Egy láthatatlanná tett kisebbség

A nyelvtervezés „a modern nemzetállam kiépítésének részévé vált”: a modern világ egyik fô törekvése, hogy „szinonimává tegye a nyelvet és a nemzetet”.1 A nemzetállam kialakításához, illetve a kisebbségek asszimilálásához, „láthatatlanná tételéhez” pedig egyik legfôbb eszközként az oktatást, s ezen belül is az oktatás nyelvét használják fel. Az alábbiakban azt mutatjuk be, hogyan zajlik egy nemrég függetlenné vált államban a nemzeti nyelv államnyelvi státusba emelése, s mindez hogyan érinti az államban élô egyik ôshonos nemzeti kisebbség, a kárpátaljai magyarság jogait, kilátásait, túlélési esélyeit, s milyen nyelvi konfliktusok alakulnak ki e státustervezési folyamat során.
Elôzmények
A volt Szovjetunióban elvileg minden nemzetiség és nyelv egyenjogúnak számított. Olyannyira, hogy az országnak hivatalosan nem is volt állam- vagy hivatalos nyelve,2 sôt a 30 kötetes Nagy Szovjet Enciklopédia azt sulykolta, hogy az államnyelv fogalma csak a burzsoá államokban ismeretes, s az nem más, mint az a nyelv, amely az adott államban kötelezôen használatos a hivatali ügyintézésben és intézményekben, a bíróságon, az iskolai elôadások nyelveként stb., tekintet nélkül a lakosság nemzetiségi összetételére. Az enciklopédia szerint az uralkodó osztályok saját nyelvüket vezetik be államnyelv gyanánt, megsértve ezzel a nemzetiségi kisebbségek jogait. Ennek ellenére az orosz nyelv politikai, gazdasági, ideológiai és nem utolsósorban hadászati okokból kivételezett helyzetet élvezett, s az egyes tagköztársaságok névadó nemzetiségeinek nyelve mindenütt csak a második nyelvként lehetett használatos.
A Szovjetunió Kommunista Pártjának Programja (1985) így ideologizálja az orosz nyelv mindenhatóságát: „A jövôben is biztosítani fogjuk a Szovjetunió minden állampolgára számára anyanyelvük szabad fejlesztését és egyenjogú használatát. Ugyanakkor, tekintve, hogy az orosz nyelvet a szovjet emberek önkéntesen elfogadták a nemzetek közötti érintkezés eszközeként, ennek a nyelvnek az elsajátítása a nemzeti nyelv mellett mindenki számára hozzáférhetôbbé teszi a tudomány és a technika, a hazai és a világkultúra eredményeit.” A nyelvek alkotmányosan – azaz A Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségének Alkotmánya (Alaptörvénye) által – szavatolt egyenlôsége a gyakorlatban azt jelentette, hogy minden nép és nemzetiség használhatta az anyanyelvét a privát szférában. Azaz, ebben a nyelvi egyenjogúságban a nemzetiségi nyelvek szerepe arra korlátozódott, hogy minden nemzetiséghez eljuttathatók legyenek a központi párthatározatok, közlemények.
Az Ukrán SZSZK-ban a közel 40 milliós ukrán nép nyelvének oktatása a Szovjetunió fennállása idején csupán az ukrán tannyelvû iskolákban volt kötelezô, az orosz nyelv tanítása viszont az ország minden iskolájában. Az ukrajnai orosz iskolákban az ukrán nyelv oktatása fakultatív volt, azaz a tanuló szülei eldönthették, tanuljon-e Ukrajnában ukrán nyelvet a gyerek, avagy sem. A gyermekét orosz iskolába járató ukrajnai szülônek elég volt írnia egy kérvényt, hogy gyermeke nem kíván ukránul tanulni, s kérésének eleget tettek. A nemzetiségi (így például a magyar, román stb.) tannyelvû iskolákban az ukrán nyelv oktatása egyáltalán nem – fakultatíve sem – szerepelt a tantervekben. Ezekben az iskolákban is kötelezôen oktatták ellenben az orosz nyelvet.
Az 1989/90-es tanévben összukrajnai viszonylatban3 csupán az iskolások alig 45 százaléka számára volt kötelezô az ukrán nyelv tanulása, az ország legnyugatibb megyéjében, Kárpátalján ez az arány jóval kedvezôbb, 81 százalékos. Vagyis az ukrajnai átlagot tekintve a tanulók csaknem 55 százaléka számára nem volt kötelezô ukránul tanulni 1989/90-ben, Kárpátalján csak az iskolások 19 százaléka számára. „Mindez azt jelenti, hogy Ukrajnában érettségit szerezhet olyan – ukrán vagy nem ukrán – fiatal is, aki nem beszéli a köztársaság nyelvét. És elboldogul nélküle felnôttként is: ezt a köztársaság fennálló intézményrendszere lehetôvé teszi” – írja Balla D. Károly.4
Az ukrán nyelv oktatásának ilyen helyzete a lakosság ukránnyelv-tudásán is tükrözôdik. Az 1989-ben Ukrajna területén végzett legutóbbi (még szovjet) népszámlálásnál használt kérdôív 9. kérdése az anyanyelv mellett arra a szovjetunióbeli nyelvre is rákérdezett, amelyet az adatközlô saját bevallása szerint szabadon bírt (folyékonyan beszélt). A népszámlálás adatai szerint 1989-ben Ukrajna egyik soknemzetiségû megyéjében, Kárpátalján az 1 245 618 lakos közül
976 749-en ukrán nemzetiségûnek tartották magukat, s közülük 961 489-en tekintették az ukránt anyanyelvüknek.
A más nemzetiségûek közül az ukránt anyanyelvüknek vallókkal együtt összesen 972 827-en felelték azt a népszámlálási biztosoknak Kárpátalján 1989-ben, hogy az ukrán az anyanyelvük. A 272 791 nem ukrán anyanyelvû kárpátaljai közül 48 106-an (17,6 százalékuk) saját megítélésük szerint szabadon bírták az ukrán nyelvet. Az ukrán anyanyelvûekkel együtt 1 020 933 fô, a kárpátaljai lakosság 81,9 százaléka beszélt eszerint (saját bevallás alapján) ukránul 1989-ben.
Ezzel szemben az orosz anyanyelvûekkel együtt Kárpátalján 1989-ben 732 556 fô, az összlakosság 58,8 százaléka beszélte szabadon az orosz nyelvet, s a nem orosz anyanyelvûek 53,7 százaléka (több mint fele!) saját bevallása szerint beszélt oroszul. (514 516-an – a lakosság 41,3 százaléka – úgy vélték, hogy csak anyanyelvükön beszélnek.)
A 155 711 magyar nemzetiségû kárpátaljai lakos közül 65 718-an (42,2 százalék) úgy ítélték meg, hogy beszélik az orosz nyelvet, és annak ellenére, hogy a területen az ukránok alkotják a többséget, csak 17 723-an (11,3 százalék) vallották azt, hogy szabadon beszélnek ukránul. 72 178 kárpátaljai magyar nemzetiségû saját bevallása szerint csak magyarul beszélt.5
Hét évvel az 1989-es népszámlálás után, 1996 nyarán egy kérdôíves szociolingvisztikai vizsgálat során a kárpátaljai lakosság nyelvtudására is rákérdeztünk. Négy településtípusban (magyar többségû város és falu, illetve magyar kisebbségû város és falu) összesen 144, kor, nem és iskolai végzettség szerint rétegzett felnôtt, magát magyarnak valló adatközlô válaszolt arra a kérdésre, hogy saját bevallása szerint milyen fokon beszél magyarul, oroszul és ukránul.6 Magyartudását az adatközlôk 95 százaléka nagyon jónak vagy anyanyelvi szintûnek ítélte, orosztudását túlnyomó többségük (91 százalék) a nem nagyon jótól a nagyon jóig terjedô jelzôkkel minôsítette, de ukrántudását csak kétharmaduk (67 százalék) ítélte ilyennek. A magyarok orosztudásánál jóval gyengébb ukrántudását mutatja az is, hogy az alig néhány szót vagy annyit sem tudók aránya az orosz esetében a minta 6,3 százaléka, míg az ukrán esetében ugyanez 32,6 százalék. Arra a kérdésre, hogy tudnak-e írni és olvasni az adatközlôk magyarul, oroszul és ukránul, a minta 97 százaléka úgy válaszolt, hogy magyarul ír és olvas, 3 százalék csak olvas. Az oroszul írók és olvasók aránya közeli az anyanyelvihez (95,8 százalék), ám ukránul sokkal ritkább: csak az adatközlôk 56 százaléka ítélte úgy, hogy tud ukránul írni és olvasni, 30 százalék csak olvasni tud, 14 százalék sem írni, sem olvasni nem tud.

A jelen

1989-ben megszületett az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság Törvénye az Ukrán SZSZK-beli nyelvekrôl, amelynek 2. cikkelye értelmében Ukrajna államnyelve az ukrán. A törvény 27. cikkelye (Az oktatás és a nevelés nyelve az általános iskolákban) kimondja: „Az Ukrán SZSZK általános iskoláiban az ukrán és az orosz nyelv oktatása kötelezô.”7 „Az Ukrán SZSZK Legfelsô Tanácsának Határozata az Ukrán SZSZK-beli nyelvekrôl szóló törvény hatályba léptetési rendjérôl” címû, a törvényhez fûzött kiegészítés azonban az idézett cikkellyel kapcsolatban megjegyzi, hogy „a törvény hatályba lépésétôl (azaz 1990. január 1-jétôl – Cs. I.) számított tíz éven belül” lép életbe. Az említett kiegészítés egyébként nem csupán az oktatásra vonatkozó cikkelyek kapcsán szabott türelmi idôt az oroszról ukránra való áttérés folyamatában. Három-öt év türelmi idôt engedélyezett a törvény a közigazgatás nyelvének ukránra váltására, öt-tíz évet pedig arra, hogy az oktatás minden szintjén áttérjenek az ukránra. Az 1996. június 28-án Ukrajna Legfelsôbb Tanácsa által elfogadott alkotmány 10. cikkelye is egyértelmûen fogalmaz az ukrán nyelv státusát tekintve: „Az államnyelv Ukrajnában az ukrán nyelv.”8
Az ukrán nyelv oktatását 1990-ben bevezették minden ukrajnai, így a kárpátaljai magyar iskolákban is. Az ukrajnai nyelvtörvény elfogadása után 1990-ben érettségizett az utolsó olyan korosztály, amely számára – ha nem ukrán tannyelvû iskolába járt – nem feltétlenül volt kötelezô az ukrán nyelv tanulása. A gyakorlatban ez korántsem zajlik zökkenômentesen: az ukrán államnyelv oktatásához a kárpátaljai magyar iskolákban ugyanis nincsenek meg még az alapvetô feltételek sem.
Nincsenek a magyar iskolák számára készült ukránnyelv-tankönyvek, még az ábécéskönyv is hiányzik. Az iskolák többségében azokból a tankönyvekbôl tanítanak, amelyek egykor az orosz iskolában ukránt tanulók számára készültek: ezekben a magyarázatok, feladatok stb. szövegei orosz nyelvûek, márpedig 1993 óta a kárpátaljai magyar iskolákban – egy-két kivételtôl eltekintve – nem oktatják az orosz nyelvet. Így a magyar tanulók az államnyelvet olyan nyelv közvetítésével tanulják, amelyet sohasem tanultak, tehát nagy többségük nem is ismerheti.9 1996-ban megjelent ugyan egy, a magyar iskolák 3. osztálya számára készült ukrán nyelvi tankönyv (szerzôi Kapitány Marianna és Pavel Csucska), ám az Ukrajnai Pedagógiai Tudományok Akadémiája Pedagógiai Intézete is negatívan vélekedik róla, a magyar és ukrán betûk összehasonlítása miatt, illetve hogy könyvükhöz még néhány szavas ukrán–magyar szójegyzéket sem csatoltak. 1999-ben megjelent a középiskolák (10–11. osztályok) számára készült ukránnyelv-tankönyv is, amelyet azonban magyarul nem beszélô szerzôk állítottak össze, a kárpátaljai magyar iskolások igényeit is teljesen figyelmen kívül hagyták. Eleve furcsa az is, hogy az állam elôször a középiskolák számára készíttet tankönyvet az államnyelv oktatásához, miközben az általános iskolai oktatáshoz mindmáig nem biztosít tankönyveket. Ez a szituáció olyan, mintha a ház építôi az alapok lerakása elôtt a tetô ácsolásába kezdtek volna.
Nincsenek magyar–ukrán és ukrán–magyar iskolai szótárak. A fent említett orosz iskolák számára készült tankönyvek végén található szójegyzék is orosz–ukrán, illetve ukrán–orosz, tehát a magyar iskolákban gyakorlatilag hasznavehetetlen. Az utolsó tudományos igényû, kétkötetes ukrán–magyar és magyar–ukrán szótár 1963-ban jelent meg az MTA és a Kárpátontúli Területi Kiadó gondozásában, amelyben az ukrán grammatika rövidített, vázlatos leírása is helyet kapott, ám a könyv hiányzik az iskolai könyvtárakból, sôt a beregszászi könyvtárakban egyetlen példány sem található belôle, akárcsak a Kárpátalján korábban megjelent szótárból sincs.10 A Bóbita címû kárpátaljai gyermeklap mellékleteként is napvilágot látott 1996-ban egy kezdetleges szógyûjtemény, amely azonban nem pótolhat egy szótárt. 1997-ben végre kiadásra került egy ukrán–magyar, illetve magyar–ukrán kisszótár, amely a képzett szavakkal együtt kb. 5–5 ezer szócikket tartalmaz,11 ám – bár jobb a semminél – nem pótolhat egy tudományos igénnyel készült munkát. A nyíregyházi Bessenyei György Tanárképzô Fôiskolán (többek között kárpátaljai szakemberek bevonásával) folyamatban van az ukrán–magyar nagyszótár készítése, a munkálatok azonban még évekig elhúzódnak.
Hiányoznak a szakképzett szaktanárok. Általában az orosztanárokra hárul az ukrán nyelv oktatása, esetleg azokra a pedagógusokra, akik valamennyire beszélik a nyelvet. A káderhiány nem véletlen: a magyar iskolát végzettek közül senki sem jelentkezhetett korábban az Ungvári Állami Egyetem ukrán nyelv és irodalom szakára, mert a magyar iskolákban nem volt tantárgy az ukrán nyelv, így értelemszerûen ukrán szakosokat sem helyeztek magyar tannyelvû iskolába, jelenleg viszont hiány van a területen ukrántanárokból, fôként a magyarul is beszélôkbôl. Az 1995/1996-os tanévben a Beregszászi Járási Közoktatási Osztály adatai szerint a járás magyar iskoláiban 64 pedagógus tanította az ukrán nyelvet. Közülük mindössze 14-nek volt ukrán szakos diplomája, 33-an orosz szakosok, 8-an tanítók, ketten kulturális munkások (népmûvelôk), öten pedig más végzettséggel rendelkezô tanárok voltak.12 A Kárpátaljai Magyar Pedagógusszövetség (KMPSZ) nyilatkozata szerint ezt a problémát az orosz szakos tanárok átképzésével lehetne orvosolni.
Még végleges tantervek sincsenek a nemzetiségi iskolák számára. A Kárpátaljai Területi Pedagógus-továbbképzô Intézet és az ukrán Oktatásügyi Minisztérium között ugyanis hosszas presztízscsata dúl, melynek tétje, hogy ki jogosult a nevezett tantervek kidolgozására: Ungvár vagy Kijev.
Kidolgozatlanok az ukrán nyelv oktatásának módszertani alapelvei is, hisz mind ez idáig nem volt tantárgy az ukrán a kárpátaljai magyar iskolákban. Az orosz nyelv oktatásának módszertanát nem lehet egy az egyben átvenni, mert egyrészt az orosztanítás „eredményei” ezt nem indokolják, másrészt a Szovjetunióban az orosz nyelvet abból az elvbôl kiindulva oktatták, hogy az minden szovjet ember második anyanyelve, nem pedig idegen nyelv. Az ukrán nyelv oktatásának megszervezésekor demográfiai tényezôket is figyelembe kellene venni.: a 67 százalékban magyar többségû beregszászi járás közel 100 százalékban magyarok lakta falvaiban például nyilván más módszert kell követni, mint mondjuk a Felsô-Tisza vidékén, ahol az iskolába kerülô magyar gyerekrôl elképzelhetô, hogy az elsô osztályba kerülve jobban beszél ukránul, mint magyarul.
Ezzel kapcsolatosan mindeddig fel sem merült az a kérdés, hogyan viszonyuljanak a magyar iskolák számára készülô ukránnyelv-tantervek és tankönyvek a helyi, kárpátaljai ukrán nyelvjárásokhoz vagy a ruszin nyelvhez, amelynek nyelvi státusa máig vitatott, és amelynek hivatalos ukrajnai elismerésére máig sem került sor, ám több ruszin közösséghez hasonlóan a kárpátaljai ruszinok is egy ruszin standard kodifikálásával próbálkoznak. A probléma azért is valós és megoldásra váró, mert azok a kárpátaljai magyar gyerekek, akik némi ukránnyelv-tudással kerülnek az iskolába, nem az ukrán standardot, hanem helyi változatát beszélik ilyen vagy olyan fokon. Akár az ukrán nyelvjárásának, akár önálló ruszin nyelvnek tekintjük is a helyi szláv nyelvváltozatokat, az bizonyos, hogy köztük és az ukrán standard között sokkal jelentôsebbek a lexikai, grammatikai különbségek, mint például a magyar nyelvjárások között. A két nyelvváltozat megnevezése is különbözô. A standardot ukránnak vagy tiszta ukránnak nevezik; aki a helyi nyelvjárást használja, arra azt mondják, hogy „po-zakarpatszki”, azaz kárpátaljaiul, a helyi dialektusban beszél. Az iskolákban pedig természetesen az ukrán standardot oktatják.
Ez tehát a helyzet annak ellenére, hogy az Ukrajna elnöke által jóváhagyott Nemzeti Alaptanterv, valamint a nyelvtörvény 2. cikkelye rögzíti: biztosítani kell az ukrán mint államnyelv megfelelô szintû ismeretét minden középiskolai végzôs számára. Az, hogy az állam függetlensége hat éve alatt sem teremtette meg a feltételeket kisebbségi polgárai számára az ukrán nyelv elsajátításához, akár a közösség elszigetelését is szolgálhatja. Az államnyelv oktatásának jelenlegi körülményei az ún. szegregációs oktatási modellre emlékeztetnek. A szegregációs oktatási modell kisebbségekkel szembeni alkalmazásának lényege, hogy az oktatás a kisebbség nyelvén folyik, és nem vagy csak nagyon alacsony hatásfokon oktatják a többségi nyelvet, hogy ily módon szigeteljék el a kisebbséget. A kérdés megoldatlanságát jelzi, hogy a Nemzeti Kisebbségek Jogainak Biztosításával Foglalkozó Ukrán–Magyar Vegyes Bizottság is többször napirendre tûzte, s a kárpátaljai magyar sajtó is rendszeresen foglalkozik a témával. Érdemi lépésekre azonban még nem került sor.
A nyelvi emberi jogoknak része az illetô ország (legalább egyik) hivatalos nyelve megtanulásának joga is. A nemzeti kisebbségek oktatási jogaira vonatkozó hágai ajánlásban is az áll, hogy a hivatalos államnyelvet tantárgyként kell oktatni, lehetôleg kétnyelvû tanárok által.13

Ukránul pedig tudni kell(ene)

Az iskolai ukránnyelv-oktatás olyan, amilyen, az igazi problémák azonban még csak ezután kezdôdnek.
Az ukrán Oktatásügyi Minisztérium ugyanis kiadott egy rendeletet, amelynek értelmében az általános iskola végén a kibocsátó, illetve a középiskola végén az érettségi vizsgákat a következô tárgyakból kell tenni: a 9. osztály végén ukrán nyelvbôl és matematikából, a 11. végén ukrán nyelv és irodalomból, Ukrajna történetébôl, matematikából és két szabadon választott tárgyból. Mindez azt jelenti, hogy a magyar tannyelvû kárpátaljai iskolák végzôseinek is ukrán nyelvbôl és irodalomból kell érettségizniük, anyanyelvükbôl viszont csupán akkor tehetnek vizsgát, ha választják. A minisztérium azonban három bekezdéssel a fenti rendelkezés alatt hagyott egy kiskaput a nemzetiségi iskolák számára. A 2.4.3. számú cikkely értelmében azok a tanulók, akiket nem osztályoztak ukrán nyelvbôl és irodalomból, ezek helyett a tárgyak helyett „más népek nyelvébôl és irodalmából tesznek vizsgát” (uo.). Eszerint azokban a kárpátaljai magyar iskolákban, ahol hivatalosan nem osztályozták a tanulókat ukrán nyelvbôl és irodalomból, magyar nyelvbôl és irodalomból tehettek vizsgát, ukránból pedig csak akkor, ha a tanulók ezt a vizsgatárgyat választották a kötelezô tárgyakon kívül.
Az 1997. évi érettségi vizsgákkal kapcsolatban hasonló rendelkezések jelentek meg az oktatási minisztérium közlönyében. A 9. és 11. osztály végi kibocsátó, illetve érettségi vizsgákat közel azonos feltételek között tehették le a tanulók, mint 1996-ban, vagyis csak abban az esetben tehettek anyanyelvbôl vizsgát a nem ukrán tannyelvû iskolák tanulói, ha nem osztályozták ôket ukrán nyelvbôl. 1998-ban aztán már kötelezôvé tették az ukrán nyelvet mint érettségi tárgyat a magyar iskolákban annak ellenére, hogy az államnyelv oktatása igencsak felületes. A múlt év novemberi árvízre hivatkozva az árvíz által sújtott települések magyar iskoláiban engedélyezték, hogy az ukrán helyett az anyanyelvbôl tegyenek vizsgát.
Hasonló problémák merültek fel az egyetemi felvételi vizsgákkal kapcsolatban is. 1964-tôl a magyar iskolák végzôsei az Ungvári Állami Egyetem felvételi vizsgáin magyarul írhatták a fogalmazást vagy a tollbamondást, s bizonyos idôszakokban a szaktantárgyakból is magyarul felvételizhettek. 1986-ban a felvételi szabályzatban is rögzítették az anyanyelvi felvételizés jogát.
Az ukrán nyelvtörvény 1989-es elfogadása, Ukrajna függetlenségének kikiáltása (1991), a Magyarország és Ukrajna között létrejött, a kisebbségek jogainak biztosításáról 1991-ben elfogadott nyilatkozat, az ukrán–magyar alapszerzôdés megkötése (1991) és az ukrán nemzetiségi törvény kihirdetése (1992) után egy ideig úgy tûnt, hogy ez a kérdés végképp rendezôdik, s a kárpátaljai magyarok számára végre biztosított az anyanyelven történô felvételizés joga a helyi oktatási intézményekbe. Ám a dolgok jelenlegi állása szerint ez egyáltalán nem biztos.
A nyelvtörvény 29. cikkelye értelmében Ukrajnában a felsô- és középfokú oktatási intézményekbe felvételizôk ukrán nyelvbôl tesznek felvételi vizsgát. Azok a felvételizôk, akik az ukrán és orosz nyelvvel párhuzamosan az általános iskolában nemzeti nyelvüket is tanulták, ukrán oktatási nyelvû intézménybe felvételizvén szintén ukrán nyelvbôl tesznek felvételi vizsgát. Csak a nemzeti kádereket képzô felsô- és középfokú oktatási intézményekbe felvételizô diákok tehetnek anyanyelvbôl felvételi vizsgát. Az ukránból nem osztályozottak felvételi vizsgáinak rendjérôl Ukrajna Oktatási Minisztériuma határoz.
Az 1993/1994-es tanévben kezdôdött el a máig tartó huzavona. Akkor vezették ugyanis be az ukrajnai felsôoktatási intézményekben azt, hogy a jelentkezôk a felvételi vizsgára magukkal vitték az érettségin szerzett pontszámokat abból a három tárgyból, amelyekbôl az adott szakon felvételi vizsgát kellett tenni. A felvételi tárgyak között ott szerepelt minden szakon az ukrán vagy az orosz nyelv, a magyar tannyelvû iskolákban azonban az ukrán nyelvet még nem tanulhatták meg kellô szinten az érettségizôk (hiszen mindössze 3 éve volt tantárgy a magyar iskolákban), az orosz nyelvet pedig egy 1993. augusztusi miniszteri rendelet értelmében a legtöbb helyen már nem oktatták.14 A Kárpátaljai Magyar Pedagógusszövetség (KMPSZ) levélben kérte az ukrán Oktatásügyi Minisztériumot a rendelkezés felülvizsgálatára, többek között arra hivatkozva, hogy ha az orosz kisebbség számára adott az anyanyelven való felvételizés lehetôsége, a többi nemzetiségnek is biztosítani kell ezt a jogot. A Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) hasonló kéréssel fordult a Nemzetiségi és Migrációs Minisztériumhoz, s végül az Ungvári Állami Egyetem lehetôvé tette, hogy a magyar iskolák végzôseinek a magyarból tett érettségi vizsgán szerzett pontszámait számítsák be a felvételibe, illetve hogy ne ukrán vagy orosz, hanem magyar nyelvbôl írjanak felvételi tollbamondást. Az 1994/1995-ös tanévben az Ungvári Állami Egyetem annyi engedményt tett, hogy azok a magyar iskolában érettségizett diákok, akiket iskolájukban nem osztályoztak ukrán nyelvbôl, magyarul felvételizhettek. Bár 1995-ben már minden magyar iskolában oktatták az ukrán nyelvet, erre úgy nyílott lehetôség, hogy az érettségi bizonyítványokba az került, hogy nem ukrán nyelvet, hanem csupán ukrán beszédkészséget tanítottak, s ebbôl nem osztályozták a tanulókat.15
Mindennek azért van jelentôsége, mert azok a felvételizôk, akiket iskolájukban osztályoztak ukrán nyelvbôl és irodalomból, csakis ukrán nyelven tehettek felvételi vizsgát, akiknek nem szerepelt ukránból érdemjegy az érettségi bizonyítványukban, anyanyelvükön felvételizhettek az Ungvári Állami Egyetemre. A magyar iskolák egy része azonban nem értesült a rendelkezésrôl és arról, hogy ez milyen következménnyel jár a felvételi nyelvére, ezért osztályozták tanulóikat ukrán nyelvbôl, s ezzel megfosztották ôket az anyanyelvi felvételizés lehetôségétôl.
Az állam tehát – miközben az államnyelv oktatásához nem teremtette meg a feltételeket a nemzetiségi iskolákban – elvileg azonos színvonalú ukrán nyelvtudást vár el a nemzetiségi és az ukrán tannyelvû iskolák végzôseitôl, hiszen egyforma felvételi követelményeket állít eléjük. Ez azonban nonszensz. Ugyanakkor az alaptantervben az áll, hogy „ha az oktatás nyelve megegyezik az államéval, az ukrán nyelv ismeretével szemben támasztott követelményeknek meg kell haladniuk az általánosan kötelezô szintet”. Akkor pedig nem világos, hogyan lehet azonos a felvételi követelményrendszer a nemzetiségi és ukrán tannyelvû iskolákban érettségizett tanulók számára.
Az, hogy a kárpátaljai magyar felvételizôknek ukrán nyelvbôl kell felvételi vizsgát tenniük a közép- és felsôfokú oktatási intézményekben, megfelel az alkotmány 10. cikkelyének, mely szerint Ukrajna államnyelve az ukrán nyelv, továbbá 11. és 53. cikkelyeinek és az ukrajnai nemzetiségi kisebbségeirôl szóló törvény 2., 6. és 7. cikkelyének, illetve nem mond ellent a nemzetközi normáknak – jelentette ki az Állami Nemzetiségi és Migrációs Fôosztály 1996. november 16-án kelt, a KMPSZ és a KMKSZ elnökének címzett levelében. Mindazonáltal, mivel az egy tömbben élô kárpátaljai magyarság körében csak 1990-ben vezették be az ukrán nyelv oktatását, a felsôoktatási intézményekbe való felvételi szabályzatban az 1996/1997-es tanévben kivételesen (kiemelés tôlem – Cs. I.) szerepelni fog egy kitétel, amely lehetôvé teszi, hogy azok a tanulók, akiket nem osztályoztak ukrán nyelvbôl és irodalomból, abból a nyelvbôl tehetnek felvételi vizsgát, amelybôl osztályzatot kaptak. A levélben ígéret áll arról is, hogy ezzel a lehetôséggel 1998-ban is élhetnek a magyar iskolák.
Ennek ellenére az anyanyelvi felvételizés kérdése máig megoldatlan. Megnyugtató törvényi rendezés helyett az állam eddig minden évben kegyet gyakorolva engedélyezte a magyar nyelvû felvételizést, ám nincs arra garancia, hogy a következô tanévben is számíthatunk a könyöradományra.
Az Európa Tanács Parlamenti Közgyûlésének 1353. számú ajánlása a kisebbségek felsôoktatásban való részvételérôl 6. cikkelyének VI. bekezdése így szól: „a kisebbségi csoportokból érkezô hallgatóknak lehetôséget kell biztosítani arra, hogy a felsôoktatásba való belépéshez szükséges felvételi vizsgáikat anyanyelvükön tegyék le.” Ukrajna tagja az ET-nek.
Az ügy azonban nem rendezôdött végérvényesen. Erre utal többek között az eseményekrôl az elmúlt években tudósító lapok szóhasználata is. Mindegyik hírbôl kitûnik, hogy az ukrán oktatásügyi minisztérium eme döntése ideiglenes, ott szerepel a cikkekben az engedély szó, a Népszabadságban a témában nyilatkozó Tabajdi Csaba, a magyar Miniszterelnöki Hivatal politikai államtitkára pedig az átmenetileg szót használja: „A Volodimir Jevtuh vezette ukrán delegációval folytatott megbeszélésen jegyzôkönyvbe foglalták, hogy a magyar tannyelvû iskolát végzett diákok átmenetileg anyanyelven és anyanyelvbôl tehetnek egyetemi felvételi vizsgát.”16 Volodimir Szlivka, az Ungvári Állami Egyetem rektora sem gyôzi hangsúlyozni az ideiglenességet: „Ebben a tanévben azok a fiatalok, akik nemzetiségi, azaz magyar, orosz vagy román tannyelvû iskolát végeztek, anyanyelvükön adhatják a felvételi vizsgákat. Erre megvan az Ukrán Oktatásügyi Minisztérium megfelelô engedélye.”17
Petro Petriscse, a Kárpátaljai Megyei Állami Közigazgatás nemzetiségi és migrációs fôosztályának vezetôje is hasonló szellemben nyilatkozott: szerinte ez a jog „nyilvánvalóan még néhány évig mindenképpen megmarad. Úgy vélem, így rendelkezik majd a készülôben lévô új nyelvtörvény is, amelynek elfogadása után feltehetôen talán három, öt évre, esetleg még hosszabb idôtartamra is meg fog maradni ez a jog, hiszen ahhoz, hogy ezt a lehetôséget megvonják a nemzetiségi iskolák végzôseitôl, elôször is az ukrán nyelv oktatásához, illetve annak megfelelô színvonalon történô elsajátításához mindenképpen meg kell teremteni a szükséges feltételeket.”18
Az ukrán tanügyi vezetés – a föntiekbôl ítélve tehát – még nem tett le arról, hogy érvényt szerezzen a nyelvtörvény 29. cikkelyének, mely szerint az ukrajnai felsô- és középfokú tanintézményekbe ukrán nyelvbôl kell felvételi vizsgát tenni. Az ideiglenes engedékenység pedig azzal magyarázható, hogy a nyelvtörvény életbe léptetési rendjérôl rendelkezô dokumentum 5–10 év türelmi idôt szabott ennek a cikkelynek a végrehajtására, és a tíz év csak 1999-ben járt le.
Amikor 1997 tavaszán, még ha idôlegesen is, de rendezôdni látszott az anyanyelvi felvételizés kérdése, Ukrajna Oktatásügyi Minisztériuma egy újabb ötlettel állt elô, amely tovább borzolta a kedélyeket, illetve még inkább megpróbálta aláásni az anyanyelvi oktatás presztízsét. A szóban forgó ötlet nem más, mint az Oktatásügyi Minisztérium által kidolgozott, Ukrajna nemzetiségi kisebbségeinek oktatási igényei kielégítésének koncepcionális alapjai címet viselô tervezet, amelyet minden nemzetiségi iskolába elküldtek azzal a megjegyzéssel, hogy a javaslatokat kéretik 1997. május 19-ig (tehát öt nap alatt!) eljuttatni Kijevbe.
A koncepció 16 oldalon foglalja össze, milyennek is képzeli a minisztérium a nemzeti kisebbségek oktatását: a polikulturális oktatást tûzi ki célul, melynek vezérelve az ukrán mentalitás formálása. A polikulturális oktatási modell a tervezet összeállítóinak olvasatában azt jelenti, hogy az iskolákban (nemzetiségi–ukrán) kétnyelvû tanárok oktatnak ukrán nyelven, ami alól csak az „etnikai jellegû tantárgyak” jelentenek kivételt (ez alatt az anyanyelv és irodalom, történelem, valamint a honismeret oktatását értik), amelyeket anyanyelvükön tanulhatnak a gyerekek. A dokumentum szerint a nemzetiségi általános és középiskolákban (ukrajnai terminológia szerint a II. és III. fokozatú iskolákban) az oktatás nyelve az ukrán kell legyen, kivéve a már említett etnikai jellegû tárgyakat. Az anyanyelven történô oktatásra csak az elemi (ukrajnai terminológia szerint I. fokozatú) iskolákban, illetve a nemzetiségi társadalmi szervezetek által mûködtetett oktatási formákban nyílik lehetôség. Az ukrán nyelvvel kapcsolatban a koncepció a következôképpen fogalmaz: „Az oktatási rendszerben elôirányzott, az ukránnak mint államnyelvnek az oktató-nevelô intézményekben való megerôsítését célzó tervezet biztosítja az ukrán nyelvnek az állami standardok szintjén való elsajátításának jogát és kötelezettségét.” Arról azonban sehol nem esik szó, mit is kell az „állami standardok szintje” alatt érteni. Szerepel továbbá a dokumentumban, hogy az ukrán nyelv elsajátítása lehetôvé teszi a kisebbségek számára az ország társadalmi, polgári, kulturális életében való aktív részvételt, illetve fajtól (rassz), nemzetiségtôl függetlenül biztosítja a jogot a munkához. Ez a tétel ellenkezik az ukrajnai nyelvtörvény 6. cikkelyével, amely értelmében az ukrán nyelv ismeretének hiánya nem ok arra, hogy az állampolgárt elutasítsák a munkába való felvételkor, ugyanakkor azonban a munkába állt személy a munkába lépést követôen köteles elsajátítani a hivatal által használt nyelvet olyan mértékben, amely hivatala betöltéséhez elengedhetetlenül szükséges. A tervezet tehát a kisebbségek integrációját, részvételét az állam gazdasági, szociális életében a többségi nyelv ismeretétôl teszi függôvé, ami nyelvi alapon történô diszkrimináció, s mint ilyen, alkotmány- és törvényellenes.
A Kárpátaljai Magyar Pedagógusszövetség (KMPSZ) és a Magyar Értelmiségiek Kárpátaljai Közössége (MÉKK) a sajtó hasábjain fejezte ki aggodalmait a tervezettel kapcsolatban, amelynek értelmében a II. és III. fokozatú (értsd: általános és középiskola) nemzetiségi iskolákban néhány nemzeti tantárgy kivételével az ukrán lesz az oktatás nyelve, és csak az I. fokozatú (elemi, azaz 1–4. osztályok) iskolákban marad meg az anyanyelven történô oktatás.
A tervezet kiváltotta felzúdulásra az Oktatásügyi Minisztérium megdöbbentô módon próbálta lecsillapítani a kedélyeket: egy Csernyivciben 1997. május 19–21. között rendezett oktatási szemináriumon a minisztérium képviselôi kijelentették, hogy a tervezetbe nyomdahiba folytán tévedés csúszott, mégpedig oly módon, hogy ott, ahol azt fejtegeti a dokumentum, hogy milyen fokozatú iskolákban van mód az anyanyelvi oktatásra, az I. szám mellôl kimaradt a II. és a III., vagyis nem kizárólag az I. fokozatú iskolákban marad meg az anyanyelvi oktatás, hanem mindhárom iskolai fokozatban.19 A koncepció szövegének tüzetesebb elemzése azonban arra enged következtetni, hogy természetesen szó sem lehet efféle tévedésrôl. Sokkal valószínûbbnek tartja a kárpátaljai magyar sajtó, hogy ezzel a tervezettel a kisebbségi szervezetek ellenállását tesztelte a minisztérium.
A tervezet módosított változata 1997. augusztus 4-én került ismét az iskolákba, amely csak minimálisan tér el az elôzô változattól. Többek között kimaradt belôle, hogy a koncepció fô célja az ukrán mentalitás kialakítása. Bekerült viszont a szövegbe, hogy az anyanyelven való oktatás kiterjed az elemi (I. fokozatú) iskolák mellett az általános és középiskolákra (azaz az I–III. fokozatú iskolák mindegyikére) is. Az ukrán nyelv elsajátításával kapcsolatban ez a variáns is az elôzôvel megegyezôen fogalmaz, ebben is szerepel az államnyelvnek az „állami standardok szintjén” való megtanulásának igénye, a fogalom értelmezésére azonban itt sem kerül sor. Szintén benne maradt a dokumentumban az is, hogy az ukrán nyelv ismerete biztosítja fajra és nemzetiségre való tekintet nélkül a munkahelyek betöltéséhez való jogot. A tervezet ellen a KMPSZ nagygyûlésen tiltakozott. Azóta a tervezetnek összesen négy változata ismert, s az utóbbi kettô gyakorlatilag visszatért az eredeti változat szövegéhez.
A dokumentumban felvázolt oktatási modell sok tekintetben hasonlít az úgynevezett átirányítási oktatási programra, amelynek lényege, hogy az iskola elsô két vagy négy évében a kisebbségi gyerekek anyanyelvükön kezdenek el tanulni, és anyanyelvük mellett a többségi nyelvet is oktatják számukra. Két vagy négy év elteltével, amikor a kisebbségi tanulók másodnyelvi készségeit megfelelônek tartják arra, hogy a többség nyelvét tanulásra, ismeretszerzésre használják, a tanulókat átirányítják a többségi nyelven való tanulásra. Ennek az oktatási modellnek a célja hosszú távon többségi egynyelvûség kialakítása az oktatás révén. A kisebbségi nyelv szerepe tulajdonképpen csak arra korlátozódik, hogy segítse a második nyelv elsajátítását,
s ezáltal a többségi nyelven való oktatásra való átirányítást, azaz az asszimilációt.20
A tervezetben foglaltak ellentmondanak Ukrajna Alkotmánya 53., az ukrajnai nemzetiségekrôl szóló törvény 6. és 13., a nyelvtörvény 3., 6., 25., 27. és 28., az oktatási törvény 7. cikkelyének, valamint az ukrán–magyar államközi alapszerzôdés 17., illetve az alapszerzôdéshez csatolt kisebbségi nyilatkozat 5. és 10. cikkelyének, az ukrán–magyar kormányközi vegyes bizottság ajánlásainak. Nem egyeztethetô össze továbbá több nemzetközi dokumentum szellemével, így például a Nyelvi Jogok Egyetemes Nyilatkozatával.21

Mit veszíthetünk?

Az anyanyelvi felvételizés eddig minden évben megoldódott – bár csak ideiglenesen. Az viszont már teljesen más kérdés, hogyan boldogul egy magyar diák az anyanyelven tett sikeres felvételi vizsga után hiányos ukrán tudásával, hiszen az ungvári egyetemen az oktatás nyelve az ukrán – a magyar, a matematika és fizika szakot kivéve, ahol az elôadások egy része magyar nyelvû. Márpedig, amelyik kárpátaljai magyar diák nem kap osztályzatot ukránból, eleve csupán az Ungvári Állami Egyetemre jelentkezhet,22 mert csak ez az egyetem biztosítja Ukrajnában a magyar nyelven való felvételizés lehetôségét magyarul is értô tanárok által.
Sikeres felvételi esetén az egyetemen már nincs szervezett mód az ukrán nyelv elsajátítására. Ez a lehetôség csak a magyar szakos hallgatók számára adott. Az Ungvári Állami Egyetem Magyar Filológiai Tanszékén – egyedülálló módon – a magyar szakos hallgatók 1966 óta tanulhatnak ukránul. Jelenleg két félévben, összesen 100 órában tanulhatnak ukrán nyelvet a magyar szakosok; a kurzust kollokviummal zárják. Ám ez a gyorstalpalóra emlékeztetô nyelvtanfolyam sem alkalmas arra, hogy felkészítse a diákokat az ukrán nyelvû elôadások hallgatására és megértésére, illetve az ukrán nyelven való vizsgázásra. A más szakos hallgatók – nemzetiségtôl és anyanyelvtôl függetlenül – ún. hivatali ukrán nyelvet tanulnak.23
Az ukránból nem osztályozott, nem egyetemre jelentkezôk helyzete ennél is nehezebb, mert Kárpátalján mindössze hat olyan szakiskola mûködik, ahol magyar csoportok is vannak, de ezekben is szinte csak az általános mûveltségi tárgyakat oktatják magyar nyelven, a szakma oktatása ukránul folyik.
Az ukránból osztályzatot kapott kárpátaljai magyar tanulók viszont a felvételi vizsgán írandó ukrán tollbamondás után általában nem folytathatták a felvételizést a tollbamondáson elért elégtelen osztályzat miatt. Az 1995/1996-os tanévben az ukrán nyelvû felvételizésre kényszerült magyar gyerekek közül senki sem nyert felvételt az ungvári egyetemre.
A továbbtanulók aránya a kárpátaljai magyar lakosság körében már most nagyon alacsony, többek között a nyelvi korlátok miatt; elsôsorban a szakmunkásképzôkbe jelentkezôk aránya elképesztô. Az 1993/94-es tanévben például 1587 tanuló szerzett Kárpátalja valamelyik magyar tannyelvû iskolájában általános iskolai végzettséget.
A következô (1994/95-ös) tanévben 736 tanuló (46,3 százalék) középiskolában folytatta tanulmányait, 614 (44 százalék!) sehol sem tanult tovább, és mindössze 154 gyerek (9,7 százalék) nyert felvételt valamelyik szak- vagy szakközépiskolába, s feltételezhetô, hogy ebben a szakoktatás ukrán nyelvûsége is közrejátszik.
A kárpátaljai magyar diákok esetleg magyarországi egyetemeken, fôiskolákon és szakiskolákban tanulhatnak tovább. Ám aki a tanulmányok befejezése után Ukrajnában kíván boldogulni, annak mégis szüksége lesz az ukrán nyelv ismeretére. Ha ugyanis a kárpátaljai magyar értelmiségi és szakmunkás réteg csupán saját etnikumának településterületén belül tud érvényesülni, a közösség teljesen elszigetelôdhet, a már így is magas munkanélküliség tovább növekedhet, ami a jelenlegi ukrajnai gazdasági viszonyokat tekintve tovább ronthatja amúgy sem túlságosan kedvezô kilátásainkat, s ez többek között felgyorsíthatja a már most is jelentôs kivándorlást (például a magyarországi oktatási intézményekben végzett kárpátaljai magyar diákok egy része a gazdasági okok mellett azért nem tér majd haza, mert nem tud ukránul), melynek elsôdleges célpontja Magyarország.
Az sem mellékes, hogy ha egy kárpátaljai magyar lakos nem tanulja meg az ukrán nyelvet, számos állami tisztség betöltésétôl esik el. Az alkotmány rögzíti például, hogy Ukrajna elnökévé (egy sor más követelmény mellett) csak olyan személy választható, aki beszéli az államnyelvet (103. cikkely). Még ha a köztársasági elnöki posztról valószínûleg egyelôre egyetlen kárpátaljai magyarnak sem kell azért lemondania, mert nem beszél ukránul, az jóval érzékenyebben érintheti a közösséget, hogy az alkotmány 127. cikkelye értelmében bírói tisztségre a minôsítô bizottság csak olyan ukrán állampolgárt javasolhat, aki huszonöt évesnél nem fiatalabb, felsôfokú jogi végzettséggel és legalább hároméves jogi gyakorlattal rendelkezik, legalább tíz éve Ukrajnában él, és beszéli az államnyelvet.
A köztársasági elnök mellett mûködô nyelvpolitikai tanács Az ukrán nyelv címmel elfogadott programja pedig a következô célt tûzi ki: létre kell hozni az alapokat ahhoz, hogy „az ukrán nyelv alapvetô érintkezési közeggé váljon Ukrajnában”. Szerepel továbbá a dokumentumban, hogy az állami posztok betöltésénél figyelembe veszik a jövôben az államnyelv ismeretét. Az 1997. szeptember 24-én elfogadott új ukrajnai választási törvény pedig úgy rendelkezik, hogy Ukrajnában képviselô lehet az az ukrán állampolgár, aki betöltötte 21. életévét, legalább öt éve folyamatosan az országban él, és tökéletesen beszéli az államnyelvet, azaz az ukránt.
Az ukrán nyelv elsajátításáról szólva az iskolai oktatás mellett figyelembe kell vennünk az ukrán nyelvvel szembeni attitûdöket, a gazdasági helyzetet, a régió demográfiai összetételét és az egyes nemzetiségek jellemzô településszerkezetét, a nyelvek és nyelvváltozatok közötti távolság mértékét.

Attitûdök

A Beregszász székhelyû Spektrum Társadalomkutató Mûhely a kárpátaljai magyar lakosság körében végzett, 22 településen 300 fôre kiterjedô vizsgálata szerint a megkérdezettek többsége úgy vélte, hogy az ukrán függetlenség ez idáig összességében több rosszat hozott, mint jót. A felmérés eredményébôl az is kiderül, hogy az adatközlôknek csupán töredéke, egészen pontosan mindössze 1,4 százaléka fogadja el az ukrán államot hazájának, ugyanakkor a megkérdezettek 53 százaléka számolt be arról, hogy ô vagy valamelyik családtagja valamilyen formában foglalkozott már vagy foglalkozik a Magyarországra való áttelepülés gondolatával.24
A már említett, 1996-ban végzett empirikus szociolingvisztikai vizsgálat egyik kérdésében az adatközlôknek egy ötfokú skálán (ahol 1 = egyáltalán nem, 5 = nagyon erôsen) azt kellett meghatározniuk, mennyire kötôdnek saját településükhöz, Kárpátaljához, Ukrajnához és a volt Szovjetunióhoz. A 144 válaszadó több mint fele (57 százalék) úgy vélte, hogy egyáltalán nem kötôdik Ukrajnához, s mindössze 3,5 százalék mondta azt, hogy nagyon erôsen. Összességében a 144 fôs kárpátaljai minta 92 százaléka az 1-tôl 3-ig terjedô skálán kötôdik ahhoz az államhoz, amelyben él, és csak 8 százalék kötôdik a közepesnél jobban.
A magyar nyelvhez, illetve ezen belül a kárpátaljai magyar nyelvváltozatokhoz viszont pozitívan viszonyul a közösség. A minta 55,9 százaléka (76 fô) úgy vélte, hogy Kárpátalján beszélnek a legszebben magyarul (vö. 1. sz. ábra).
Ha a kárpátaljai magyarság az Ukrán Köztársaság államnyelvéhez is ilyen elutasítóan viszonyul, az ukrán nyelv oktatásának jelenlegi helyzetét is figyelembe véve tovább csökken annak az esélye, hogy a közösség a megfelelô szinten elsajátítja az ukrán nyelvet.25 A negatív attitûdöket erôsítheti Ukrajna szinte katasztrofális gazdasági helyzete is, illetve az, hogy Kárpátalja magyar lakossága életmódjával nagymértékben függetleníteni tudta magát az állam ellenôrzése alatt álló jövedelemforrásoktól. A kárpátaljai magyarok ugyanis a háztáji gazdálkodás révén már a Szovjetunió fennállásának idején is többé-kevésbé megkímélték magukat a szovjet gazdaságot jellemzô áru- és élelmiszerhiánytól azáltal, hogy megtermelték maguknak a legszükségesebbeket, így a falusi lakosság függetlenebb maradhatott a csak bérbôl és fizetésbôl élô városiaknál. Kertje, pontosabban kisebb-nagyobb háztáji gazdasága minden falun és kisvárosban élô kárpátaljai magyarnak van (kivéve természetesen a lakótelepen élôket), beleértve a munkásokat és értelmiségieket is, akik munkaidô után látják el a gazdaságot. A falusi magyar lakosság számottevô része ugyan a közeli városok gyáraiban és üzemeiben dolgozott egészen addig, amíg a függetlenné vált Ukrajnában szinte teljesen leállt az ipari termelés, hiszen a néhány évvel ezelôtt még kielégítônek nevezhetô közlekedés lehetôvé tette számukra az ingázást, s ezzel a háztáji fenntartását. Ukrajna függetlenné válása óta a nagyüzemi mezôgazdasági szerkezet összeomlott, az ipari termelés szinte teljesen leállt, tömegessé vált a munkanélküliség. Ennek következtében a háztáji gazdaság szerepe tovább növekedett, sokak számára (a határmenti feketekereskedelem, illetve a magyarországi illegális munkavállalás mellett) az egyetlen jövedelemforrást jelenti. A szinte semmilyen jövedelemmel nem rendelkezô lakosság gyakorlatilag ôstermelést folytat. A kárpátaljai magyarságnak a bértôl és fizetéstôl, azaz voltaképpen az államtól való viszonylagos függetlenségét jól példázza a már említett Spektrum Társadalomkutató Mûhelynek a kárpátaljai magyar lakosság körében 1995 folyamán végzett vizsgálata, amely során többek között arra is választ kerestek, hogy a munkahelyi jövedelmek mekkora részét teszik ki az adatközlôk családi bevételének. Az eredmények a következôképpen alakultak: A munkahelyi jövedelmek a család bevételének mekkora részét adják?
0 – 25%-át – 50,8%,
25 – 50%-át –21,1%,
50 – 75%-át –14,7%,
75 – 100%-át –13,4%.
Ha egy kisebbségi közösség életmódjában viszonylag függetleníteni tudja magát attól az államtól, ahol él, az azt jelenti, hogy tulajdonképpen nincs is igazából szüksége arra, hogy elsajátítsa annak nyelvét, hiszen a boldoguláshoz nincs vagy csak kevéssé van rá szüksége. Visszájára fordulhat tehát a folyamat: amíg a Szovjetunió fennállása idején Magyarország lényegesen jobb gazdasági helyzete, az anyaországhoz fûzôdô pozitív attitûd erôsítette a kárpátaljai magyarság identitástudatát, közvetve bár, de segítette nyelvi és fizikai megmaradását, jelenleg éppen ez a gazdasági vonzerô csábítja Magyarországra fôként a bérbôl és fizetésbôl megélni képtelen értelmiségi és középréteget, s így a közösség felbomlásának veszélye is felmerülhet.
A demográfiai helyzet
Azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy bár Kárpátalja nyelvileg és etnikailag meglehetôsen vegyes lakosságú terület, a magyarság mégis viszonylag homogén tömböt alkot, s ez a többé-kevésbé összefüggô településterület – a Felsô-Tisza vidékének elszigetelôdött szórványmagyarságát leszámítva –
a XX. század végére sem szakadozott szét teljesen, annak ellenére, hogy e század folyamán többször próbálkoztak mesterséges megbontásával. Az 1989-es népszámlálási adatok szerint az ukrajnai magyarság legnagyobb része – a 163 111 magyar közül 155 711, azaz 95,4 százalék – Kárpátalján él, csak ebben a megyében ôshonos, Kárpátalján belül pedig négy járásban (ungvári, munkácsi, beregszászi, nagyszôlôsi) él a kárpátaljai magyarság 89 százaléka. Ez a négy járás, amellett, hogy egymással is szomszédosak, közvetlenül az ukrán–magyar államhatár mellett terül el. Az egyes nemzetiségek a vegyes lakosságú falvakban is általában tömör csoportokat alkotnak: az egyes utcákat vagy negyedeket mindmáig a magyarok lakják, másokat az ukránok vagy cigányok.
Az ukrajnai Pedagógiai Akadémia szakemberei is úgy vélik, hogy „az ukrán állami nyelv elsajátítása nagymértékben függ a konkrét szociális feltételektôl, az ukrán nyelvközegtôl, az iskolán kívüli gyakorlati nyelvhasználat lehetôségeitôl (…). A túlnyomórészt magyarok által lakott járások nyelvi közegének elemzése arról tanúskodik, hogy a magyar tannyelvû iskolák többsége (71,2 százaléka) egynyelvû, vagyis magyar nyelvû, 11,1 százaléka kétnyelvû (ukrán és magyar), 17,7 százaléka többnyelvû közegben mûködik. A magyar iskolák tanulói között végzett felmérések azt tanúsítják, hogy csak a gyerekek kisebb részének (35,5 százalékának) van módja arra, hogy az iskolán kívül is ukrán nyelven beszéljen.”
Ha figyelembe vesszük, hogy a kárpátaljai magyarok viszonya az ukrán államisághoz negatív, az ukrán nyelv presztízse alacsony, a kivándorlás gondolatával foglalkozók száma magas, az államnyelv oktatásának körülményei igen rosszak, a magyar településszerkezet pedig viszonylag elkülönült, akkor aligha számíthatunk arra, hogy a vegyes lakosságú településeken a magyar–ukrán kétnyelvûség akár hosszú távon is kialakulhat.
A nyelvelsajátítás folyamatában egyáltalában nem mellékes szempont a szóban forgó nyelvek genetikai és tipológiai viszonya, azaz a nyelvek és nyelvváltozatok közötti távolság mértéke sem. Köztudott, hogy a magyar és az ukrán nyelv sem genetikailag, sem tipológiailag nem tekinthetô közeli rokon nyelvnek. Az ukrán és az orosz viszont közeli rokon nyelvek, ám ez ellenkezô irányban befolyásolja a nyelvelsajátítást: a kárpátaljai magyarság nagy része orosztudása révén passzívan többé-kevésbé érti az ukránt, de aktívan nem használja. A két nyelv grammatikai, lexikai rendszerének hasonlósága miatt nem nehéz vázlatos, hevenyészett ukrán megnyilatkozásokat tenni annak, aki beszél oroszul, de sokkal nehezebb hivatalosan megnyilatkozni ukránul, fôként írásban. Amíg azonban valaki boldogul egy másik nyelvvel is, amelyet már többé-kevésbé ismer, nem fog energiát és idôt áldozni egy következô nyelv megtanulására és használatára, ha pedig egy nyelvet nem próbálnak meg használni, nem sajátítják el igazán.
Nem feledkezhetünk meg továbbá a ruszin nyelv kérdésérôl, vagyis arról, hogy a kárpátaljai ukrán/ruszin dialektust/nyelvet beszélô magyarok vajon ukránul tudnak-e vagy sem, hiszen a ruszin–ukrán nyelvi polémia eredménye hosszú távon akár az is lehet, hogy elismerik a ruszint mint különálló nyelvet. De ha nem így történik – és ez a valószínûbb –, egy szûk földrajzi terület dialektusának ismerete és egy nyelv standard változatának tudása közé akkor sem tehetô egyenlôségjel. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy ahogyan az a magyar ember, aki anyanyelvként egy magyar nyelvjárást beszél, és írni is tud, ha nem a standard változatban tud írni (azaz nem a kodifikált helyesírási szabályokat betartva), tulajdonképpen írástudatlannak számít, hiszen minden hivatalos irat kitöltéséhez segítséget kell kérnie. Hasonló a helyzet azokkal is, akik a helyi ukrán/ruszin nyelvváltozatot beszélik, hiába tudnak írni ezt a nyelvjárást használva, ez a tudásuk hivatalokban például mit sem ér.
S végül az sem mellékes szempont a nyelvtanulás sikerességében, hogy a magyar többségû településeken az ukránul sohasem tanult szülôk sem tudnak segíteni gyermekeiknek az államnyelv elsajátításában, a házi feladatok elkészítésében. Így a tanulók kizárólag az iskolai órákra és a hiányzó tankönyvekre, szótárakra vannak (ha lennének tankönyvek és szótárak) utalva.

Politikai üzenet

Az, hogy a kárpátaljai magyarságnak minden évben újra és újra alkudoznia kell azért, hogy anyanyelvébôl és anyanyelvén érettségizhessen és felvételizhessen, s az eredmény minden esetben csupán a minisztérium „jóindulatának” függvénye, fokozatosan ássa alá a kárpátaljai magyar oktatási rendszert: a bizonytalan helyzetet látó szülôben felmerülhet, nem lesz-e a késôbbiekben gyereke kárára azzal, ha magyar tannyelvû iskolába járatja. Az anyanyelvi oktatás elsorvasztásának következményei pedig mindenki elôtt ismeretesek.
Így látja ezt a KMKSZ is: „Ha egy magát demokratikusnak valló államban a kisebbségeket megfosztják az anyanyelvbôl, illetve az anyanyelven történô felvételizés lehetôségétôl, ezáltal sorvadásra ítélik oktatásrendszerét, másodrangú polgárrá degradálva tagjait.” Az egyik kárpátaljai pedagógus szintén ettôl tart: „A jövô ukrán állampolgárainak meg kell tanulniuk ukránul. Vajon a szülô nem azért fog-e az ukrán iskola mellett dönteni?”26 Orosz Ildikó, a KMPSZ elnöke is úgy véli, hogy mivel az anyanyelvi felvételi vizsgázás lehetôségét megteremtô rendelkezés nem kötelezô érvényû az Ungvári Állami Egyetemre nézve, és minden évben megújítandó, hátrányosan érinti a kárpátaljai magyarságot: „A bizonytalanság, hogy a következô évben megengedik-e ismét a magyar nyelvû felvételit vagy sem, épp olyan hatással lehet a magyar tannyelvû iskolákra, mintha egyértelmûen megvonnák a magyarságtól ezt a lehetôséget. Hiszen a szülô, akinek a gyerek hatéves korában kell döntenie arról, milyen oktatási nyelvû iskolába íratja gyermekét, látva a bizonytalanságot vagy ukrán tannyelvûbe íratja be, vagy pedig valamely magyarországi tanintézményt választja, biztosítandó a gyerek jövôjét. Mindez hosszú távon a magyar nyelvû iskolarendszer összeomlásához vezethet.”27
Mindennek persze lehet sokkal fenyegetôbb üzenete is. A magyar nyelvû oktatás presztízsének rombolása akár a magyarság elszigetelését, esélyegyenlôségének megvonását is szolgálhatja. Perduk János, a KMKSZ már megszûnt Anyanyelvi és Nyelvpolitikai Bizottságának egykori elnöke a KMPSZ alapszervezeti elnökeinek konferenciáján nem zárta ki, hogy „mintha államérdek lenne, hogy a magyarság ne tudja az államnyelvet”. A KMPSZ közgyûlése is hasonló tartalmú állásfoglalást tett közzé: „Az ukrán érettségi, illetve felvételi nyelvvizsga kötelezôvé tétele az iskolákban, illetve a közép- és felsôoktatási intézményekben mintegy harminc éve élvezett jogot von meg a magyar közösségtôl. A magyar tannyelvû iskolák végzôseit megfosztja az egyenlô, tisztességes verseny esélyétôl, s hosszú távon felemelkedésre képtelen, másodrendû állampolgárokká degradálja a magyar nemzeti kisebbség tagjait. A helyzetet súlyosbítja, hogy az állami oktatásügyi szervek nem biztosították az ukrán nyelv megfelelô szintû elsajátításához szükséges feltételeket, a nyelv oktatása a nemzetiségi iskolákban is az anyanyelv oktatásának koncepciójában történik, ami eleve lehetetlenné teszi az ukrán nyelv magyar ajkúak általi elsajátítását.”
Arról sem illik megfeledkeznünk, hogy az anyanyelvi felvételizés joga megvonásának anyagi következményei is lesznek. 1993-tól az ukrajnai szakiskolákba és egyetemekre, fôiskolákra az intézmények az államilag szabályozott kereten felül saját belátásuk szerint további hallgatókat vehetnek fel, önköltséges alapon. A gyakorlatban mindez úgy mûködik, hogy aki a felvételi vizsgákon szerzett pontszámok alapján elérte a megszabott ponthatárt, az felvételt nyer az adott oktatási intézménybe, aki viszont nem érte el a felvételhez szükséges pontszámot, annak lehetôsége nyílik önköltséges alapon megkezdeni tanulmányait.
Ha a kisebbségi polgárokat megfosztják az anyanyelvi felvételizés jogától, nyilvánvaló, hogy a nem ukrán anyanyelvû felvételizôk eleve hátrányos helyzetbôl indulnak, és csak arra lesz esélyük, hogy önköltséges alapon tanuljanak tovább. Az Ungvári Állami Egyetem filológiai karán az 1996/97-es tanévben 500 USA-dollárnak megfelelô ukrán hrivnyát kellett fizetnie egy tanévre (2 szemeszterre) annak, aki saját maga fedezi oktatásának költségeit, az orvosi és jogi karon ez az összeg 900 USA-dollár volt. Egy ukrajnai átlagpolgár havi jövedelme 40 USD körüli összeg.
Hogy a politika és az anyagi tényezôk összefüggését elhanyagolni hiba lenne ebben az esetben (is), bizonyítják a Beregszászi Egészségügyi Szakiskolában történtek. A szakiskolában ápolónôket, szülésznôket és felcsereket oktatnak, vagyis az egészségügy számára képeznek szakembereket, ahol nagy szükség van magyar és magyarul értô káderekre; 1993-tól mûködött is egy magyar csoport az intézményben. Az 1996/1997-es tanévben azonban a tanintézmény vezetôsége bejelentette, hogy az elsô évfolyamon a magyar csoport hallgatói csak tandíj ellenében kezdhetik meg tanulmányaikat, míg az ukrán csoportokban csak a diákok egy része kényszerül tandíjfizetésre. A szülôk és a KMPSZ határozott fellépésének köszönhetôen végül a tandíjat mérsékelték a magyar csoportban is, ám az a gyakorlat továbbra is életben maradt, hogy minden évben újra kérvényezni kell újabb magyar csoport indítását. Az anyanyelvi felvételi ügye nem csupán politikai, hanem gazdasági kérdés is. S mint ilyen, döntôen befolyásolja a kárpátaljai magyarság hosszú távú kilátásait.

Rasszizmus helyett

Ukrajna többnyelvû állam, ahol a lakosság közel egyharmada nem az államnyelvet beszéli anyanyelvként, s ahol a homogén nemzetállam kialakítását célul kitûzô politikai elit céljai elérésére az oktatást is fel kívánja használni. Ebben a folyamatban az ukrán nyelv elterjesztése mellett az ukrán etnikum gazdasági és kulturális pozícióinak a megerôsítésére is sor kerül.
A többségi csoport hatalmi helyzetének megszilárdítására a lingvicizmus jelenik meg eszközként. A lingvicizmus a mára szalonképtelenné vált rasszizmus helyett/mellett olyan ideológia, cselekvési mód, amelyet a hatalomnak és a (mind materiális, mind nem materiális) forrásoknak a nyelv (és az etnikum, faj vagy nemzetiség) alapján meghatározott csoportok közötti egyenlôtlen elosztásának kialakítására, legitimálására és újratermelésére használnak. A lingvicizmus révén az államok társadalmilag behatárolják a hatalom nélküli csoportok értékekhez való hozzájutását, s ezáltal e csoportokat fogyatékosnak tüntetik fel. „Ennek következtében a kisebbségek értékei (például nyelvük és kultúrájuk) erejüket vesztik, és nem válthatók át más értékekké vagy a hatalmi szerkezet pozícióivá. Ugyanakkor a domináns csoport értékei (például nyelvük és kultúrájuk) társadalmi szinten megtartják értéküket, így más értékekké vagy a hatalmi szerkezet pozícióivá alakíthatók.”28
A lingvicizmus egyik fô megnyilvánulási tere Ukrajnában (is) a kisebbségi oktatás, annak ellenére is, hogy Ukrajna alkotmányának 53. cikkelye rögzíti: „A nemzetiségi kisebbségekhez tartozó állampolgárok számára a törvénynek megfelelôen szavatolják azt a jogot, hogy anyanyelvükön tanuljanak, vagy tanulják anyanyelvüket az állami és a közületi tanintézetekben vagy a nemzeti kulturális társaságok közremûködésével.” Erre azért nyílik lehetôség, mert Ukrajnában is a nemzetközi jogban bevett gyakorlatot alkalmazzák, amely definiálhatatlan, explicite kifejtetlen kategóriáktól, feltételektôl teszi függôvé a kisebbségi nyelven folyó oktatás engedélyezését. Az alkotmány idézett részében is szereplô „anyanyelvükön tanuljanak vagy tanulják anyanyelvüket” kitétel (és az abban szereplô vagy választó/megengedô kötôszó) megfelel több, az oktatás nyelvére is kitérô nemzetközi dokumentumban foglaltaknak, például A Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartája vagy a nemzeti kisebbségek oktatási jogaira vonatkozó hágai ajánlások idevágó részeinek.
A lingvicizmusra utal, hogy a kisebbségek oktatási igényeinek kielégítésére Ukrajna Oktatásügyi Minisztériuma által kidolgozott dokumentum az átirányítási oktatási modellt tartja célszerûnek az ukrajnai kisebbségek számára, amely asszimilációhoz vezet. A tervezet az államnyelv ismeretét mint az érvényesülés elôfeltételét kínálja a kisebbségek felé, s ezáltal a kisebbségi nyelveket mintegy lefokozza. Ez pedig egyértelmûen lingvicizmus: „Amikor a kisebbségi nyelveket hátránynak tekintik, amely meggátolja a kisebbségi gyerekeket a sokra értékelt forrás – a többségi nyelv – elsajátításában, gyakran merül fel az az érv, hogy a kisebbségi gyerekeknek a saját érdekükben kell megszabadulniuk nyelvüktôl. Ugyanakkor sok kisebbséget igazából az oktatási struktúrával akadályoznak meg abban, hogy tökéletesen elsajátítsák a többségi forrásokat, különösen a többségi nyelvet”,29 így téve ôket a nyelvtervezés révén láthatatlanná.

Irodalom

Állásfoglalás 1997a. A Kárpátaljai Magyar Pedagógusszövetség nyilatkozata. Kárpáti Igaz Szó, 1997. június 5., 3. o.
Állásfoglalás 1997b. A Magyar Értelmiségiek Kárpátaljai Közösségének Állásfoglalása az Oktatási Minisztérium Az ukrajnai nemzetiségi kisebbségek oktatási igényei kielégítésének konceptuális alapjai címû tervezetével kapcsolatban. Kárpáti Igaz Szó, 1997. június 5., 3. o.
Állásfoglalás 1997c. A KMPSZ elnökségének állásfoglalása A nemzeti-kisebbségi oktatás fejlesztésének koncepcionális alapjai címû tervezettel kapcsolatban. Kárpáti Igaz Szó, 1997. szeptember 27., 3. o.
Arel, Dominique 1995. Language Politics in Independent Ukraine. Towards One or Two State Languages. Nationalities Papers. Volume 23, No. 3, September 1995.
Bagu Balázs 1996a. Anyanyelvi oktatás Kárpátalján. In Csernicskó István és Váradi Tamás szerk.: Kisebbségi magyar iskolai nyelvhasználat. Tinta Könyvkiadó és Kiadványszerkesztô Bt., Budapest, 47–50. o.
Bagu Balázs 1996b. Magyar tannyelvû szakoktatás Kárpátalján. Közoktatás III/2., 8–9. o.
Balla D. Károly 1993. Kis(ebbségi) magyar skizofrénia. Galéria Kiadó, Ungvár–Budapest.
Balla D. Károly szerk. 1993. Mezsgyén állva. A kárpátaljai magyar értelmiség az ezredforduló küszöbén. Ungvár–Budapest, Galéria Kiadó.
Botlik József és Dupka György 1991. Ez hát a hon… Tények, adatok, dokumentumok a kárpátaljai magyarság életébôl 1918–1991. Budapest–Szeged, Mandátum–Universum.
Botlik József és Dupka György 1993. Magyarlakta települések ezredéve Kárpátalján. Ungvár–Budapest, Intermix.
Büky László 1994. Lizanec P. N.: A kárpátaljai magyar nyelvjárások atlasza. Magyar Nyelv, XC., 100–107. o.
Csanádi György 1996. Egy osztályra hat nyelvtankönyv. Ukránóra a Mikes Kelemenben. Kárpáti Igaz Szó, 1996. november 5., 6. o.
Csernicskó István 1995. A tannyelv szerepe az egy-, illetve kétnyelvûség kialakításában. Közoktatás, III/1., 6–7. o.
Csernicskó István 1998. A magyar nyelv Ukrajnában (Kárpátalján). Budapest, Osiris Kiadó.
Dupka György 1994. A magyarság számának, összetételének és településterületének változása Kárpátalján (1910-tôl napjainkig). In Kovacsics József szerk.: Magyarország nemzetiségeinek és a szomszédos államok magyarságának statisztikája (1910–1990). Budapest, Központi Statisztikai Hivatal, 164–174. o.
Dupka György–Horváth Sándor–Móricz Kálmán 1990. Sorsközösség. A kárpátaljai magyarok a 80-as évek végén. Ungvár, Kárpáti Kiadó.
Göncz Lajos 1995. A tannyelv hatása a tanulók személyiségfejlôdésére többnyelvû környezetben. In Kassai Ilona szerk. Kétnyelvûség és magyar nyelvhasználat. Budapest, MTA Nyelvtudományi Intézet, 65–81. o.
Elôírás 1996. A nyelvtörvény elôírásairól. Kárpáti Igaz Szó, 1996. július 23., 3. o.
Felhívás 1997. Az ungvári járási nemzetiségi iskolák ukránnyelv-tanárainak felhívása. Kárpátaljai Szemle, 1997/1., 5. o.
Gal, Susan 1991a. Kódváltás és öntudat az európai periférián. In Kontra Miklós szerk.: Tanulmányok a határainkon túli kétnyelvûségrôl. Budapest, Magyarságkutató Intézet, 123–157. o.
Gal, Susan 1991b. Mi a nyelvcsere és hogyan történik? Regio, 91/1., 66–76. o.
Göncz Lajos 1995. A tannyelv hatása a tanulók személyiségfejlôdésére többnyelvû környezetben. In Kassai Ilona szerk.: Kétnyelvûség és magyar nyelvhasználat. Budapest, MTA Nyelvtudományi Intézet, 65–81. o.
Grozdova, I. N. 1971. Etnokulturális folyamatok napjainkban a kárpátaljai magyarság körében. In Ortutay Gyula fôszerk.: Népi kultúra – népi társadalom. Az MTA Néprajzi Kutatócsoportjának évkönyve, V–VI., Budapest, Akadémiai Kiadó, 457–466. o.
Katona Lóránt 1963. Ukrán–magyar szótár. Budapest–Uzsgorod, Akadémiai Kiadó–Kárpátontúli Területi Kiadó.
Kiss Jenô 1994. Magyar anyanyelvûek – magyar nyelvhasználat. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó.
Kiss Jenô 1996. Társadalom és nyelvhasználat. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó.
Kocsis Károly és Kocsisné Hodosi Eszter 1992. Magyarok a határainkon túl a Kárpát-medencében. Budapest, Tankönyvkiadó.
Kontra Miklós 1994. Lizanec P. N.: A kárpátaljai magyar nyelvjárások atlasza, I. kötet. Magyar Tudomány, 94/3., 362–364. o.
Kontra Miklós 1996. Magyar nyelvhasználat határainkon túl. In Diószegi László szerk.: Magyarságkutatás 1995–96. Budapest, Teleki László Alapítvány, 113–123. o.
Kontra Miklós 1997. Kell-e félnünk a „kétnyelvû oktatástól”? Korunk, 1997/1., 75–79. o.
Kontra Miklós 1998. Jog, oktatás, nyelvészet és nyelvmûvelés. Kritika, 98/1., 20–22. o.
Kovács Elemér 1996. Így látjuk mi. A kárpátaljai magyarság értékrendje. Kárpátaljai Szemle, IV/6., 18–19. o.
Közlemény 1996. Közlemény a KMKSZ választmányának 1996. november 10-i beregvári ülésérôl. Kárpátaljai Szemle, 1996/8., 3. o.
Közlemény 1997. A Kárpátaljai Megyei Állami Közigazgatás Közoktatási Fôosztályának Közleménye a Kárpátaljai Magyar Pedagógusszövetségnek a Kárpáti Igaz Szó 1997. június 5-i számában megjelent tiltakozó nyilatkozatával kapcsolatban. Kárpáti Igaz Szó, 1997. június 14., 1. lap.
Lanstyák István 1995. Kétnyelvû egyén – kétnyelvû közösség – kétnyelvû iskola. In Identitásunk alapja az anyanyelvû oktatás. Érveink az ún. alternatív-kétnyelvû oktatással szemben. Pozsony, A Mécs László Alapítvány Kiskönyvtára, 7–20. o.
Lanstyák István 1996. Kinek (nem) jó a kétnyelvû oktatás? Irodalmi Szemle, 1996/5., 80–90. o.
Lesznyák Márta 1996. Kétnyelvûség és két tannyelvû oktatás. Magyar Pedagógia, 96/3., 217–230. o.
Lizanec P. N. 1992. A kárpátaljai magyar nyelvjárások atlasza, I. kötet. Budapest, Akadémiai Kiadó.
Lizanec P. N. 1996. A kárpátaljai magyar nyelvjárások atlasza, II. kötet. Ungvár, Patent Nyomdaipari Vállalat.
Lizanec, Petro és Horváth Katalin 1992. Ukrán nyelv kezdôknek. Ungvár, Ungvári Állami Egyetem Hungarológiai Központ.
Miller, J. 1994. Commonwealth of Independent States (CIS). In R. E. Asher et al eds. The Encyclopedia of Language and Linguistics, Oxford, New York, Seoul, Tokyo, Pergamon Press. 613–614. o.
Nyilatkozat 1996. A KMPSZ V. közgyûlésének nyilatkozata. Kárpátaljai Szemle, 1996/8., 8. o.
Orosz Ildikó 1992. Non scholae, sed vitae… In Extra Hungariam. A Hatodik Síp antológiája. Budapest–Ungvár, Hatodik Síp Könyvkiadó, 52–64. o.
Orosz Ildikó 1995. A magyar nyelvû oktatás esélyei Kárpátalján. Ungvár–Budapest, Intermix.
Orosz Ildikó–Csernicskó István 1999. The Hungarians in Transcarpathia. Budapest, Tinta Publishers.
Palkó István–Palkó Gyula: Magyar–ukrán, ukrán–magyar kisszótár. Ungvár, Tárogató Könyvek, 1997.
Phillipson, Robert–Rannut, Mark–Skutnabb-Kangas, Tove 1994. Introduction. In Skutnabb-Kangas, T., Phillipson, R. szerk.: Linguistic human rights: overcoming lingiustic discrimination. Berlin, Mouton de Gruyter, 1–22. o.
Phillipson, Robert–Skutnabb-Kangas, Tove 1997. Nyelvi jogok és jogsértések. Valóság, 97/1., 12–30. o.
Shamshur, Oleg and Izhevska, Tetiana 1994. Multilingual Education as a Factor of Inter-Ethnic Relations: The Case of the Ukraine. Current Issuses in Language in Society, Vol. 1., No 1., 29–39. o.
Skutnabb-Kangas, Tove 1997. Nyelv, oktatás és a kisebbségek. Budapest, Teleki László Alapítvány.
Szociológiai kutatás a kárpátaljai magyarság értékrendjérôl és a kisebbségi lét alapproblémáiról (Dokumentáció). Beregszász–Budapest, Spektrum Társadalomkutató Mûhely–Balázs Ferenc Intézet, I–II. kötet, 1995.
The Hague Recomendations Regarding the Education Rights of National Minorities  Explanatory Note. The Hague: Foundation on Inter-Ethnic Relations, October 1996.
Tóth Mihály 1996. Gondolatok az ukrajnai nemzetiségi kisebbségek jogairól. Kárpáti Igaz Szó, 1996. június 18., 4. o., június 25., 4. o.
Trudgill, Peter 1992. Introducing Language and Society. Penguin English.
Trudgill, Peter 1996. Az olvasókönyvek és a nyelvészeti ideológia – szociolingvisztikai nézôpontból. In Csernicskó István és Váradi Tamás szerk.: Kisebbségi magyar iskolai nyelvhasználat. Budapest, Tinta Könyvkiadó és Kiadványszerkesztô Bt., 1–10. o.
Trudgill, Peter 1997. Bevezetés a nyelv és társadalom tanulmányozásába. Szeged, JGYTF Kiadó.
de Varennes, Ferdinand 1993. Language and Freedom of Expression in International Law. Human Rights Quarterly, 16: 163–186. o.
Varga Béla 1994. Leonyidok párharca. Az ukrán elnökválasztás második fordulójában. Kárpátaljai Szemle, II/6., 5. o.
Irodalom
Állásfoglalás 1997a. A Kárpátaljai Magyar Pedagógusszövetség nyilatkozata. Kárpáti Igaz Szó, 1997. június 5., 3. o.
Állásfoglalás 1997b. A Magyar Értelmiségiek Kárpátaljai Közösségének Állásfoglalása az Oktatási Minisztérium Az ukrajnai nemzetiségi kisebbségek oktatási igényei kielégítésének konceptuális alapjai címû tervezetével kapcsolatban. Kárpáti Igaz Szó, 1997. június 5., 3. o.
Állásfoglalás 1997c. A KMPSZ elnökségének állásfoglalása A nemzeti-kisebbségi oktatás fejlesztésének koncepcionális alapjai címû tervezettel kapcsolatban. Kárpáti Igaz Szó, 1997. szeptember 27., 3. o.
Arel, Dominique 1995. Language Politics in Independent Ukraine. Towards One or Two State Languages. Nationalities Papers. Volume 23, No. 3, September 1995.
Bagu Balázs 1996a. Anyanyelvi oktatás Kárpátalján. In Csernicskó István és Váradi Tamás szerk.: Kisebbségi magyar iskolai nyelvhasználat. Tinta Könyvkiadó és Kiadványszerkesztô Bt., Budapest, 47–50. o.
Bagu Balázs 1996b. Magyar tannyelvû szakoktatás Kárpátalján. Közoktatás III/2., 8–9. o.
Balla D. Károly 1993. Kis(ebbségi) magyar skizofrénia. Galéria Kiadó, Ungvár–Budapest.
Balla D. Károly szerk. 1993. Mezsgyén állva. A kárpátaljai magyar értelmiség az ezredforduló küszöbén. Ungvár–Budapest, Galéria Kiadó.
Botlik József és Dupka György 1991. Ez hát a hon… Tények, adatok, dokumentumok a kárpátaljai magyarság életébôl 1918–1991. Budapest–Szeged, Mandátum–Universum.
Botlik József és Dupka György 1993. Magyarlakta települések ezredéve Kárpátalján. Ungvár–Budapest, Intermix.
Büky László 1994. Lizanec P. N.: A kárpátaljai magyar nyelvjárások atlasza. Magyar Nyelv, XC., 100–107. o.
Csanádi György 1996. Egy osztályra hat nyelvtankönyv. Ukránóra a Mikes Kelemenben. Kárpáti Igaz Szó, 1996. november 5., 6. o.
Csernicskó István 1995. A tannyelv szerepe az egy-, illetve kétnyelvûség kialakításában. Közoktatás, III/1., 6–7. o.
Csernicskó István 1998. A magyar nyelv Ukrajnában (Kárpátalján). Budapest, Osiris Kiadó.
Dupka György 1994. A magyarság számának, összetételének és településterületének változása Kárpátalján (1910-tôl napjainkig). In Kovacsics József szerk.: Magyarország nemzetiségeinek és a szomszédos államok magyarságának statisztikája (1910–1990). Budapest, Központi Statisztikai Hivatal, 164–174. o.
Dupka György–Horváth Sándor–Móricz Kálmán 1990. Sorsközösség. A kárpátaljai magyarok a 80-as évek végén. Ungvár, Kárpáti Kiadó.
Göncz Lajos 1995. A tannyelv hatása a tanulók személyiségfejlôdésére többnyelvû környezetben. In Kassai Ilona szerk. Kétnyelvûség és magyar nyelvhasználat. Budapest, MTA Nyelvtudományi Intézet, 65–81. o.
Elôírás 1996. A nyelvtörvény elôírásairól. Kárpáti Igaz Szó, 1996. július 23., 3. o.
Felhívás 1997. Az ungvári járási nemzetiségi iskolák ukránnyelv-tanárainak felhívása. Kárpátaljai Szemle, 1997/1., 5. o.
Gal, Susan 1991a. Kódváltás és öntudat az európai periférián. In Kontra Miklós szerk.: Tanulmányok a határainkon túli kétnyelvûségrôl. Budapest, Magyarságkutató Intézet, 123–157. o.
Gal, Susan 1991b. Mi a nyelvcsere és hogyan történik? Regio, 91/1., 66–76. o.
Göncz Lajos 1995. A tannyelv hatása a tanulók személyiségfejlôdésére többnyelvû környezetben. In Kassai Ilona szerk.: Kétnyelvûség és magyar nyelvhasználat. Budapest, MTA Nyelvtudományi Intézet, 65–81. o.
Grozdova, I. N. 1971. Etnokulturális folyamatok napjainkban a kárpátaljai magyarság körében. In Ortutay Gyula fôszerk.: Népi kultúra – népi társadalom. Az MTA Néprajzi Kutatócsoportjának évkönyve, V–VI., Budapest, Akadémiai Kiadó, 457–466. o.
Katona Lóránt 1963. Ukrán–magyar szótár. Budapest–Uzsgorod, Akadémiai Kiadó–Kárpátontúli Területi Kiadó.
Kiss Jenô 1994. Magyar anyanyelvûek – magyar nyelvhasználat. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó.
Kiss Jenô 1996. Társadalom és nyelvhasználat. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó.
Kocsis Károly és Kocsisné Hodosi Eszter 1992. Magyarok a határainkon túl a Kárpát-medencében. Budapest, Tankönyvkiadó.
Kontra Miklós 1994. Lizanec P. N.: A kárpátaljai magyar nyelvjárások atlasza, I. kötet. Magyar Tudomány, 94/3., 362–364. o.
Kontra Miklós 1996. Magyar nyelvhasználat határainkon túl. In Diószegi László szerk.: Magyarságkutatás 1995–96. Budapest, Teleki László Alapítvány, 113–123. o.
Kontra Miklós 1997. Kell-e félnünk a „kétnyelvû oktatástól”? Korunk, 1997/1., 75–79. o.
Kontra Miklós 1998. Jog, oktatás, nyelvészet és nyelvmûvelés. Kritika, 98/1., 20–22. o.
Kovács Elemér 1996. Így látjuk mi. A kárpátaljai magyarság értékrendje. Kárpátaljai Szemle, IV/6., 18–19. o.
Közlemény 1996. Közlemény a KMKSZ választmányának 1996. november 10-i beregvári ülésérôl. Kárpátaljai Szemle, 1996/8., 3. o.
Közlemény 1997. A Kárpátaljai Megyei Állami Közigazgatás Közoktatási Fôosztályának Közleménye a Kárpátaljai Magyar Pedagógusszövetségnek a Kárpáti Igaz Szó 1997. június 5-i számában megjelent tiltakozó nyilatkozatával kapcsolatban. Kárpáti Igaz Szó, 1997. június 14., 1. lap.
Lanstyák István 1995. Kétnyelvû egyén – kétnyelvû közösség – kétnyelvû iskola. In Identitásunk alapja az anyanyelvû oktatás. Érveink az ún. alternatív-kétnyelvû oktatással szemben. Pozsony, A Mécs László Alapítvány Kiskönyvtára, 7–20. o.
Lanstyák István 1996. Kinek (nem) jó a kétnyelvû oktatás? Irodalmi Szemle, 1996/5., 80–90. o.
Lesznyák Márta 1996. Kétnyelvûség és két tannyelvû oktatás. Magyar Pedagógia, 96/3., 217–230. o.
Lizanec P. N. 1992. A kárpátaljai magyar nyelvjárások atlasza, I. kötet. Budapest, Akadémiai Kiadó.
Lizanec P. N. 1996. A kárpátaljai magyar nyelvjárások atlasza, II. kötet. Ungvár, Patent Nyomdaipari Vállalat.
Lizanec, Petro és Horváth Katalin 1992. Ukrán nyelv kezdôknek. Ungvár, Ungvári Állami Egyetem Hungarológiai Központ.
Miller, J. 1994. Commonwealth of Independent States (CIS). In R. E. Asher et al eds. The Encyclopedia of Language and Linguistics, Oxford, New York, Seoul, Tokyo, Pergamon Press. 613–614. o.
Nyilatkozat 1996. A KMPSZ V. közgyûlésének nyilatkozata. Kárpátaljai Szemle, 1996/8., 8. o.
Orosz Ildikó 1992. Non scholae, sed vitae… In Extra Hungariam. A Hatodik Síp antológiája. Budapest–Ungvár, Hatodik Síp Könyvkiadó, 52–64. o.
Orosz Ildikó 1995. A magyar nyelvû oktatás esélyei Kárpátalján. Ungvár–Budapest, Intermix.
Orosz Ildikó–Csernicskó István 1999. The Hungarians in Transcarpathia. Budapest, Tinta Publishers.
Palkó István–Palkó Gyula: Magyar–ukrán, ukrán–magyar kisszótár. Ungvár, Tárogató Könyvek, 1997.
Phillipson, Robert–Rannut, Mark–Skutnabb-Kangas, Tove 1994. Introduction. In Skutnabb-Kangas, T., Phillipson, R. szerk.: Linguistic human rights: overcoming lingiustic discrimination. Berlin, Mouton de Gruyter, 1–22. o.
Phillipson, Robert–Skutnabb-Kangas, Tove 1997. Nyelvi jogok és jogsértések. Valóság, 97/1., 12–30. o.
Shamshur, Oleg and Izhevska, Tetiana 1994. Multilingual Education as a Factor of Inter-Ethnic Relations: The Case of the Ukraine. Current Issuses in Language in Society, Vol. 1., No 1., 29–39. o.
Skutnabb-Kangas, Tove 1997. Nyelv, oktatás és a kisebbségek. Budapest, Teleki László Alapítvány.
Szociológiai kutatás a kárpátaljai magyarság értékrendjérôl és a kisebbségi lét alapproblémáiról (Dokumentáció). Beregszász–Budapest, Spektrum Társadalomkutató Mûhely–Balázs Ferenc Intézet, I–II. kötet, 1995.
The Hague Recomendations Regarding the Education Rights of National Minorities  Explanatory Note. The Hague: Foundation on Inter-Ethnic Relations, October 1996.
Tóth Mihály 1996. Gondolatok az ukrajnai nemzetiségi kisebbségek jogairól. Kárpáti Igaz Szó, 1996. június 18., 4. o., június 25., 4. o.
Trudgill, Peter 1992. Introducing Language and Society. Penguin English.
Trudgill, Peter 1996. Az olvasókönyvek és a nyelvészeti ideológia – szociolingvisztikai nézôpontból. In Csernicskó István és Váradi Tamás szerk.: Kisebbségi magyar iskolai nyelvhasználat. Budapest, Tinta Könyvkiadó és Kiadványszerkesztô Bt., 1–10. o.
Trudgill, Peter 1997. Bevezetés a nyelv és társadalom tanulmányozásába. Szeged, JGYTF Kiadó.
de Varennes, Ferdinand 1993. Language and Freedom of Expression in International Law. Human Rights Quarterly, 16: 163–186. o.
Varga Béla 1994. Leonyidok párharca. Az ukrán elnökválasztás második fordulójában. Kárpátaljai Szemle, II/6., 5. o.

Jegyzetek

1 L. Wardhaugh 1995: 311., Phillipson–Skutnabb-Kangas 1997: 25., Skutnabb-Kangas 1997: 6., Trudgill 1992: 44., 1997: 59–60. o. Az írás korábbi változataihoz fûzött megjegyzéseiért és tanácsaiért köszönet illeti Beregszászi Anikót, Lanstyák Istvánt, Kontra Miklóst és Sándor Klárát. A tanulmányban kifejtetteket részletesebben lásd Csernicskó (1998)-ban és Orosz–Csernicskó (1999)-ben.
2 Vö. „Az orosz nyelv nem számít az SZSZKSZ kötelezô államnyelvének. Mint ismeretes, az SZSZKSZ-nek nincs államnyelve (Deserijev 1966, 68).
3 A Szovjetunió fennállása idején az Ukrán SZSZK lakosai közül csak azok számára volt kötelezô az ukrán nyelv tanulása, akik ukrán tannyelvû iskolába jártak. Az 1989/1990-es tanévben az krajnai iskolák 73,6 százaléka ukrán tannyelvû volt, ám a tanulóknak mindössze 44,8 százaléka járt ukrán egy tannyelvû iskolába. Az 1990/1991-es tanévben az iskolák 73,5 százalékában volt az ukrán az egyetlen tannyelv, s a beiskolázottak 44,7 százaléka járt ilyen iskolába. Ugyanakkor viszont 1989/90-ben a tanulók 46,5 százaléka, 1990/91-ben 40,7 százaléka olyan iskolát látogatott, amelynek a tannyelve az orosz volt. Azaz az 1989/90-es tanévben az ukrajnai iskolások 55,2 százaléka számára nem feltétlenül volt kötelezô az ukrán nyelv tanulása, s az iskolások 8,7 százaléka (akik nem orosz és nem ukrán tannyelvû iskolába jártak) egészen biztosan nem tanult ukránul. Az ukrán egy tannyelvû iskolába járók 44,8 százalékos, illetve az orosz egy tannyelvûbe járók 46,5 százalékos aránya az 1989/90-es tanévben fôként akkor tûnik különösen érdekesnek, ha figyelembe vesszük, hogy az 1989. évi népszámlálási adatok alapján a köztársaság lakosainak 72,7 százaléka volt ukrán, 22,1 százaléka orosz nemzetiségû. Ez azt jelenti, hogy az ukrán nemzetiségûek közel egynegyede nem ukrán, hanem orosz iskolába járt (vö. Arel 1995: 604.). Kárpátalján is az országoshoz hasonló volt a helyzet. A kártpátaljai iskolák 81 százaléka ukrán tannyelvû volt az 1989/1990-es tanévben, és a beiskolázottak 81 százaléka ukrán tannyelvû osztályba járt, s ez az arány némileg meghaladja az ukránok arányát a területen belül. Orosz tannyelvû osztályba viszont a tanulók 8,1 százaléka járt, ez az arány pedig  kétszerese az orosz nemzetiségûek arányának Kárpátalján
(vö. Orosz 1995, 14, 16, Csernicskó 1998, 24–33).
4 I. m. 12–13. o.
5 A népszámlálás önbevallásra alapuló adatai szerint tehát Kárpátalján jelentôsen több volt a magyar–orosz, mint a magyar–ukrán kétnyelvûek száma, ami valószínûleg az orosz nyelv kötelezô oktatásának és presztízsének tudható be.
6 Vö. Kontra 1996. A kérdôívben így szólt a kérdés: Milyen szinten beszéli Ön a következô nyelveket? Az adatközlôknek a következô lehetôségeket adtunk meg a kérdôívben magyar, orosz és ukrán nyelvtudás értékelésére: anyanyelvi szinten; nagyon jól; jól; alig néhány szót; nem beszélek, csak értek; sehogy. L. még Csernicskó 1998, 173–175.
7 A nyelvtörvény szövegét magyarul közli Botlik–Dupka (1993, 289–293).
8 A hivatalos magyar fordítás szerint: „Ukrajnában az állami nyelv az ukrán.” (Ukrajna Alkotmánya, 6. o.) L. még Kárpáti Igaz Szó, 1996. július 27., 5–12. o.
9 A Petro Lizanec és Horváth Katalin (1992) által összeállított Ukrán nyelv kezdôknek címû kiadvány esetleg a felsôbb osztályokban, még inkább a középiskolában használható jobb híján, hisz céljait tekintve sem az iskolák számára készült.
10 A nevezett szótár: P. Csucska, O. Rot, J. Szák: Magyar–ukrán szótár. Budapest–Ungvár, Akadémiai Kiadó–Kárpátontúli Területi Kiadó, 1961.
11 Palkó István–Palkó Gyula: Magyar–ukrán, ukrán–magyar kisszótár. Ungvár, Tárogató Könyvek, 1997.
12 Vö. Csanádi 1996. A Beregszászi járás Ukrajna egyetlen magyar többségû járása, itt a leginkább összefüggô a magyar településterület, s nyilvánvaló, hogy itt van a legkevésbé alkalma a magyar gyerekeknek ukrán nyelvi környezetben elsajátítani az államnyelvet, tehát az iskolai nyelvoktatás szerepe is itt a legnagyobb.
13  Phillipson, Rannut és Skutnabb-Kangas (1994), vö. The Hague Recomendation Regarding the Education Rights of National Minorities Explanatory Note, 12. cikk, 7. o.
14 Az Ukrán Oktatásügyi Minisztérium 1993-as rendelete, amely szerint tovább már nem kötelezô oktatni az orosz nyelvet az ukrajnai iskolákban, ellentmond a nyelvtörvény 27. cikkelyének, amely szerint az ukrán és az orosz nyelvet egyaránt kötelezô oktatni az általános iskolákban (vö. Arel 1995, 610). Igaz, a nyelvtörvényt még a Szovjetunió fennállása idején, 1989-ben fogadták el, de az is tény, hogy máig is hatályos.
15 Az 1995/1996-os tanévre vonatkozóan az Ukrán Oktatásügyi Minisztérium 1996. január 29-i, 21. sz. (az ukrajnai felsôoktatási intézményekbe való felvétel rendjérôl szóló) rendeletének 13. pontja kimondja, hogy az ukrán nyelvbôl osztályozott végzôsök kötelezôen felvételi vizsgát tesznek (fogalmazás vagy tollbamondás formájában) ukrán nyelvbôl. Az ukrán nyelvbôl nem osztályozott tanulók abból a tárgyból tesznek felvételi vizsgát, amelybôl osztályzatot tartalmaz a középfokú végzettséget igazoló dokumentum. Ugyanez a minisztérium az 1995. február 2-i, 26. sz., az érettségi vizsgákról szóló rendelete IV. fejezetének 4.14. pontjában kimondja, hogy az érettségi bizonyítvány mellékletében kötelezô feltüntetni a tantervben szereplô valamennyi tantárgy osztályzatát. A 4.19. pont pedig arról rendelkezik, hogy a nem a fenti követelmények szerint kiállított okmányok érvénytelennek tekintendôk (Felhívás, 1997).
 Az ukrán nyelv pedig szerepel a tantervekben.
 Végül Ukrajna Oktatásügyi Minisztériuma 1996. május 16-án újabb rendeletet adott ki (I/9-210. számmal), amely szerint engedélyezi, hogy azon nemzetiségi iskolák, amelyek mindössze 450 órában oktatták az ukrán nyelvet, az érettségi bizonyítványokban ne osztályozzák a tanulókat, hanem azt írják, hogy tanulta az ukránt. A minisztériumi rendeletet Kárpátaljára vonatkoztatva a megyei tanügyi fôosztály vezetôje, Vaszil Roszul 468. sz. rendeletével megerôsítette (vö. Kárpáti Igaz Szó, 1996. augusztus 3., 4. o., illetve augusztus 17., 4. o.).
16 Kárpáti Igaz Szó, 1997. április 15., Népszabadság, 1997. április 15., április 24., Beregi Hírlap, 1997. április 24.
17 Népszabadság, 1997. április 24.
18 Kárpáti Igaz Szó, 1997. május 31.
19 Kárpáti Igaz Szó, 1997. június 3.
20 Vö. Skutnabb-Kangas 1997, 25, Göncz 1995, 68, Lesznyák 1996, 26, Kontra 1997, 77. A kétnyelvû oktatás nem minden típusa eredményez egynyelvûséget a többség nyelvén, és nem minden esetben vezet asszimilációhoz. A kétnyelvû oktatás eredményeit minden esetben meghatározzák az oktatás céljai és módszerei. Errôl részletesebben lásd Göncz (1995), Csernicskó (1995), Lanstyák (1995, 1996), Kontra (1997).
21 Magyar Napló, 1996. október, 47–52. o.
22 A frissen bejegyzett nem állami, hanem alapítványi Kárpátaljai Magyar Tanárképzô Fôiskolát kivéve, ahol tanítói, angol–földrajz, angol–történelem és történelem–földrajz szakon folyik képzés.
23 A tantárgy minden szakon való bevezetése egyértelmû nyelvtervezési lépés: a nyelvtörvénynek és az alkotmánynak megfelelôen az ukrán nyelvet kell az államigazgatás és hivatali érintkezés nyelvévé tenni, ám ehhez elôbb fel kell éleszteni az ukrán hivatali nyelvet, elsôsorban az értelmiség körében.
24 Vö. Kovács 1996. Egy a kárpátaljai magyar értelmiségieket megszólaltató, azonos szempontok alapján készült interjúkat tartalmazó kötet mélyinterjúiból is az cseng ki, hogy a kárpátaljai magyar értelmiség nem érzi hazájának Ukrajnát (vö. Balla szerk. 1993).
25 A már többször említett szociolingvisztikai vizsgálat során azt a kérdést is feltettük az adatközlôknek, hogy ha valaki csak ukránul/magyarul/oroszul tud Kárpátalján, az a) könnyen boldogul, b) lehetnek nehézségei, c) nehezen boldogul. Annak ellenére, hogy Kárpátalján belül az ukránok vannak jelentôs többségben, illetve hogy az ukrán államnyelvi státusú, a 144 válaszadó 61,5 százaléka úgy vélte, hogy aki csak oroszul tud Kárpátalján, az könnyen boldogul, arra a kérdésre viszont, hogy hogyan boldogul Kárpátalján az, aki csak ukránul tud, a megkérdezetteknek csak 59,4 százaléka felelte azt, hogy könnyen. Igaz, senki sem vélte úgy, hogy a csak ukránul beszélôk nehezen boldogulnak Kárpátalján, a csak oroszul beszélôk ellenben az adatközlôk 2,8 százaléka szerint nehezen boldogulnak. De még így is úgy tûnik, hogy a kárpátaljai magyarság körében az orosz nyelv presztízse máig valamivel magasabb, mint az ukráné. ( Ha valaki csak magyarul tud Kárpátalján, hogyan boldogul? kérdésre adott válaszok: könnyen boldogul – 0 százalék, lehetnek nehézségei – 49,7 százalék, nehezen boldogul – 50,3 százalék.)
26 Kárpátaljai Szemle, 1997/1.
27 Közoktatás, 1996/3., 10–11. o.
28 Skutnabb-Kangas 1997, 65).
29 Phillipson–Skutnabb-Kangas 1997. 25.

http://www.c3.hu/scripta