Portugália divatban van. 1998-ban expót rendezett és friss irodalmi Nobel-díjassal büszkélkedhetett, az idén elhalászta a 2004-es foci-EB megrendezésének lehetôségét nemcsak elôlünk, de ibér riválisa, Spanyolország elôl is. Mitôl olyan érdekes mostanában Portugália? Talán végleg leküzdötte kisebbségi érzését? És mitôl olyan érdekes nekünk (is) a portugálság, amirôl magyarul frissen megjelent kötetében Eduardo Lourenço a következôket írja: „Önazonosságunk veleje, ható- és összetartó ereje egy olyan sajátos tér-idô élményével van összegyúrva, amelyet egynemûvé tesz a nyelv, a történelem, a kultúra, a szociológiai »magatartásként« értelmezendô vallás, valamint marginális beágyazódásunk Európa szövetébe, amit saját magunk »szigetként« való felfogása is tükröz, még ha nem is vagyunk sziget.” (Lourenço 1999, 12) Érdemes talán e marginális beágyazottságra koncentrálnunk. Kevésbé a marginalitásra, inkább a sajátos európaiságra.
A beágyazódás akadályai és szimbólumai közül kiemelhetünk néhányat. Azokat, melyek az idei évben különösen aktuálisak. 1999. december 20-án Portugália gyakorlatilag és szimbolikusan megszûnik gyarmattartó ország lenni. Ezen a napon kivonul Makaóból, a hajdan kiterjedt birodalom megmaradt utolsó külbirtokáról, és átadja helyét a kínai adminisztrációnak. Ötszáz év alatt a portugál gyarmatbirodalom lassan elolvadt, különösebb nemzeti trauma nélkül, sôt most, a második ezredvégrôl visszatekintve, úgy tûnik, az anyaország nem is járt olyan rosszul ezzel: „Tény, hogy elveszítettünk egy gyarmatbirodalmat, de sokkal kevésbé veszítettük el, mint azt gondolni lehetne, az öntudatos portugálok… nemcsak beletörôdtek a gyarmati kaland végébe, hanem mintegy meg is könnyebbültek…” (Lourenço 1999, 22)
A huszadik század közepén még nem tûnt ilyen vonzónak ez a fejlôdési alternatíva. Európa legkitartóbb antidemokratikus rendszere, a salazari Estado Novo (Új Állam) politikájának mozgatórugói között mindig is kulcsszerepet játszott a gyarmatok megtartásának szándéka. A világbirodalmi státus – vagy legalább a tudat – fenntartása. A portugál autoritáriánizmus persze nem csupán a „birodalmi eszme vagy európaiság” aspektusából lehet érdekes napjainkban. Amikor a mai Portugáliát szeretnénk valamilyen módon bemutatni, több okból is megkerülhetetlen téma a Salazar-korszak.
A magyar közönség számára különösen ismerôs lehet ennek a periódusnak mint „élô múltnak” a megközelítése, hiszen jól párhuzamba állítható a Horthy-rendszer napjainkig ható, az aktuális politikai vitákat is aktívan befolyásoló jellegével.
A salazarizmussal is valami hasonló történik. Tíz évvel ezelôtt, a diktátor születésének 100. évfordulóján még nagy érzelmi viharokat kavart Portugáliában az idôszak tudományos megítélése. Azóta felnôtt egy új történészgeneráció. Fontosnak tartottuk tehát, hogy összeállításunk egyik tanulmánya foglalkozzon a Salazar-rendszer néhány sajátosságával. Az írás a rezsim európai kötôdéseit, elsôsorban francia kapcsolatait érinti, és így talán túllép a jól ismert sztereotípiák hangoztatásán.
Portugália divatban van és ünnepel. 1999-ben ünnepelte demokratikus forradalmának 25. évfordulóját. 25 éve, április 25-én kezdôdött az 1974(–76)-es portugál forradalom, melyet Kenneth Maxwell sok vonatkozásban a XIX. század közepi európai forradalmakhoz hasonlít, mint amelynek igen nagy volt a pszichológiai hatása, ugyanakkor csak korlátozott mértékben rendezte át a társadalmi viszonyokat. Jelentôségét nem egyszerûen abban látja, hogy a demokratizálódási folyamat nyitánya lett, hanem még inkább abban, hogy bár „nem fordította feje tetejére a világot”, és véresnek sem volt mondható, mégis megadta az embereknek mindazt, amit a forradalmiság nyújthat: az elmúlt forradalmak eufóriáját. (Maxwell 1999, 15–19) Ehhez az eseménysorhoz kötôdik összeállításunk második írása, mely az évforduló kapcsán számba veszi a korabeli bel- és külpolitikai fordulatokat. És ismét a gyarmatoknál vagyunk, és Európánál, és a magyar párhuzam lehetôségénél. Hiszen a szekfûs forradalom közvetlen hatásának tekinthetô, hogy Portugália az évtizedes gyarmati háború lezárultával elvesztette afrikai területeit, Angolát, Mozambikot, Bissau-Guineát, a Zöld-foki-szigeteket, São Tomé és Príncipét. Viszont így, kényes túlsúly nélkül egyre közelebb került Európához, az uniós tagsághoz (a mintegy nyolc éven át folytatott tárgyalássorozat lezárásaként 1985. június 12-én írták alá Portugália csatlakozási okmányát, mely 1986. január 1-jén lépett hatályba). Hosszú diktatúra, demokratizálódás, jól megérdemelt uniós tagság. Ez a sematikus ibér képlet, melyet gyakran emlegetnek mostanában Magyarország perspektíváival kapcsolatban is.
Még egy kerek évforduló 1999-ben: Portugália 50 éve tagja, pontosabban alapító tagja a NATO-nak. Részvételének jellege a katonai szervezetben a 90-es években alapvetôen megváltozott. A XX. század folyamán tradicionálisnak tekinthetô semlegességét feladva, az I. világháború óta elôször (mikor katonákat küldött a frontra) vesz részt egy európai fegyveres konfliktus megoldásában, a balkáni háborúban. Vitathatatlan, hogy ez hatással van bizonyos portugáliai tendenciákra. Ahogy Nuno Severiano Teixeira kiemeli, serkentette a katonapolitika újragondolásának, modernizálásának folyamatát, mintegy ismét legitimálva a portugál hadsereget, növelve társadalmi presztízsét. Ezen túlmenôen megindította azt a változást, mely Portugáliát kilendítette korábbi passzív szerepébôl, vagyis abból a hagyományos beállítottságából, hogy csupán elfogadja a nemzetközi szövetségi rendszer nyújtotta biztonság elônyeit, anélkül hogy maga is aktív szerepet vállalna ennek a biztonságnak a megteremtésében. (Teixeira 1999, 41 o) Fontosnak találtuk tehát a NATO és Portugália viszonyát elemzô tanulmány közlését. Az írás annál is érdekesebb, mert kitér a NATO bôvítésére, azaz arra, hogyan is fest Csehország, Lengyelország, Magyarország belépése a szervezetbe Portugáliából nézve.
Portugália divatban van, és immár minden kisebbségi érzés nélkül alakítója az európai politikának. 2000-tôl ismét (elôször 1992-ben) betölti majd az Európai Unió elnöki tisztét. Az uniós tagság a portugálok számára elsô pillanattól kezdve természetes volt, ôk magától értetôdôen európaiak. Fôleg mióta elvesztették azt az illúziót, hogy birodalmuk „négy kontinensre terjed ki”, és iskolai tankönyveik már nem viselik a Portugália Minhótól Timorig címet. Igaz, ez a tudati változás nem akadályozta meg, hogy Kelet-Timor sorsa az idén lázba hozza a közvéleményt, és politikai lépésekre késztesse a portugál kormányt. Az európaiság azonban ettôl nem csorbult. És attól sem, ha bizonyos sajátosságait elemzés vagy kritika tárgyává teszik. Ahogy negyedik tanulmányunk szerzôje, aki sajátos alkotmányjogi vízióját tárja elénk a demokráciáról és az Európai Unió mûködésérôl. A demokratizálódás szükségességérôl, belsô folyamatáról, esetleges eltolódásáról a föderáció irányába.
Az összeállításban szereplô írások portugál szerzôk munkái, akik belülrôl látják és elemzik országuk helyzetét. Témaválasztásuk, megközelítésmódjuk nagyon eltérô. Ilyen módon az itt kirajzolódó kép eklektikusnak is nevezhetô, de talán ennek ellenére vagy éppen ezáltal lesz érdekes, informatív és a maga módján kerek.

Felhasznált irodalom:

Eduardo Lourenço: Mi és Európa. Budapest, Íbisz, 1999.
Kenneth Maxwell: A Construçao da Democracia em Portugal. Lisszabon, Editorial Presença, 1995.
Nuno Severiano Teixeira: Portugal e a NATO: 1949–1999.
Naçao e Defesa, 1999, No. 89. 17–41. o.

Az összeállításban szereplô tanulmányok szerzôi

José Medeiros Ferreira (1942) politikus, történész, egykori külügyminiszter, jelenleg a lisszaboni Universidade Nova tanára, az európai ügyekért felelôs portugál parlamenti bizottság elnöke.
Helena Pinto Janeiro (1965) történész, jelenleg a BKE-Lusocentro oktatója. Legutóbbi könyve (Salazar e Pétain. Relaçoes Luso- Francesas durante a II Guerra Mundial), mely jövôre jelenik meg magyarul az Osiris Kiadónál, 1996-ban, Portugáliában elnyerte a legjobb legújabb kori történeti munkának járó díjat.
Vital Moreira (1944) alkotmányjogász, a coimbrai egyetem jogi karának tanára. Tagja az Európa Tanács Jog a Demokráciáért (Velence) Európai Bizottságának. Mintegy tíz szakmunka szerzôje, a Público címû napilap publicistája.
António Reis (1948) politikus, történész, egykori kulturális államtitkár (1978), parlamenti képviselô (1975–1983 és 1995–1999), a lisszaboni Universidade Nova tanára. Több könyvet publikált Portugália legújabbkori történetének kérdéseirôl.
Szilágyi Ágnes Judit (1966) történész, az ELTE BTK portugál tanszékének tanára, az MTA Bolyai-ösztöndíjasa. Fô kutatási területe Portugália és Brazília modern kori története.

http://www.c3.hu/scripta