából." (Uo.)

15 * A Hadtörténeti Múzeum és Levéltárban megtalált német nyelvû, 1916-ban kelt "minõsítési leírás" szerint Ferenczi "komoly katonás fellépésû tiszt" volt, aki mint ezredorvos elfojtott egy tífuszjárványt. (Erõs-Kapás-Kiss: i.m.)

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: buksz@c3.hu

C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/