Koncz Lajos
Adalékok Kis János tanulmányához

A hadszínteret, amin Kis János Ezerkilencszáznyolcvankilenc címen izgalmasan leírt csatája zajlott, s aminek harcai már 1988-ban kezdôdtek, szeretném egy kicsit kiszélesíteni és abban az amerikai magyar emigráció segédcsapatainak a szerepét megvilágítani. A történések jobb megismeréséhez talán érdekes lesz fölsorakoztatni mindazokat az erôket, amik hatással voltak a kommunista vezetôk meghátrálására, s amik nemcsak belülrôl, a magyarországi társadalom demokratikus beállítottságú, szabadságra vágyó rétegeibôl lövelltek egyre erôsebb tûzzel a rendszerre, hanem külföldrôl is érték szép számmal és erôvel a magyar kormányt.
Kis János rámutat a Magyar Nemzet 1989 februárjában megkezdett interjúsorozatára, ezzel „elindítva az újratemetés nyilvános történetét”. Kiemeli a TIB 1988. november 24-i felhívását a kivégzettek hozzátartozóihoz, „hogy kegyeleti jogukkal élve követeljék a jeltelen sírban nyugvó földi maradványok kiadását”. Egy héten belül – mint írja – az MSZMP politikai bizottsága igent mondott.
A politikai (és történelmi jelentôségû) döntések okainak vizsgálatakor rá kell mutatnunk, hogy amikor az MSZMP a hozzátartozóknak és a TIB-nek megadta az igent, Grósz Károly, a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának elnöke már hónapokkal megelôzôen hivatalának levélpapírján, saját kezû aláírásával ellátott levelében elkötelezte magát, hogy kormányának „szándékában áll e problémát az emberiesség jegyében a közeli jövôben rendezni, lehetôvé téve, hogy a hozzátartozók újratemethessék az elhunytakat, és a jövôben leróhassák kegyeletüket a síroknál”. Ezt a levelet Grósz 1988. július 18-án írta Frank Horton amerikai kongresszusi képviselônek, válaszul arra a felhívásra, amivel az amerikai kongresszus 37 tagja, Hortonnal az élen 1988. június 30-án fordult a magyar minisztertanács elnökéhez. Ebben a felhívásban az amerikai képviselôk rövid szókimondással emlékeztetik a címzettet, hogy az Egyesült Államok hivatalos személyei és magánszemélyek évek óta tartó közbenjárása ellenére a kormány még mindig nem engedte meg a családoknak, hogy a forradalomban (így!) való részvételük miatt kivégzetteket identifikálják és újratemessék. Remélik, hogy mint a kormány vezetôje és pártjának új vezére megteszi a szükséges lépéseket, hogy a családok szeretteiket azonosíthassák, és újratemethessék ôket úgy és ott, ahogy és ahol óhajtják. A válasz, mint láttuk, három héten belül megérkezett Washingtonba.
Túlzás lenne azt állítani, hogy a kivégzettek hozzátartozói és a TIB 1988 novemberében már nyitott kaput döngettek. Hiszen más amerikai törvényhozóknak határidô nélkül ígéretet tenni, s más engedélyt, illetve utasítást adni a jeltelen sírok identifikálására és feltárására, majd az újratemetésre. De nem túlzás az amerikai magyar emigrációnak szerepet tulajdonítani az engedmények kikényszerítésében.
A Nyugaton élô és oda 1956 novemberét követôen megérkezett menekülteknek kezdettôl fogva az volt a törekvésük, hogy minden eszközzel (az erôszakot kivéve) ébren tartsák a „magyar ügyet”: a forradalom okait, követeléseit, tisztaságát és elárulását. A szabad világ közvéleményében nem engedték elhalványulni azt az áldozatot, amit a magyar nép hozott az egyetemes szabadságeszmékért folyó küzdelemben a kommunizmus lenyûgözô túlerejével szemben. Ezeknek a céloknak az elérésére kialakult az emigráns magyar külpolitika, ami a kádári hivatalos külpolitikát volt hivatva ellensúlyozni, sôt ha lehetséges, megbénítani. Ezt a munkát elsôsorban a Magyar Szabadságharcos Világszövetség dandárját maga mögött tudó washingtoni mérnök, Gereben István végezte az 1990-et megelôzô 30 évben. Fegyvertársaival az oldalán az amerikai politikai intézményeknek kitûnô ismerôje- (és kiismerôje-)ként, körültekintô és kitartó diplomáciai munkával jelentôs kapcsolatokat épített ki a törvényhozáshoz (kongresszus), a külügyminisztériumhoz, a Fehér Házhoz, valamint a társemigrációkhoz, a katolikus egyházhoz, egyes emberjogi szervezetekhez és végül a Helsinki Bizottsághoz. A magyar szabadságvágyat magáévá tevô nagyszámú köztisztviselô és politikus közül messze kimagaslik Frank Horton képviselô (aki 32 évig volt tagja a kongresszusnak). Se szeri, se száma azoknak a megnyilatkozásoknak, amikkel Frank Horton „szolgálta” 1956 ügyét, a magyar forradalmat beleágyazva amerikai aspirációiba.
Nem az 1988-as Horton-levél volt az elsô alkalom, hogy amerikai közéleti személyek szót emeltek az ’56-os forradalom áldozatainak érdekében. Grósz közelgô amerikai látogatása és az enyhülés nemzetközi légköre minden eddigi akciónál esélyesebb kimenetellel kecsegtetett. Gereben István ösztönzésére ekkor született meg Horton levele, amihez a tekintélyes képviselô a nyomaték kedvéért megszerezte 36 képviselôtársa támogatását. Az eredményt fönt tárgyaltuk.
Szerény írásommal rá akartam irányítani a figyelmet erre a két dokumentumra, ami – tudomásom szerint – még nem érte meg a közlést, holott a levelek kópiái akár közkézen is foroghatnának évek óta. Több Gereben Istvánhoz közel álló személy, köztük a köztársasági elnök úr, Mécs Imre avagy maga Kis János is birtokában vannak (vagy voltak) ezeknek a papíroknak. A legprominensebb hozzátartozó is kapott tájékoztatót errôl az akcióról.
Nem feladatom, hogy elemezzem a pszichológiai rugókat, amik az egyént vagy a társadalom egészét a közelmúlt eseményeinek többrétû elemzésétôl visszatartják. Azt sem szeretném eldönteni, hogy a társadalom vezetôitôl vagy a hozzátartozóktól miért és mikor lehet elvárni egy „köszönömöt”. Mint kívülálló, az ügyben egyik oldalon sem érintett megfigyelô csak azt szeretném megjegyezni, hogy minden alkalom megragadandó, amivel embereket és nemzeteket (pláne egy nagy nemzetet) a rokonszenv és az önzetlenséget viszonzó hála megnyilvánulásával össze lehet kapcsolni.

Grósz Károly
Miniszterelnök úrnak
Budapest, Magyarország

Kedves Miniszterelnök úr:
A kormányában bekövetkezett közelmúltbeli változások nyomán ismét Budapestre, illetve a magyar vezetés körében tárgyalt progresszív gazdasági és politikai változásokra terelôdik a nemzetközi figyelem.
Az Egyesült Államok hivatalos személyiségei és polgárai  évek óta kérik a magyar kormány és a Magyar Szocialista Munkáspárt intézkedését az 1956-ban kivégzettek családjai nevében. A kivégzettek földi maradványai mind ez idáig jeltelen sírokban vannak. A családoknak nem engedélyezik, hogy azonosítsák szeretteiket, hogy végsô nyughelyükre temessék ôket, s hogy végre lezárják ezt az ügyet.
Magyarországon az emberi jogi helyzet progresszív és elismerésre méltó, amelyet gyakran állítanak példaként más országok elé. Támogatjuk az ország erôfeszítéseit, hogy teljesítse a helsinki záróokmányban és más nemzetközi emberi jogi dokumentumokban vállalt kötelezettségeit. Sajnálatos módon azonban az a tény, hogy a magyar kormány nem engedélyezte a forradalomban való részvételük miatt kivégzettek azonosítását és újratemetését, fenyegetô és tragikus jele annak, hogy Magyarország nem képes szembenézni múltjával, és szomorú konfliktusban áll a helsinki jegyzôkönyvek szellemével.
Reméljük, mint kormányuk és pártjuk új vezetôje, megteszi a szükséges lépéseket annak érdekében, hogy ezek a családok azonosíthassák szeretteiket, valamint hogy a választott módon és helyen temessék el ôket. Ez az ügy több mint harminc év múltán továbbra is megosztja a magyar népet. Ezért reméljük, hogy amint elfoglalja új hivatalát, mérlegeli ezen érzelmi kérdés pozitív megoldását.

Frank Horton képviselô úrnak
az Egyesült Államok Kongresszusa
Képviselôház
Washington, D. C. 20515

Tisztelt Képviselô Úr!
Megkaptam levelét, amelyet negyvenhárom képviselôtársával együtt hozzám intézett. Örömmel fogadtam a magyar vezetés gazdasági és politikai törekvéseit, országunknak az emberi jogok érvényesítése terén elért eredményeit méltató soraikat.
Az 1956-os ellenforradalmi eseményekben való részvételük miatt kivégzettek földi maradványainak a hozzátartozóknak történô kiadásával kapcsolatos felvetésükkel kapcsolatban szeretném aláhúzni: tudatában vagyok annak a lelki és érzelmi tehernek, amit a kivégzettek hozzátartozói hordoznak. Kormányomnak szándékában áll e problémát az emberiesség jegyében a közeli jövôben rendezni, lehetôvé téve, hogy a hozzátartozók újratemethessék az elhunytakat, és a jövôben leróhassák kegyeletüket a síroknál. Hangsúlyozni kívánom, hogy egy ilyenfajta humanitárius gesztus független az akkori események értékelésétôl.
Egyetértek Önökkel abban, hogy egy ország felelôs vezetôinek szembe kell nézniük a múlttal, és le kell vonniuk az abból adódó következtetéseket. Programunk, erôfeszítéseink tanúsítják, hogy ezt megtettük és továbbra is megtesszük.
Jelzi ezt az is, hogy egy külön munkabizottságot hoztunk létre az utóbbi évtizedek történelmének, politikájának vizsgálatára. Meggyôzôdésem ugyanakkor, hogy a – múltat nem feledve – a jövô felé kell fordítani figyelmünket. Ebben a szellemben munkálkodunk hazánkban, és ebben a szellemben törekszünk a lehetô legszélesebb körû együttmûködés kialakítására az Önök országával, Kongresszusával, kormányzatával, kérve az Önök és képviselôtársaik támogatását is.

Révész Sándor Aczél Kádár Jánosról szóló visszaemlékezéseit – vagy annak bôséges számú töredékét? – tette közzé az 1999. októberi számban.
Nem itt kellett volna nyilvánosság elé lépnie ezzel a többféle értelemben is obskúrus szöveggel. Akárhol, csak itt nem. Ha mégis, akkor viszont nem lett volna szabad megkerülnie a lehetôséget, hogy ebben a lapban, lényegében a saját lapjában, mondatról mondatra vitába szállhat Aczél György vastagon hazug Kádár-apológiájával. Révész Sándort egyébként a magyar ezredvég egyik legszellemesebb politikai elemzôjének tartom. Nem hiszem, hogy amit tett, az valami bensejében rejtezô kommunista árnyékszemélyiség mûve lett volna.
De elvárom, hogy a következô számok valamelyikében, mégpedig minél hamarabb pótolja a mulasztását, és elemezze Aczél György Kádár-képét. Kíváncsi vagyok rá.

Köszönöm a bókot, a kíváncsiságot és a megrendelést. Ha Isten is és a Kuratórium is úgy akarja, lesz majd egyszer egy kötet, ahol a Kádár-portréhoz hasonló tematikus csoportosításban együtt lesz mindaz, amit az Aczél utolsó éveiben keletkezett – hogy is nevezzem: – nyersanyagból a nyilvánosságnak bemutatni szabad és érdemes.
Majd én is megírom hozzá, amit gondolok róla, ha kedved lesz, Te is megírod, más is megírja. Bizonyára sokan sok bölcset és sok hülyeséget írunk majd róla. És ez így van rendjén: béke van és szabadság. Egyikünket sem illet és terhel az elsô éjszaka joga és kötelessége, nem szükséges, hogy Aczél mondandójához a mi szellemtestünkön keresztül vezessen az út. Nincs miért sürgetni, követelôzni, idegeskedni – illetve van miért, de másért. Ez lelet. Arra való, hogy mindenki megismerje, akit érdekel a korszak, amelyben felnôttünk. Akit nem érdekel, mit ír a korszak egyik fôszereplôje a másikról, és nem örül annak, hogy ezt megismerhetis, azt nem érdekli a korszak, következésképpen engem sem érdekel, hogy mit gondol arról, ami nem érdekli ôt.
Ennek a korszaknak a Te kedvenc lapod egy hároméves, fölöttébb terjedelmes sorozatot szentelt. Ez a korszak Kádár halálának évével végzôdik. Nincs annál természetesebb, mint hogy ebben a záró számban a korszak névadójáról igyekszünk valami újat és érdekeset mutatni a kedves olvasónak. Hol a fészkes fenében kellett volna ennek a leletnek megjelennie, ha nem itt és nem ekkor?!

Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta