Leszek Balcerowicz:
Socialism, Capitalism, Transformation
Central-European University Press,
Budapest-London-New York, 1995. 377 old.
Kevesen vannak, akik már ötvenedik
életévük betöltése elõtt elmondhatják:
elérték a legtöbbet, ami elérhetõ. A gazdaságpolitikába
átrándult kutató számára különösen
nehéz meghatározni a maximumot. Ezért foglalkoztatja
ez a kérdés a közgazdaságtan egyik új
irányzatát is. A magyar fülnek kissé perverzen
csengõ "politikai gazdaságtanra" keresztelt irányzat
dinamikus matematikai modellekkel próbálja leírni,
miként érhetõ el az, hogy az elméletileg kívánatos
gazdaságpolitikai irány kormányváltozás(ok)
után és ellenére is fennmaradjon. Ha ez - összetett
feltételek mellett - teljesül, akkor az elmélet tekinti
a gazdaságpolitikát sikeresnek.
Térségünkben
ezt az elméleti követelményt számtalan ok, így
a politikai osztály és a szakma áthidalhatatlan megosztottsága
szinte illuzorikussá teszi. S mégis van valaki, aki saját
bevallása (343. old.) szerint váratlanul került döntési
helyzetbe, kaotikus állapotok közt néhány hét
alatt állított össze egy modellelképzelést,
s ez az elképzelés megvalósult. Méghozzá
nemcsak abban a két évben, amikor õ maga irányíthatta
a folyamatokat - bár ez sem kevés. Az igazolás voltaképp
akkor következett, amikor két, ezt a modellt élesen
elutasító kormányzat, elõbb a nemzeti populista
Olszewski, majd a posztkommunista koalíció is a Balcerowicz
által levert cölöpök közt halad. Sõt
kampányában Kwasniewski elnök is gondosan ügyel
arra, hogy a nem gazdasági kérdéseket és a
stílust helyezze elõtérbe, ismételten hitet
téve a reformirányvonal mellett. Lengyelország 1989-ben
közel egy évtizede fizetésképtelen, stagnáló
ország volt, elszabaduló hiperinflációval,
ma viszont ötödik éve Európa leggyorsabban fejlõdõ
állama, pénze konvertibilis, fizetési helyzete rendezett,
és adott az euro-atlanti struktúrákba való
beépülési lehetõsége. Ennek az átmenetnek
az ára a visszaesés tekintetében korántsem
haladta meg az 1929-1933-as világválságét,
sõt az összes rendszerváltó ország közt
a legkisebb volt és a legrövidebb ideig tartott. A 8-9 százalékos
GDP-visszaesés elmarad az 1960-1990 közti idõszakban
megfigyelt számos recesszió mögött (Chile 18, Peru
16, Argentína 12 százalék - 327. old.), de ehhez hozzátehetjük
a magyar 20 vagy az orosz 34 százalékot is. 1995-ben a lengyel
infláció a magyar szinten állt, 1996-ban már
elmarad tõle. 1994-ben 1,3, míg 1995-ben 1,6, 1996-ban 3-4
milliárd dollár mûködõ tõke áramlott
Lengyelországba, s az ország visszatérhetett a nemzetközi
kötvénypiacokra is. Egyszóval: okafogyottá vált
az elõbb a Kádár- majd az Antall-kormányzat
által gondosan építgetett "balfácán
lengyelek" mítosza, s e - nemzetközileg is párját
ritkító - fordulat szellemi atyjának gondolatmenetébe
pillanthat be, aki végigolvassa ezt a kötetet.
A cím alig titkolt célzás
a demokratikus szocializmus egyik legnagyobb hatású teoretikusának,
Joseph Schumpeternek alapmûvére, amelyben a tudós a
vállalkozásra épülõ piac és a szocializmus
összeegyeztethetõsége mellett érvelt. Balcerowicz
- a szovjet birodalomban fölnevelkedett értelmiségi
élményanyagával - mondhatni, az ellenkezõ tézis
megfogalmazásának szentelte a kötetét.
A könyv nem monográfia,
hanem különféle idõszakokban különféle
közönségek számára írott elõadások
és cikkek gyûjteménye. Az ezzel járó
átfedések ellenére van belsõ logikája.
Az elsõ rész - a 2-7. fejezet - 1988-1989-ben keletkezett
írásokat tartalmaz. Ezek a szocializmus elvetése mellett
lényegében a harmadik út gondolatkörével,
a demokratikus szocializmussal való nyílt szakítás
szükségességét fogalmazzák meg explicit
formában. Ugyancsak ezekbõl az írásokból
szûrõdik le a szerzõnek a fokozatos változásokkal
szembeni határozott ellenérzése, mely a lengyel tapasztalatok
alapján több mint érthetõ, bár elméletileg
ellentmondásokhoz is vezet. A második rész, a 9-13.
fejezet 1993-1995 között keletkezett írásokat tartalmaz.
Ezek - immár a transzformációs visszaesés elmúltával
- a rendszerátalakító gazdaságpolitika nemzetközileg
is érvényesíthetõ, általánosabb
érvényû összefüggéseit taglalják.
Végül a harmadik rész, a 14-17. fejezet különféle
idõpontokban készült lengyel tárgyú tanulmányokat,
köztük egy személyes hangú zárófejezetet
is tartalmaz. A könyv mûfaja: alkalmazott intézményi
közgazdaságtan. A szerzõ megpróbál hidat
verni a közgazdaságtan matematikai absztrakcióba hajló
fõ árama, a hagyományosabb közgazdasági
iskolák és a gazdaságpolitikai gyakorlat között.
Már az elsõ, az elemzési
keretet fölvázoló fejezetbõl kitûnik: Balcerowicz
nem sorolható a neoklasszikus ortodoxia tucatszerzõi közé,
hisz érdeklõdése fõleg a gazdaságelméleti
fõ irány által kiiktatott intézményekre
irányul, s fontosnak tartja a hagyományos módszertani
elvek érvényesítését a verbális
érvelés keretei között is. Megközelítése
interdiszciplináris: történeti, társadalmi, kulturális
és fõleg lélektani mozzanatok beépítésével
gazdagított közgazdasági elemzés. E felfogás
logikus következménye az intézményi változások
maximális sebességérõl szóló
tézise (10. old.), amit a gazdasági szereplõk - fõképp
az igazgatás - korlátozott tanulóképességébõl
és korlátozott motiválhatóságából
vezet le. Ezzel a szerzõ üdítõen tér el
az intézményeket tetszés szerint bevezethetõnek
vagy átszabhatónak vélõ elterjedt vulgárközgazdasági
irányzatoktól. Ugyanez magyarázza azt is, hogy miközben
a stabilizációt bevett eljárásokkal élõ
rutinlépésként értékeli, az intézmények
tekintetében a nemzeti utak - és nemcsak az ütemek -
sokfélesége mellett érvel, elkerülve az "átmenet
gazdaságtanának" gyakori - bürokratikus és szellemi
- restségét.
Az elsõ fõ rész
írásai megújult érdeklõdésre
számíthatnak a rendszervisszaváltás hangulatában.
A mai szocializmusról értekezõ második és
harmadik fejezet a nyolcvanas évek lengyel - és magyar -
közgazdasági gondolkozásának summázata.
Eszerint a tõke hatékony allokálásához
tõkepiac szükséges, ez pedig a kapitalizmusnak épp
az a vonása, amit a szocializmus a beruházások központi
irányításával vélt meghaladhatónak.
Vegyes rendszerek - melyekben tehát sem a horizontális, sem
a vertikális koordináció nincs túlsúlyban
- nem tarthatók fenn. Ez jelenik meg a tervgazdasági reformok
visszarendezõdésében, illetve külgazdasági
liberalizálás esetén a vertikális függõség
lebomlásában, a reform rendszerváltozássá
fejlõdésében (32-33. old.). Elmélettörténetileg
különösen érdekes a nyugati szocializmusvitákat
a reformgazdaságtannal egybevetõ fejezet. Itt érdekes
adalékokat olvashatunk a hazánkban Liska-modellként
megismert hibrid elsõ, 1922-bõl származó változatáról,
mely Borisz Brutszkusz tollából jelent meg. A szerzõ
bemutatja: a piaci szocialista modellek naivitása abban jelent meg,
hogy ezeket a gyakorlat utóbb mellõzte, hisz elméleti
vonzerejük épp a gyakorlati problémák axiómaszintû
kiiktatásából adódott. Az ötödik
fejezet tézisszerûen, az innovációval foglalkozó
hatodik fejezet pedig egy konkrét terület kapcsán igazolja,
hogy a szovjet birodalom gazdasági rendszere koherens volt. A bajokat
a rendszer egésze, a totalitás okozta; részintézkedésekkel
nem lehetett meghaladni. Aligha meglepõ, hogy épp az innovációkutatás
vált a rendszer-egésszel való elégedetlenség
fõ terepévé: az ez irányú kutatásokat
és kritikákat ugyanis az alapító atyák
- naivan utópikus - kijelentései védték a gondolati-
és a titkosrendõrség ellenében. A szputnyik-sokkot
követõ ideológiai felajzottság légkörében
pedig már végképp nem lehetett elhárítani
az elégtelen innovációra irányuló kérdést.
A válasz pedig a stabilitásorientált rendszer egészét
hibáztatta, ahol - már a brezsnyevi begyepesedés elõtt
és mértékétõl függetlenül
- hiányzott a megszokottat felforgató, alapvetõ újítást
kikényszerítõ furkósbot és a mézesmadzag
is. Ugyanitt lehetett kimutatni a reformszocialista gyakorlat elégtelenségét
is.
A tulajdonról szóló
hosszú hetedik fejezet fontos felismerése, hogy nemcsak a
kínálat, hanem a kereslet oldalán is hangsúlyozza
a privát elem jelentõségét (85. old.). Ebbõl
következik a túlszabályozott, illetve a nyereség
többségét "magasabb szempontok szerint" újraosztó
vegyes modellek elvetése. Nem kevésbé fontos az a
felismerés (98-99. old.), mely az intézményi nem-magán
tulajdonlás fonákságait, illetve - OECD-példák
alapján - a túlszabályozás hatékonyságrontó
hatásait taglalja. A tulajdon és a teljesítmény
között ugyanis a verseny lenne a közvetítõ
(115-117. old.), márpedig a túlszabályozás
épp ezt szokta kiiktatni. E sokat vitatott témában
a szerzõt, úgy tûnik, elsodorta az írás
lendülete, mert a szocialista rendszert minden dimenzióban
alacsonyabb rendûnek mutatja be, mégpedig anélkül,
hogy a biztonság, az egyenlõség és a kiszámíthatóság
kérdését fölvetné.
Politikai és a gazdasági
rendszerek vegyíthetõségét és teljesítményét
vizsgálja a nyolcadik fejezet. Ez 1994-bõl származik.
Itt a nagyívû szintézis igénye dominál,
s talán épp ezért hiányzik a forrásjegyzékbõl
Walter Eucken, aki jó negyven évvel korábban a német
tapasztalatokból jutott arra, amire Balcerowicz a lengyelbõl.
Nevezetesen: hogy a demokrácia nem pótolja a kapitalizmust,
s a kapitalizmus nem lehet meg jól - civilizáltan - demokratikus
intézmények híján. Ezért a demokratikus
szocializmus fából vaskarika, hiszen ha a választási
szabadság megmarad, a többség a hatékonyabb rendszer
mellett dönt (132-133. old.). S fordítva, a fejlõdéselmélet
közhelyeitõl eltérõen az önkényuralmi
rendszerek nem föltétlenül kedveznek a tõkefölhalmozás
és a kifelé forduló növekedés szempontjának.
Az autokratikus rendszerek teljesítménye ugyanis jobban szóródik,
s populista kliensrendszerré torzulásuk veszélye is
sokkal nagyobb, mint a parlamenti váltógazdaságoké
(138-140. old.).
A második fõ rész
a rendszerváltozás elméletérõl szól.
A kilencedikfejezet kiemeli: Kelet- és Közép-Európában
minõségileg másról van szó, mint a világháborút
követõ helyreállításkor volt. Akkor ugyanis
csak fölfüggesztették, míg nálunk kiiktatták
a piaci intézményrendszert. A fejlõdõ országokban
többnyire csak korlátozták vagy torzították,
ezekben tehát a liberalizálás automatikusan megoldja
a legtöbb gondot. Nálunk háromféle reform vált
szükségessé. Idõtartamuk, mélységük
és hatásuk eltérõ: a stabilizálás
és a liberalizálás mellett az intézményépítés
az alapvetõ. A szerzõ - elõször a 161-162. oldalon,
majd többször is - kiemeli: közvetlenül a változásokat
követõen, az általa "rendkívüli politika
korszakának" elkeresztelt idõszakban van a legjobb alkalom
az alapvetõ átrendezésre, ekkor kell a legkellemetlenebb,
de szükséges lépéseket elindítani, mert
utóbb már nem lehet. Nos, ez a felismerés fogalmazódott
meg az Antall-kormány számára javaslatot készítõ
Híd csoport ajánlásaiban (Külgazdaság,
1990. 7. szám) és a balközép koalíciós
megállapodásban (Magyar Hírlap, 1994. június
22.) is - csekély eredménnyel.
A tizedik fejezet összehasonlító
vizsgálatot ad a kelet- és közép-európai
átalakulásról. Rámutat arra a kiáltó
ellentmondásra, hogy a totális állam csõdjét
követõen továbbra is államközpontú,
újraelosztó nézetek uralják a térség
közgondolkodását és kormányzati gyakorlatát,
néha a piaci elvek hangoztatása mellett is. E felfogásban
háttérbe szorul az a tény, hogy az államigazgatás
szakma, maga a kormányzás is szûkös, sõt
az egyik legszûkösebb erõforrás. Minél
inkább a Balcerowicz által az állam természetes
inkompetenciájának nevezett szférába rángatják
- például termelési, forgalmazási vagy piacvédelmi
kérdésekre szorítva -, annál ellátatlanabbak
maradnak a központi koordinációt feltétlen igénylõ
kérdések. A gyors privatizáció mellett érvelve
a 182. oldalon és egyebütt a szerzõ hangsúlyozza:
az állami vállalat mindig politikai jellegû, s beavatkozásra
csábít. Ugyanakkor a szerzõ nem tárgyalja a
fenntarthatóság kérdését, pedig a kevéssé
hatékony vagy épp botrányos privatizáció
a visszarendezõdésnek nemcsak hivatkozási alapja,
hanem - mint Oroszországban látható - közvetlen
oka is lehet.
A magángazdaságba
vezetõ különféle utakat taglaló tizenegyedik
fejezet tartalmazza a legtöbb vitatható megállapítást.
Bár 1995-ös keltezésû, szinte kizárólag
a tulajdonosváltozás kérdéseivel foglalkozik,
s a rendszerváltozás második hullámát,
egyben nehezét jelentõ kérdéskör jelentõs
részével, így a nagy elosztó rendszerek és
az állam reformjával, a pénzügyi szektor reformjával
és a nemzetközi intézményekkel kialakítandó
viszonnyal legföljebb érintõlegesen foglalkozik. A tömeges
privatizáció védelmében - megítélésem
szerint eltúlzott és sikertelen - vitát folytat a
magángazdaság hagyományos úton történõ
elterjesztését pártoló, Kornai János
képviselte evolucionistákkal. A hazai, de a cseh és
az orosz gyakorlat alapján sem bizonyult megalapozottnak az a tétel,
hogy a hagyományos privatizáció feltétlenül
idõrabló és lassú, továbbá visszarendezõdésre
hajlamos lenne, mint a szerzõ véli (197-199. old.), s az
sem, hogy a kuponos módszerben megoldatlan vállalatirányítási
kérdéseket a másodlagos tõkepiac oldaná
meg. Balcerowicz intézményközpontú, széles
értelmezési kerete maga is evolucionista, másrészt
Kornai 1989-ben és 1995-1996 fordulóján is épp
radikális egyensúlypárti megnyilatkozásaival
hívta ki maga ellen több pályatársa kritikáját,
így e vita mesterkéltnek tetszik. A valódi frontok
másutt húzódnak: az intézményeket mellõzõk,
másfelõl az intézményeket tetszés szerint
választhatónak vélõ vulgárisok, valamint
az institucionalisták, a stabilizáció hívei
másfelõl és a gazdaságot pénz bepumpálásával
és kamatcsökkentéssel még mindig serkenthetõnek
vélõ ösztönös keynesianiusok között.
Az elõzõ fejezetben (180. old.) Balcerowicz is utal arra,
hogy a cseh és a magyar esetben az egyensúlytalanság
mértéke minõségileg volt más, mint Lengyelországban,
így nekünk nem volt szükségünk lengyel típusú
stabilizációra. Ez azonban nem elvi különbség.
A tizenkettedik fejezet a Világbank
éves konferenciáján Alan Gelbbel tartott elõadást
tartalmazza. Az országtapasztalatokat áttekintve kitûnik
a kezdõ sebesség, az intézkedések összehangoltsága
és kritikus tömegük alkotta hármas jelentõsége:
ezek híján a programnak nincs hitele, hamvába holt
az egész. Másfelõl kitûnik az is (221-224. old.),
hogy a szabványos kiigazítási politika nem szokványos
közegben is mûködõképes, azaz nem szükséges
kivárni, hogy az intézményépítés
létrehozza a "modellfeltételeket". E felismeréssel
- melyet pozitív és negatív tapasztalati anyag két
oldalról erõsít - a posztszocialista közgazdasági
porhintés egyik leggyakoribb közhelyérõl bizonyul
be, hogy tévedés. Hazai összefüggésben érdekes
az is, hogy a bankrendszer talpraállításának
költségét részben mindenképp az államnak
kell viselnie, továbbá hogy a költségvetési
kiigazítás elkerülhetetlenül a kiadási oldalra
összpontosul, annak megkurtítását igényli.
A sikeres kiigazítás azonban nem helyettesíti, csak
megalapozza a rendszer-egész átalakítását.
A könyv elméletileg
legértékesebb és legizgalmasabb része a rendszerváltozás
félreértelmezéseinek katalógusát tartalmazó
tizenharmadik fejezet. Ezt mindenkinek el kellene olvasnia, aki térségünkrõl
elméleti igénnyel ír, netán gazdaságpolitikai
tanácsokat oszt. Fontos, ahogy kézenfekvõ, de gyakran
mellõzött szabályokra irányítja a figyelmet,
például arra, hogy egy jelenségnek az OECD-régióban
való felbukkanása, esetleg az, hogy hozzánk idõben
közelebb áll, még nem perdöntõ érv
hazai meghonosítása mellett (234-238. old.). A szerzõ
ismételten emlékeztet arra, hogy bonyolult rendszereket -
például a pénzügyi közvetítést
- nem lehet szabadon választott határidõre átszabni,
s arra, hogy mekkora módszertani bakugrás az országspecifikumok
és a terápiás sajátosságok összezagyválása
(247. old.). Helyesen emlékeztet arra a térségünkben
is megfigyelt - és így elméletileg sem vitatható
- összefüggésre, hogy az inflációval szembeni
engedékenység, de különösen a reflációs
politika kisebb, nem pedig nagyobb növekedéshez, egyben lassabb,
nem pedig gyorsabb szerkezetváltozáshoz vezetett. Az ellenkezõ
feltevésekbõl építkezõ javaslatokat
tehát nyugodtan el lehet és el is kell vetni. Tanulságos,
ahogy Balcerowicz az átalakulás túlzott társadalmi
költségeirõl szóló elterjedt tézist
vitatja (261.old.). Eszerint módszertanilag megalapozatlan minden
negatívumot a költségek fogalma alá sorolni.
Hiszen ez azt sugallja, mintha költségek sem léteznének
- a bûnözéstõl a szegénységen át
az energiaforrások megdrágulásáig -, ha nem
váltják le a régi rendszert. Utóbbi - közismerten
- épp azért következett be, mert a helyzet föltartóztathatatlan
romlását már az ancien régime haszonélvezõi
is belátták. Ekkor viszont nem a korábbi, netán
a változatlan viszonyokhoz, hanem az alternatív politika
melletti költségekhez - az opportunity costhoz - kell mérni
a tényleges veszteségeket, vagyis a lengyelt az ukránhoz,
vagy a csehet a bolgárhoz. Igen tanulságos, hogy a szerzõ
a 267. oldalon és másutt is szól arról, mekkora
elõnyt jelent Magyarország számára a négyévenkénti
választással és a gyenge elnökkel mûködtetett
stabil politikai berendezkedés, amit a hazai közéletben
többen csak paktumpolitikának és/vagy a nép feje
fölötti szûk elitpolitizálásnak becéznek.
Ennek hiánya, az állandósult választások
és kormánycserék Lengyelországban csak ritkán
adtak módot arra, hogy egy-egy átfogó lépés
hatásai megmutatkozzanak. Annál figyelemre méltóbb
a bevezetõben méltatott kontinuitás a lengyel gazdaságpolitikában.
A könyv számomra legkevesebb
újdonságot és élményt jelentõ
része a harmadik. Ebben a lengyel gazdasági fejlemények
leíró jellegû ismertetése és kommentálása
szerepel. A nyolcvanas évek reformjait áttekintõ fejezet
(magyarul a Külgazdaság 1990. 2. számában volt
olvasható a késõbbi pénzügy- és
külügyminiszter korabeli helyzetképével együtt)
empirikus alapon érvel a radikális piaci fordulat szükségessége
mellett. Az 1989-1992-es éveket átfogó tizenötödik
fejezet a kiigazítási programok nemzetközi tapasztalatait
összegzõ kötetbe készült. Érdekes,
ahogy Balcerowicz bemutatja: a Szolidaritás korai, 1990 nyarán
történt szétforgácsolódása ellenére
is biztosította a gazdaságpolitika folytonosságát
a szakmai vezetésben kialakult csapatjáték, amit utóbb
a konvertibilitás és a független jegybank meg az importverseny
támasztott alá a lobbyk ellenében. A szerzõ
tapasztalata szerint az IMF elhanyagolható szerepet játszott
a lengyel terápia formálásában (310. old.),
s Jeffrey Sachs munkássága is csak a nemzetközi elmélet
ismertetésének összefüggésében merül
fel. Végül az elõzõt részben ismétlõ,
a lengyel átalakulást 1989-1993 között elemzõ
írásból számomra feltûnõen hiányzik
az utódpárti koalíció visszatérésének
beható elemzése, hisz ez az írás 1994 elején
lett véglegesítve. Emellett a bankrendszer, a helyi hatalom
és az agrárlobby szerepérõl is szívesen
olvastam volna, a visszarendezõdés kontra fönntarthatóság
dilemmája pedig a szerzõ saját gondolatmenetébõl
is következhetne.
A tizenhetedik fejezet személyes
reflexiókat tartalmaz egy, a közép-európai pénzügyi
vezetõkkel folytatott interjúsorozat részeként
(a hazai párhuzamot jelentõ Bod Péter Ákos-mûvet
a Valóság 1993. 7. száma hozta le, még a régi
szerkesztõk mûködése idején). Itt szerencsésebb
lett volna egy bármilyen szûk, de elméleti igényû
összegzés. De azért érdekes volt számomra
az a közlés (341. old.), hogy Jaruzelski tábornok alatt
a Lengyel Közgazdasági Társaság (!) hivatali
helyiségeiben évekig folyt egy nem is titkolt orientációjú
szemináriumsorozat a gazdasági rendszerekrõl, a radikális
piaci átmenet modelljeirõl. Ennek vezetõjeként
- s korántsem magányos kutatóként - alakult
ki Balcerowicz (és csapata) erõteljes gradualizmusellenes
beállítottsága. Az elõtanulmányokból
világos, hogy a külföldi tanácsadók fölbukkanását
megelõzõen mélyreható és a nemzetközi
tapasztalatok elemzésén alapuló platformként
jött létre a lengyel liberális piacgazdasági
iskola. Befolyásolta a magyar reform-közgazdaságtan
és a német ordoliberális iskola - utóbbi a
német szociálpolitikai és agrárgazdasági
gyakorlattal szembeni erõteljes kritikájáról
is ismert. A sokkterápia bevezetését a kényszer,
nem az érdem igazolta: Balcerowicz fogalmazásában
(343-344. old.) csak egy kockázatos és egy nyilvánvalóan
kilátástalan megoldás között lehetett választani.
A kockázat abban állt, hogy nem piaci környezetben felnõtt,
sokszor monopolhelyzetû és az állami segítségre
számító, azt elváró vállalati
közegben alkalmazták a standard kiigazítási programot.
A szerzõ többször utal Alfonsin argentin elnökre,
aki radikális reformokkal kezdett, majd hatásuktól
megrettenve meghátrált - így a népszerûséget
és a gazdasági kilábolás lehetõségét
egyszerre játszotta el. Balcerowicz ezzel az érvvel vette
rá az egykori szakszervezeti vezért, hogy elnökként
a piacgazdasági irányvonalat támogassa. Az érv
- Jelcin elnökre gondolva - utólag is meggyõzõen
cseng.
Balcerowicz könyve nem vezet
ismeretlen új világba, de betekintést enged a lengyel
rendszerváltozás elméleti hátterébe
és gyakorlati mûhelytitkaiba is. A szerzõ végig
kiegyensúlyozottan, jól érvel, bár más
felfogású olvasóját aligha fogja a maga hitére
téríteni. Saját érveit alaposan, pontosan,
jól követhetõen adja elõ, minden elõadás
jól felépített, s korábban csak nehezen hozzáférhetõ
lapokban, szétszórva jelent meg. Tévhitoszlató
is e mû, amennyiben megszabadít az IMF politikai és
gondolati imperializmusát sugalló régi tételektõl
vagy éppen a sokkterápiát - Aesopus rókáját
idézve - minden világok legjobbikának láttató
nézetektõl. Értékes elméleti felismerések
és gyakorlati ismeretek vanak e könyvben. Érdekesek
a gyakran nyílt, többször burkolt párhuzamok a
hazai viszonyokkal. A kötet végigolvasható és
élvezhetõ matematikai ismeretek vagy közgazdasági
képzettség nélkül is. Az olvasó jobban
kiismeri magát a kérdésben és elkerülhet
számos szokásos csapdát, félreértést.
Sorstársaink jobb megértése pedig - önismeretünket
is gazdagíthatja.
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: buksz@c3.hu