Jegyzetek

Salazarról és a „három Franciaországról”1 beszélni egyfelôl annyit tesz, mint megvizsgálni az 1940 és 1944 közötti zûrzavaros idôszakot, melynek során Franciaország darabjaira esett szét, és ugyanakkor Portugália – semlegessége révén – addig nem tapasztalt geostratégiai jelentôségre tett szert.2 Másfelôl két autoriter rendszer (a portugál Új Állam és a vichyi Franciaország) vizsgálatát is jelenti, amelyek antikommunista, antiparlamentáris és antidemokratikus érzületüket a keresztény hit köntösébe bújtatták. Salazar és a három Franciaország kapcsolatának elemzésekor egyúttal figyelmet szentelhetünk a francia ellenállás demokrácia utáni vágyának, illetve magának Salazar személyének is, aki Európa kicsiny, legnyugatibb országát és annak új politikáját jelképezte. E civil vezetô mellett pedig figyelmünk három olyan katonaember (Pétain, De Gaulle és Giraud) szerepére is kiterjed, akik három különbözô Franciaországot képviseltek, és akik önálló, egymással versengô külpolitikájuk révén válaszút elé állították a világ államait. A semleges Portugália sem kerülhette el a döntést arról, hogy kivel tartson. Ráadásul e kritikus évek folyamán – számos egymást erôsítô tényezônek köszönhetôen – megélénkült a portugálok érdeklôdése a franciák iránt, éljenek akár az anyaországban, Francia-Afrikában, Angliában vagy épp Lisszabonban, útban Amerika vagy a világ bármely más tája felé.
Az elsô sajátos folyamat, melyre a francia–portugál viszony vizsgálatakor utalnunk kell, az a váratlan ideológiai és stratégiai közeledés, mely a portugál állam és a vichyi rezsim között végbement. Salazar és Pétain között valami olyasmi jött létre, amelyet más körülmények között „érdekházasságnak” is nevezhetnénk, ám még pontosabb talán ígéretekkel és szándéknyilatkozatokkal teli, hiú célkitûzésekkel és romantikus ábrándokkal átitatott „szerelmi viszonynak” tekinteni. Vagy azt is mondhatnánk, hogy különös rokoni kötelékek alakultak ki a két rendszer között, a dicsôség utáni vágy vagy éppen a kútba esett várakozások jegyében.
Továbbá szokatlan körülmény volt Portugália megnövekedett stratégiai súlya. Az ország a háború elejétôl kezdve – földrajzi elhelyezkedése és semlegessége folytán – az információcsere, a propaganda, a politikai és katonai játszmák, az árucikkek és a pénzmozgások forgószínpadává vált, egyúttal pedig a gaulle-isták nélkülözhetetlen támaszpontjává lépett elô. De Gaulle hívei 1940 nyarán kezdtek aktív szervezkedésbe Portugáliában; tevékenységük hatása Marokkóra, a vichyi Franciaországra, illetve a németek által elfoglalt területekre is kiterjedt. Jelenlétük révén Lisszabon hidat képezett a franciák és Nagy-Britannia, illetve a francia anyaország és az attól 1942-ben különváló gyarmatok között.
A gaulle-isták azonban nem voltak egyedül. Giraud tábornok párthívei diplomáciai jellegû képviseletet hoztak létre Lisszabonban, amely bizonyos ideig a vichyi és a De Gaulle-féle missziókkal párhuzamosan létezett. Számos önkéntes Portugáliában csatlakozott Giraud csapataihoz, illetve Portugálián keresztül utazott De Gaulle londoni fôhadiszállására. (Ez utóbbi szerepe késôbb jóval fontosabbnak bizonyult.)
E tanulmány célja az eddig elmondottak tükrében az, hogy rávilágítson a salazari Portugália és a három katona politikus képviselte „Franciaországok” közötti kapcsolatok néhány elgondolkodtató vonására, különös tekintettel De
Gaulle és Giraud tevékenységére.3

Salazar és Pétain: választott hasonlóság

A politológusok, illetve a liberális demokrácia válságával és a fasizmus két világháború közötti elôretörésével foglalkozó történészek számára kétségtelen a salazarizmus és a vichyi Franciaország hasonlósága. Ezt a politológiai, összehasonlító történettudományi nézôpontot mind Salazar, mind Pétain, mind pedig politikai környezetük kijelentései meggyôzôen alátámasztják. A két ország közötti kapcsolatrendszer is rokonvonások meglétére utal. Jól mutatják ezt a politikai szándéknyilatkozatok is, bár ezek létrejöttét és tartalmát a háborús helyzet és a vichyi rendszer kiszolgáltatottsága erôteljesen befolyásolta.
Salazar védnökséget vállalt Pétain és rendszere felett, és ez mindkét fél számára elônyös volt. Vichynek elsôsorban a következôk miatt:
1. Úgy tûnhetett, ha a kicsi és félreesô Portugália sikerrel felszámolta az Elsô Köztársaság4 politikai és pénzügyi instabilitását, akkor a jóval nagyobb Franciaország szintén sikerrel küzdheti le pillanatnyi gyengeségét, és megállíthatja nemzetközi súlyának csökkenését. A mérsékeltségre törekvô vichyi rendszernek kedvezett, hogy Portugália nem állt a világpolitikai események középpontjában.
2. Portugália hosszabb idô óta divatos turisztikai célpont volt a (nem túl nagy létszámú) jobb- és szélsôjobboldali francia értelmiség számára, akik nagy örömmel fedezték fel eszmeviláguk néhány elemét a salazari gondolkodásban. A portugál nép hagyományos vonzalma a franciák iránt a háború során sem hagyott alább, s jóllehet Franciaország 1940 nyarán megalázó helyzetbe kényszerült, állampolgárait még mindig nagy nemzet fiaiként fogadták Portugáliában. A salazarizmus mérsékelt, mégis hatékony forradalmisága követendô példaként állt a franciák elôtt.
A salazari rendszer átvétele tûnt az egyetlen politikailag elfogadható megoldásnak, hisz minden más szóba jöhetô alternatíva komoly hátrányokkal járt volna: az olasz fasizmust és a német nácizmust a franciák ellenséges rezsimeknek tartották. A Franco-rendszerrel kapcsolatos fenntartásaikat pedig az okozta, hogy azt beszennyezte a polgárháború áldozatainak vére. Továbbá Spanyolország igényt tartott Marokkóra, és a II. világháborúban a valódi semlegesség helyett a „nem hadviselô” ország pozícióját választotta.
A stratégiailag fontos, de semleges Portugália a hadviselô országoknál alkalmasabbnak mutatkozott szövetség kiépítésére.
Ahogy Marc Ferro is emlékeztet rá,5 Portugália, mint Anglia régi szövetségese, el tudta érni, hogy London kapui ne záruljanak be teljesen a vichyi Franciaország elôtt.
Végezetül Salazar – Pétainhez hasonlóan – a kompromisszumos békét tekintette az egyetlen kívánatos megoldásnak a II. világháború lezárására.

*

Salazar számára szintén tartogatott elônyöket a Vichyvel való együttmûködés:
A harmincas évtizedben a portugál–francia viszony feszült volt. Ezt felváltotta egy különleges, ideológiai alapon nyugvó összhang, ami jótékonyan hatott a kétoldalú kapcsolatokra.
Salazarnak elônyös volt a szövetségesi viszony Pétainnel, aki noha egy legyôzött és megtört ország élén állt, dicsô múlttal és a feltámadás lehetôségét hordozó ütôkártyákkal (erôs hadsereg, gyarmatbirodalom) is rendelkezett.
A rendszer „exportja”, vagyis Franciaország készsége a salazari modell átvételére a bel- és külföldi propaganda kiváló eszközének ígérkezett.
A semleges, egyben szövetséges vichyi Franciaország ütközôövezetként állhatott a német csapatok ibériai elôrenyomulásának útjában.
Salazar – Pétainnel összhangban – úgy gondolkodott, hogy a háborút lezáró béketárgyalások csak és kizárólag a semleges államok vezetôinek döntôbíráskodásával képzelhetôk el. Erre a szerepre Salazar mind Pétaint, mind pedig saját magát esélyesnek tartotta.
Az összefogás Vichyvel növelte a nacionalista „puha”-diktatúrák világpolitikai súlyát, és a háború utáni idôszakban egy új államrendtípus megteremtésével kecsegtetett.
A kétoldalú kapcsolatok szorosabbá fûzésének ideológiai és stratégiai mozgatórugói is voltak, és ezek gyakran a közös eszmerendszerbôl adódtak. Például az, hogy a vichyi Franciaország és a Portugál Új Állam egyaránt a „harmadik út” alternatíváját kívánta nyújtani a liberális parlamenti demokráciákkal, illetve a kommunizmussal szemben, mégpedig úgy, hogy közben nélkülözte a nemzetiszocializmus és a fasizmus erôszakos, militáns, destruktív és expanzionista vonásait. Ezt mindkét állam propagandagépezete mind belföldön, mind külföldön szünet nélkül hangoztatta. A gyakori tapasztalatcserék, az együttmûködés például közigazgatási, társadalomszervezési (korporativizmus) és ifjúságpolitikai téren, illetve az 1933-as portugál alkotmány felhasználásának (egyébként sikertelen) kísérlete a vichyi rendszer alkotmányos alapjainak megteremtésében, a két rendszer közötti affinitásra engednek következtetni.
A kapcsolatokat erôsítô egyéb tényezôk a háborúval és a háború utáni idôszakra vonatkozó tervekkel voltak összefüggésben.6 Míg Vichy számára a semlegesség kényszer volt, Portugália számára sokkal inkább politikai döntés, jóllehet bizonyos diplomáciai korlátoktól nem függetlenül. Az Ibériai-félsziget, a földközi-tengeri francia partvidék és a vichyi ellenôrzés alatt álló észak-afrikai terület katonai szerepének visszafejlesztése (természetesen az 1942 elôtti helyzetrôl van szó) fékezhette a német elôretörést. Emellett lehetôvé tette egy semleges latin tömb létrejöttét, amely mérsékelt, keresztény alapokra épülô, békés nacionalista rendszereket fogott egybe. E szövetség tagjai képesnek hitték magukat arra, hogy mind a demokráciák, mind pedig a nácizmus-fasizmus fogyatékosságait kiküszöböljék, és politikai vezetôiket a békebíró szerepében jelenítsék meg. A Pétain és Salazar által egyaránt osztott elképzelés szerint ugyanis a békének tárgyalásos úton, a hadviselô felek kompromisszuma révén kell létrejönnie, hisz a szembenállók egyike sem képes arra, hogy ellenségeit teljesen megsemmisítve, egyedüliként diktálja a békefeltételeket. Végezetül pedig úgy vélekedtek, hogy a salazari mintájú rendszerek óriási erkölcsi tôkét halmozhatnak fel, és ez a háború utáni években követendôvé teszi ôket a legyengült és identitását vesztett Európa számára.

*

Fôbb vonalakban ezek azok az alapvetô, a portugál–francia kapcsolatokból levezethetô tényezôk, amelyek elôsegítették, hogy Salazar és Pétain ideológiailag-stratégiailag egymásra találjanak, közeledjenek egymáshoz. Ezek további részletes elemzésére azonban most nem térünk ki. A továbbiakban Portugália és a vichyi rendszer alternatíváját jelentô két „másik Franciaország” viszonyát vesszük szemügyre.
Az eddigiek alapján nem okozhat meglepetést, hogy Salazar szemében De Gaulle és Giraud pusztán emigránsok voltak, akik cserbenhagyták az egyedül törvényes francia államot, a vichyit, mellyel Portugália kitüntetett kapcsolatokat ápolt. Annak ellenére, hogy e kapcsolatok személyes és politikai síkon egyaránt teljes egyetértésrôl tanúskodtak, a portugál vezetés mégis eltûrte a területén tevékenykedô féllegális gaulle-ista és giraud-ista csoportok jelenlétét. Felmerül a kérdés: vajon hogyan volt mindez összeegyeztethetô a vichyi rezsimmel ápolt kiváló hivatalos kapcsolatokkal? A továbbiakban azt is vizsgálnunk kell, hogy miként alakult a helyzet a Francia Nemzeti Felszabadító Bizottság (FNFB) megalakulása és Franciaország felszabadulása után.

Salazar és a „másik két Franciaország”

Portugália egészen Pétain marsall bukásáig a vichyi kormányt ismerte el Franciaország legitim képviselôjének. Számos, bár nyilvánosságra nem hozott kétely fogalmazódott azonban meg – már közvetlenül Pétain hatalomra jutása után is – a partner helyzetét és lehetôségeit illetôen. Késôbb pedig, amikor a vichyi Franciaország területét is német csapatok foglalták el, és a Pétain-rezsim két addigi erôssége (a hadsereg és a tengerentúl) a hódítók ellenôrzése alá került, lényegesen megváltoztak a diplomáciai kapcsolatokat és a diplomáciai elismerést meghatározó feltételek. Ezen túlmenôen Salazar világosan látta, hogy a vichyi kormány a németek megjelenésével pusztán formalitássá, bábkormánnyá vált, és minden lépéséhez a hitleri Németország elôzetes engedélyét kellett kérnie. Tény az is, hogy Lisszabon szemet hunyt a Pétain-rendszerrel szemben alternatívát keresô franciák portugáliai tevékenysége felett. A gaulle-isták és giraud-isták növekvô nemzetközi elismertségével párhuzamosan pedig a huzamosabb idôre szóló modus vivendi keresésére is rákényszerült. Továbbá Portugália gazdasági érdekei is arra ösztönözték a Salazar-kormányt, hogy a kívánatosnak tartottnál jóval messzebbre menjen az Algíri Bizottságnak7 nyújtandó kedvezmények terén (bár maga a bizottság e kedvezmények mértékével sohasem volt elégedett.)

Salazar és a gaulle-isták

Miközben Salazar örömmel szemlélte a vichyi állam új, rokonszenves politikai berendezkedését, végig kellett néznie Pétain legfôbb ellenfele, De Gaulle tábornok híveinek lisszaboni letelepedését is. A gaulle-isták az angol követség védôszárnyai alatt már 1940 nyarától képviseltették magukat Portugáliában.
De Gaulle székhelye ekkoriban Londonban volt, a Londonba vivô utak pedig mind Portugálián keresztül vezettek. A szövetségesek franciákhoz intézett felhívásait elsôsorban a BBC közvetítette, a Franciaországból menekülô, a „Szabad Franciaország”8 erôihez csatlakozni kívánó önkéntesek azonban Lisszabonban kezdtek gyülekezni. Az itt élô franciák jól szervezett gépezetet hoztak létre híveik Franciaországból történô kijuttatásának, utaztatásának (Spanyolországon keresztül) és fogadásának koordinálására. Az emigránsok portugáliai tartózkodása nemegyszer igen hosszúra nyúlt, hisz idôre volt szükségük a vízumok megszerzéséhez és angliai utazásuk megszervezéséhez. Mivel azonban szinte mindegyikük papírok nélkül érkezett, a félhivatalos képviseleteknek segíteniük és rejtegetniük kellett ôket a portugál rendôrség elôl.
A szervezetek, melyek a Franciaországból való kijutást segítették, meglehetôsen gyenge hatásfokkal mûködtek. A menekülôk nagy részét már útközben sorsára hagyták, azok közül pedig, akik Spanyolországig eljutottak, sokan a francói rendôrség hálójába kerültek. Ezeket általában gyûjtôtáborokba internálták, ahonnan nem mindenki tudott megszökni. Sokakat hazazsuppoltak, és történetüket a vichyi rezsim propagandacélokra használta fel a gaulle-isták ellen. Azok megpróbáltatásai sem értek azonban véget, akik eljutottak a portugál határig, sôt vízum nélkül át is csusszantak rajta. Portugáliában is legfeljebb csak önzetlen emberek segítségére számíthattak, s ha hányattatásaik végén elérték Lisszabont, hat-hét (néha még több) hónapot kellett várniuk a szükséges igazolványokra vagy az Angliába szóló hajójegyre. Ez alatt az idô alatt panziókban, kisebb szállodákban húzták meg magukat – az elsô idôszakban Lisszabonban, késôbb pedig a környezô településeken. Néhányan a fôvárost övezô nyári üdülôhelyeken berendezett gaulle-ista menedékhelyeken találtak szállásra.9 Voltak, akiket a portugál hatóságok elfogtak, és Aljube vagy Caxias börtönébe zártak.
Még a hôn áhított vízum megléte sem jelentett biztosítékot a továbbutazásra. A férôhelyek száma jóval kisebb volt az utazni kívánók számánál, legyenek ezek legálisan vagy illegálisan Portugáliában tartózkodók. Az egyik lehetséges út Gibraltáron keresztül vezetett, ahová a dél-portugál part egyik kikötôjébôl, Faróból indultak hajók. A legtöbb illegális utas azonban a fôváros közelében fekvô Setúbalból kelt útra.
A gaulle-ista csoportok – a Franciaországot elhagyók segítése mellett – az ellenállás ügyének felkarolását tekintették másik fô feladatuknak. Nagy szerepük volt abban, hogy De Gaulle felhívásainak tartalma széles körben ismertté vált. Ezekben az üzeneteiben a tábornok a Pétain-rendszer törvényességét kérdôjelezte meg, és a harc folytatására szólított fel. A propaganda elsôsorban a portugáliai francia kolóniát és a portugál népet célozta meg, de a megszállt vidékek és a Marokkói Francia Protektorátus francia népességére is hatni próbált.
A gaulle-ista propaganda elsôdleges csatornái a rádió és a film voltak, ám más eszközöket, így röpiratokat, füzetkéket, könyveket és fényképeket is felhasználtak. Bevett szokás volt apró ajándéktárgyak osztogatása: ceruzák, kártyacsomagok, könyvjelzôk, itatóspapírok, levelezôlapok, a gyôzelem jelével („V”) ellátott vagy a Szabad Franciaország ellenôrizte területeken található nevezetességek lenyomatával díszített bélyegek, naptárak, lotharingiai keresztek, karácsonyfadíszek, térképek és „V” alakú brosstûk voltak a legnépszerûbb formák. A lotharingiai keresztek, melyek Elzász-Lotharingia német annexiója10 óta a hazafias érzelmek fô kifejezôeszközeivé váltak, különösen nagy visszhangot váltottak ki a portugáliai franciák körében: a férfiak kabátjukon, a hölgyek pedig ruhájuk derekán viselték ôket. Az apró tárgyakat mozielôadások szünetében és más nyilvános helyeken (például iskolákban) nagy sikerrel osztogatták. Különösen a mindennapi használatra alkalmas ajándékok (itatósok, könyvjelzôk, ceruzák) voltak népszerûek, amelyeket az emberek megôriztek, és mások által is látható helyen tartottak.
A röpiratok terjesztése napról napra nagyobb méreteket öltött, amit a számok is jól mutatnak. A félhivatalos francia képviselet 1941 októberében 30 000 röplapot küldött szét. Az 1500 címzett mindegyike húsz példányt kapott ebben a hónapban: pamfleteket, leporellókat, levelezôlapokat, plakátokat, folyóiratokat vagy éppen De Gaulle-ról készült fényképeket. Az anyag zömét Londonban nyomtatták, kisebb hányadát azonban helyben, Portugáliában állították elô. 1942 elején a gaulle-isták már 1800 embert kerestek meg rendszeresen postai úton, akik aztán, mikor már elolvasták a küldeményeket, továbbadták azokat barátaiknak. De osztogattak propagandaanyagokat például mozikban is.
A portugáliai hálózat feladata nemcsak az volt, hogy szimpátiát ébresszen a gaulle-isták iránt az emigráns franciák és a franciabarát érzelmeket tápláló portugálok körében, de Lisszabon fontos központja lett a francia területekre küldendô anyagok elkészítésének is. Ezek szállítása – akár Spanyolországon keresztül, akár légi úton – óriási nehézségekbe ütközött, és meglehetôsen lassú volt. A különbözô típusú küldemények többnyire Lyonba vagy a Tengeri-Alpok vidékére érkeztek, ahol fajtánként száz példányt sokszorosítottak belôlük, és ezeket megbízható emberek láncolatán keresztül továbbították. A szállítás veszélyeit látva a portugáliai misszió kapcsolatba lépett a londoni fôhadiszállással, és azt javasolta, hogy a Szabad Franciaország küldeményeit ejtôernyôvel dobják le Franciaország felett. A helyszíneket a Nemzeti Ellenállással való elôzetes egyeztetés alapján jelölték volna ki, és ez a szervezet vállalta volna magára az anyagok további terjesztését. A nehézségek ellenére számos Lisszabonban feladott csomag célba ért. 1942 januárjában a portugáliai francia kolónia már összesen 35 000 példányban terített propagandaírásokat (röpiratokat, könyveket, füzeteket és leporellókat), körülbelül 4000 embernek, részben belföldön, részben pedig Franciaországban.
Az 1941-tôl 1942 közepéig a portugáliai gaulle-ista propaganda jelentôs fejlôdésen ment keresztül. Mind az elkészített anyagok, mind pedig a hatókör tekintetében túllépte addigi kereteit, és kiszélesedett területileg, szervezetileg, anyagi és emberi erôforrások tekintetében egyaránt. A brit és a német propagandagépezet méreteit ugyan soha nem érte el, mégis ellensúlyozni tudta a vichyi rezsim Portugáliában kifejtett tevékenységét, melynek intenzitása már feszültséghez vezetett a portugál–angol kapcsolatokban is.11
A fentiek tükrében megállapítható, hogy Lisszabon vitathatatlanul fontos szerepet játszott a De Gaulle-párti francia propagandagépezetben. Megismertette a tábornok célkitûzéseit a megszállt és a vichyi területeken élô franciákkal, az észak-afrikai gyarmatok lakosságával, a portugálokkal, sôt más, Portugáliába vetôdött külföldiekkel is. Alapvetô információs csatorna volt a Szabad Franciaország londoni fôhadiszállása és a Nemzeti Ellenállás otthon maradt tagjai között, továbbá szívén viselte a Portugálián át Londonba igyekvôk, káderek, illetve egyszerû állampolgárok sorsát. A portugál fôvárosban lévô gaulle-ista képviselet – amely egy francia önzetlen kezdeményezéseként, a lisszaboni angol követség és De Gaulle támogatásával jött létre – 1942-re már olyan jelentôs tevékenységet fejtett ki, hogy függetleníteni kezdte magát a számára otthont adó lisszaboni angol képviselettôl.

*

A gaulle-isták portugáliai tevékenységével szembeni elnézô magatartás nem volt Salazar kedvére való, mégis meghatározó tényezôvé vált – a külképviseleteken, a diplomáciai testület tagjain keresztül – az ország határain kívül is, ahol a portugál kormány ennek szellemében kereste a modus vivendit az egyre szaporodó félhivatalos gaulle-ista képviseletekkel. Hasonló irányelvek vonatkoztak azokra a diplomatákra is, akik a gaulle-isták de facto ellenôrzése alatt álló területeken mûködtek. Salazar határozott hivatalos álláspontot foglalt el De Gaulle-lal szemben. Ezt a következôképpen foglalhatjuk össze: amennyiben a körülmények megkövetelik, udvarias, de csak közvetett kapcsolatok létesíthetôk, anélkül hogy ez minimális elmozdulást jelentsen a vichyi rezsim feltétlen elismerésétôl és attól a nézettôl, hogy De Gaulle-t alapvetôen disszidensként kell kezelni.12

Salazar, Giraud, De Gaulle és a foszfát

A szövetségesek 1942. novemberi, észak-afrikai partraszállását követôen, mikor a német fogságból szökött Giraud tábornok13 is megjelent a vichyi rendszerrel szembeni alternatívákat képviselô emigráns politikusok színpadán,14 egy újabb, harmadik francia képviselet nyílt Lisszabonban, az amerikaiak védnöksége alatt. 1942 végének eseményei emellett azon franciák külföldre áramlását is felgyorsították, akik a németek ellen harcoló honfitársaikhoz kívántak csatlakozni. Számukat a vichyi rendszer bukásakor már több tízezerre becsülték. A Pireneusokon átkelô önkéntesek nagy része Jaca, Zaragoza és Figueras spanyol börtöneibe került, ahonnan rövidesen a Miranda del Ebró-i gyûjtôtáborba szállították ôket. A késôbbiekben azonban a spanyol hatóságok engedélyezték számukra, hogy Portugálián vagy Gibraltáron át Londonba, illetve Algírba távozzanak.
Az Afrikába készülô foglyok utaztatását a madridi amerikai követség oltalma alatt tevékenykedô giraudisták szervezték meg. A részletek kidolgozását Malaise ezredes és Boyer-Mas tiszteletes – François Piétri madridi vichyi-francia követ két régi tanácsadója – vállalta magára,15 akik miközben megtartották kapcsolataikat a spanyol hatóságokkal, jórészt az amerikaiak segítségére támaszkodtak. Franco nem avatkozott bele az eseményekbe, részben  marokkói foszfátérdekeltségeinek háborítatlansága érdekében, részben pedig azért, mert nem akarta magára haragítani Giraud-t és a szövetségeseket, akiknek a gyôzelme éppen ekkor kezdett reális alternatívaként körvonalazódni. A spanyol államfô tehát nem állt az általa internált franciák távozásának útjába,16 a terv sikeréhez azonban ez önmagában kevés lett volna. Arra is szükség volt, hogy Salazar hozzájáruljon az utasok Portugálián való áthaladásához.
A portugál fôváros az Észak-Afrikába tartó menekültek ezreinek tudott átmeneti szállást nyújtani, s így Algír és az FNFB számára különösen fontossá vált. Mivel Malaise ezredes madridi szervezete nem volt képes maradéktalanul ellátni feladatát, a Lisszabonon át vezetô út egyre vonzóbbnak tûnt. A szövetségesek „franciamentô” akcióikat minden jel szerint valamiféle gentlemen’s agreementtel hangolták össze. Az Észak-Afrikába tartókkal Malaise foglalkozott, az USA követségének támogatásával, míg azok, akik a Szabad Franciaországhoz akartak csatlakozni, az angol védnökség alatt álló lisszaboni gaulle-ista miszió segítségére számíthattak. Ez utóbbi igen olajozottan mûködô gépezete végezte a London és Lisszabon közötti utazások megszervezését. De az Észak-Afrikai Francia Fôbiztosság sem akarta elszalasztani azt a lehetôséget, hogy – megfelelô szervezetek felállításával – Lisszabonban francia önkénteseket toborozzon, és Algírba irányítsa ôket. […]
A lisszaboni giraud-ista képviselet mindazonáltal – a gaulle-istához hasonlóan – mindvégig a félillegalitás homályában dolgozott. A portugál kormány hivatalosan nem is ismerte el egyiket sem. Salazar hû maradt ahhoz az emberhez, akit kezdetektôl fogva támogatott: továbbra is a francia nemzeti forradalmat és az azt megtestesítô pártfogoltját, Pétaint preferálta. Mindazonáltal ha az „ellentáborból” kellett volna választania, egészen biztosan Giraud-t választotta volna De Gaulle-lal szemben.17 De Gaulle ugyanis tisztán és egyértelmûen disszidens volt, Giraud viszont Pétain személyétôl függetlenedve is a pétaini politika folytatója volt. Mindketten katonák voltak, de De Gaulle jó politikai érzékkel is rendelkezett, Giraud ezzel szemben nem politizált. De Gaulle könyörtelen harcot hirdetett a vichyi rendszerrel és mindennel szemben, amit az szimbolizált. Giraud azonban csak a németek ellen harcolt, anélkül hogy elutasította volna a Pétain-féle nemzeti forradalmat. Giraud antikommunista volt, míg De Gaulle kompromisszumot kötött a kommunistákkal, és számíthatott a szovjetek – Salazar szemében meglehetôsen gyanús – segítségére. Ráadásul ha a vichyi rezsim végleges bukása esetén Giraud kerül hatalomra, az nem jelentett volna akkora presztízsveszteséget Portugáliának. Hiszen az általa minden eszközzel támogatott Pétain politikája valamilyen formában távozása után is folytatódhatott volna.
Az észak-afrikai események mindemellett óvatosságra és elôvigyázatosságra intettek. Mindennap érkeztek hírek a Giraud-párti és a De Gaulle-t támogató csoportok összetûzéseirôl. Az amerikaiak és az angolok egyaránt beavatkoztak e csatározásokba – ki-ki saját jelöltjét támogatva, minden különösebb megegyezési szándék nélkül. A portugál képviseletek beszámolói mind arról adtak hírt, hogy az amerikaiak vaskézzel irányítják az ellenôrzésük alá került észak-afrikai területeket, és nem sok mozgásteret hagynak a francia közigazgatás számára. A szövetségesek emellett az emigráns francia hatalom törvényes elismerésével is késlekedtek.
Bárhogy is nézzük, Portugália gazdasági érdekei ellentétben álltak a marokkói francia hatalmi helyzet megváltozásával, függetlenül attól, hogy az ellenôrzés a Pétainhez hû Nogues, a Vichyhez kötôdô Giraud vagy az FNFB, azaz De Gaulle kezébe kerül. A kulcskérdés a foszfát volt. A marokkói foszfát jelentôsége ugyanis a háborús viszonyok között rendkívül megnôtt Portugália mezôgazdasága számára. Amíg Marokkó vichyi fennhatóság alatt állt, addig az 1941. augusztusi portugál–marokkói megállapodás, majd annak 1942 júliusában módosított változata biztosította a szállítások folyamatosságát. A szövetségesek partraszállásával azonban ezek a szállítások abbamaradtak, és újraindításuk ügyét az algíri hatóságok politikai alku tárgyának tekintették. A vichyi-kormány Giraud-hoz átpártolt tisztviselôje, Baraduc Salazar zsarolására kívánta felhasználni a kérdést, ahhoz kötve a foszfátszállítások újraindítását, hogy Portugália legalább félhivatalosan tekintse autentikus francia kormánynak az algíri francia hatóságokat.18 Más, Algírhoz hû és Portugáliában gyakran megforduló franciák – Malaise-t beleértve – szintén ezen a véleményen voltak, felismerve, hogy Salazarra nyomást lehet gyakorolni a „foszfátfegyverrel”, hiszen nem rendelkezik más szállítókkal.
Mindkét oldalon azon fáradoztak, hogy vagy újraélesszék a Giraud által felmondott régi kereskedelmi megállapodást, vagy hogy a késôbbiekben egy újat írjanak alá. Salazar számára az elôbbi megoldás lett volna kedvezôbb, hiszen ezzel „elkerülte volna a politikai bonyodalmakat”.19 Giraud tábornoknak azonban, éppen ellenkezôleg, az volt az érdeke, hogy a kereskedelmi tárgyalásokat összekösse hatalma portugál részrôl történô hivatalos elismerésével. Ennek érdekében nevezte ki Achille Clarac követségi elsô titkárt lisszaboni képviselôjévé. A kinevezésrôl a következôket írta Salazarnak szóló levelében: „Portugália és Francia-Afrika kapcsolatai a külsô körülmények alakulása miatt mostanában meggyengültek. Különösen a kereskedelem terén mutatkozik visszaesés, és ez károkat okozott mindkét ország számára. Attól a szándéktól vezérelve, hogy nagy múltra visszatekintô és általam nagyra becsült kétoldalú kapcsolatainkat késedelem nélkül ismét szorosabbra fûzhessük, egyik munkatársamat, Achille Clarac követségi elsô titkár urat azzal a feladattal bízom meg, hogy tájékoztassa Önt a felmerülô problémákról, és az Önök hatóságainak segítségével megkeresse a (…) legmegfelelôbb eszközöket a bajok orvoslására (…). Clarac urat feljogosítom arra, hogy Portugália és Francia-Afrika gazdasági kapcsolatait érintô kérdésekben tárgyaljon.”20
Salazar végül 1943. október 2-án aláírt egy portugál–marokkói kereskedelmi egyezményt Clarackal,21 aki ekkor már a kibôvített, De Gaulle vezette FNFB-t képviselte. Bár ezt az aktust követôen Salazar és az FNFB újra eltávolodott egymástól, utóbbi azonban – a foszfátért cserében – Portugáliában így is számos diplomáciai kedvezményt kapott. Szabadon mûködhetett futárpostája, háborítatlanul válthatott rejtjeles üzeneteket, és konzuli irodája önálló helyiségbe költözött.
Rendezôdött a gaulle-isták és a Vichyvel csak késôbb szakítók közötti viszony is. Egy évvel a szövetségesek marokkói partraszállása után – a kereskedelmi egyezmény aláírásával, a konzuli iroda felállítása és a portugál hatóságok általi nyilvános elismerése révén, illetve a vichyi követségi hivataltól való csendes, nagyobb konfliktust nem okozó különválás következtében – az FNFB képviseletének helyzete konszolidálódott. Mindehhez hozzájárult, hogy számos Portugáliában mûködô francia cég – csatlakozva a szövetségesek blokádjához és az FNFB-t ismerve el Franciaország egyetlen kormányának – megtiltotta, hogy termékei Vichy közvetítésével Németországba kerüljenek.22
Portugália és az FNFB kissé javuló viszonyát kihasználva Algír Salazar jóváhagyását kérte egyik diplomatájának, Armand du Chaylának rendkívüli és meghatalmazott nagykövetté történô kinevezéséhez. Salazar, aki ismerte Chayla 30-as évekbeli, portugáliai tevékenységét, a kinevezést 1943 novemberében elfogadta,23 és kihallgatáson fogadta Chaylát.
A barátságos légkörben zajló kihallgatáson Salazar aggodalmát fejezte ki amiatt, hogy Giraud az FNFB-ben egyre inkább kiszorul a valóságos hatalomból, és nem titkolta a bizottsággal szemben érzett személyes csalódottságát sem. Felhívta a figyelmet arra a veszélyre, hogy a Szovjetunió – kihasználva a háború után kínálkozó kedvezô lehetôségeket – egész Európában terjeszteni kezdi majd ideológiáját, valamint arra intette a nyugati hatalmakat, hogy figyeljenek oda erre a fenyegetésre. Salazar kijelentette, hogy, bár nem lát sok esélyt rá, szerinte az lenne a helyes, ha Németországot nem semmisítenék meg teljesen, hogy elég ereje maradjon a kommunista terjeszkedés feltartóztatásához. Franciaország nagyhatalmi státusának helyreállítását szintén fontosnak ítélte.24
Ez a lisszaboni, félhivatalos, elsôsorban gazdasági kérdéseket érintô találkozó Salazar és az FNFB képviselôje között, illetve a portugál nyitás apróbb jelei azonban nem jelentettek lényeges változást Lisszabon Algírral kapcsolatos álláspontjában. Erre utal Salazar augusztus végi utasítása az USA-ban mûködô nagykövetének: „a portugál követség visszaigazolhatja az ottani FNFB-missziótól kapott küldemények átvételét, ám csak olyan formában, hogy az ne tûnhessen az algíri kormány hivatalos elismerésének. Ez ugyanis összeegyeztethetetlen lenne Vichyvel fennálló diplomáciai kapcsolatainkkal. Az észak-afrikai kormányzattal eszmecserét folytatunk kereskedelmi kérdésekrôl, és itt tartózkodó félhivatalos képviselôivel rendszeres megbeszéléseket folytatunk, barátságos légkörben.”25 Azaz, szívélyes hangnem az FNFB-vel kiépített félhivatalos kapcsolatokban, mindez azonban nem jelent hivatalos elismerést. Portugália továbbra is Vichyt ismerte el hivatalos diplomáciai partnerként. A tájékoztatást váró portugál külképviseletek számára Salazar novemberben leszögezte: „mindaddig, amíg Vichyvel fennálló jelenlegi kapcsolataink megmaradnak, addig az FNFB-vel csak informális érintkezést tudunk elképzelni. Minden találkozó, amely képviselôink között létrejön, csak személyes jellegû lehet.”26
Armand du Chayla 1943 végén érkezett Portugáliába, rendkívüli és meghatalmazott nagykövetként, az FNFB képviseletében. Ám Salazar ôt is csak mint egyszerû kereskedelmi és vízumügyekben illetékes hivatalnokot említi 1944. július 6-án, egy Washingtonba küldött táviratában: „[Chayla-t] nem ismerjük el a diplomáciai testület tagjának, noha valóban találkozni szokott a Külügyminisztérium illetékeseivel.” Hasonló tartalmúak a külföldön szolgálatot teljesítô portugál diplomatákhoz küldött utasítások. A washingtoni követség például – mikor afelôl érdeklôdött, hogy elfogadhatja-e a meghívást az Amerikában tartózkodó De Gaulle-t kísérô francia küldöttség fogadására – azt a tanácsot kapta, hogy magatartásában a többi Vichyt elismerô semleges országhoz igazodjon, ám semmiképpen se lépjen túl az „udvariasság” és a „kötetlen szívélyesség” keretein. Ilyen fogalmakkal jellemezhetô tehát Portugália viszonya az utolsó háborús években Észak-Afrikához és az Egyenlítôi-Afrikához.27
Salazar tehát szemet hunyt az angol és az amerikai követség védôszárnyai alatt mûködô portugáliai gaulle-ista és giraud-ista megbízottak tevékenysége felett. Elfogadta, hogy a vichyi Franciaország diplomáciai képviseletének létszáma egyre csökken. A semlegesség fenntartása, az ország gazdasági érdekei és Vichy nyilvánvaló gyengülése körültekintô politikát tett szükségessé. A portugál kormányfô azonban nem jutott el odáig, hogy De Gaulle-t a legitim francia vezetés fejeként elismerje, még akkor sem, mikor De Gaulle biztos pozíciót szerzett az FNFB élén, és mikor már meglehetôsen szilárdan képviselte a francia szuverenitást. Salazar ragaszkodott a formalitásokhoz és az ideológiai kötelékekhez, végsôkig kitartott a mellett a rendszer mellett, amelyet eredetileg támogatott. Mindez azonban nem gátolta meg abban, hogy kereskedelmi megállapodást kössön a FNFB-vel, és hogy bizonyos diplomáciai könnyítéseket biztosítson portugáliai képviseletének. S bár az algíri kormányt, amellyel 1943. október 2-án kereskedelmi egyezményt írt alá, mindvégig helyi hatalomnak tekintette, azt elfogadta, hogy az kereskedelmi képviselôje helyére politikai megbízottat nevezzen ki. Azt azonban, hogy a diplomáciai testület tagjának tekintse, tôle is mindvégig megtagadta. A vichyi rendszer maradt a „soha meg nem tagadott keresztfiú”.
Nem csoda tehát, hogy amikor 1944 augusztusában a vichyi rezsim menthetetlenül elbukott, Portugália amíg csak tudta, halogatta a Francia Köztársaság Ideiglenes Kormányának elismerését, és végül csak rossz kedvvel tette meg. A portugál vezetés – az FNFB szemében ellenséges, Salazar szerint viszont éppen segítô szándékú – fenntartásaira De Gaulle új kormányának válasza az volt, hogy sajtókampányt indított, melyben kritizálta a salazari rendszer egészét, „földig rombolva Vichy bálványát”.28

Jegyzetek

1 Az elnevezés Jean-Baptiste Duroselle-tôl származik, aki Politique étrangere de la France. L’abîme, 1939–1944 címû könyvében (Imprimerie Nationale, Párizs, 1986, 527. o.) a „három Franciaország” korszaka kifejezést használja.
2 Portugália II. világháború alatti történetével foglalkozik Fernando Rosas: Portugal entre a Paz e a Guerra (Estampa, Lisszabon, 1990), illetve António Telo: Portugal na Segunda Guerra (két kötet, Perspectivas & Realidades e Vega, Lisszabon).
3 Lásd Helena Pinto Janeiro: Salazar e Pétain. Relaçoes luso–francesas durante a II Guerra Mundial, 1940–1944 (Cosmos, Lisszabon, 1998). Ugyanebben a tárgykörben lásd még a szerzô következô publikációit: Um olhar portugues sobre o regime de Vichy (Penélope folyóirat különszáma, 11. sz.); O Estado Novo na Europa autoritária (Cosmos, Lisszabon, 1993); A propaganda gaulle-ista, 1940–1942 (História folyóirat II/N. 4, 1995. január 4., 26–37. o.); Salazar e Pétain, um casamento de conveniência. In Entrega do Prémio de História Contemporânea. (Conselho Cultural da Universidade do Minho, Braga, 1996) 143–151. o.
4 A portugál Elsô Köztársaságot (1910–1926) az 1926. május 25-i katonai felkeléssel kezdôdô katonai diktatúra (1926–1933) váltotta fel. A diktatúra évei alatt Salazar saját hatalmának megszilárdításán és egy új államszervezet alapelveinek lefektetésén dolgozott. Az Új Állam 1933-ban jött létre, egy új alkotmány elfogadásával és új intézmények felállításával.
5 Marc Ferro Pétain életrajzában három rövid, de elgondolkodtató oldalt szentel Salazar szerepének. Lásd L’exemple de Salazar. In Pétain, 215–217. o. (Fayard, Párizs, 1993).
6 Lásd Helena Pinto Janeiro: i. m. 103–123. és 201–215. o. Az elôzôekben említett ideológiai indítékokról lásd uo. 11–169. o.
7 Az FNFB-rôl van szó, ennek székhelye ugyanis Algírban volt
(a ford. megj.).
8 A De Gaulle-féle londoni Francia Nemzeti Bizottság (FNB) másik neve. Sajnos nincs egységes magyar fordítási gyakorlat, így ezek mellett az elnevezések mellett a „Szabad Franciák”, illetve „Szabad Francia Erôk” név is létezik. A Szabad Franciaország nem azonos a Franciaországban partizántevékenységet folytató Nemzeti Ellenállással, noha számos ponton összeforrt azzal. Amikor De Gaulle 1943-ban Algírba teszi át székhelyét, a Szabad Franciaország megszûnik, és az FNFB-vel olvad össze. Az így kibôvülô FNFB adta az 1944 júniusában (szintén Algírban) megalakuló Ideiglenes Nemzetgyûlés és az emigráns kormány tulajdonképpeni szervezetét (a ford megj.).
9 A papírok nélkül Lisszabonba érkezô önkéntesek túlélésében nagy szerepe volt egy gaulle-ista szimpatizánsnak. Az angol apától és portugál anyától származó Lévy nevû úr Paço de Arcos-i házában (Lisszabon egyik nyugati elôvárosa – a ford. megj.) olyan franciák találtak menedékre, akik illegális úton, belépési vízum nélkül jöttek Portugáliába, s így a börtönt kockáztatták. 1941. május 13-án azonban a portugál rendôrség felfedezte és felszámolta a rejtekhelyet. Lásd Archives Diplomatiques – Ministere des Affaires Éetrangeres (AD-MAE): Guerre de 1939–45, Londres–CNF, Vol. 273: Leslie ezredes titkos és bizalmas levele R. Plevinhez (valószínûleg René Plevin) az FFL lisszaboni fôhadiszállásáról. Kelt 1941. június 19.
10 Hitler a Moseltôl keletre esô területeket 1941-ben Németországhoz csatolta. A vidék csak 1944-ben, a szövetségesek elôrenyomulását követôen került vissza Franciaországhoz (a ford. megj.).
11 Lásd Helena Pinto Janeiro: i. m. 139–140. o. A propagandatevékenységgel, a menekültek utaztatásával és a gaulle-izmus portugáliai tevékenységével kapcsolatos további részleteket lásd: uo. 125–149. o. (az 1940 és 1942 közötti idôszakra), 181–199. o. (az 1943–1944-es idôszakra).
12 A portugál álláspontot tömören jeleníti meg a következô távirat, melyet a külügyminisztérium a pretoriai nagykövetség számára küldött: „A követendô elv [a Portugália által el nem ismert országok diplomatáival való kapcsolattartás során] az, hogy az érintkezést a személyes udvariasság által megkövetelt minimumra kell korlátozni. A gaulle-ista képviselôvel kapcsolatban ügyelni kell a vichyi kormánnyal fenntartott jó kapcsolatainkra, és arra, hogy ezek semmiképpen – sem tartalmukat, sem megjelenési formájukat tekintve – ne sérüljenek. Másfelôl Afrikában gaulle-ista területekkel vagyunk szomszédosak, és ez megköveteli, hogy velük is kiegyensúlyozott viszonyunk legyen. Francia Egyenlítôi-Afrika belga-kongói képviselôjével szemben ezért távolságtartó, ámde udvarias pozíciót kell elfoglalnunk, különös tekintettel azon helyi jelentôségû ügyekre, amelyek az ottani és az angolai – gaulle-ista vezetésû – francia közösségeket érintik.” Lásd Portugál Külügyminisztérium Történeti Archívuma (AHMNE), Lisszabon: Küldemény a pretoriai nagykövetségnek, 1942. július 10.
13 Lisszabonban rövidesen megjelenik a tábornok életrajza: Gomes Monteiro: Giraud. Parceria A. M. Pereira, Lisszabon, az Os Homens da Guerra sorozat 14. köt. s. d. A könyv már az árusítás elsô napjaiban addig életrajz esetében sosem látott sikert ért el. Lásd a vichyi portugál képviselet no. 13. de 13/01/43 sz. jelentése a külügyminisztériumnak, AD-MAE: Guerre de 1939–45, Vichy–Europe, Vol. 656.
14 Itt jegyezzük meg, hogy Darlan tábornok szökésének nem volt olyan nagy hatása, hogy a tábornok disszidensként hivatalos kapcsolatokat alakíthasson ki. Ennek ellenére a portugál sajtó részletesen tárgyalta ennek az ellentmondásos személyiségnek a szerepét, és egész kötetek születtek Darlanról. (Lásd Francisco Velloso: O Caso Darlan. Parceria A. M. Pereira, Lisszabon, é. n. 6. o.) 1940-ben egy rövid életrajz is megjelent (Maurício de Oliveira: Pound e Darlan. Parceria A. M. Pereira, Lisszabon, 1940). Hasonlóképp hosszasan írtak saját flottájának touloni elsüllyesztésérôl. (Maurício de Oliveira: Toulon. Do Apogeu ao Desespero. Parceria A. M. Pereira, Lisszabon, é. n.; Hugo da Rocha: A Trágica Epopeia da Armada Francesa. Editora Educaçao Nacional, Porte, 1942.) Az írások mindegyike kiemeli a franciák hôsiességét: „A touloni robbanások még mindig hallatszanak, s hallatszani is fognak az idôk végezetéig. S ha a Történelem katedrális, melynek hajóiban a múlt emlékeinek visszhangjai robajlanak örökkön-örökké, úgy a dicsôség e Templomának lármás és öblös visszhangjához Toulon hôsi történetének félelmetes zengése is társul. A franciák öngyilkossága nem gyávaság és nem is reményvesztettség vezérelte tett volt, hanem áldozat. Igen, áldozat, olyan áldozat, mely az ókori görög jellemet idézi, s mely egyszerre oly nemes és megdöbbentô, hogy alig találni szavakat, melyek méltóképp kifejezik és értékelik.” (Hugo da Rocha: i. m. 13. o.)
15 Boyer-Mas hivatalosan a Vöröskereszt madridi misszióját vezette, amely valójában a Szabad Franciaország fedôszervezete volt.
16 Vö.: Mathieu Séguéla: Pétain – Franco. Les Secrets d’une Alliance. Albin Michel, Párizs, 1992, 296. o.
17 Ezt maga Salazar érzékeltette azon a – késôbbiekben még említésre kerülô – kihallgatáson, amelyen az FNFB képviselôjével találkozott. Más kormányzati körök (így például António Ferro, a Nemzeti Propagandahivatal vezetôje) is Giraud-val rokonszenveztek. Ferro nem bízott meg sem a kommunista összeköttetésekkel rendelkezô De Gaulle-ban, sem a Szabad Franciaországban, és a „nem politizáló” Giraud-t támogatta. Vö.: AD-MAE: Guerre de 1939–45, Alger, CFLN–GPRF, Vol. 1286: 615. számú küldemény Du Chaylától (lásd késôbb – a ford. megj.) René Massiglinak, a nemzetközi ügyek biztosának. Kelt Lisszabon, 1943. július 18.
18 Lásd AD-MAE: Guerre de 1939–45, Alger, CFLN–GPRF, Vol. 1286: Baraduc levele a Külügyi Titkárságra. Kelt Algír, 1943. március 11.
19 Lásd Portugál Nemzeti Levéltár, Oliveira Salazar-archívum (AN/TT/AOS, CO/NE/21D), 8. o.: Comércio com Marrocos. Salazar kézzel írott feljegyzése, 1943. április 20.
20 AD-MAE: Guerre de 1939–45, Alger, CFLN–GPRF, Vol. 1286: Giraud levele Salazarhoz. Pecsét: 1943. május 29.
21 A megegyezéshez vezetô tárgyalásokról, azok tartalmáról és módszereirôl lásd AD-MAE: Guerre de 1939–45, Alger, CFLN–GPRF, Vols. 1082–1084, és AN/TT/AOS, CO/NE/21D.
22 Lásd AD-MAE: Guerre de 1939–45, Alger, CFLN–GPRF, Vol. 1173: Déclaration a soumettre par la comission de blocus aux firmes françaises ayant des succursales au Portugal. Kelt Lisszabon, 1943. október 16. Ebben a nyilatkozatban a cég kijelentette, hogy az FNFB-t és a szövetségeseket támogatja, illetve hogy mûködése során ügyel arra, hogy tevékenységébôl az ellenséges hatalmak semmilyen gazdasági elônyhöz ne jussanak.
23 Lásd AD-MAE: Guerre de 1939–45, Alger, CFLN–GPRF, Vol. 1286: Note sur les relations entre le CFLN et le Portugal. Algír, 1943. november 13.
24 Salazar kinyilvánította azon szándékát is, hogy egy hivatalos diplomatát küldjön konzulként Algírba. Ezáltal az észak-afrikai francia hatóságok régi kívánsága teljesült volna. Lásd AD-MAE: Guerre de 1939–45, Alger, CFLN–GPRF, Vol. 1286: Clarac: Note relative a l’audience accordée le 30 novembre a Mr. Clarac par S.E. le Président Salazar. Az 1943. december 7-én kelt 240. számú küldeményhez csatolva.
25 Lásd AHMNE: A Külügyminisztérium (MNE) 425. számú távirata a washingtoni követségre. 1943. augusztus 31.
26 Lásd AHMNE: A Külügyminisztérium (MNE) 536. számú távirata a londoni követségre. 1943. december 15.
27 Portugál Afrikában az FNFB képviselôit „nem hivatalos küldötteknek” nevezték, hiszen nem a vichyi kormány diplomatái voltak. Vö.: AHMNE, no. 48, a gyarmatügyi miniszter kabinetfônökének címzett levél, 1944. február 5.
28 AD-MAE: Guerre de 1939–45, CFLN-GPRF, Vol. 1286. Feljegyzés Chauvel úr részére, 1944. augusztus.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta