A bizalom meginog

Magyarország és Lengyelország a kommunizmus összeomlását késedelem nélkül a saját hasznára fordította. Románia erre egy véres forradalom nyomán sem bizonyult képesnek. Igaz, a forradalom még remekül bevált. Talán túlságosan is remekül. Olyannyira, hogy a legremekebb mesterfogásokat
(a halottak számának drámai „túlteljesítését”, a sebtében megalkotott „dokumentumokat”, a „terroristákkal” folytatott „polgárháborút” stb) már a nyugati sajtó sem tudta megbocsátani. S attól kezdve egymást érik a szerencsétlenségek.
A gazdasági helyzet fokozatosan romlik. A fiatalok tömegével menekülnek az országból. A román származást a világ lassan a romával mossa össze. Még a nemesebb szándékok (lásd Arad) is folyton visszájukra fordulnak. Minden, amit helyzetünk javítására kieszelünk, csak a világ gyanakvását fokozza. Az is a csôdöt növeli, ami korábban még az ország jó hírét öregbítette volna.
Az Európai Unió nemrégen azt a Radu Vasile által küldött levelet, mely Románia gazdasági reformokra vonatkozó ígéreteit tartalmazta, az uniós szokásrendtôl eltérôen az ország elnökével is aláíratta, hátha úgy megbízhat a román ígéretekben (épp Arad után vagyunk, amikor Vasile leplezetlenül átlátszó ürüggyel lemondja az Orbán Viktorral való találkozót). S újabban mintha már ezzel sem érné be, valamiféle gazdasági gyámság alá szeretne helyezni bennünket. Hogy miért, érthetô. A román kormány a Valutaalap ajánlásainak fittyet hányva az ország – Nyugaton katasztrofálisnak tartott – gazdasági helyzete ellenére is több mint kétszeresére növelte a katonák és a rendôrök fizetését (ami ismét csak érthetô, hiszen három esztendô sorozatos balfogásai után az össznépi elégedetlenséggel szemben hovatovább csak bennük lehet reménye). A kis jövedelmû családok számára is kénytelen volt soron kívüli fûtéspótlékot kiutalni, hisz a hideg beálltakor egész városok maradtak fûtés, sôt ivóvíz nélkül. A gazdaság jövôje szempontjából mindkét intézkedés csupán a betegség tüneteit enyhíti, a beteg állapotát bizonyosan tovább rontja. S mert a Valutaalap csak a gazdaság átalakítására folyósíthat kölcsönöket, az idénre esedékes kölcsönt már csak jövôre kaphatjuk meg (ha megkapjuk még egyáltalán).
S vele veszhet el újabb 400 millió dollár értékû európai uniós támogatás is.

Kommunista piacgazdaság

Sokan már közvetlenül az 1996-os választási gyôzelmet követôen figyelmeztettek rá, hogy az új román hatalomnak a – már akkor rendkívül súlyos – gazdasági helyzet következtében – nem igazán jók a túlélési esélyei. Amit úgy kellett érteni, hogy az új hatalom, bármily sokat tesz is az ország gazdaságának normalizálásáért, nem hozhat látványos fordulatot, s ezért még a választási ciklus vége elôtt kénytelen lesz visszalépni a hatalomból. Arra, hogy – elôdeihez hasonlóan – az új kormányzat sem a gyors és radikális gazdasági átalakítást, hanem a mindenáron való túlélést tekinti majd feladatának, a legpesszimistábbak sem számítottak.
1999-ben az RMDSZ-t is tömörítô demokratikus pártkoalíció kormányzásának harmadik esztendejében az ország gazdaságának 85 százaléka még mindig állami kézben van, azaz a gazdaság szerkezetét tekintve Románia még mindig szocialista állam (a szándékosan sarkított megfogalmazás Emil Constantinescu államfôtôl származik). A gazdaság minden ágában az állami monopóliumok diktálnak. Valóságos piaci verseny sehol sem alakulhatott ki. A lakosság létfeltételeit legközvetlenebbül érintô területeken, az áramszolgáltatásban, a fûtôanyag-ellátásban, a hôszolgáltatásban, az építôanyag-iparban, a vasúti szállításban, sôt még az élelmiszeripar kulcsfontosságú területein is az állami nagyvállalatok diktálják az árakat, s ily módon a gazdaságtalan termelés, a szervezetlenség, a korszerûtlen technológiák összes veszteségét a fogyasztóra háríthatják át.
A jelenségnek hosszú távon nem is lehetett más következménye, mint a fizetôképes kereslet folyamatos romlása. Az emberek pedig ott „takarékoskodtak”, ahol tudtak. A lakbérnél, a víznél, a fûtési költségeknél. Egyszerûen nem fizettek. Ez – egy piacgazdaságban – a szolgáltatások fokozatos beszüntetését vonta volna maga után. Romániában azonban az állam nem merte vállalni a következményeket. A román munkást ugyanis kisgyerekkora óta arra szocializálták, hogy ôt, a szocialista nemzetállam polgárát – pusztán a nemzethez való tartozás jogán – meg kell illetniük a „tisztességes” (azaz szerfelett szerény, de államilag garantált) létfeltételeknek. A adósságok így horribilisekké növekedhettek. A nagyvállalatok privatizációjának elmaradása miatt a „szocialista” ipar továbbra is raktárra termelt, drága és rossz minôségû, reménytelenül eladhatatlan termékhalmok lepték el a gyárak udvarait is. Fizetni tehát ôk sem tudtak. Az állam csaknem egy évtizeden át állta a cechet. Az eredményt persze már ekkor borítékolni lehetett volna: a „prosperitást” az állam csak úgy tarthatja fönn, ha mind jobban eladósodik. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a rendszer önnön tartalékait is felélte, a körbetartozások nem írhatók jóvá, az adósságfolyondár a gazdaság egészét megfojtással fenyegeti.
Elviselhetô külföldi kölcsönökhöz jutni ebben a helyzetben lehetetlen.
Az egyetlen járható utat a külföldi beruházások jelenthetnék.

Nemzeti fóbiák

A külföldi beruházó azonban a román politikus és átlagember, sôt az értelmiség egy jelentôs része számára is vörös posztó volt. A Nyugat már a Ceausescu-rendszer utolsó esztendeiben is állandó kritikával illette a román belpolitikát, folytonosan megpróbált beleszólni az ország belügyeibe. Ezt egyetlen hatalmi önkényre berendezkedett társadalom sem szereti. Különösen akkor nem, ha a hatalmi önkényt nemzetidegen társadalmi csoportok, nyelvi, vallási, etnikai kisebbségek, kozmopolita értelmiségiek, vagyonukat visszakövetelô „idegenek” megrendszabályozásának szükségességére hivatkozva a legfôbb nemzeti érdekként lehet feltüntetni. A külföldi így vált románellenes összeesküvôvé, aki a magyar „Sörös György” zsoldjában áll. (A román nacionalista sajtó, hogy a magyar származást azok számára is félreérthetetlenné tegye, akik soha nem is hallottak felôle, konokul e román ábécébôl hiányzó betûkkel keresztelte át George Sorost.)
A 90-es évek elején, Iliescu hatalmának védelmében husángokkal felfegyverzett Zsil-völgyi bányászok özönlötték el a fôvárost. (A látogatás „elsô bányászdúlás” néven maradt fenn a közösségi emlékezetben.) Ellenzéki szerkesztôségeket, egyetemi laboratóriumokat, az Iliescu-hatalommal szemben álló pártvezérek otthonait forgatták fel, „kozmopolita kinézetû” járókelôket ütlegeltek. Az ô kedvenc jelszavuk is ez volt: „A haza nem áru.” A mélyen hazafias gondolatra kedves napilapjaikban akadtak rá. Az utcai jelszavakat a parlament kormányzó pártjainak képviselôi – öblös pátosszal – még túl is harsogták. Egy-két értelmiségi réteglap „deviáns” publicistáján kívül alig akadt, aki megkongatta volna a vészharangot. Évekbe tellett, amíg Iliescu és társai belátták, hogy a külföldi beruházó – bármennyire ellenszenves is számukra – az ország egyetlen reménye. Ekkor azonban, 1996 táján döbbenettel kellett tapasztalniuk, hogy a „haza” egyáltalán nem kelendô. Egészen pontosan a külföldiek, köztük a „haza” elrablására szakosodott magyarországiak is, csak azt lennének hajlandóak megvásárolni, ami amúgy is mûködôképes. Az energiafaló, elavult gyáróriásokért nemhogy nem tolonganak a befektetôk, még csak érdeklôdô sem igen akad.
S ami még rosszabb, egy része azoknak is, akik beruháztak, egy idô után kénytelen volt szedni a sátorfáját. A bizalmatlanság, a kaotikus törvénykezés, a korrupció rekordidô alatt kedvüket szegte.

Az alagút vége?

1886 ôszén – sokak számára váratlanul – gyôzött a Demokratikus Konvenció. Kiderült, hogy a mélyben nem sejtett változások érlelôdnek. Az új kormányban az RMDSZ is helyet kapott. Sokan véltük úgy: felderengett az alagút vége. Az új politikai garnitúra minden tagja fennen hirdette: a gazdaság átalakítása nem tûr halasztást. A lehetô leggyorsabban el kell kezdeni a privatizációt. A román államnak be kell látnia: nincs abban a helyzetben, hogy maga diktálhassa a feltételeket. Minden esetben el kell fogadnia a piac ítéletét. Az eladhatatlan vállalatokat pedig fel kell számolni. Már az is hatalmas nyereség, ha az általuk „termelt” hihetetlen veszteségektôl megszabadulhat.
Csakhogy rövidesen kiderült: a román ipar olyan politikai gyom, mely gyakorlatilag kiirthatatlan. Ceausescu és elôdei annak idején közelrôl sem gazdaságossági vagy (legalább) gyakorlatias szempontok alapján szórták tele az országot iparvállalatokkal. Bevallott céljuk az ország „arányos” gazdasági fejlesztése, az etnikai „egyensúly” kialakítása, a nemzeti homogenizálás és egyéb, önmagukban is valóságidegen eszmék és eszmények „életbe ültetése” volt.
Ehhez az iparszerkezethez hozzányúlni a kínkeservesen elért nemzeti vívmányok alapjainak megbolygatásával lett volna egyenértékû. Erre pedig – mint utólag kiderült – a koalíció RMDSZ-szel szövetségben kormányzó pártjai sincsenek fölkészülve. A választók a változásra szavaztak, csak azt nem tudta senki, mit és hogyan kéne, illetve lehetne megváltoztatni.
Az elsô baljóslatú jelek kulturális vonatkozásban jelentkeztek. A koalíciós szerzôdésben a szövetségesek a romániai magyarságnak az ötvenes évek végén megszüntetett magyar tannyelvû egyetem visszaállítását, az anyanyelv nyilvános használatának jogát, a helyhatósági törvény korszerûsítését, a kommunista kormányzat által elkobzott felekezeti és intézményi vagyon visszaszolgáltatását ígérték.
Ezeket a követeléseket az RMDSZ nyomására a magyar kormányok is támogatták. Horn Gyula, hogy az egyetem kérdését dûlôre vihesse, még a kolozsvári helyszínrôl is hajlandó lett volna lemondani. De hiába jelezte a nemzetközi környezet, hogy megelégedéssel venné tudomásul a magyar kisebbséggel, illetve a Magyarországgal való kiegyezést, a döntô pillanatokban maguk a koalíciós partnerek is visszaléptek.
Késôbb az is kiderült, hogy a kisebbségi kérdés kezelésében mutatkozó bizonytalanságok és következetlenségek közelrôl sem esetlegesek, egy átfogóbb mentális rendszer következményei.
A közvélemény egyszerûen nem tudta feldolgozni az élményt, hogy a hosszú évtizedeken át oly hatásos receptek egyszerre hatástalanokká váltak. Az a generáció, mely megélte és magától értetôdônek fogadta el a Ceausescu-rendszer „világra szóló” sikereit, a Románia iránti rokonszenvet és lelkesedést, egyszerûen nem gondolhatott másra, mint arra, hogy a baj a járt út feladásában rejlik. Az útéban, melyet élete végén maga Ceausescu is mintha felhagyott volna. Arra, hogy a bajok igazi oka a nacionalizmusban, a román állam ideológiai alapjaiban rejlene, nem is gondolhattak, hiszen ezt az ideológiát évtizedeken át elképzelhetetlen volt még csak bírálni is, nemhogy megkérdôjelezni.
A modern román nemzetállam egész ideológiáját egy tudományos vonatkozásban szerfelett kérdéses, de csaknem egy századon át fôvesztés terhe alatt megkérdôjelezhetetlen teóriának, az ún. kontinuitáselméletnek köszönhette. Erdélyt 1919-ben demokratikusan, a magyar kisebbség egyenjogúságának fenntartásával is Romániához lehetett volna csatolni. Csakhogy a svájci típusú nemzeti pluralizmus helyett az új állam politikai és értelmiségi elitje a francia típusú nemzeti kizárólagosság, a nemzetállam alternatívája mellett döntött, ezt pedig – mivel Erdély és Kelet-Közép-Európa realitásaival gyökeresen szemben állt – csupán a kontinuitás mítoszára lehetett – elvileg legalábbis – fölépíteni.
Az ideológia megalkotói leplezetlen cinizmussal vallották: igaz az, ami a nemzetnek (értsd: a nemzetállamnak) hasznára van. Jöjjön létre az állam, késôbb teljesen mindegy lesz majd, hogy hogyan jött létre.
Nem lett mindegy. A társadalomra az ideológiai nyomásgyakorlás minden eszközével, végsô esetben akár erôszakkal is rákényszerített hazugságok olyan mély nyomokat hagytak a társadalom értékstruktúrájában, melyek – ez mára már nyilvánvaló – magát a társadalmat teszik mûködésképtelenné. A társadalom rendjét ugyanis, a köztudatba mélyen beivódott társadalomtudományi elôítélettel ellentétben, nem a rendôrség, az igazságszolgáltatás, a hadsereg, hanem a társadalmi, gazdasági és kulturális értékek szabályozzák. Az elôbbiek csupán a többé-kevésbé deviáns viselkedésmódok korlátozására, illetve a vitás kérdések rendezésére szolgálnak.
Az ideológiai konstrukcióknak a valósággal való következetes összekeverése a politikai elitet és az értelmiség nagyon jelentôs részét képtelenné tette a realitásokhoz való alkalmazkodásra. Annak, aki Romániában érvényesülni vagy akár csak beilleszkedni szeretett volna, a nemzetállami eszmerendszert nemcsak elfogadnia kellett (feltétel nélkül!), de harsányan hirdetnie is. A román átlagértelmiségi és a román politikus ma is úgy érzi, ha ezt az értékrendszert feladja, kicsúszik lába alól a talaj. El fogja veszíteni mindazt, amit ôsei oly keservesen, oly sok „hôsi áldozattal” megszereztek.
„Kézenfekvô” volt tehát: a baj okai nem a nacionalizmusban rejlenek, hanem abban, hogy az új kormányzat, az új rendszer nem eléggé nacionalista. A ’89 után adagolt „még több” nacionalizmus azonban „érthetetlen módon” csak tovább növelte a bajt.
A megzavarodott közvélemény ’95 táján fokozatosan kettéhasadt, s az álláspontok közti szakadék mind áthidalhatatlanabbá mélyült. Mind többen döbbentek rá, hogy a betegséget maga a gyógyszer okozza.
Az 1996-os változások ebben a vonatkozásban valóban radikális fordulatot hoztak. A közélet mind nagyobb területeirôl tûnt el a leplezetlenül elfogult, primitíven nacionalista hang. A PRO TV-t követôen az RTV 1 mûsoraiból is eltûnt a nyílt kisebbségellenesség. Az értelmiségi elit egy része mind nyíltabban szolidaritást vállalt a kisebbségekkel, és fenntartások nélkül azonosult az európai értékrenddel. A 22 és a Dilema címû értelmiségi réteglapok mellett a frissen alapított Curentul címû napilap a Magyar Hírlap hetedik oldalához hasonló véleményoldalt rendszeresített, melyen magyarok is rendszeresen megszólalhattak. Ezeken az oldalakon derült ki, hogy a konzekvensen demokratikus magyar és román álláspont nemcsak közeledhet egymáshoz, de alapvetô kérdésekben (még nemzetiekben is) átfedheti egymást.
Egyre gyakoribbakká váltak az ország föderalizálását ésszerûnek tekintô, az európai integráció mélyebb konzekvenciáit is belsô meggyôzôdéssel vállaló hangok.
Ezzel egyidejûleg azonban sokakat még inkább hatalmába kerített a meggyôzôdés, hogy a nacionalista dózist kell – most már drasztikusan – növelni. Ami azonban ennél is súlyosabb: a drogról azok sem mindig tudtak lemondani, akik jobbára már felismerték, ez utóbbi a kór igazi okozója.
A kisebbségi kérdés lakmuszpapír volt csupán.
A folyamat egyéb vonatkozásokban is azonos játékszabályok szerint zajlott. Az elszánt, logikus, átgondoltnak tûnô szándéknyilatkozatokat, a közvélemény elsô nacionalista reakciói láttán, elbizonytalanodás, a halogatás, s ha már semmi kiút nem maradt, a felemás vagy félresikerült megoldások követték. A privatizációra, illetve felszámolásra kijelölt vállalatok listáját, melyrôl a kormányzat felelôs vezetôi kijelentették, hogy semmiképpen sem képezheti alku tárgyát, alig néhány nappal a nyilvánosságra hozatal után elkezdték módosítgatni. Kiderült: a nacionalista típusú érvekkel szemben a kormányzatnak sincsenek elfogadható ellenérvei. A nacionalista értékrend kulcsfontosságú fogalmai számukra is megkérdôjelezhetetlenek. Az elkerülhetetlen intézkedésekre kivétel nélkül mindig csak akkor került sor, amikor már jóvátehetetlenül késô volt.

A nagy menetelés

A legnagyobb megrázkódtatást – 1999 tavaszán – a Zsil-völgyi bányák tervezett bezárása körüli konfliktus váltotta ki.
A bányászok vérszemet kaptak attól, hogy korábban több vállalatnak is sikerült visszavonatnia a kormányzati döntést, úgy határoztak, hogy ismét – immár harmadszor is – elindulnak Bukarest ellen.
A sztrájknak és az esetleges újabb bányászdúlásnak természetesen semmiféle racionális alapja nem volt. A bányászok követelései teljesíthetetlenek voltak, s akkor is azok maradtak volna, ha a bányászoknak sikerül megbuktatniuk a kormányt, megállítaniuk a reformfolyamatot, az országra kényszeríteniük akaratukat.
Románia a négy évtizedes kommunista uralom és az egy évtizedes (sok szempontból az elôbbinél is katasztrofálisabb) posztkommunista rablógazdálkodás után már nem volt abban a helyzetben, hogy évente milliárdokkal szanáljon egy olyan társadalmi csoportot, mely a gazdaság egészének alakulása szempontjából elveszítette korábbi jelentôségét, s fokozatosan a gazdaság és a társadalom perifériájára sodródott.
A bányászok „szempontjából” azonban tényleg egyetlen megoldás kínálkozott: a kommunista gazdaságirányítás visszaállítása. A sajtó sem fejtette ki világosan és félreérthetetlenül: erre semmiféle lehetôség nincs. A központi vezérléses gazdaságmodell épp abba bukott bele, amit ôk követelnének, hogy ugyanis a kormányzat a társadalom bizonyos csoportjait a gazdaság törvényeinek fittyet hányva méltánytalan elônyökben részesített más csoportokkal szemben.
Igaz, a kommunizmus éveiben a keleti blokk minden országában ez történt. ’89 után azonban Kelet-Közép-Európa országaiban a piacgazdaságra való átmenet ideológiája, a versenyszellem, az egyének és társadalmi csoportok egyenjogúságának kapitalista elmélete fokozatosan megfosztotta legitimitásuktól az ilyesfajta igényeket.
A „legitim” privilégiumokra alapozott egyenlôtlenség elmélete azonban a nacionalisták által önérzetesen „eredetinek” hirdetett román demokráciában akadálytalanul továbbélhetett. A bányászok abszurd igényei itt nem is tûntek olyan abszurdnak, hiszen a román nyilvánosságban ma is anélkül lehet hirdetni a székelyföldi románság sajátos jogainak elméletét, hogy bárki is megütközne rajtuk. A világ legtermészetesebb dolga, hogy bár a székelyföldi románok anyanyelvüket nemcsak szabadon használhatják, de arra is igényt támaszthatnak, hogy – kötelezô államnyelvként – a helyi (80-90 százalékos, s számbelileg is apróbb országnyi) magyar többségre is minden vonatkozásban ráerôszakolják, az itteni románságéval azonos számarányú Kolozs megyei magyar kisebbség még anyanyelve nyilvános használatának jogát sem nyerheti el, arról meg, hogy nyelvének valamiféle ismeretét a vele együtt élô román népességtôl is megkövetelhesse, álmodozni is naivitás lenne.
Az is természetes, hogy Nagyváradon vagy Szatmáron az állami intézmények vezetésébe (hogy a „nemzetinek” tekintett rendôrségrôl, hadseregrôl, titkosszolgálatokról ne is beszéljük) magyar ember legfeljebb elvétve, valamiféle (szintén nemzetileg motivált) kivétel gyanánt kerülhet be.
A két dolognak látszólag nincsen semmi köze egymáshoz. Azok azonban, akik a bányászok követeléseit legitimnek érezték, és nemcsak támogatták, de ideológiai befolyásuk alatt is tartották ôket, éppen az erdélyi románság privilégiumainak legfôbb támogatói voltak. Nyilvánvalóvá vált: a háttérben meghúzódó legitimációs sémák nagyon is összefüggenek, sôt feltételezik is egymást.
A bányászokban jogosan merülhetett föl a kérdés, hogy ha a sepsiszentgyörgyi vagy a marosvásárhelyi románok anyagi biztonsága, az állami jövedelmekbôl való preferenciális részesedése nemzeti ügy, miért ne lenne az a bányászok anyagi biztonsága is? Ha a Székelyföldre érkezô románokat anyagi elônyök egész sora illethette meg, ha az ideérkezô rendôrt, csupán mert „nemzeti feladatot” vállalt (azaz bekapcsolódott Székelyföld „elrománosításának” nagy mûvébe), elôléptették, ha a székelyföldi románok érdekvédelmi szervezetei az itt élô románság számára nyíltan egyfajta „veszélyességi pótlékot” követelhettek és követelhetnek, miért ne követelhették volna maguknak ugyanezt azok a bányászok is, akik a nemzet férfitársadalmának színe-javát alkotják, s akik a román gazdaság felvirágoztatásában éppoly veszélyes és fáradságos munkát végeznek, mint az erdélyi románság nemzeti élcsapata a nemzet felvirágoztatásában?
Egy embert, aki a szélsôségesen nacionalista România Mare hasábjain vagy kedvenc tévéadója, az Antena 1 képernyôjén ehhez a mentalitáshoz hozzászokott, nehéz, sôt lehetetlen meggyôzni arról, hogy ha másoknak „szabad”, akkor neki miért ne lenne az?
Ahhoz, hogy ez a séma mûködhessen, még csak nem is kell tudatossá válnia.
Az a mélystruktúra, mely a két reagálásmódot a román átlagember tudatában összekapcsolja, e pillanatban a román társadalom átalakításának szinte legyôzhetetlen akadályaként érvényesülhet. A bányászok az egyik – rendôrség által emelt – útzárat a másik után söpörték félre, a kormányzatnak azonban két – a hatalomban eltöltött – esztendô sem volt elegendô arra, hogy a nemzeti mítoszokból és osztály-elôítéletekbôl emelt történelmi barikádot áttörje.
A nagy menetelés feltartóztathatatlannak tûnt. A rendôröknek ugyanis nem a bányászokkal, hanem a fasiszta-vasgárdista Zelea Codreanuval és a nemzeti-kommunista Nicolae Ceausescuval kellett volna leszámolniuk. Nyilvánvalóan nem erre képezték ki ôket. Így hát minden összecsapásban szégyenletesen megfutamodtak.
A bányászokat ellenben, ahol csak elhaladtak, az elégedetlen lakosság lázongása kísérte. A konfrontáció a rendszer összeomlásával fenyegetett. A kormányzat ekkor erélyesebb lépésekre kényszerült: leváltotta a belügyminisztert, az „áruló” rendôröket, s a bányászok által elfoglalt körzetet páncélozott gépjármûvekkel vette körül.
A konfliktusra végül egy hihetetlenül „szerencsés” megegyezés tett pontot. Radu Vasile miniszterelnök és a sztrájkolók vezére, Cozma a román nemzeti szimbólumnak számító Coziai kolostorban (Isten szolgáinak jelenlétében!) egyezségre jutott egymással. Az egyezséget már rögtön az aláírás után mindkét fél a saját gyôzelmeként értékelte, és teljesen ellentétesen értelmezte. Röviddel ezután Cozmát letartóztatták, és gyorsított eljárással 17 év börtönre ítélték.
Az ország fellélegezhetett.

Az ortodox kihívás

A megoldás „hogyanja” azonban a demokratikus beállítottságú megfigyelôkben inkább szorongásokat ébreszthetett, mintsem megnyugvást. Ismételten arra figyelmeztetett, hogy az ortodox egyház Romániában továbbra is félelmetes hatalom.
Ez az egyházfelekezet ma is jogot formál arra, hogy felekezeti, sôt néha alapvetô politikai kérdésekben is diktálhasson a politikának. Az ortodox klérus Nyugat-ellenességét, antikapitalizmusát és nem utolsósorban engesztelhetetlen nacionalizmusát sokan a demokratikus kibontakozás legjelentôsebb akadályai közt tartják számon.
Gabriel Andreescu A nemzetközi viszonyok és az ortodoxia Kelet- és Dél-Kelet-Európában1 címû nagyszabású tanulmányának A jogállamra nehezedô nyomás címet viselô fejezetében úgy véli, hogy Romániában a román ortodox egyház folyamatos obstrukciói a jogállam kialakításának folyamatát önmagukban is rendkívül bonyolulttá teszik. Példák seregét vonultatja fel állításai alátámasztására.
A Iasi megyei Rugionoasa községben kilenc – egy családi házban istentiszteletre összegyûlt – baptistát 1990. december 30-án több száz ortodox megkínzott. Moldva és Bukovina metropolitája mégsem habozott közleményben leszögezni: „Nem az ortodox közösség és nem az ortodox papok a hibásak azért, ami ott történt. A bûnösök azok, akik egy kifejezetten ortodox közösség kebelébe merészkedtek… és saját otthonukban követtek el rajtuk szellemi erôszakot.” (A hasonló példáknak egyébként se szeri, se száma.)
„Az ortodox hierarchia – állítja a szerzô –, ha bizonyos, az ortodox felekezet hegemóniáját fenyegetô, törvényes kezdeményezésekrôl van szó, a parlament illetékességének tagadásától sem riad vissza… jogot formál magának arra, hogy felülbírálja az állam legfôbb törvényhozói fórumának döntéseit.” Amikor a szenátus 1997 júniusában elfogadta az ún. „Boila-féle törvényjavaslatot”, mely kimondja, hogy azokon a falusi településeken, ahol több, az ortodox egyház által használt templom van, melyek 1948-ig a görögkeleti egyház tulajdonát képezték, ezek közül legalább az egyiket vissza kell szolgáltatni a görögkeletieknek, az ortodox klérus azonnal indulatosan reagált. Teoctist pátriárka a törvényjavaslatot diktátumnak minôsítette, „mely beláthatatlan következményekkel járhat Erdély békéjére nézve, a következményekért azok lesznek felelôsek, akik ezt a törvényjavaslatot megszavazták”. Antonie Plaÿmaÿdealaÿ, Erdély metropolitája ugyanebben a fenyegetô hangnemben fogalmazott: „A Boila-törvény… láthatatlan következményekkel járó konfliktusokat, lázadásokat fog kiváltani”, ez a törvény „merénylet a román ortodox egyház és a román nép ellen”. Bartolomeu, Révkolostor, Erdôfelek és Kolozsvár püspöke is azt nyilatkozta: „Nem hiszem, hogy a román ortodox egyház meg fogja engedni valakinek, hogy belerúgjon.” S a fenyegetôzés ezúttal is hatásosnak bizonyult, a képviselôház a törvényjavaslatot már vitára sem bocsátotta.
De azokban az esetekben is, melyekben sikerült a jogot érvényesíteni, s a bíróságok az ortodoxokkal szemben a görögkatolikus románoknak szolgáltattak is igazságot, az ortodox klérus megakadályozta az ítéletek végrehajtását. Amint azt Andreescu elmondja, az állam által 1948-ban elkobzott egyházi javak jogi helyzetére vonatkozó 1990-es törvény-dekrétum alapján a görögkatolikus egyház számos esetben beperelte a román ortodox egyházat, hogy visszaszerezze templomait. Több olyan végleges bírósági ítélet is van, szatmári vagy kolozsvári templomokra vonatkozóan, melyeket az ortodox egyház az összes szükséges procedúra befejezése ellenére és évekkel az ítélethirdetés után sem hajlandó végrehajtani. Mi ez – teszi fel a szerzô a kérdést –, ha nem a jogállam tagadásának legszélsôségesebb formája?
Az ortodox egyház erôfeszítéseket tett az állami egyetemek belsô nyilvánosságának egyházi befolyásolására is. A felekezetek pénzügyi finanszírozásában pedig következetesen saját akaratát érvényesíti. Andreescu példája az ortodoxia és a nemzetállami nacionalizmus szerves összefonódására is utal: 1998 májusában Románia kormánya gyárat „ajándékozott” a székelyföldi görögkatolikus püspökségnek, megszegve ezzel az érvényben lévô törvényes rendelkezéseket. Az intézkedést Románia kormányában (az RMDSZ tiltakozását meg sem hallgatva) azzal indokolták, hogy „ha nincs is összhangban a törvényekkel, legalább Istent szolgálja”.
Az ortodox egyház törvényfelettisége nemrégen a felekezeti törvény parlamenti jóváhagyása során is megnyilvánult. Az ortodox klérusnak az összes józan érv, a nagyon erôs kormányzati lobbi (a ma uralmon lévô koalíció legerôsebb pártjának, a nemzeti parasztpártnak a vezetôi zömükben görögkatolikusok) és a nyugati nyomás ellenére is sikerült kierôszakolnia, hogy az ortodox egyházat ún. „nemzeti” egyháznak nyilvánítsák, miközben ez a státus a – nyelvileg és etnikailag szintén román – görögkatolikus egyházat nem illeti meg.
Mindez szerencsére az éremnek csak az egyik oldala.

Végre következetlenül!

A MetroMedia Transilvania Közvélemény-kutató Intézet nemrégen két adattal is megdöbbentette a román sajtó kommentátorait. Az egyik az volt, hogy az erdélyi románok több mint fele helyeselné Erdély helyhatósági autonómiáját (az állami költségvetésbôl ugyanis Bukarest nagyobb tételekkel részesedik, mint Erdély egésze), a másik, hogy bár a románok 40 százaléka véli úgy, hogy érdekeiket a Románok Egységpártja védelmezi a leghatékonyabban, a pártra – reális választási helyzetben – csak a megkérdezettek 4 százaléka adná a szavazatát.
Az elsô válasz jelentôségét a román és a magyar kommentátorok is rögtön fölfogták. Egyik oldalon leplezetlen örömmel, másikon hitetlenséggel vegyes szorongással. A másik két válasszal azonban sem a román, sem a magyar közvélemény nem tudott mihez kezdeni. A román sajtó következetlenségrôl, szakszerûtlen közvélemény-kutatási módszerekrôl beszélt, s sietett indokoltnak nyilvánítani az elsô opció érvényességével kapcsolatos (nemzeti elfogultságban gyökerezô) kételyeit is. Mi, magyarok, nem is tulajdonítottunk jelentôséget a dolognak, hiszen mi úgymond megszoktuk már: a románok következetlenek.
Pedig érdemes lenne belegondolni: az egymásnak ellentmondó döntések csak akkor minôsíthetôk következetleneknek, ha a megkérdezetteket többségükben egészséges identitástudatú, politikailag és intellektuálisan érett személyiségeknek tekinthetnôk. Csakhogy mi, erdélyiek (jó ideje már) nem vagyunk azok. Sôt „nemzetiségre való tekintet nélkül” nem. Környezetünk mindannyiunkat, románokat és magyarokat egyaránt kisgyerekkorunktól ósdi, de annál szívósabb nacionalizmusok jegyében szocializál. Ha nemzeti érzelmeinkre kérdeznek rá, a feltételes reflexek tévedhetetlenségével produkáljuk a válaszokat. A román–magyar viszonyt mindkét oldalról (bár eltérô mértékben) az ellenszenvek, a gyanakvások, a kölcsönös frusztrációk uralják. Ha a kérdôív a viszonynak ezekre a családban és az iskolában (a mi esetünkben fôként a elôbbiben) rögzült vonatkozásaira kérdez rá, válaszaink automatikusak, a racionális kontroll teljesen hiányzik, vagy ha jelen van is, csupán az érzelmek leplezésére és nem megkérdôjelezésére szolgál.
A románok többségét arra a meggyôzôdésre „programozták be”, hogy a magyaroknak túl sok mindent szabad, túl sok jogot követelnek, ráadásul a kormány, a nemzetközi intézmények is folyton kedvezményekben részesítik ôket. Mi, magyarok viszont arról vagyunk meggyôzôdve, hogy egyáltalán nincsenek jogaink (némileg árnyaltabban „valódi” jogaink), hogy csupán az elfogadható minimumot követeljük, és hogy a kormány és a nemzetközi szervezetek legitim igényeinket folytonosan elutasítják.
A romániai magyarság a fentiek ellenére következetesen az RMDSZ megfontoltabb, a román–magyar együttmûködésben érdekelt s emiatt a harciasabb szárny által kollaboránsnak is bélyegzett csoportja mellett kötelezi el magát. Túlnyomó többségében!
Ez a következetesség ugyanolyan következetlen, mint az erdélyi románok opciói, akik szeretni az Egységpárt nacionalistáit szeretik, de megbízni mégis a nemzeti gondolatot korszerûbbre hangszerelô, Európára tekintô románokban bíznának meg.
Közös következetlenségeink arról tanúskodhatnak, hogy érzelmi világunk és rációnk – a két szféra közti fokozódó feszültség hatására – kezd határozottan távolodni egymástól. Ha felelôs döntéseket kell hoznunk, ma már nem igazán értünk egyet a véleményünkkel, és gyanakszunk azokra az érzelmekre is, melyek szembeállítanak egymással. Azok pedig, akik még mindig vakon ragaszkodnak hozzájuk – ha a 4 százalék tényleg megfelel a tényeknek – ma már a románok közt sincsenek sokkal többen, mint köztünk vagy a nyugati államok polgárai közt (nyugati mércével mérve itt azért a mérsékeltebb pártok egy része is erôsen nacionalistának minôsülhetne). A szavazók kb. 5 százaléka a nyugati államok nagy részében is rendszeresen a szélsôséges pártokra szavaz.
A felmérés azt a tapasztalatot erôsítheti, hogy a román, illetve a romániai magyar társadalom közel száz esztendô nacionalista propagandája, támadó, illetve védekezô stratégiái nyomán sem annyira idegengyûlölô és nacionalista, mint amilyennek bizonyos politikai körök és a sajtó nagyobbik része elôszeretettel beállítják, s mint amilyennek a demokratikus elkötelezettségû politikusok és értelmiségiek is gyakorta vélik. Ami nem jelenti azt, hogy nemzeti érzelmeink lanyhultak volna, csupán azt, hogy a konkrét élethelyzetekben az elônyteleneknek bizonyuló érzelmeket már képesek vagyunk józan(abb) kritikával szemlélni, sôt adott esetben kontrollálni is. Azok a pártok, melyek a nacionalista kártyára játszanak vagy folyton a nacionalista diskurzustól való elfordulás katasztrofális következményeitôl rettegnek, akár csalódhatnak is.
A felmérés azt látszik bizonyítani, hogy bár az elôrehaladás kínkeserves, s a nekirugaszkodásokat visszaesések is követik és feltehetôen fogják is követni, mégiscsak Európába tartunk.

Arad és környéke

Sokszor egészen tudatosan.
A nyugati tudományos világban is jól ismert (franciául és angolul is publikáló) történész, Lucian Boia román történeti mítoszokról írott, a régivágású értelmiségiek által szenvedélyesen támadott, a fiatalabb generáció európaibb része által szenvedélyesen forgatott könyvét Mitterand és Kohl verduni közös fôhajtásának képsoraival zárja. A menthetetlenül elavult román történeti mítoszok helyett (melyekhez mi romániai magyarok simán hozzágondolhatjuk a sajátjainkat is) egy ehhez hasonló román–magyar „mítosznak”, azaz szimbolikus tartalommal feltölthetô jelképes megbékélési aktusnak a szükségességét hirdeti.
A gondolat a politikusok figyelmét is fölkeltette. Ha az utolsó pillanatban is, de a koalíció pártjai megszavazták a magyar követelések minimumát. Egyetemet nem kaptunk, de kaptunk olyan törvényt, mely az egyetemalapítást nem teszi lehetetlenné. Végrehajtani még nemigen lehet, de azokban a helyhatóságokban, ahol a magyarság arányszáma meghaladja a 20 százalékot, elvileg a hivatalokban is használhatjuk az anyanyelvünket. A két ország közötti légkör is nyitottabbá vált. Így aztán bizonyos, eredetileg talán magyar részrôl érkezô javaslatok is a szokásostól eltérô román fogadtatásra találhattak. Dávid Ibolya magyar igazságügy-miniszter egyik találkozásuk alkalmával felvetette román minisztertársának, Aurel Stoicának, hogy az 1848-as forradalom 140. évfordulója tiszteletére elôkerülhetnének az aradi vár pincéibôl a Szabadság-szobor darabjai. A román félben is az a meggyôzôdés alakult ki, hogy a szoborcsoport újbóli felállításával meg lehetne teremteni a csíráját annak a megbékélési emlékparknak, melynek architektúrája a két nép egymással egykor szemben álló hôseit együttes tiszteletben részesítené.
Sajnos azonban a román kormányzat ebben a dologban is úgy járt el, mint minden egyébben. A bizonyosra vehetô nacionalista ellenállást figyelmen kívül hagyva, elôkészítetlenül és átgondolatlanul „tervezte meg” a két miniszterelnök találkozóját. Amikor pedig a nacionalisták kirobbantották „a románság gyilkosait” és „nagy Magyarországot (Hungária)” ábrázoló mûemlék körüli botrányt, a román miniszterelnök a következményektôl megrémülve, leplezetlenül átlátszó ürüggyel visszalépett, s ezzel az egész megbékélési ceremónia összeomlott. Kormányzati kollégái az ügyet továbbra is férfiasan vállaló Stoicát szintén elijesztették a részvételtôl.
A magyar kormányt mindez nemigen zavarta, hisz, amint az Dávid Ibolya és Orbán Viktor nyilatkozataiból kiderült, számukra nem annyira a román–magyar megbékélés, mint inkább a magyar nemzeti jelképnek tekintett Szabadság-szobor „kiszabadítása” volt valóban fontos. (A megbékélésre vonatkozó fejezetet a Nyugat magyar vonatkozásban ugyanis mintha már kipipálta volna.) A román nacionalisták vádjaival némi összhangban, az igazi cél számukra sem annyira a magyarellenes román érzelmek tompítása, mint inkább a magyar nemzeti érzelmek borzolgatása volt.
A botrány aztán egyebet is felszínre hozott. Kiderült, hogy nemcsak a román közvéleményt itatják át erôs nemzeti elfogultságok, hanem a sajnos a romániai magyart is. A magyar nyelvû sajtóban olyan cikkek is megjelentek, melyek Avram Iancu forradalmi szabadcsapatait ugyanúgy „gyilkolva fosztogató rablóbandákként” aposztrofálták, mint a román sajtó a magyar forradalmárokat.
A jelek arra utalnak, hogy a megbékélés intellektuális vonatkozásban román és magyar oldalról is jócskán elôkészítetlen. A sérelmeken való felülemelkedésnek hiányzanak nemcsak az ideológiai, de az önismereti alapjai is. A románok semmit nem tudnak a román forradalmárok fosztogatásairól és gyilkosságairól, ahogyan mi, magyarok sem sokat tudunk a magyar fosztogatásokról és gyilkosságokról.
Különös módon még Petôfi Sándor sokatmondó Útijegyzet-töredéke is teljességgel ismeretlen számunkra. Érdemes felidézni: „Feketetón túl kezdôdtek az oláh dúlások nyomdokai, melyek Kolozsvár felé egészen föl Besztercéig tartanak. Kirablott, felgyújtott, félig, s néhol egészen lerombolt házak. Csucsa és Sebes közt csatatér… Éjjel értem Szászrégenbe, melyet múlt évben a székelyek kiraboltak és felgyújtottak. Rettenetes látvány, úgy álltak az ajtó és ablaktalan nagy házak, mint valami óriás koponyák, kísértetesen bámulva üres szemgödreikkel. Szászrégenen túl egypár órányira Petele, kis szász város, melyet szinte a székelyek dúltak fel, de annyira, hogy csak imitt-amott látszik egy darabka fal…”
Vajon a magyarságnak miért nincs tudomása minderrôl, netán ugyanazért, amiért a románság sem tud semmit a Zalatnán és másutt elkövetett gyilkosságokról? Miért csak a másik bûneit tartjuk szinte már rögeszmés konoksággal számon? Lehet-e így valaha is megbékélni?
Iliescu ante portas
Nem véletlen hát, hogy a gazdasági helyzet katasztrofális romlásával párosulva a nemzeti elfogultságok ismét felülkerekedhetnek a józan észen. A közvélemény-kutatások már jó ideje Ion Iliescunak és pártjának a hatalomba való visszatérését jósolják.
Hogy mi lenne a következménye egy ilyen fordulatnak, arra gondolni is rossz.
A veszély a jelek szerint a Nyugatot is gondolkodóba ejtette. Innen a bevezetôben már említett javaslat arra, hogy a román gazdaság folyamatait európai uniós ellenôrzés alá helyezzék. A döntés normális esetben örömmel kéne eltöltsön bennünket, hiszen nyilvánvalóan jelzi, hogy a Nyugat elpuskázott lehetôségeink, ki- és beszámíthatatlanságaink ellenére sem hagy magunkra bennünket. A román sajtót mégis a méltatlankodás és a sértett önérzet jajveszékelése árasztotta el.
A közvélemény egyszerûen nem képes tudomásul venni, hogy az ország tényleg a gazdasági összeomlás küszöbére jutott. A légbôl kapott veszedelmekkel (Erdély elrablásával, az ország feldarabolásával, illetve gazdasági leigázásával) való szüntelen fenyegetôzés az átlagemberbôl (ismét csak „nemzetiségre való tekintet nélkül”) kiirtott minden természetes veszélyérzetet. A gazdasági összeomlás küszöbén is nemzeti önérzeteinket ápolgatjuk. Tényleg úgy tûnik, már csak a gyámság, azaz az uniós szakértôk közremûködésével kidolgozott programok és ezek végrehajtásának szigorú ellenôrzése jelenthetne megoldást.

http://www.c3.hu/scripta