Az alábbi levelet a hallgatók által, a Magyar Akkreditációs Bizottság számára összeállított csomag mellé írtam, kísérôlevélként. Rendelkezésükre bocsátom, használják belátásuk szerint. Ugyanezt az írást eljuttattam a Háló szerkesztôségének is.

Hangulatjelentés

A Wesley János Lelkészképzô Fôiskola szociális munkás szakának negyedéves hallgatója vagyok. Így végzôs hallgatóként az ember tele van bizonytalansággal: izgul a szakdolgozata miatt, tart a záróvizsgától és leginkább attól, mennyire változik meg az élete, ha diplomával a kezében elkezd munkahelyért házalni, mennyit ér majd vajon a diplomája és a tudása, ami mögötte áll? Gondolom így van ez mindenhol, mindegy, az ember hol kapja azt a bizonyos papírt a kezébe; és persze ezzel a bizonytalansággal többnyire meg is birkózik mindannyiunk. De miért kell nekem wesleys hallgatóként mindezek mellett megélnem azt, hogy fenyegetnek, gyerekként kezelnek, megpróbálnak lebeszélni arról, hogy gondolkodjak, saját magamról és mindarról, ami körülöttem történik, minden eszközzel arra próbálnak rávenni, hogy üljek csak nyugodtan a fenekemen, fogjam be a számat, ne ugráljak, mert ki tudja, mi lesz a következménye, lehetôleg még a törvények által biztosított jogaimmal se próbáljak élni, mert úgyis rosszul tudom, nem látom át, nem értem, félre vagyok tájékoztatva, fel vagyok lázítva, és egyébként is minden rendben van, vagy ha nem, hát rendben lesz, majd megoldódik, vagy megoldják ôk – én csak ne aggódjak? Hát én bizony aggódom, és azt hiszem, így huszonöt évesen az ember megengedheti ezt magának, ha olyan dolgok történnek vele, mint ami velünk esett meg szeptember óta. Nekem így telt a félévem:
Augusztusban szociotáborban voltam, segítôként az elsô éves hallgatókkal, és az állandó státusban lévô tanárok zömével. Néhányan már tudtuk, hogy valami nem stimmel a suliban, hisz meg akarják szüntetni a tanulmányi osztályunkat, és nem lehet tudni mi lesz Simonyi Katival, a tanulmányi osztály vezetôjével, akit mindannyian nagyon szerettünk. Aggódtunk, de azt gondoltuk, ugyan, hisz voltak itt már eddig is feszültségek, majd csak lesz valahogy! Aztán egyre nyugtalanítóbb hírek jöttek: Iványi Gábor fôigazgató ki akarja rúgni Havas Gábort, a szakvezetôt, akit szintén szerettünk. Ugyan, ez valami rossz pletyka, vagy félreértés, ilyesmi nem történhet. Majd ha hazamegyünk, biztosan minden tisztázódik.
Hazajöttünk, nem tisztázódott semmi, sôt minden egyre kétségbeejtôbb lett. Levelet kaptunk a tanári kartól, amiben arról tájékoztattak bennünket, hogy Iványi Gábor közös megegyezéses szerzôdésbontást ajánlott fel a szak vezetôinek: Harmatta Jánosnak, Havas Gábornak, Németh Lászlónak és Szalai Júliának, de ôk ezt nem fogadják el, illetve arra kértek minket, hogy minél hamarabb iratkozzunk be, és menjünk el az évnyitóra. Mi történik itt?!? – Na majd az évnyitón, ott biztosan elmondja a fôigazgató, hogy mi is a helyzet. Nem mondta el. Jó másfél órás nyûglôdés után – ugyanis ünnepélyes diplomaosztó zajlott, ahol egyébként a szakunk semmilyen formában nem képviseltethette magát az általa kiadott diplomák kiosztásában – homályos beszédet tartott Iványi Gábor arról, hogy vannak utak, amik együtt futnak egy ideig, aztán már nem futnak többé együtt, és mivel a tanárainkkal nem ment az együttmûködés, megelôlegezett megállapodásokat kötött másokkal, illetve, hogy a tanév egy hét késéssel kezdôdik majd el. Havas Gábort, aki szintén szólni szeretett volna, nem engedte a mikrofonhoz. Félelmetes volt. Azt hiszem, akkor értettük meg: itt már nem fog tisztázódni semmi, itt valami nagyon csúnya dolog zajlik, amibôl minket az iskola vezetése megpróbál kizárni, holott a mi bôrünkre megy a játék.
Aztán már pörögtek az események: mi törvényességi felügyelet kértünk az Oktatási Minisztériumtól, az óraadók szolidaritásból nem kötöttek szerzôdést az iskolával, az állandó státusú oktatóink pedig nem kaptak órákat. Miközben sorra maradtak el az órarendben szereplô órák, mert nem volt elôadó, vagy aki bejött, az csak „helyettesített”, így nem tartott elôadást. Régi tanáraink – akiket szintén nagyon szerettünk – ott ültek nap mint nap a tanáriban, kizárva az oktatásból. Aztán ôket is elbocsátották, mert lázítottak minket. Ez az indoklás már valóban vérlázító volt. Hát mi vagyok én, hogy engem lázítani kelljen ahhoz, hogy felismerjem mindezek után, hogy nagy baj van, hogy veszélyben az utolsó évem, a diplomám, talán az eddig elvégzett szemesztereim is, hiszen az iskolánk épp akkreditációs eljárás alatt áll?
Aztán sorra jöttek a hideg zuhanyok. Elkezdtünk feljegyzéseket készíteni az óráinkról, amelyekben minél tényszerûbben és objektívebben – már amennyire egy ilyen helyzetben lehetséges – igyekeztünk leírni, mi történt. Az elsô ilyet egy csoporttársam nem írta alá, beszélgetni kezdtünk ennek okáról, és kiderült, hogy egyszerûen fél. Fél, hogy nem kap majd diplomát, ha nagyon ugrál. Ekkor borultam ki elôször. Ott zokogtam az akkor még ki nem rúgott oktatóinknak a tanáriban, mert nem akartam elhinni, hogy egy felsôoktatási intézményben, 1999-ben elôfordulhat az, hogy egy huszon-akárhány éves felnôtt embert abba a helyzetbe kényszerítsenek, hogy ott remegjen elôttem, és azt mondja: „persze, szerintem is ez történt az órán, de nem írom alá, mert talán kirúgnak majd érte” és közben mélységesen szégyelli magát azért, amit mond.
Elsô terepfeldolgozó szeminárium: az elôadók azzal kezdik a bemutatkozást, hogy harsányan és jókedvûen, a tapintat és diplomáciai érzék legcsekélyebb nyoma nélkül ócsárolni kezdik az eddigi képzésünket, tanárainkat. S bár semmiféle elképzeléssel nem rendelkeznek arra nézve, hogy fog zajlani a félév során ez a szeminárium, bízzunk csak a szakértelmükben és tapasztalatukban, miközben sorra hangzanak el az olyan félmondatok, mint: „jobb helyeken ez úgy megy”, „tisztességes emberek ezt úgy csinálják”, „mert ezek” – mármint a régi elôadók – „mindent elvittek, és lehetetlenné tették itt az oktatás folytatását”. Mi persze tiltakozunk, megdöbbenünk, felháborodunk – mire jön a kérdés: „Miért vagytok ennyire ingerültek?” Majd a bölcs tanács: „a szociális szakma arról szól, hogy a békákat meg kell tanulni lenyelni.” Szeretném hangsúlyozni: ebben a tanácsban nem a kudarcok elviselésérôl van szó, hanem arról, hogy lehetôleg ne is tegyek semmit, ha valami igazságtalanság ér. Nyeljem le mint jó kis békát, hisz úgyis reménytelen. Mindez egy szociálismunkás-képzô szakon.
Aztán ott van a többi évfolyam: elmaradnak az órák, aki bejön, az a diákokat kérdi, mit tanítson, sôt a második évfolyamnak lehetôsége van arra: szavazzon, hogy egy tárgya kimaradjon-e az órarendbôl. Még szerencse, hogy gondolkodó ember a diák is, és nem megy bele az ilyenfajta játszmákba, miközben látványosan, hangosan, minden eszközzel azért harcol, hogy azzal a tematikával, abban a rendszerben tanulhasson, amire beiratkozott.
Számomra döbbenet, ami itt történik. Döbbenet, hogy két elôadó is  – persze nekik sem lehet könnyû, ezt be kell látnom – azt tekinti a konfliktuskezelés módjának, hogy kirohan az elôadásról, és a fôigazgatóval tér vissza. S hogy a két esetbôl az egyik épp személyiségfejlesztô csoporton történik, ahol a csoport megállapodott abban, hogy ami ott történik, az csoporttitok – hát ez már csak hab a tortán.
Döbbenet, hogy elhangozhatnak olyan burkolt vagy nyílt fenyegetések, mely szerint fegyelmi eljárás alá vonható az, aki a sajtóhoz fordul, vagy:  „nagyon megkeserüli az, aki elmegy erre a tüntetésre” – mármint az október 14-re meghirdetett, általunk, hallgatók által szervezett demonstrációra; hogy a fôigazgató azt mondhatja a HÖK elnökének, hogy „ez volt az utolsó dobása” – s a kérdésre, hogy ez most fenyegetés vagy ígéret, azt feleli: „Majd meglátja!”
Döbbenet, hogy hétrôl hétre változott egy jó ideig az órarendünk, hogy nekünk, nappalis negyedéveseknek Nemes Judit úgy kezdte el megszervezni a következô félévünket, hogy mi, szegények szigorlatozni tudjunk még egy tárgyból, mert azt hitte (?!?), csak egy szigorlatunk van, holott az indexekbôl egyértelmûen kiderül: három tárgyból tettünk szigorlatot, és ami még szomorúbb: a HÖK képviselôivel való megbeszélésen – ahol ez elhangzott – bizony el kellett menni egy leckekönyvért, mert nem hitte el csak úgy, bemondásra.
Döbbenet hogy még mindig nem világos, hogy negyedévesként mik a félévem teljesítésének feltételei, mert a szóbeli tájékoztatók, és az írásban kiadott hallgatói levelek ellentétben állnak egymással, így még mindig nem tudom, mibôl kell kollokválnom, aláírást, illetve gyakorlati jegyet szereznem.
Döbbenet, hogy a fôigazgató arról tájékoztatja a HÖK képviselôket egy megbeszélésen, hogy azért nem kaptuk meg az elsô három havi ösztöndíjat, mert a minisztérium a vizsgálat idejére felfüggesztette a normatíva átutalását. Ezt a tanulmányi osztályon aláírt lepecsételt levélben meg is erôsítik.  Gondolkodunk: a vizsgálat csak október közepén indult, legrosszabb esetben is meg kellett volna kapjuk a szeptemberi ösztöndíjat. A biztonság kedvéért betelefonálunk a minisztériumba. Ott azt a tájékoztatást adják, szó sincs semmiféle felfüggesztésrôl, a pénzt idôben átutalták. Akkor most ki hazudik? Néhány nap múlva újabb variáció: Barna István az iskola fôtitkára azt nyilatkozza a Népszavának, azért nincs ösztöndíj, mert a HÖK nem végzi rendesen a dolgát. Majd mégis lesz ösztöndíj, elôkerül mind a három havi. A másodéveseknek pedig még be is mutat egy elôadó egy minisztériumi levelet, mely bizonyítani hivatott a fôigazgató állítását. Ebben az szerepel, hogy amennyiben nem bocsátják a minisztérium rendelkezésére az általuk kért okmányokat, akár fel is függeszthetik a normatíva utalását. Most a fôigazgató nem tud olvasni, vagy rólunk feltételezi, hogy nem ismerjük a feltételes módot?
Döbbenet, hogy a harmadéveseknek azt mondja egy elôadó, hogy mi – negyedévesek – kértük: hogy csak szociális munka tárgyból lehessen szakdolgozatot írni, és ôk ezt a kérésünket el is fogadják, miközben mi soha sehol ilyet nem kértünk, nem is kérhettünk, hiszen sokan vannak köztünk, akik nem szociális munkából írják a szakdolgozatukat.
Döbbenet, hogy a speciális nappalis hallgatóknak úgy teltek el a képzési hétvégéik, hogy még annyi elôadásuk sem volt megtartva, mint nekünk, és számukra bizony itt a vizsgaidôszak, bár hogy pontosan mikor kezdôdik és meddig is tart, azt még nem tudják.
Döbbenet, hogy Iványi Gábor fôigazgató a legutóbbi hallgatóknak szóló tájékoztatójában a Rákosi-rendszer spiclijeihez és besúgóihoz hasonlítja diákjait, akik megpróbálnak fellépni saját jogaik védelmében. És döbbenet az is, hogy elkészült az iskola új fegyelmi szabályzata, melybôl elsô olvasásra kiderül, az eddig aktívabb hallgatók mely passzusok alapján vonhatók esetlegesen fegyelmi eljárás alá, például azért, mert olyasmit publikáltak, ami ronthatja az iskola jó hírnevét. Talán nem megalapozatlan az a félelmem, hogy egy ilyen esetleges fegyelmi eljárás során nem lesz kérdés az, hogy tett-e valamit a fôiskola vezetése maga is, ami ronthatja az iskola jó hírnevét, pedig a cselekedet súlyosabb, mint bármilyen fórumon beszámolni róla.
Hát így zajlik a félévem a Wesleyn. Kérem bocsássák meg, hogy stílusom nem elég száraz – hogy úgy mondjam –, nem épp hivatalos, de nem tudok érzelmek nélkül írni az érzelmeimrôl, vagyis arról, milyen is wesleys diáknak lenni. Persze rövidebben lehet: nagyon rossz. Kiábrándultam, csalódtam, félek, és csak azt tudom, hogy még egy félévet én nem csinálok itt végig. S ez utóbbival nem vagyok egyedül. Mindannyian belefáradtunk már abba, hogy mindenért harcolni kell, mindent írásban kell kérni, mert még így is ellentmondásos, hogy nem lehet bízni senkiben, és bennünk sem bízik senki, hogy ellenséges  a légkör az órákon, és legfôképpen abba, hogy minden kiszámíthatatlan és állandóan változó. Nem látjuk, mi lesz ennek az egésznek a vége. Nem tudjuk, hogy fogjuk letenni a féléves vizsgáinkat azok elôtt a tanárok elôtt, akikkel egész félév során harcoltunk. Nem tudjuk, mit fog érni a diplománk, ha netán itt kell azt megszerezni. Csak azt tudjuk, hogy mindezek után nem akarunk itt maradni. Át akarunk kerülni egy másik felsôoktatási intézménybe, és ott akarjuk befejezni a tanulmányainkat, abban a rendszerben és azokkal a tanárokkal, amibe és akikhez annak idején a Wesleybe jelentkeztünk.

Modor Ádám
„Államnak nincs joga”
Kónya Imréné Kutrucz Katalin Asszonynak
Történeti Hivatal Alelnökének
Budapesten

Tisztelt Alelnök Asszony!
Kedves Kutrucz Katalin!

Engedje meg, hogy elöljáróban köszönetet mondjak eddigi fáradozásaiért, amit Gulyás Jánossal közösen forgatott Szamizdat címû dokumentumfilmünk és a Katalizátor Iroda történetét feldolgozó könyvem forrásainak felkutatásában ön és munkatársai eddig kifejtettek. Továbbá elnézését kell kérnem, ha beszélgetéseink közben néha indulatosan fogalmaztam, amikor bürokratikus akadályokba ütköztem e források feltérképezése során. Talán megérti, hogy nem csupán történészként, hanem érzô emberként is szembesülök mindazzal, amirôl a kádárista rendôrállam fennmaradt és számomra kutatásra átadott dokumentumai mesélnek. Mivel célszemélyként magam is megfigyelt voltam, talán át tudom érezni azok megalázottságát is, akik közel tíz évvel a többpárti parlamentarizmus megteremtése után sem juthatnak hozzá köntörfalazás, hamisítás és kozmetikázás nélkül a róluk készített 1990 elôtti iratokhoz. Két iskolás gyerek apjaként pedig szégyenkeznem kell, ha gyerekeim kérdéseire nem tudok válaszolni, mert titkosszolgálati és még ki tudja milyen érdekekre való utalgatásokkal eltitkolnak, letagadnak perdöntô dokumentumokat „pártjaink és kormányaink” mindenkori hûséges szolgái.
Mind történészkutatóként, mind forráspublikációra készülô szerkesztôként, mind dokumentumfilmesként, mind a néhai „Katalizátor” fedônevû célszemélyként, és adófizetô polgárként, aki hozzájárul adóforintjaival minden közpénzbôl mûködtetett szervezet létéhez, idestova öt éve szembesülnöm kell naponta azzal, hogy nevéhez híven (elôbb a BM, majd) a Történeti Hivatal kafkai világot jelenít meg az ezredfordulón. Kérem, hogy levelemet ne tekintse személyes támadásnak, és bármilyen furcsának is tûnik az elmondottak alapján, mégis segíteni szeretném munkájukat, ahogy talán eddig is tettem, mivel a jelenlegi törvényi szabályozás miatt, sok más „kérelmezô” honfitársammal egyetemben én is rá vagyok utalva az önök pontos, gyors, szakszerû kiszolgálására.
Türelmesen vártam és várok a jövôben is az általam kért dokumentumokra, de nem hagyhatom tovább szó nélkül, hogy néhány sarkalatos ponton valami vészesen rosszul mûködik a Parlament és a Történeti Hivatal kapui mögött. Erre szeretném irányítani becses figyelmét.
Kérem, hogy amennyiben részben vagy egészében egyetért alábbi kritikai észrevételeimmel és javaslataimmal, alelnöki tekintélyét latba vetve tegyen meg mindent, hogy a felsorolt akadályok elháruljanak a tudományos kutatás és a múlt pontosabb megismerését szolgáló nyilvános közlés, valamint az egyéni kérelmek teljesítésének útjából. Erre talán az jogosít fel, hogy egyszer említette egyik beszélgetésünk során azt, hogy képviselôként nem szavazta meg a törvényt, aminek alapján felállították a Történeti Hivatalt. Aminek viszont jelenleg ön a hét évre kinevezett alelnöke.
Elöljáróban azt kívánom tisztázni, hogy elsô kutatási folyamodványomat még a Történeti Hivatal megalakulása elôtt, 1995. január 2-án írtam Kuncze Gábor akkor hivatalban lévô belügyminiszternek. Úgy ítéltem meg, a hozzám elérkezett hírekbôl és saját sorsom alakulásából, hogy nem várhatok tovább. Öt esztendô elegendô kellett hogy legyen a magyar politikai osztály számára a múlttal való elszámolás tisztességes megkezdésére.
Sajnos úgy tûnik, tévedtem.
Az elkésve megalkotott törvények (az információs önrendelkezés alkotmányos jogának gyakorlását szolgáló 1992. évi LXIII. törvény, az ügynöktörvény, vagyis az 1994. évi XXIII. törvény, valamint az államtitokról és a szolgálati titokról rendelkezô 19945. évi LXV. törvény, és a tudományos kutatást behatároló levéltári törvény, úgymint az 1995. évi LXVI. törvény) és a nyomában felfakadó, saját bôrünkön megtapasztalt legújabb inkvizíciós gyakorlat lehangoló képet festenek országunk morális állapotáról.
Többször leírták már, hogy ez a törvénykezés, amiben pártállásra való tekintet nélkül az egész magyar politikai vezetô garnitúra korlátolt felelôtlensége megállapítható (legfeljebb a felelôsség mértékén lehetne vitát nyitni), a gyilkosok és hazugok, az ügynökök és a rongy emberek személyiségi jogait védelmezi, és meggyalázza a megfigyelt holtak és kivégzettek emlékét, megalázza a még élô egykori megfigyelteket hetedíziglen. (Egyetlen példaként álljon itt annak az embernek az esete, akirôl több száz, netán ezer oldalt összeírtak egykoron ma is titkos „jóakarói”. ô ma tízezreket fizethet be fénymásolásért a Történeti Hivatal kasszájába csekély nyugdíjából, ha unokáinak meg akarja mutatni tönkretett életének dokumentumait, de abból minden sorstársa és kíbere nevét eltüntetik. Ez pedig nem más, mint törvényben biztosított közokirat-hamisítás, azaz bûnpártolás!) A létezô iratkezelési gyakorlat a tudományos kutatás szabadságát és a múlt megismerésének lehetôségét is súlyosan csorbítja.
A fent felsorolt törvények szelleme hozza létre a felállított Történeti Hivatal mûködési anomáliáit. Ezek a mûködési zavarok a mesterséges zûrzavar képzetét keltik mind a kutatóban, mind a saját sorsán töprengô egyéni „kérelmezôben”. Különös kevercse a hivatali gyakorlat a szakmai inkompetenciának (a levéltáros és történész szakmára gondolok), az érzéketlenségnek és packázásnak, valamint a rendôrállami titkolózásnak és kiszivárogtatásnak (ezt hagyományozták a Történeti Hivatalra nemcsak a „rendszerváltás” eddigi kormányai, de a kádárizmus „haladó hagyományai” is). De az egyéni lelkiismeret szerint végzett szorgalmas munkának is. 1995 óta elôször a Belügyminisztériumban, majd pedig a Történeti Hivatalban megalakulásától fogva ezzel kellett szembesülnöm.
Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy jelen levelemet nyugodtan címezhettem volna a Magyar Köztársaság elnökének vagy miniszterelnökének, esetleg a belügyminiszternek, sôt a titkosszolgálatokat felügyelô tárca nélküli miniszternek, vagy a honvédelmi tárca vezetôjének, de akár a parlamenti képviselôknek is külön-külön és együttesen is. Az állampolgári jogok országgyûlési biztosairól nem is beszélve. Talán az illetékesek ilyen nagy száma indokolja esetleges nyilvános közzétételét is. Azzal is tisztában vagyok elég régóta, hogy a felsorolt személyek felelôssége a dolgok ilyetén alakulásában sokkal nagyobb, mint Alelnök Asszonyé, akinek a rossz törvények jelölik ki a végrehajtás zsákutcáit és buktatóit.
Tudva azt, hogy késôn és rosszul megalkotott törvény alapján nehéz tisztességes munkát elvárni, mégis arra kérem Alelnök Asszonyt és a fent felsorolt személyeket, hogy az ôszinte szót ne tekintsék csupán személyes kritikának, bár a lelkiismeret-vizsgálatot ezekben a kardinális kérdésekben is el kell kinek-kinek végeznie, és meg kell tenni a szükséges korrekciókat.
Hassanak oda, ki-ki kompetenciája szerint, hogy megszûnjön az a tarthatatlan állapot, hogy a Történeti Hivatal számára átadott, a kutatóknak évekkel ezelôtt megmutatott dokumentumok titkosításának újabb évekig elhúzódó feloldása tovább akadályozza az önök által ôrzött iratok nyilvános közlését, az egyéni kérelmek teljesítését. (Példa: Lados Balázs két dossziéját, „Izgága I–II.”, 1997-ben olvastam, 1998-ban másolatot kértem róla. Mindmáig nem kaptam meg csak a felét, így viszont nem lehet publikálni történeti forrásként. Másik példa: a Katalizátor Irodára és személyemre vonatkozó egyes iratok csigalassúsággal történô titoktalanítása megakadályozza dokumentumfilmünk befejezését és könyvem megírását etc. etc.)
A parlament és a kormányzat teremtsen kellô szellemi klímát és pénzügyi forrást a Rákosi–Kádár-korszak forrásainak kutatásához. A Történeti Hivatal vegyen fel további alkalmas személyeket (levéltárosokat és történészeket) az iratok megfelelô kezeléséhez, és felkészült levéltárosi és történészi munkával ne további tíz-húsz év alatt, hanem záros határidôn belül rendezzék és katalogizálják az ôrzött iratanyagot. Alkosson törvényt a parlament, és a jelenlegi hivatal váljon közlevéltárrá, ami teljes feldolgozott anyagával nyitva áll a látogatók elôtt, legyenek azok személyükben érintettek, kutatók vagy újságírók.
A létezô titkosszolgálatok (polgári és katonai) gyorsított eljárással adják át az 1990 elôtt keletkezett iratokat a Történeti Hivatalnak, de az átadás pillanatában automatikusan szûnjék is meg az iratok titkos mivolta. Az átadás törvényes lefolyását civil szakmai grémium ellenôrizze, amiben a történész, levéltáros, jogász szakma legkiválóbb és legfeddhetetlenebb tagjai mellett az egykori megfigyeltek is képviseltessenek. Törvény írja elô, hogy a közlevéltárrá átalakuló jelenlegi Történeti Hivatalba bekerülô iratok automatikusan elvesztik titkos mivoltukat, és a bennük szereplô információk a személyiségi jogok tiszteletben tartása mellett nyilvánosságra hozhatók. Ennek a törvénynek a megalkotását nem halogathatja tovább sem a Fidesz vezette polgári kormányzat, sem a múlt tisztázásában talán leginkább érdekelt egykori MSZP–SZDSZ-koalíció, sem a MIÉP. Amennyiben nem történik meg, továbbra is hazugságban élünk, kiszolgáltatva mindenféle szivárogtatás, csepegtetés és manipuláció lehetôségének.
A történeti kutatás számára korlátozások nélkül lehetôvé kell tenni az 1990 elôtti ügynökkartonokban való kutatást is, mert ennek további akadályozása kedvezôtlenül hat a közbizalom alakulására, ez pedig egyetlen felelôs ember számára sem lehet kívánatos. A kutatási eredmények nyilvánosságra hozását pedig közpénzekbôl is támogatni kell. Természetesen tiszteletben kell tartani az egykori megfigyeltek és üldözöttek személyiségi jogait, de talán nem járok messze az igazságtól, ha megkockáztatom, hogy a csonkítatlan formában történô forráspublikáció inkább szolgálja a múlt ôszinte feltárását és az egykori üldözöttek erkölcsi rehabilitálását, mint a jelenlegi kozmetikázás, festegetés, letakarás etc. etc. Persze e kérdésben számtalan új szempont is felmerülhet, ha megindul végre az érdemi kérdésekrôl folyó nyilvános vita az információ valódi tulajdonosai, az egykori megfigyeltek között. Az ô álláspontjuk még parlamenti szupremáciával sem helyettesíthetô.
Mindez azonban csak akkor válhat majd valóra, ha kis hazánkban csökken a szakadék a nyilvánosan hangoztatott politikai szándékok és a tényleges cselekedetek között. Ha csökken a távolság a kiváltságos jól informáltak és az információs ínségkonyhán tartott helóták és rabszolgák között. Ha múltunk bemutatása és megértése lehetôvé válik a megôrzött dokumentumok tükrében. Akkor talán a jelenben is könnyebb lesz eligazodnunk, nekünk, polgároknak, és az utánunk jövôknek, akiknek mindez már szintén csak történelem.
Mert a költô máig hangzó figyelmeztetô szavát senki nem feledheti itt a Duna-tájon:
„A múltat be kell vallani…”

A további együttmûködés reményében, szívélyes üdvözlettel

Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta