Lapozgatom Szilágyi Lenke fotóalbumát. Az egyik oldalról három afrikai pillant rám, fekete fejek világos háttér elôtt, homlokukon, arcuk bal oldalán erôs fény, amelyet elnyel a megvilágítatlan arc fél feketéje. Három messzirôl jött ember arca, csodálkozva, de bizalommal pillantanak az idegen ország idegen fotósának a kamerájába.
Jól emlékszem erre a képre, a hetilap-Beszélô elsô évfolyamában jelent meg, 1990. június 30-án F. Havas Gábor és Solt Ottilia riportja illusztrációjaként. Ez volt talán az elsô híradás a Magyarországon menedéket keresô külföldiekrôl. A képen látható fiatalemberek történetesen a Kubából importált afrikai szocializmus pokoli országából, Angolából jöttek. Az elsô híradás volt ez a menekülôk nyomasztóan megoldatlan sorsáról, amely tíz év alatt sem vált rendezettebbé, az elsô híradás a bicskei, azaz a legrégibb menekülttáborról.
Mindezek az adatok azonban, amelyek nekem, az egykori lapszerkesztônek, ma egy fôként menekültekkel foglalkozó emberjogi szervezet munkatársának, elsôdleges fontosságúak, Szilágyi Lenke képén másodlagos, harmadlagos jelentôségûek. Szilágyi Lenke képein az arcok a fontosak, sôt olykor még az arcok se, csupán a fénybôl és a sötétségbôl kirajzolódó szigorú formák.

*

A hetilap-Beszélô elsô két évében Szilágyi Lenke a Beszélô képszerkesztôje volt, királylány hamupipôke szerepben.
A Beszélônél nem volt jó képszerkesztônek lenni, nekünk, a Beszélô szerzôinek és szerkesztôinek – sajnos – nem volt fontos a látvány. A szamizdat világából jöttünk, és azt képzeltük, ha a stencillel sokszorosított, nehezen kibetûzhetô szamizdatot elfogadták az olvasóink, el fogják fogadni a hétrôl hétre felkínált betûtengert is. Végzetes tévedés volt, ezt elvben már akkor is tudtuk. Újra meg újra bíztattam, kérleltem Lenkét, harcoljon oroszlánként a képfelületekért, de aztán újra meg újra kimaradtak vagy apróra zsugorodtak a képek, hogy elférjen a szûnni nem akaró szöveg. Ennek a három angolai fiatalembernek a képe is egészen más az albumban, mint a Beszélôben volt. A Beszélô a hátteret fent levágta, lent az ádámcsutkánál metszette el a fejeket, valósággal bezárta a fiúkat egy dobozba, a levegôtlen présbe, ahogy Pilinszky írja az egyik versében. Lehet, hogy ebben a kivágatban a kép többet mondott a magyarországi menekültpolitikáról, de éppen az tûnt el róla, ami a szépségét adja. Az, hogy ezek az afrikaiak a szorongatottságukban is reménykedô, új felé igyekvô emberek.
A Beszélô sokat foglalkozott „térségünkkel”, a volt szocialista tömb országaival. A lap szinte helyszíni közvetítést adott a Szovjetunió összeomlásáról. Szilágyi Lenke ekkortájt hosszú hónapokat töltött Oroszországban, a Kaukázusban oroszok, örmények és abházok között, és idôrôl idôre a Beszélôben jelentette meg az ott készült képeit. A széthulló birodalmat ábrázoló felvételeken nem láthatók nevezetes történelmi, politikai események, nem érzôdik rajtuk se káröröm, se sajnálkozás. Arcok láthatók a képeken, az etnikai jellegzetességek, a szociokulturálisan meghatározott viselkedésformák sokfélesége. …s mindegyik képen átsüt a fotós szenvedélyes érdeklôdése, objektív szeretete tárgya iránt.

*

A Beszélôt egykor sokat bírálták, gúnyolták idôszerûtlen, szociofotós képanyagáért. A kilencvenes évek elején e szociofotók javát Szilágyi Lenke készítette: lepusztult, omladozó házakat, sivár udvarokat, rongyokba burkolózó embereket, mezítlábas gyerekeket fényképezett.
Viszontlátva e képek egy részét a fotóalbumban a jó papír, a jó minôségû nyomdatechnika láthatóvá teszi, amit a figyelmes szemû nézô persze már a Beszélô sárgás papírján is felfedezhetett volna. Azt tudniillik, hogy ezek a szociofotók egyáltalán nem szociofotók abban az értelemben, hogy egyetlen céljuk a nyomor részvétre hívó ábrázolása lenne. Ha rápillantunk a rokkantkocsit hajtó ember képére, hátterében a szürkés égig nyúló vízzel, a nedves felületen visszatükrözôdô emberalak kontúrjával, úgy érezzük, ez a rokkant is részese a teljességnek, amely benne foglaltatik a tizennyolcszor húsz centiméteres képfelületben.
Szilágyi Lenke szigorú, fekete-fehér kontúrokat mutató képeit csak olyan mûvész készíthette, akitôl idegen minden iszamos érzelem, aki nem nézi le, de nem is magasztalja fel a valóságot, amelyet lefényképez, nem érez fölényt az objektummal szemben, de nem is igyekszik ájultan tisztelegni elôtte.
…s mégis, Szilágyi Lenke objektív pillantását a megértés, sôt meg merném kockáztatni, a szeretet hatja át, a szeretet a lefényképezhetô világ, a látható mindenség iránt.

(Elhangzott 1999. december 6-én, a TRAFÓ Kortárs Mûvészetek Házában, Szilágyi Lenke Látókép Megállóhely címû kötetének bemutatóján. A kötet szerkesztôségünkban kedvezményesen megrendelhetô.)

http://www.c3.hu/scripta