A célszerû magyar ember
talán akkor találkozik elõször a dialektikával,
amikor az óvodában meghallja az okos lány meséjét.
Az egyszeri király a jogállamnak álcázott diktatúrák
klasszikus csapdája szerint szerkesztette ellentmondásos
parancsát. "Csak" a teljesítési feltételek
lehetetlenek - azután már nem az önkény miatt
lakolsz, hanem mert az engedetlenséget tiltja a törvény.
Csakhogy a népi furfang kifog a zsarnokon, és az okos lány
gyalog is jön, meg nem is, fel is van öltözve, meg nem is,
hoz is ajándékot, meg nem is...
Valami ilyesféle "dialektikus"
hangulat kerített hatalmába, amikor végigjártam
a Budapest története az újkorban kiállítás
termeit a budavári palotában. Sok szépet, jót
láttam, meg nem is, megtudtam sok mindent a fõváros
történetérõl, meg nem is. De a meséhez
képest persze van egy-két lényeges különbség.
A legfontosabb, hogy itt nem gyõzedelmes eszköz a talányos
kétértelmûség, hanem akaratlan végeredmény.
Az alkotóknak ugyanis nem ravasz diktatúrát kellett
kijátszaniuk, hanem - konkrétan nem tudom ugyan, de manapság
aligha lehet másképp - a lehetetlen financiális körülményeket.
Vannak azonban mûfajok, amelyeknél csak bizonyos nagyságrenden
és anyagmennyiségen felül jöhet létre a
produkció, így csupán attól kezdve vizsgálható
a személyes alkotói teljesítmény. Ha mindez
nincs meg, csupán a Patyomkin-falvak díszletezésének
mûhelytitkairól szólhat bármiféle kritika.
Még a tulajdonképpeni
bejárat elõtt, a második tablón imponáló
támogatói listával találkozik a látogató.
Mégis az a benyomásom, hogy ez a kiállítás
nem kapta meg azt a pénzt, amit pedig megérdemelt volna.
Sõt kis túlzással megkockáztatom, hogy a pénzhiány
koncepcionális erõvel érvényesült a kiállítási
forgatókönyv elkészítésekor. De talán
más oka is van annak, hogy amit a tárlaton látunk,
nem hagyományos áttekintés, hanem alcíme szerint
- csupán vagy elsõsorban? - Történelmi pillanatok
egy nagyváros életébõl. Lassan másfélszáz
esztendeje annak, hogy az emigráns Pulszky Ferenc megbírálta
a British Museum gyûjteményeinek sajátos összevisszaságát,
és letette a garast a kiállításszervezés
kronológiai és tematikus alapelve mellett. A londoni University
Hall közönségének körében 1852-ben
elmondott szavai - úgy tudjuk - hozzájárultak a világ
akkori legrangosabb közgyûjteményének átszervezéséhez,
és így szinte napjainkig hatottak a múzeumi gyakorlatra.
Az ezredvégen azonban, amikor a dokumentumfilm és a tényirodalom
hódít, a "magyarázat" válságával
együtt a hagyományos múzeumpedagógiának
is lassan bealkonyul. Korunk muzeológusa számára a
megidézett történelmi másodperc hitelessége
lesz a fontos, mert ideológiagyanúsnak érez minden,
az "egészrõl" szóló kommentárt.
Egyfelõl tehát úgy
látszik, nincs pénz végigrészletezni a fõvárostörténet
újkori fejezetének minden mozzanatát. Másfelõl
azonban erre nincs is szükség, mert a modern kiállításszervezési
elvek is arra ösztönöznek, elegendõ néhány
kiválasztott pillanatra koncentrálni - mégpedig nyilván
annyira, amennyire éppen futja a keretbõl. De mintha már
ezen a ponton belépne az "így is döntöttem, meg
nem is" mechanizmusa. Ha nagy nehezen szerzünk egy példányt
a kiállítási vezetõbõl, és belelapozunk
a kiállítás rendezõinek, Vigh Annamáriának
és Buzinkay Gézának a bevezetõjébe,
elsõ pillantásra a mondandó emlékeztetni látszik
az alcímmel is sugallt "pillanatcentrikus" koncepcióra. Azt
írják ugyanis, hogy "a tárgyi anyag, a rekonstrukciók
és a modern kiállítási technika hét
szimbólum köré fonódik" (6. old.). De ezek a
szimbólumok legkevesebb két okból nemigen jeleníthetik
meg a beígért "történelmi pillanatokat". Részben
azért, mert a lehetõ legtradicionálisabb funkcióba
kerülnek, amikor kiderül róluk, hogy a "felsorolt csomópontok
szolgáltatják a vezérfonalat a városi élet
kronologikus történetéhez, ezen belül az egyes
korszakok bemutatásához, ami nagy vonalakban lehetõvé
teszi a várostörténet áttekintését"
(uo.). De még inkább azért, mert aki végigjárja
a termeket, csak találgathatja, melyik is ez a hét nagy szimbólum.
Vessük össze a bevezetõben
megjelölt csomópontokat azzal, ami a kiállításon
tényleg látható! Amint a fõváros történeti
múzeumának elsõ emeleti fõlépcsõjén
fölérünk, azonnal szembe ötlik Lotharingiai Károly
és I. Lipót császár szépen installált
diadalíve, mégsem ez lesz a hatásos kezdõélményünk.
A fõpolgármesteri portrék és az érdekes
restaurálástörténeti képek ugyanis kiállítási
helyiséggé avatják magát a lépcsõházat
is, így bár futólag, de a honfoglaláskori tárlókat
és az utolsó királykoronázás fényképkollekciójának
bejáratát is meg kell vizitálni ahhoz, hogy biztonsággal
eldönthessük, hol folytatódik - vagy valójában
kezdõdik? - a várostörténeti látnivaló.
A kiállítás szellemi és fizikai kezdete tehát
nem esik egybe, így az önmagában ötletes diadalív
nem tudja kiváltani a célzott jelképes hatást.
A következõ szimbólum a bevezetõ szerint a Duna-folyam
kellene hogy legyen, de a jég-installáció és
az 1838. évi árvíz anyaga nem sokkal több, mint
a XVIII. századi város állapotát bemutató
- önmagukban jól komponált - statikus pillanatképek
puszta folytatása. Sejtjük persze a folyó jelentõségét,
de itt konkrétan semmi nem jelzi, hogy arról az elemrõl
van szó, ami ugyanakkor a kalauz lelkes szavai szerint "elválaszt
és összeköt, esztétikai tényezõ és
szervezõ erõ, fõ közlekedési útvonal,
a kereskedelem segítõje és a mobilitás jelképe"
(uo.) stb. A hét szimbólum közé a kiállítás
tervezõi kétszer vették be a Lánchidat, de
a helyette felállított oroszlán, bármilyen
remek ötlet is, a híd-metaforát nem tudja a maga teljes
összetettségében megjeleníteni. Az állatok
királya csak részlegesen tudja jelképezni "a modern
polgári társadalom megszületését, és
a két kisváros egységes nagyvárossá
válását". Viszont ha a két oroszlánt
(a frissen formáltat és az 1944-ben felrobbantottat) együtt
nézzük! - ez már igazi szimbólumnak látszik,
és két valóban fontos várostörténeti
pillanat jól eltalált jelképei, amelyek összetartozását,
és ekképp jelentéstöbbletét a roncs megpillantásakor
igazi szellemi-esztétikai élményként éli
át a látogató. Ám itt meg az a baj, hogy így
összevonva nem szerepelnek a kiállítási bevezetõ
jelképjegyzékében... Kisebb definíciós
probléma, hogy a millenniumi kor címszó alatt két
(al)szimbólumot is besoroltak a tervezõk: a Hõsök
terén álló emlékmûvet és a Szabadság
tér bankpalotáit. Jelképként való felismerésük
nem lehetetlen, de nem is könnyû feladat, mert a kiállításon
elnyomja õket a szaletli-installáció révén
hatásosan sugalmazott "boldog békeidõk" hangulat (hát
még ha egy kis halk térzene is fel-felhangzana a környékén...).
Nem okoz azonosítási gondot a tanácskormány
által vörös drapériával bevont millenáris
oszlop értelmezése, de megint csak felismerhetetlen a jelképsorozat
zárómotívuma. Azt nem nehéz észrevenni,
hogy a büfében kitapétázott fénykép-egyvelegben
"a mai Budapest urbanisztikai képének összetevõi"
jelennek meg, de az már rejtélyes, hogy így együtt
ez az egész - a képfal?, a terem? - vajon minek a szimbóluma?
Errõl a korról ugyanis nincs más anyag az egész
kiállításon.
Az általános megjegyzések
után most nézzünk közelebbrõl pár
részletet. Ha a kiállítás rendezõi valóban
ragaszkodtak volna néhány "történelmi pillanat"
ábrázolásához, hiányokról nem
sok értelme lenne beszélni. De mert a koncepcióban
végül is megmaradt az "egész" fikciója, felemlíthetõ
néhány nehezen érthetõ mellõzés.
Miért nincs például egy hang sem Óbuda történetérõl?
Súlya nem mérhetõ ugyan Pesthez és Budához,
de nem is annyira jelentéktelen, hogy egy ilyen hatalmas tárlatnak
csupán egy-két térképe utaljon rá. Éppígy
egyetlen tabló két mondata szól csak az önkényuralom
koráról. Egy olyan koncepciónak, amely Budapest fejlõdésében
a polgárok tevékenységét tartja az elsõdlegesnek,
többre illene becsülnie azt a korszakot, amelyben elõször
gyarapodott robbanásszerûen a lélekszám, és
vette kezdetét az egyesítésig töretlen gazdasági
konjunktúra. Azután akad egy-két hibás felirat
is: a legbosszantóbb az, amelyik a budai plébániát
ellátó jezsuitáknak kegyúri (!) jogokat tulajdonít
a XVIII. századi ikervárosokban... Egyes tárgyakon
pedig még hibás felirat sincs: ilyen anonymus többek
között egy nõies vonású, Apollo-szerû
férfifigura a reformkori folyosón, egy ezüstserleg a
reformkori nagyteremben, a nemzetõrség 1848-as eskütételérõl
készült rajz, avagy jó pár épületfotó
az 1860-1870-es évekbõl stb.
Feltehetõ egy-két
"ha már..., akkor..." típusú kérdés
is. Ha már a dunai árvíz szimbolikus jelentõségû,
miért nincs a képei között egy Wesselényi-portré?
Ha olyan fontos a Lánchíd, a két Clark mellõl
miért hiányzik Sina György, és fõképp
miért hiányzik a híd méltatásából
nemcsak a gazdaság- és közlekedésfejlesztõ,
de éppen a fõvárosteremtõ szerepe? Ha József
nádor bokros érdemeirõl szólunk, akkor azt
is említeni kell, hogy - minden tiszteletre méltó
önzetlensége mellett - fõként magának
akart egy elsõrangú nádori székvárost
teremteni. Ugyanígy ha Andrássy Gyulánál fontos
az, hogy európai metropoliszra törekedett, akkor még
fontosabb hozzátenni, hogy egyben olyan magyar fõvárosra
is, amely fel tudja venni a versenyt Béccsel. És ha felragyognak
a "Gründerzeit" fényei, akkor hol a rendõrség,
a nagyvárosi élet árnyoldala, a bûn tárgyi
és képi világa? A múzeum elsõrangú
viselettörténésze bizonyára kiváló
rendõr- és tûzoltó-díszruhákba
öltöztethette volna egy ilyen tárgyú vitrin próbababáit.
A téma egyetlen képviselete, a prostitúciónak
szánt "faliújság", pár karikaturisztikus sziluettel,
majdhogynem komolytalan egy olyan fontos népbetegség esetében,
amelynek mortalitása a századfordulón már elérte
a 7 százalékot! És akkor még nincs is szó
e jelenség sajátos szubkultúrájáról,
amely pedig fogalom volt a korabeli Európában stb.
A kiállítás
vége felé szemmel láthatóan kissé elfáradtak
az alkotók: mindjobban egymásra zsúfolódnak
a korszakok, mind esetlegesebb a korszakok illusztrálása.
A piacgazdaság fõ szimbólumának számítható,
így valahol a Kornfeld Zsigmond-portré környékéhez
illõ bankszoba már annyira elcsúszott, hogy maga Rákosi
elvtárs mosolyog be az ablakán. A végsõ fél
évszázad pedig még az ajtón is kívülre
került, és a büfét dekorálja. Ez persze
egy bizonyos vonatkozásban kétségkívül
találóan jelképezve az állampárti diktatúra
döntési mechanizmusainak szándékolt rejtélyességét:
ugyanis a hatalmas képfal amúgy dinamikusan összeválogatott
fotóinak sorszámaihoz sehol sincs (még a tipográfiailag
szépen formált kiállítási kalauzban
sincs) kulcs, és a kiállítás környékén
sem akad teremtett lélek, aki tudná, hol van rá megoldás.
Mindezek után talán
ellentmondásnak hat, de a Budapest története az újkorban
kiállítást mégis olyan helynek találtam,
ahol jól érzi magát az ember. Az installációk
legtöbbje megfelelõen sikerült, sokszor ötletes a
térformálás, és az érdeklõdést
ébren tudja tartani a tárgyi, a képi és a szöveges
információk szerencsés váltakozása.
A gondok ellenére is érzõdik, mennyi értékes
munka rejlik ebben a vállalkozásban. És a több
mint háromszáz elsõrangú tárgyban és
képben, amelyet összeválogattak a szakemberek, nem lehet
csalódni: megannyi gyönyörûség a szépség
részleteire is kíváncsi szemlélõnek.
Talán lesz, aki bírálatnak veszi, de talán
olyan is, aki dicséretnek: ez a tárlat napjaink átlagának
jobbik felébe tartozik, bár úgy vélem, nem
felel meg az alkotói által maguk elé állított,
a tágabb környezet részérõl is joggal
elvárható, illetve az ügyhöz tényleg méltó
magas követelményeknek. A tárlat tehát kiállítás
is, meg nem is: nem rossz, de még nem az, amire annyira várunk.
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: buksz@c3.hu