* Omer Bartov:
Ordinary Monsters.
The New Republic, 1996. április 29. 32-38. old. -
Ford.: Lakner Judit

  Még mielõtt a náci öldöklõ gépezetet meghátrálásra kényszerítette volna az addigi legnagyobb katonai szövetség, tudósok, értelmiségiek és egyáltalán a gondolkodó emberek szerte a világon feltették maguknak a kérdést: Hogyan fajulhatott "Goethe és Schiller népe" barbár népirtó diktatúráig, és miben gyökerezett a Harmadik Birodalom kísérlete a zsidók megsemmisítésére? 1945 óta pedig egyfolytában a közgondolkodás elõterében áll a XX. század e központi eseménye, ami magyarázatok, interpretációk, teóriák, történeti monográfiák és életrajzok, pszichológiai elemzések, személyes visszaemlékezések, szépirodalmi feldolgozások és dokumentumkötetek valóságos áradatát eredményezte. Ha ez a hatalmas intellektuális erõfeszítés nem adott a kérdésekre kimerítõ választ, az nem a szándékon múlott. Az akadály magának az eseménynek a szörnyûsége, összetettsége és nagyságrendje. A holocaust nem leírhatatlan és nem is megmagyarázhatatlan, de egyetlen magyarázat vagy ábrázolás sem képes átfogni a jelenség egészét.
  A nácizmus és a holocaust magyarázatát többféleképpen kísérelték meg. 1945-ben A. J. P. Taylor brit történész kiadta a The Course of German History címû könyvét, amelyben a nácizmus gyökereit Lutherig vezeti vissza. Taylor szerint (legalábbis akkoriban, késõbb ugyanis megváltoztatta véleményét) a zsarnokságra, az engedelmességre és a brutalitásra való hajlandóság már régen a németek jellemébe rögzült, mire Hitler hatalomra került. A különút fogalmát aztán az 1960-as és hetvenes években a német történészek számos tanulmányban alaposan elmélyitették és kiterjesztették, ebbõl lett a Sonderweg néven ismertté vált teória. Hans-Ulrich Wehler, a teória egyik legmarkánsabb képviselõje, azt állította, hogy Németország a XIX. század második felében elkanyarodott, aminek következtében sajátos, veszedelmes vonásokat vett fel, s ezek egyre jobban eltérítették a "normálisan" fejlõdõ nyugati társadalmaktól, Nagy-Britanniától vagy Franciaországtól. A német történelemnek ez a - politikai, társadalmi és gazdasági rendszerben is visszatükrözõdõ - "abnormális" volta volt az, amiben a náci hatalom gyökerezett. Míg sok német történész azzal töltött el két évtizedet, hogy vitassa és végül elvesse a Sonderweg-teóriát, más tudósok, többnyire a marxisták, azt állították, hogy a holocaust csupáncsak egyik aspektusa az európai fasizmusnak, amelyet egyébként úgy tekintettek, mint a kapitalizmus legvégsõ stádiumát. Megint mások szerint, és közülük kiemelkedik Hannah Arendt, a genocídium a totalitariánus állam velejárója, s legkifejlettebb formájában Hitler Németországa és Sztálin Szovjetuniója képviselte. Ezzel szemben sok izraeli történész, köztük Shmuel Ettinger és Shmuel Almog, a holocaustot a keresztény Európa antiszemita tradicióira vezeti vissza. Ezek a történészek elismerik, hogy a hagyományos vallási és társadalmi-gazdasági alapú zsidóellenes érzések a XIX. század végén politikai, faji antiszemitizmussá alakultak át, mindazonáltal azt állítják, hogy a nácizmus és a holocaust mélyreható interpretációja nehezen képzelhetõ el a középkorra visszamenõ, veszedelmes zsidóellenes képzeletvilág, teológia és demagógia központi szerepének hangsúlyozása nélkül; minthogy ezek nyomait megtalálhatjuk a modern szociáldarwinizmus és eugenetika áltudományos fejtegetéseiben is.
  Az évek során sok más teóriával és interpretációval álltak elõ. Az úgynevezett "intencionalista" iskola, amelyet legjobban Lucy Dawidowicz és Gerald Fleming képvisel, Hitlert és az õ mániákus antiszemitizmusát állítja a középpontba, azzal érvelve, hogy Hitler mindig is, vagy legalábbis a húszas évek elejétõl forgatta fejében az európai zsidók kiirtásának gondolatát, és így a "végsõ megoldás" idõzítése csupán a megfelelõ körülmények kivárását jelentette, és nem Hitler gondolkodásának radikalizálódásából vagy rendszerének természetébõl következett. A "funkcionalista" iskola, melynek legismertebb képviselõi Martin Broszat és Hans Mommsen, ezzel szemben a társadalmi rendszert állitja a középpontba, és azt állitja, hogy a nácik kétségkívül mindvégig antiszemita politikát folytattak ugyan, de a tömegmészárlás gondolata csak a sikertelen kitelepítési kísérlet és a totális háború veszteségei következtében érlelõdött meg bennük. Ama "kumulatív radikalizálódás" folyamatában jutottak idáig, amely a "polikratikus" szerkezetû rendszer velejárója volt, s amelyben az egymással versengõ hivatalok küzdöttek a Führer figyelméért, egyre extrémebb megoldásokat javasolva megoldhatatlan problémákra.
  Az utóbbi években újra a kutatás elõterébe került a holocaust; számos film, regény, kiállítás és nem utolsó- sorban tudományos munka keletkezett róla. Több, a nácizmusról és a holocaustról szóló tudományos munka figyelemre méltóan érdekes, újonnan elõkerült dokumentumokat használ fel, új metodológiával. Olyan társadalomtudósok, mint a brit Michael Burleigh és Ian Kershaw, az amerikai Christopher Browning és Gordon Horwitz, a német Götz Aly és Hannes Herr kiterjedt levéltári kutatásokon alapuló új interpretációi a náci Németország fajtudományáról, faji, demográfiai és népirtó politikájáról átalakították eddigi nézeteinket a holocaustról és véghezvivõirõl. Azok a munkák pedig, melyeket olyan társadalomtudósok írtak, mint Lawrence Langer, Berel Lang, James Young és Saul Friedlander a holocaust emlékérõl és reprezentációjáról, a túlélõkre gyakorolt hatásáról, az államok és a különbözõ politikai érdekcsoportok általi felhasználásáról, elmélyítették ismereteinket az áldozatokról, a szemtanúkról és a megemlékezés szerepérõl az Auschwitz utáni korban.
  A Hitler's Willing Executioners1 nagy és ambiciózus munka. Nagy - minden szempontból: fizikai mérete, történelmi markolása, föltételezett olvasóközönsége, a vonatkozó szak- irodalomra való hivatkozások hiányai, az ítélkezés hevessége, és nem utolsósorban saját fontosságtudata tekintetében. Daniel Jonah Goldhagen nagy kijelentéseket tesz, megveti a bonyolult minõsítéseket és árnyalatokat, gyakran alkalmaz elsöprõ általánosításokat, amelyek alól egyetlen bûnös sem menekülhet. Az írás szenvedélyes hangú, gyakran dühös. A könyv szinte kényszeresen önismétlõ, ugyanazt a csontot rágja le újra és újra. Ugyanakkor alapvetõ kérdéseket vet fel, és néhány részében hasznosan egészíti és igazítja ki az eddigi szakirodalmat. A dühös, vádló, ujjal mutogató, gyanúsítgató, mellveregetõ stílus azoban rossz szolgálatot tesz a Goldhagen jelentõs kutatómunkájának, de annak az ügynek is, amelynek megvitatására a könyv íródott. Ez így fekete-fehér történelem, azoknak fog tetszeni, akiknek nincs türelmük a körültekintõ érveléshez és a bizonyítékok mérlegeléséhez. Attól tartok, hogy azok a történészek, akik egész életükben a nácizmus és a holocaust kutatásával foglalkoztak, nehezen fogják megbocsátani mûveik mellõzését, és nem tudnak majd odafigyelni a könyv valódi érveire. Goldhagen a holocaust régi, ma már kétségbe vont interpretációinak egyik verzióját veri nagy dobra. Dicséretes bátorság. Ô azt állítja ugyan, hogy merõben új interpretációját adja az eseménynek, olyant, ami mindent hatálytalanít, amit valaha is írtak. Ezt a zavarba ejtõ kijelentést azzal támasztja alá, hogy õ az elsõ kutató, aki az elkövetõkkel foglalkozik; ezért elõször képes minden kétséget kizáróan bebizonyítani, hogy a német népesség túlnyomó többsége valóságos vagy potenciális gyilkos volt. Azt állítja: ellentétben az állítólagos tudományos konszenzussal, be tudja bizonyítani, hogy a holocaust mozgatórugója, általános motivációja, tehát az a tényezõ, amely a holocaustot minden ízében megmagyarázza - az európai antiszemitizmus és ezen belül annak német variánsa volt. Semmi eredeti nincs abban az állításban, hogy a holocaust mélyén az antiszemitizmus volt. Túl azon a szép számú munkán, amely ezt hangoztatta éveken át, régtõl ez volt a közmegállapodás Európa-, Amerika- és Izrael- szerte. Nem meglepõ: mindig is ez volt a tradicionális zsidók véleménye. Mindmáig ez a legnagyobb hatású interpretációja annak, amit az ortodox zsidók (&eacu te;s a héberül beszélõ világiak) churbannak, pusztításnak neveznek. A holocaustnak és a Templom elpusztításának (churban beit ha'mikdash) az összekötése, és mindkettõnek a zsidók elleni örök gyûlölettel való magyarázata létkérdés egy olyan közösség esetében, amelynek máskülönben szembesülnie kellene azzal, hogy Isten eltûrte a holocaustot, sõt esetleg egyenesen közremûködött népének majdnem teljes kiirtásában.
  Nem szükséges az interpretáció eredetiségével kérkedni ahhoz, hogy újra hangsúlyozzuk a tradicionális és a modern, rasszista antiszemitizmus alapvetõ fontosságát a holocaust elõfeltételei között, a mai kutatások valóban kissé elhanyagolták õket. Ugyanakkor az antiszemitizmus önmagában nem elég ahhoz, hogy megmagyarázzuk a náci zsidóirtás természetét. Banális állításnak tûnik, hogy sok németet átitattak az antiszemita gondolatok és képek, különösen miután több évig voltak kitéve a náci propagandának és befolyásnak, de mégsem árt megismételni, mert több újabb fontos nácizmus- és holocoust-elemzés alábecsüli ezt a faktort. Goldhagennek igaza van, amikor visszatér ahhoz a régi érvhez, hogy a zsidók démonizálása központi szerepet játszott az egyes németeknek a zsidókkal szemben tanúsított barbár viselkedésében, és abban, hogy az üldözés és a népirtás igazolható volt a német nép többsége elõtt. Goldhagen sajnos nem hivatkozik azokra a tanulmányokra, amelyek a német társadalom több fontos részének - elsõsorban a fiatalságnak, a hadseregnek, az elsõ világháborús veteránoknak és az 1920-as Freikorps paramilitáris egységeknek -, vagyis azoknak a két háború közötti társadalmi rétegeknek a politikai radikalizálódását és ideológiai indoktrinációját tárgyalják, amelyekbõl Hitler embereinek legnagyobb része rekrutálódott. Ha hivatkozott volna más tanulmányokra, amelyek szintén kiemelik az ideológiai motiváció és a nácik által mozgósított elõítéletek jelentõségét nem utolsósorban a Wehrmacht katonái között, Goldhagen nem formálhatna jogot az eredetiségre, de érvelése árnyaltabb volna.
  Minthogy Goldhagen ambíciója az, hogy újraírja a holocaust történetét, könyvének elsõ részét (körülbelül száz oldalt) az európai és német antiszemitizmus Hitler hatalomra jutása elõtti történetének szenteli. Ezek a fejezetek nem sokat adnak hozzá eddigi ismereteinkhez, sõt nem is helytállóan mutatják be a témát. Olvasásukkor az a benyomásunk támad, hogy meg sem történt a zsidók emancipációja és asszimilációja az európai kultúrába; hogy az egész XIX. századi nagy kulturális átalakulás Európa és ezen belül Németország zsidó közösségeiben mítosz volt csupán, és hogy a holocaust gondolata a legtöbb európai, de legalábbis a németek többségének fejében már legkésõbb 1848-ban megérett. Ha elfogadjuk Goldhagen verzióját, azt kell gondoljuk, hogy a német zsidók vakok voltak, vagy egyenesen ostobák, mert sorsuk már száz évvel ezelõtt meg volt írva, és egész létük csupán egy illúzión alapult.
  Azt állítani, hogy ez volna az elsõ tanulmány a végrehajtókról, egyszerûen hamis - s most azt a kifejezést használtuk, amellyel Goldhagen majd minden olyan történelmi interpretációt elvet, amelyet kritizálni akar. Ô maga is hivatkozik több olyan tanulmányra, amely a náci öldöklõ gépezet különbözõ szintjein mûködõ hóhérokat vizsgálja. Az egyik tavaly publikált, fontos könyv, Götz Aly Endlösungja ugyancsak eredetiségre tart igényt. Aly holocaust-interpretációja homlokegyenest ellenkezik Goldhagenéval, szofisztikált, összetett funkcionalista verziót ad elõ, eddig ismeretlen dokumentumok sokaságára alapozva. Akár Aly, akár Goldhagen interpretációját fogadjuk is el (mindkettõt meglehetõsen nehéz, mert túl távol állnak egymástól), egyik sem igazán eredeti. Goldhagen helyzete nehezebb, mint Alyé, mert az utóbbi a végrehajtók egy olyan csoportját választotta vizsgálata tárgyául, amirõl korábban keveset tudtunk. A középkáder náci bürokratákról van szó, akik megtervezték a német kisebbség (Volksdeutsche) tömeges áttelepítését Nyugat-Lengyelországba, és akik ugyanitt megszervezték a zsidók kiûzését, összegyûjtését és végül meggyilkolását számos nem zsidó lengyellel együtt (akiket azonban nem legyilkolásra szemeltek ki).
  Goldhagen viszont a végrehajtók egyik olyan csoportjával foglalkozik, amirõl a holocaust egyik legelsõ kutatója, Christopher Browning már publikált egy fontos tanulmányt. Nem véletlen, hogy Browning könyvének címe Ordinary men (Álagemberek) Goldhagené pedig Ordinary Germans (Német átlagemberek). Goldhagen könyve elsõsorban válasz, kísérlet Browning tézisének cáfolatára, nagyjából azonos dokumentumok felhasználásával. (Épp Goldhagen recenzeálta Browing könyvét a New York Review of Booksban) Abban nem is volna semmi szokatlan, hogy két történész különbözõ következtetésekre jut ugyanazon források alapján. Zavaró azonban, hogy Goldhagen újra és újra forrásainak eredetiségét hangsúlyozza, ráadásul jogtalanul és sportszerûtlenül támadja Browningot, azzal gyanúsítva õt, hogy nem hozott nyilvánosságra olyan dokumentumokat, amelyek nem támasztják alá tézisét, pedig egyértelmûen bizonyítanák, hogy Goldhagené az egyetlen tartható álláspont.
  Mirõl szól ez a vita? Browning azokat a rendõri egységeket vizsgálta meg, amelyeket a nácik a lengyelországi zsidó közösségek tömeges kiirtására alkalmaztak 1941 és 1943 között. Kutatását elsõsorban a 101-es Hamburgi Tartalékos Rendõr Zászlóaljra összpontosította, amely viszonylag idõsebb emberekbõl állt, olyanokból, akik kevésbé voltak kitéve a náci hatásnak és nem voltak Hitler lelkes hívei. Nem olyan egység volt ez, mint az SS Einsatzgruppen halálbrigádok. Az emberek többsége - legalábbis a mészárlás kezdetén - úgy döntött, hogy nem vesz részt aktívan a gyilkolásban. És mégis mind tömeggyilkossá vált. Browing magyarázata erre az, hogy ezek a "hétköznapi emberek" az elsõ ölések után hozzászoktak a tömegmészárláshoz, és néhány kivétellel a végén már munkaköri kötelességüknek tekintették a gyilkolást, munkának, amit végre kell hajtaniuk, bármennyire is visszataszítónak tarthatták néhányan. Browning szerint tehát nem a hiedelmek, hanem a körülmények tették a átlagembert gyilkossá.
  Goldhagen szintén a 101-es Rendõr Zászlóaljat vizsgálja néhány más egységgel együtt, amelyekrõl feltehetõen kevés dokumentáció maradt fenn. Az egység összetételének vizsgálatára ugyanazt a forrást használja, viszont azt állítja, hogy ezek a gyilkosok, éppen azért, mert koruknál fogva nem voltak kitéve erõteljes befolyásnak, viselkedésükkel nem a "átlagember", hanem a "német átlagember" típusát illusztrálják. Ami annyit jelent, hogy annak a német társadalomnak a reprezentánsai, amely már jóval Hitler hatalomra jutása elõtt internalizálta az "elimináló", ezért potencionálisan gyilkos antiszemitizmust. Goldhagen hangsúlyozza, hogy az egység tagjainak módjukban volt elkerülni a gyilkos akciókban való részvételt, ha tehát mégis öltek, az nem írható a körülmények számlájára. Azért öltek, mert gyûlölték a zsidókat. Legtöbbjük élvezetét lelte az ölésben; Goldhagen bemutatja, szörnyen meg is kínozták áldozataikat, mielõtt megölték volna õket.
  Természetesen helyezkedhetünk egy harmadik álláspontra is. Ez azon alapul, hogy bizony érhette ezeket az embereket jelentõs náci hatás, ami Browning körülménycentrikus és Goldhagen esszenciális interpretációjából egyaránt hiányzik. Egyetértek Goldhagennel abban: több mint valószínû, hogy ezeket a gyilkosokat antiszemita érzelmek motiválták, és úgy gondolták, hogy a zsidókat meg kell ölni. Mindazonáltal azt állítani, hogy õk a Harmadik Birodalom összes németjének reprezentánsai volnának, sõt bizonyítékai a Hitler hatalomra jutása elõtt széles körben elterjedt német antiszemitizmusnak - ez olyan ítélet, amelyet lehetetlen bizonyítani. Túlságosan erõltetett ahhoz, hogy bármilyen történelmi, elemzõ értéket tulajdonítsunk neki. Én is úgy vélem, hogy Browning alábecsülte az ideológiai motiváció jelentõségét az ölésben (a német katonákról szóló munkámban nagyon is hangsúlyoztam ezt a tényezõt), de Browning aprólékosan gondos kutatásai azt bizonyítják (és a katonák eldurvulásáról szóló saját munkám is igazolja): nem hanyagolhatjuk el az öldöklõ környezet akklimatizáló hatását sem. Goldhagen nem sorakoztat fel elegendõ ellenérvet ennek az állításnak a megcáfolására. Az az érve, hogy nem hihetünk a gyilkosok húsz évvel késõbbi tanúvallomásainak, melyekben kezdeti vonakodásukról beszélnek, kissé problematikus, hiszen az õ tanulmánya is majdnem kizárólag ezeken a vallomásokon alapul. Bizonyítékok sokasága áll rendelkezésünkre annak bemutatására, hogy a zsidók (meg az oroszok, a bolsevikok, a cigányok, a lengyelek és mások) dehumanizációja fontos szerepet játszott Hitler gyilkosainak motivációjában. De Goldhagen azt sugallja, hogy ez a nézet széles körben el volt terjedve a Harmadik Birodalomban. Noha azok a gyilkosok, akikre Goldhagen a figyelmét összpontosítja, harmincas éveik derekán jártak, mégiscsak ott éltek Hitler Németországában, kitéve a náci propagandának (ahogy ezt Robert Gellately bemutatta a Gestapóról szóló munkájában). Kétségtelen, hogy a náci ideológia ott volt a legsikeresebb, ahol a már meglévõ elõítéletekre támaszkodhatott. Az antiszemitizmus és a szlávoktól meg a bolsevikoktól való félelem széles körben elterjedt 1933 elõtt, de hogy mennyire, azt nehéz volna felbecsülni. Az is nagyon kétséges, vajon különbözött-e ugyanezen érzelmek mondjuk lengyelországi elterjedtségétõl Ezek a félelmek azonban csak a Harmadik Birodalomban részesültek a hatalom jóváhagyásában, és kaptak megerõsítést egy modern állam körmönfont propagandahadjáratától. Hasznos let t volna a rendõrzászlóalj esetének összevetése egy olyan reguláris katonai egységével, amelynek katonái nagy számban öltek meg nem zsidó oroszokat, lengyeleket, szerbeket, görögöket, olaszokat és másokat. A katonák gyakran készségesen hajtották végre a "feladatot". Ugyanakkor, ahogy Mark Mazower bemutatta, panaszok is voltak az öldöklés, különösen a nõk és a gyerekek megölésének demoralizáló hatása miatt. Ez nem azt jelenti, hogy a csapatokat ne motiválták volna elõítéletek, amelyeket megerõsített az éveken át folyó ideológiai befolyás, valamint a képek és tettek brutalizáló hatása. Csak annyit jelent, hogy az antiszemitizmus önmagában nem elegendõ ahhoz, hogy megmagyarázzuk az egyes német katona, rendõr, SS-legény vagy bárki más magatartását, aki ebben a korszakban gyilkosságba keveredett. Sokkal meggyõzõbb az az állítás, hogy a tömegmészárlásnak több ideológiai és egzisztenciális elõfeltétele volt. Némelyikük magában a valóságban, de sokuk a valóság hamis percepciójában gyökerezett. Egyetlen tényezõvel nem tudjuk megmagyarázni ezt a szörnyû jelenséget, noha azt kívánjuk: bárcsak tudnánk. Mert megnyugtató volna azt gondolni, hogy ennek az egy tényezõnek a kiküszöbölésével egyszer és mindenkorra megszüntethetnénk az efféle brutalitás lehetõségét. De sok minden történt a holocaust óta, ami azt bizonyítja, hogy a tömegmészárlás és a népirtás mindig talál okot arra, hogy megtörténjék.
  Tézisének kifejtésekor Goldhagen több fejezetben szól a náci rezsim utolsó heteinek munkatáborairól és halálmeneteirõl, amelyekbõl a vak zsidógyûlölettel átitatott német átlagember képe bontakozik ki, azé, aki potenciális gyilkos, és csak az alkalomra vár, hogy mérgét kitölthesse áldozatain. A szerzõ mint "hamisat" elveti a náci demográfiai politika, a kényszermunka és a népirtás összefüggéseit tárgyaló egész eddigi irodalmat. Goldhagen azt próbálja bizonyítani, hogy a munkatáborok csak eggyel több példával szolgálnak arra, hogy a németek a zsidókat meg akarták alázni, kínozni és ölni. Eddig ismeretlen, borzalmas adalékokkal szolgál az õrök kegyetlenkedéseirõl a munkatáborokban. Az elkövetõk 1960-as tanúvallomásai alapján tudomásom szerint eddig publikálatlan, meghökkentõ információkat közöl arról, milyen kegyetlenül bántalmazták a háború végén az értelmetlen halálmenetek õrei a zsidókat, noha Himmler (saját jól felfogott érdekében) parancsot adott a brutalitások leállítására. De még ezek az esetek sem bizonyítják Goldhagen tézisét. Azok az emberek, akikrõl ír, egy kegyetlenségében és méreteiben példátlan népirtásban vettek részt. A náci ideológia hatása alatt cselekedtek, a szemük elõtt zajló folytonos kegyetlenségektõl megkeményedve, és olyan körülmények között, amelyek a legalantasabb ösztöneiket szabadították fel, olyan áldozatokkal szemben, akik - emberi méltóságuktól megfosztva - hasonlítani kezdtek ahhoz az Untermenschhez, aminek a náci propaganda beállította õket. De más ellentmondások is felfedezhetõk Goldhagen beszámolójában. Miközben azt állítja, hogy ezek a kegyetlen gyilkosok csupán "német közemberek" voltak, egy csomó olyan öldöklõt mutat be, aki vagy kisebbségi német volt, vagyis távol nevelkedett attól a kultúrától, amely a szerzõ szerint át volt itatva a jellegzetesen német elimináló-antiszemitizmussal, vagy pedig nem németeket, hanem ukránokat, litvánokat és másokat. Ezek a gyilkosok is kétségkívül legalább annyira antiszemiták voltak, mint a németek. De akkor mit kezdjünk Goldhagen tézisével a német antiszemitizmus rendkívüliségérõl? Abbeli igyekezetében, hogy bemutassa, milyen embertelen minden német, Goldhagen megjegyzi: a halálmenetek õrei még azt sem engedték meg az éhezõ zsidóknak, hogy megegyék az ételt, amit az útjukba esõ városok lakói dobtak oda nekik. Ez még problematikusabb érv. Vajon Goldhagen nem vette észre, hogy azok is "német közemberek" voltak, akik az ételt odadobták a zsidóknak? Az ehhez hasonló gesztusok valószínûleg ritkán fordultak el&ot ilde;, noha Goldhagen meglepõen nagy számban idézi fel õket. Mindenesetre azt bizonyítják, hogy még a háború végén is akadt német, aki emberszámba vette a zsidókat.
  Ami Goldhagen könyvében a legzavaróbb: a szerzõ harcosan kiáll amellett, hogy a német közember egy egészen rendkívüli nép szülötte, egy olyan népé, amely egyetlen másikhoz nem hasonlít, és amely ilyen volt már a XX. század elejétõl fogva. Goldhagen a Sonderweg teóriát hozza fel tézise megerõsítésére, noha érvelése valójában nagyban különbözik az elmélet német eredetijétõl: a "különút" szószólói ama strukturális elemeket hangsúlyozták, amelyeket Goldhagen teljesen elhanyagol, hogy a német psziché mentális felépítésére helyezze a hangsúlyt. Ez azonban teljesen idegen attól az irodalomtól, amelyre hivatkozik. Goldhagen nézetét a németekrõl, akárcsak a többi esszencialista elméletet, nem lehet tényekkel alátámasztani. De az esszencialisták tézisei nem is tartanak igényt a bizonyításra; ellenségesen viszonyulnak a szigorú értelemben vett történelmi analízishez. Meglehet: az emberek azért cselekszenek úgy, ahogy cselekszenek, mert olyanok, amilyenek, de a tautológiák ritkán válnak a történetírás hasznára. És mit kezdjünk azzal az állítással, hogy van egy nép, amelyik megrögzött gyilkosokból áll? Hogyan hasznosítható ez a feltételezés egy történelmi jelenség megmagyarázásakor? Nem bizarr megfordítása-e ez annak, amit a németek hirdetnek a zsidókról, hogy ez egy ravasz, velejéig romlott nép? Egy ponton Goldhagen is jelét adja annak, hogy tudatában van a kijelentéseiben rejlõ veszélynek. Az egyik lábjegyzetben megjegyzi, hogy 1945 óta a németek megváltoztak, egy gyors demokratizálódási és denácifikációs folyamaton mentek keresztül, s ennek következtében jóformán egyik napról a másikra normális (közemberek?) férfiak és nõk váltak belõlük. De ez csak egy lábjegyzet.
  A tanulmány végkicsengése az, hogy a németek általában szörnyetegek voltak, és a nácizmus egyetlen szerepe az volt, hogy lehetõvé tette számukra gonosz vágyaik kiélését. Ez nem új gondolat. Érthetõ, hogy az áldozatok közül sokan gondolták így. De történelmi magyarázatként ez használhatatlan; valójában egyáltalában nem történelmi. Noha Goldhagen megkísérelte a hosszú távú összefüggéseket kombinálni azzal, amit õ az elkövetõk cselekedetei "szoros" leírásának nevez, könyve valójában a holocaustnak csak összefügéseibõl kiragadott ábrázolására sikeredett. A szerzõ nem nézett szembe a náci genocídium legalapvetõbb kérdésével, amellyel több- kevesebb sikerrel oly régóta viaskodnak azok a történészek, akiket olyan hanyagul elvet. Vagyis azzal: mi az, ami a holocaustot az emberi történelem példa nélkül álló eseményévé teszi, példa nélkülivé, pedig mindenestül szerves része azoknak a specifikus történelmi körülményeknek, amelyekbõl kialakult. Mert a genocídium önmagában nem új a nap alatt. A brutalitás, a tömegmészárlás, a kínzás, a szadizmus és mindaz, amirõl Goldhagen oly részletezõ mûgonddal ír, olyan régi, mint maga az emberiség. És olyan új is: elegendõ magunk elé idézni a ruandai vagy a boszniai vérontást, hogy belássuk, a holocaustnak ezek az aspektusai nem egyedülállók.
  Ami a holocaustban példátlan volt - és mindmáig az -, egészen más dolog, mint amirõl Goldhagen beszél: több millió ember ipari kiirtása halálgyárakban, egy modern állam parancsára, lelkiismeretes hivatalnokok szervezésében, egy törvénytisztelõ, patrióta, "civilizált" társadalom támogatásával. Állam soha azelõtt vagy azután nem határozott úgy, hogy technológiai, szervezési, intellektuális forrásait annak az egyetlen célnak a szolgálatába állítja, hogy egy embercsoport minden egyes tagját kiirtsa, felhasználva a népirtás kivitelezésében az ipari tömegtermelés és a totális háború tapasztalatait. Ez újdonság volt: hullákat termelni az árutermelés módszereivel. Ebben az esetben a pusztítás a termelés célja, nem pedig ellentéte volt.
  Hogy tömegmészárlás közepette virágzik a szadizmus, az nem csak a holocaustra áll. Az antiszemitizmus mély történelmi gyökerekkel rendelkezõ, veszedelmes jelenség, de továbbra is fennáll a kérdés, hogyan használták fel haláltáborok legitimálására, és miért nem vad pogromokban nyilvánult meg? Mélyebbre kell leásnunk abba a kultúrába, amely az európai civilizáció szivében a genocídiumot lehetõvé tette. Mi vett rá Nobel-díjas tudósokat, nemzetközi hírû jogászokat, az emberiség sorsán javítani kívánó, világhírû kutatóorvosokat arra, hogy ne csupán opportunista cinkosai, de kezdeményezõi és elõmozdítói legyenek annak a kísérletnek, amely az emberiséget egy hatalmas operációnak kívánta alávetni, testébõl emberi lények egy egész kategóriáját kivágva? Mi volt az vagy esetleg mi az a kultúránkban, ami az emberiség eugenetikai és etnikai tisztogatás útján való átalakítását praktikusnak és racionálisnak tüntette fel? Hogyan függött ez össze az elõzõ század hatalmas tudományos fejlõdésével, a modernitás néhány fejleményébõl való nagy kiábrándulással, és nem utolsósorban európaiak tömeges lemészárlásával az elsõ világháború csatamezein?
  Ezeket a fontos kérdéseket Goldhagen nem érinti. Könyvét semmiképp nem tekinthetjük a holocaust új interpretációjának. Használható tanulmány a holocaust bizonyos aspektusainak tanulmányozására, de ezek olyanok, amelyek a történelem más genocídiumaival közösek. A borzalmakra koncentráló Goldhagen - szándéka ellenére - éppen a holocaust rendkívüliségét mossa el, hiszen pontosan azokat a tényezõket hagyja figyelmen kívül, amelyek miatt ez az esemény az emberiség legvéresebb évszázadában is példa nélküli. És így azt sem képes bemutatni, milyen mély és mindmáig ható tanulságokat hordoz a nácik által végrehajtott ipari ölés a mi társadalmaink számára. Goldhagen úgy véli, hogy egyetlen csapással átvágta a hatalmas holocaust-irodalom összegabalyodott szálait, és végre megadta azt a világos, egyszerû, megnyugtató választ, amelyre régóta áhítozunk. De nagyon téved. A bonyolultság és az árnyalatok elhanyagolásával, a szenvedélyes és türelmetlen hangvétellel csak ahhoz a közönséghez szól, amely azt akarja hallani, amit amúgy is gondol.

1 * Daniel Jonah Goldhagen: Hitler's Willing Executioners: Ordinary Germans and the Holocaust. Knopf, 1996. 619 old.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: buksz@c3.hu