Most, amikor a NATO fél évszázados fennállását ünnepeljük, úgy tûnik, a szervezet legjobb 50 éve zárult le. A továbbiakban azonban választ kell kapnunk arra a nyugtalanító kérdésre, amelyet a költô Jorge de Sena így fogalmaz meg egyik versében: „Milyen világot építetek, fiaim?”
A NATO-nak még a Szovjetunióval való szembenállás legkritikusabb idôszakában is sikerült megôriznie a háborús konfliktustól mentes nyugalmat az európai kontinensen. Most, hogy a nemzetközi helyzet megváltozott, az Észak-atlanti Szerzôdés lényege is jobban érthetô. Németország megosztottsága, a hidegháború, valamint a Szovjetunió és a Varsói Szerzôdés fennállása éppúgy útját állta a nemzetközi politika perspektíváit érintô elemzések fejlôdésének, mint ahogy az intézményi és a stratégiai szempontok konglomerátuma is sokszor megakadályozta, hogy világosan lássuk, mi is történik a tagállamok egymás közti viszonyában és a nemzetközi politika porondján. Az elemzôképesség és a szövetségesek közti együttmûködés fenntartása – túllépve a nominalista, sôt dogmatikus kategóriákon – mindannyiunk javát szolgálja, legyünk portugálok, európaiak vagy Európán kívüli szövetségesek.
Az Észak-atlanti Szövetség jövôje alapvetôen a világpolitikai helyzet alakulásától, illetve az Egyesült Államok akaratától függ. Így volt ez megalakulásakor, ötven évvel ezelôtt is.
Bár akkoriban Közép-Európa katonai stabilitása és a térségben mutatkozó szovjet expanzió jelentette a legfôbb problémát, ezeket a kérdéseket konkrétan nem érintette a szerzôdés szövege. Ezért folytathatta mûködését a szervezet ezen szerzôdés alapján. Az Észak-atlanti Szerzôdés 5. és 6. cikkelye különbözô veszélyforrásokat és azok elhárítási módját rögzíti. A kölcsönös segítségnyújtási kötelezettség nemcsak a tagállamok területeit, hanem azok fegyveres erôit és katonai objektumait ért támadás esetén is életbe lép. A Portugál Köztársaságnak nem áll szándékában a szerzôdés 13. cikkelyének alkalmazása. Éppen ellenkezôleg, azon államok közé tartozik, amelyek sokat nyerhetnek abból, ha az Észak-atlanti Szervezet mint politikai-katonai keret továbbra is fennmarad. Persze azt nem lehet megjósolni, hogy a szövetséges államok valamelyike nem kíván-e majd élni a 13. cikkely biztosította lehetôséggel, hogy elkerülje a NATO fennmaradásával járó következményeket. Hiszen nem mindig felhôtlen a kapcsolat és teljes az egyetértés az európai szövetségesek és az USA között.
Amikor a NATO Lengyelországgal, Magyarországgal és a Cseh Köztársasággal történô bôvítésének ratifikációja folyamatban volt, az Egyesült Államok szenátusa 1998. április 30-án jóváhagyott egy határozatot, melyben deklarálta, hogy az USA továbbra is részt kíván venni az Észak-atlanti Szerzôdésben, mert ezt alapvetô érdekei így kívánják.
Az európai egyensúly nagyrészt annak függvénye, hogy miként és mikor történik a szövetség bôvítése. A NATO a hidegháború lezárultával immáron olyan pontosan körülhatárolt keretté vált, melyben olyan kollektív biztonsági kezdeményezések is helyet kaptak, mint például a Békepartnerség vagy a Nyugat-európai Unió, az utóbbi, mint az Észak-atlanti Szerzôdés európai pillére. Kérdés, hogyan lehet összeegyeztetni a NATO-bôvítést az európai egyensúly megtartásával?

A NATO bôvítése és az európai egyensúly

A most zajló NATO-bôvítés során Lengyelország, Magyarország és a Cseh Köztársaság belépésével az európai kontinens maximális biztonsága elérhetô közelségbe kerül. Nem hangsúlyozhatjuk elégszer azt a politikai-stratégiai egyensúlyozó képességet, amelyrôl az USA a folyamat során tanúságot tett.
Egyrészt sikerült meggyôznie európai szövetségeseit, hogy ez a bôvítés szükséges a német egyesítés és a Varsói Szerzôdés felbomlása után. Másrészt pedig azért a diplomáciai megfontoltságért, melynek eredményeképp a bôvítést sikerült olyan formába öntenie, hogy az elfogadható legyen Oroszország számára, és ne hozzon kellemetlen helyzetbe más államokat sem. Kitûnô érzékkel kezelte a Közép- és Kelet-Európát érintô kérdéseket, melyekben döntôbíróként a lehetô legteljesebb konszenzust érte el. Az Egyesült Államok szándékát híven tükrözi Clinton elnök 1998. február 13-án a szenátushoz intézett üzenete, amikor elküldte a
NATO bôvítésérôl szóló jegyzôkönyvet: „A NATO nem az egyedüli eszközünk, amellyel elôsegíthetjük egy új és egységes Európa létrejöttét, de a legfontosabb összetevôje a térség békéjének és biztonságának.”
A múlt év (1998) március 20-án lezajlott szenátusi vitában az elnök egyenesen azt mondta: „A NATO küldetésének lényege továbbra is változatlan: a tagállamok területi integritásának megôrzése.” Ezt a vezérelvet kell szem elôtt tartani a szövetség továbbfejlesztésekor is.
A szenátus április 30-án jóváhagyta a határozatot, amely engedélyezi a szervezet bôvítésének észak-amerikai ratifikálását, és deklarálta, hogy az USA továbbra is részt vesz az Észak-atlanti Szerzôdésben, mivel alapvetô érdekei ezt így kívánják.
A határozat felhívta a figyelmet arra is, hogy Lengyelország, Magyarország és a Cseh Köztársaság belépése megerôsíti Közép-Európa biztonságát, és a „potenciális agresszorok” visszatartásának egyik tényezôje. A hidegháború után nemzetközi szinten esetlegesen fellépô veszélyek közül a dokumentum kiemeli egy Európával szemben álló nagyhatalom létrejöttének lehetôségét, illetve az ellenséges államok nukleáris, biológiai és vegyifegyver-arzenálját – fôleg, ha azok rendelkeznek a célbajuttatásukhoz szükséges technikai eszközökkel. Ezen kívül fontosnak tartja a vallási, etnikai vagy más típusú konfliktusok megelôzését az Észak-atlanti Szerzôdés érdekszférájába tartozó területeken, valamint a megfelelô válaszlépéseket az antidemokratikus vezetôk által elkövetett erôszakos cselekedetekkel szemben.
A szenátus – hasonló elgondolásból – megbízta az Egyesült Államok elnökét, hogy terjessze a kongresszus elé a NATO 2010-ig szóló stratégiai elképzeléseirôl szóló tervezetét, amelyben a fent említett lehetséges veszélyforrásokra adandó válaszlépések kerülnek elemzésre. Ez azt jelenti, hogy az USA-nak nagyon határozott politikai és katonai elképzelései vannak, és elkötelezett az Észak-atlanti Szövetség fenntartása mellett legalább 2010-ig.
A már említett 1998. április 30-i határozat szerint „a NATO mindenekelôtt katonai szövetség. A NATO sikere a béke megôrzésében politikai erejének és stratégiai egységének köszönhetô.”
Lengyelország, Magyarország és a Cseh Köztársaság belépésének ratifikálása során kiderült, hogy mások az elnök és a szenátus elképzelései a bôvítéssel kapcsolatban. Clinton nagyobb hajlandóságot mutat a bôvítés folytatására, míg a szenátus sokkal óvatosabban nyilatkozik errôl a témáról, beleértve azt is, hogy elôzetes feltételeket szab a jövôbeni bôvítést érintô párbeszéd elkezdéséhez.
A bôvítés most olyan országok (Lengyelország, Magyarország, Cseh Köztársaság) területi integritását garantálja, amelyek határai a történelem során gyakran változtak, ezen kívül a történelemben elôször sikerült elérni ebben a térségben, hogy az Egyesült Államok jelenlétét Oroszország, Ukrajna és Németország is bizalommal fogadja. Ez a körülmény valóban különös figyelmet érdemel.
Az ország történetében egyedülálló, hogy az Egyesült Államok – a NATO égisze alatt – katonailag is részt vállal a közép- és kelet-európai országok biztonságának garantálásában. Az Atlanti-óceán túloldalán eddig sosem értették a térség országainak azon törekvését, hogy az egyensúlypolitikában betöltött szerepüket megfelelôen kezeljék. Mostantól fogva azonban a NATO-jelenlét arra kötelezi Washingtont, hogy figyelembe vegye az európai egyensúlypolitika hagyományait, és szövetségeseiben fejlessze a tervszerû és globális megoldások kidolgozása iránti hajlamot.
Az Egyesült Államok elnöke és a szenátus között lezajlott vitából világosan látszik, hogy a föderáció államainak képviselôi kivételes esetnek tekintik a bôvítést, és nem tartanák kívánatosnak további politikai-katonai kötelezettségek vállalását az európai kontinensen. Viszont a meglévôket, szövetségen belül és kívül, erôsíteni kívánták. A szenátus ezért arra készül, hogy – belsô tényezôkre hivatkozva – csak az elkerülhetetlen NATO-bôvítést hagyja jóvá, míg az elnök a globális kollektív biztonság elvére hivatkozik, és nyitottnak mutatkozik a további olyan jellegû bôvítésre, amely nem borítja fel az európai erôegyensúlyt.
A mostani bôvítés nem más, mint szükségszerû és egyben pozitív válasz a Varsói Szerzôdés felbomlására, a közép-európai demokráciák létrejöttére és a német egyesülésre. Mostantól fogva lehetôvé válik az egységes európai biztonsági és védelmi politika kifejlesztése.

Portugália, a NATO és az európai biztonsági és védelmi identitás

Portugália helyzete mindig nagymértékben függött a világpolitika alakulásától, ezért semmilyen változás nem kívánatos számára. Ezért elônyös a többek által is támogatott Európai Biztonsági és Védelmi Identitás (EBVI) (program a közös európai védelem és biztonság megfogalmazására), hiszen ez lehetôvé teszi, hogy Portugália továbbra is tagja maradjon az Észak-atlanti Szerzôdés Szervezetének, aktívan részt vegyen az Európai Unióban, a Nyugat-európai Unióban, illetve az Európai Biztonsági és Együttmûködési Szervezetben (EBESZ). Bár az utóbbinak kevesebb figyelmet szentelnek Nyugaton, mint a Németországtól keletre fekvô területeken. Ezen szervezetek kontextusában határozható meg az EBVI.
Portugáliában nem jelent problémát, hogy túl sok európai biztonságpolitikával foglalkozó szervezet van, sôt attól sem kell tartani, hogy megnô az ezzel foglalkozó nemzetközi intézmények száma. Ily módon a portugál állam számára az a kívánatos, hogy az EBVI a lehetô legjobban funkcionáljon, vagyis egy hatékonyan mûködô európai szervezet legyen az Észak-atlanti Szerzôdés keretein belül.
Portugália el tudja fogadni, hogy az EBVI többet jelentsen az európai haderôk hôn áhított egyesülésénél, amely, bár leválasztható a NATO-ról, de mégis annak keretein belül marad. Lehetséges az EU és a Nyugat-európai Unió közötti szorosabb kapcsolat is, mint ezen identitás legjobb példája. Vajon az EBVI valami lényegileg is új entitás? Nagyon nehéz megfogalmazni és megfelelô formába önteni, vajon mit is fed ez a fogalom. Az identitás és az entitás között ugyanis egy nehezen áthidalható szervezeti távolság van, amivel számolnunk kell.
A közös kül- és biztonságpolitika rugalmassá tétele az amszterdami szerzôdésben, az euro bevezetése és Nagy-Britannia módosult álláspontja a biztonságpolitikai kérdésekben új jelenségek, amelyekre Portugáliának is reagálnia kell. A brit kormány hajlandósága az EBVI megerôsítésére mindent elárul a kérdés fontosságáról, és ez arra kell hogy sarkallja a felelôsen gondolkodó portugál politikusokat, hogy vegyék figyelembe a brit állásfoglalás lehetséges hatásait.
Nálunk ugyanis hiányzik a különbözô európai államok (például Nagy-Britannia, Németország, Franciaország, Spanyolország) politikai magatartásának és szándékainak részletes elemzése, és csak zavaros elképzeléseink vannak arról, hogy mi is zajlik Európában (például a német egyesítés túlértékelése).
Németország olyan hatalom, amely nem újonnan jött létre, hanem egyesült, hiszen a megosztottság idején fennálló határai korábban nem léteztek. Atomfegyvere, sôt már önálló pénze sincs. Németország atomfegyver és önálló pénz nélkül pacifikált, ugyanakkor maga is pacifikálni képes erô. Európában csak két olyan katonai hatalom van, amely nemzetközi jelentôséggel is bír, Nagy-Britannia, illetve Franciaország. Rajtuk kívül ott van még Olaszország és Spanyolország, amelyek szeretnének felzárkózni hozzájuk. De mi a helyzet Portugáliával?
A legfrissebb dokumentum, amelynek segítségével értékelhetjük Portugália jelenlegi helyzetét, az 1999-es fejlesztési program (Grandes Opções do Plano para 1999). Ebbôl idézem a külpolitikára vonatkozó részt: „továbbra is tenni kell azért, hogy létrejöjjenek az EBVI progresszív fejlesztésének feltételei, nevezetesen állandóan keresni kell a hatékony együttmûködés formáit az EU és a Nyugat-európai Unió között úgy, hogy a NATO-val való szövetséget is fenntartsuk.” A honvédelemmel foglalkozó részben pedig ezt olvashatjuk: „Portugália továbbra is elkötelezett híve marad azon szövetségi rendszereknek, amelyeknek már a tagja, és aktívan részt vesz az EU-ban, a Nyugat-európai Unióban és az Észak-atlanti Szerzôdésben a közös védelemrôl és biztonságról folytatott vitákban, valamint a NATO új katonai struktúrájának meghatározásában is.” Ezzel magyarázhatjuk, hogy Portugália részt vett a Nyugat-európai Unió tevékenységében, az Adriai-tengerre vonatkozó embargó betartásának ellenôrzésében, és integrált tagja az EUROFOR-nak, valamint az EUROMARFOR-nak, amelyek a Nyugat-európai Unió alárendelt szervezetei.
Ezek a külpolitikailag is jelentôs erôk részt vehetnek majd humanitárius és békefenntartó mûveletekben, vagy fegyveres erôként válságkezelésekben, a NATO, az EBESZ vagy az ENSZ égisze alatt, mandátumuktól függôen. A portugál kormány, anélkül hogy a tagállamoknak a római szerzôdés fegyvergyártásról, illetve fegyvervásárlásról szóló 223. cikkelyére utalt volna, az imént említett dokumentumban hangsúlyozza az EBVI, valamint a védelmi iparágak és az ezzel foglalkozó, hadseregfejlesztésrôl szóló törvény közti igen szoros összefüggést.
Ebben a törvényben szerepelnek a védelmi technológiák fejlesztésével foglalkozó hazai és nemzetközi projektek és más fejlesztési-kutatási területek: optoelektronika, elektronika és kommunikáció, tervezés és szimuláció, érzékelôk, lézer- és infrasugárzás, ûrkutatás, vegyi- és robbanóanyagok.
Ha egybevetjük a nemzet szükségleteit a Nyugat-európai Unió által megfogalmazottakkal, a különbségek máris szembeötlôek. A fô különbségek a következôkben mutatkoznak: információtovábbítás és -felismerés, stratégiai szállítóképesség, egységes szabvány bevezetése a fegyverzetben és a felszerelésben, s végül, az európai védelem ipari alapjának megteremtése. A hadseregfejlesztésrôl szóló törvény megfogalmazásakor a célok megváltoztak, hiszen figyelembe vették a védelmi ipar, a katonai felszerelés, a fegyverzet és az infrastruktúra fejlesztésének szükségességét.
A pénzügyi támogatás elôreláthatóan hozzájárul majd a technológiai bázis és az ipari infrastruktúra – általánosságban véve pedig a hazai ipar – modernizációjához és fejlesztéséhez. Kiemelt helyen állnak a fegyveres erôket, egyetemeket és vállalatokat is érintô társasági vagy társulási forma kereteiben mûködô programszerzôdések, amelyek közeledést jelentenek a technikai szabványokhoz, és nehezen lehetnének elérhetôk ezen társaságok és szervezetek megléte nélkül.
Az európai és a nemzetközi színvonal eléréséhez az 1999-es fejlesztési program javasolja a technológiai bázis javítását a programszerzôdések segítségével, a software-kapacitás fejlesztését az elektronikus és telekommunikációs rendszerekben, ezek szabályozását és kompatibilissé tételét, a hazai termékek fejlesztését az egyetemekkel szorosan együttmûködve, az ipari infrastruktúra javítását, valamint új termékek elôállítására és új piacok szerzésére alakult társulások létrehozását.
Az egyik fô irányvonal, amelyet a portugál kormány a jövôben folytatni kíván, az, hogy az európai biztonság- és védelempolitikához igazítja honvédelmi technológiájának fejlesztési stratégiáját. Jelentôs összeget kap ehhez a közösségi alapból a Praxis XXI. program, sôt még a Conver-program is, bár ez az ipar békés célokra való átállítását hivatott szolgálni.
Portugália már tagja kooperatív csoportoknak, többek között a Nyugat-európai Fegyverkezési Csoportnak, amely a harcászati eszközök fejlesztésére vonatkozó tervek kidolgozásával bízta meg. Ezek közül kiemelkedô jelentôségûek a légiszállítás jövôjére vonatkozó tanulmányok. A Nyugat-európai Fegyverkezési Csoportban való részvétel is alátámasztja, hogy Portugália már részét képezi az EBVI-nek, de azt még nem ismerte fel, hogy ez az identitás immáron entitás.
A jelenlegi nemzetközi helyzet Portugália számára lehetôvé teszi, hogy külsô fenyegetés veszélye nélkül elinduljon a katonapolitikai reformok útján. Középtávon azonban számolnia kell azzal, hogy nemzetközi szinten fegyveres hadmûveletekben is részt kell vennie. A haderôreformról szóló törvény csak az egyik eszköz az újítások megvalósítására. Portugália szövetségi rendszere jelenleg elég sokrétû – mind a kollektív, mind a regionális biztonságot tekintve ahhoz, hogy hozzáfogjon katonai potenciáljának megerôsítéséhez.
A portugál állam szabadon részt vehet különféle biztonsági és védelmi szervezetben, de ügyelnie kell arra, hogy elkerülje ezen szervezetek, a NATO és az EBVI közti esetleges konfliktusokat. Az ilyen jellegû szervezetek számának növekedése aggodalmat kelthet, másfelôl viszont nagyobb fokú cselekvési szabadságot biztosít Portugáliának.
A portugál külpolitika várhatóan a reformfolyamat legérzékenyebb pontja lesz, s ezt a hadseregnek is figyelembe kell vennie. A katonai potenciál megerôsítésének szerepelnie kell az elkövetkezendô évek költségvetésében, az euro bevezetése után is.
Az európai államok megítélésének hamarosan egyik fô eleme lesz, hogy fegyveres erôik hazai és nemzetközi szinten mennyire megbízhatóak. A kialakulóban lévô EBVI-t pedig, melynek formálódását a NATO, a Nyugat-európai Unió, az EU, sôt az EBESZ is figyelemmel kíséri, fel lehet használni az együttmûködés fejlesztésére a nemzetbiztonsághoz kapcsolódó iparágakban és az ezekhez tartozó technológiai kutatások terén. Az EBVI létrejötte lehetôvé teszi azt is, hogy portugál tisztek nagyobb létszámban kerüljenek vezetô beosztásba vagy akár a vezérkarba, nemzetközi szinten pedig azért jelentôs, mert gyümölcsözô szakmai kapcsolatokat lehet kiépíteni a többi állammal a NATO szerkezeti felépítésének köszönhetôen.

A NATO és az európai változások

Bár az államokat kötelezô nemzetközi szerzôdések nem változtathatók meg hadászati elgondolások alapján, az tény, hogy van valamiféle bizonytalanság a NATO új arculatát illetôen a berlini fal leomlása, a Szovjetunió Kelet-Közép-Európából való kivonulása és a Varsói Szerzôdés felbomlása után. A föderatív és semleges Jugoszlávia szétesését követô, a volt szövetségi államok között kialakult „örökösödési háború” megoldására tett kísérlet a NATO-nak elôször dicsôséget hozott, majd ellenérzéseket váltott ki. Dicsôséget azért, mert a boszniai válságra sikerült megoldást találni, késôbb azonban az európai közvélemény nagy része értetlenséggel fogadta a Koszovó státusa miatti beavatkozást.
Az európai politikai térkép 1989 és 1991 között oly mértékben változott, amelyhez csak a két világháború hatása hasonlítható. Ennek ellenére már senki sem figyel oda erre a folyamatra. Sokan vannak, akik úgy gondolják, hogy a két Németország egyesítésével és a Szovjetunió felbomlásával ez a folyamat már le is zárult. Ha megfigyeljük a nemzetközi politikai színtéren jelen lévô két ellentétes nézetet, a status quo fenntartására törekvô szituacionista és a revizionista álláspontot, akkor arra következtethetünk, hogy minden ország elismertnek látja területi integritását azáltal, hogy felvételt nyer az ENSZ-be. A szituacionista álláspont a gyarmati adminisztráció alól felszabaduló területek esetén válik uralkodóvá és hosszú idôn át fontos tényezôvé.
A második világháború után a határok sérthetetlenségének elve oda vezetett, hogy egyes országok kormányzati formája belügynek számított, és szentesítették (az Európai Biztonsági és Együttmûködési Értekezleten) a diktatúrák és a demokráciák együttélését Európában. Már akkor is felmerültek emberi jogi kérdések, a diktatúrák mégis tovább éltek.
Mára ez az álláspont változni látszik: az összes európai országban többpárti demokrácia van, s a határok sérthetetlenségét hagyományosan és dogmatikusan tiszteletben tartó nézôpont háttérbe szorult. Erre maga a német egyesítés az elsô és valószínûleg nem az utolsó példa.
Németország egyesítése ugyan az ország állampolgárainak szabad akarata révén történt, de ez az európai status quo átalakításának semmiképpen sem mellékes eleme.
Csak kis idônek kell eltelnie ahhoz, hogy számos olyan kérdés kerüljön elôtérbe, amely az európai országok között húzódó határok jellegére vonatkozik.
A legnagyobb kihívás, amellyel a NATO-nak a közeljövôben szembe kell néznie, az, hogy hogyan tudja egyeztetni tagállamai területi integritásának védelmét a politikai térkép átszabásával.
A NATO legértékesebb szerepe az, hogy garantálja a tagállamok területi integritásának kollektív védelmét. Elôre látható, hogy a NATO a jövôben több figyelmet szentel a kontinens déli részének, hiszen itt tapasztalható az egyensúly felbomlása, ahogyan erre George Kennan is rámutatott American Diplomacy címû tanulmánykötetében.
Az Egyesült Államok igyekszik újraszabni Európa politikai arculatát, de nem feltétlenül az európai erôegyensúlynak, hanem sokkal inkább saját igényeinek és érdekeinek megfelelôen. Valószínû az is, hogy a Balkán, Ciprus vagy általában véve a mediterrán térség ügyeiben lesznek majd nézeteltérések a szövetségesek között a válságkezelés során, a katonai beavatkozás fázisában.
Éppen ezért kell fejleszteni az Észak-atlanti Szerzôdés tagállamai között a konszenzusteremtés és döntéshozatal módjait, legfôképp a katonai kérdésekben, a felelôs politikusok egyre szélesebb körének bevonásával, hogy azokat utólag a közvélemény ne vitathassa.

http://www.c3.hu/scripta