Jegyzetek

Megjegyzések Kornai János: Pénzügyi fegyelem és puha költségvetési korlát címû írásához

Az „átmeneti gazdaságok” kutatóinak társaságában három vonatkozásban szokás a puha költségvetési korlátot emlegetni. Elôször is egyes intézmények mûködésének tömör és neheztelô minôsítéseként (legyen szó akár a bankszektorról, akár az egészségügyrôl, vagy akár egy egész ország költségvetésérôl) használatos a fogalom; ilyenkor a puha költségvetési korlát diagnosztizálása potenciálisan veszélyes fejleményekre hívja fel a figyelmet. Olykor a fogalom említése nem más, mint puszta fôhajtás (az egyébként ilyenkor a rendszergazdász szerepébe állított) Kornai János elôtt. Végül az átmenetgazdaságtant a szerzôdéselmélet irányából megközelítô elemzôk tartják kongeniálisnak a puha költségvetési korlát fogalmát azon sematizált és agyonelemzett gazdasági szituációval, amelyben a „megbízó” (principal) sehogy sem tudja elérni, hogy az „ügyvivô” (agent) ne a maga számára legkedvezôbb projektet indítsa be, ahelyett hogy a megbízó érdekeinek leginkább megfelelôt választaná.
Az már viszont kevésbé gyakori, hogy e kutatók szükségét látnák a terminus használatának körültekintôen megindokolni, és még ritkább, hogy kimerítôen és megfelelô tájékozottságot mutatva tárgyalnák a fogalom mibenlétét avagy eredetét.
Gyorsan hozzáteszem, hogy ez nem azért van így, mert a puha költségvetési korlát valamiféle speciális magyar ügy lenne, amelynek tanulmányozását, mint nyelvünkét, a külföldiek hajlamosak lennének idô elôtt feladni. Már csak azért sem, mert az összes, a kérdéskör tanulmányozásában perdöntô irat rendelkezésre áll angolul (és sok más nyelven) is.
De közelítsük meg ezt a kérdést kicsit óvatosabban. Mitôl érezheti valaki, hogy még mindig adósak vagyunk a puha költségvetési korlátot körülvevô doktrínák feltérképezésével és ezáltal az átmenetgazdaságok elemzésében játszott szerepének esetleges újraértékelésével? – Induljunk ki abból az állításból, hogy az átmenet elején a hajdani szocialista gazdaságok a gazdasági rendszerek egy adott típusát alkották. Az átalakulás végére reményeink szerint a legfejlettebb ipari országok gazdaságaihoz válnak hasonlatossá, némely helyi sajátosságok megtartásával. Akkor majd az ilyen érett piacgazdaságokra érvényes legjobb elméletek segítségével kutathatjuk ôket. De amíg ezen átmenetgazdaságok még hordozzák a múlt terhes örökségét, addig kutatói munkánk során a néhai szocialista gazdasági rendszert leghívebben bemutató doktrínákra is szükségünk lehet. És magától értetôdô, hogy az ilyen doktrínák legjelesebbjei érdekelnek bennünket leginkább. Ha pedig ráadásul meg vagyunk gyôzôdve arról is, hogy az átmenetnek még koránt sincs vége, akkor önként adódik az a következtetés, hogy Kornai János munkássága éppen most és nagyon is közvetlenül releváns számunkra, az átmenetgazdaságok kutatói számára.
Fôáram és rendszer
A fentiekben megindokoltuk, miért kell Kornai János politikai gazdaságtanát kitartóan és alaposan tanulmányoznunk. Mégsem feledkezhetünk meg arról a komoly nehézségrôl, amelyet a fenti okfejtés is, implicit módon, magában rejt. Minden figyelmes olvasójának azonnal feltûnik: Kornai János nem törekszik különösképpen arra, hogy gondolatait a jól bejáratott gazdaságelmélet nyelvén fogalmazza meg. Attól sem riad vissza, hogy nyilvánosság elé tárja a mainstream közgazdaságtan egyes elôfeltevéseivel szembeni fenntartásait. Még csak azt sem lehet mondani, hogy nem ismerné alaposan az oly sokak által készpénznek vett doktrínákat, sôt még azt sem, hogy ellenséges lenne velük szemben. Ezért hát, ha tényleg meg akarjuk érteni elméletének vagy elméleteinek jelentôségét, akkor el kell hagynunk a számunkra olyannyira ismerôs terepeket. Számomra mégis úgy tûnik, hogy eddigi életmûve értelmezésének legjobb stratégiája az, ha elméletét a sztenderd elméletekhez viszonyítjuk. Ez persze csak akkor lehetséges, ha kérdésfelvetéseihez és elôfeltevéseihez a lehetô legnagyobb óvatossággal és nyitottsággal közelítünk.
Ezen gondolatok elôrebocsátásával szeretnék a következôkben Kornai János cikkéhez néhány megjegyzést fûzni.
A melegágy
Figyelemre méltó, hogy a cikk angol nyelvû változata a New Palgrave nevezetû közgazdasági lexikon azon új sorozatában jelent meg, amely a Közgazdaságtan és a jog szótára címet viseli. A szócikk címe magyarul: „Törvényi kötelezettség, nemteljesítés és puha költségvetési korlát.” Jogi kérdésekrôl többször is szó esik a cikkben, a legprominensebb helynek nekem a végsô gazdaságpolitikai következtetésekrôl szóló rész tûnik (950–951. o.1). Világos, hogy a puha költségvetési korlát mindenekelôtt gazdaságelméleti és a politikai gazdaságtani terminus, így hát a jogi dolgokkal való kapcsolata áttételes. Bizonyos szempontból viszont ez a kapcsolat problematikus.
Elôször is egy puha költségvetési korláttal jellemezhetô szituációban gyakran éppen az a gond, hogy az egyik fél kötelezettsége ellenére nem fizet (941–942. o.). Ugyanakkor azt mondhatjuk, hogy a jelenség melegágya a szocialista gazdaság egész berendezkedése (949. o.). Ez az állítás összefér avval az állásponttal, hogy bizonyos jól körülírható helyzetekben a puha költségvetési korlát decentralizált piacgazdaságokban is megjelenik.
A hajdani szocialista gazdaságokban a központhoz való viszony sok esetben fontosabb volt a vállalatok számára, mint horizontális kapcsolatai a beszállítókkal és a vevôkkel. A központtal való kapcsolat legfontosabb aspektusait sokszor nem jogi szempontok vezérelték: a terv nem szerzôdés, helyesebben, nem feltétlenül szerzôdés. Ugyanakkor az adott vállalat fizetési (vagy más) kötelezettségeinek elmulasztását a központ is zokon vehette, de nem elsôsorban azon az alapon, hogy sérült a szerzôdés; hanem azon, hogy a vállalat nem felelt meg a központi elvárásoknak. A központosított tervgazdaság nem a horizontális szerzôdések betartására és betartatására épül. Így hát a puha költségvetési korlát krónikus elterjedtsége a gazdasági rendszer szerzôdésekhez való viszonyát is tükrözi. Tehát: a jelenség nemteljesítéssel való jellemzése, sôt definiálása (941–942. o.) már azt feltételezi, hogy a háttérben piac- vagy vegyes gazdaságokat kell sejtenünk.2 Ez a jellemzés tehát eltakarja azt a fontos tényt, hogy a fogalom a szocialista gazdaság elemzése során keletkezett;3 és azt is, hogy az ilyeténképpen újonnan meghatározott fogalom alkalmazása ilyen (jobbára letûnt) gazdaságok tárgyalásakor külön értelmezést kíván.
Érdemes ezzel kapcsolatban megfigyelni azt is, hogy a puha költségvetési korlát alapvetésként kezelt matematikai modellje, Dewatripont és Maskin játékelméleti munkája4 (948. o.), közel sem állítja a középpontba azt a kérdést, hogy miként lehet a puha költségvetési korlát kedvezôtlen következményeit megfelelô szerzôdéses fogásokkal kivédeni. A következô megjegyzés erre a modellre vonatkozik.
Modell, elmélet, privatizáció
Kornai János elismerôleg és prominens helyen említi Dewatripont és Maskin 1990-ben készült és 1995-ben publikált tanulmányát (944., 948.). Nem emeli ki azonban, hogy ez a tanulmány olyan módszertanra épül, amelynek követése majdhogynem kizárja, hogy a puha költségvetési korlát teljes fogalmának elemzésére alkalmazzuk. Sôt megítélésem szerint jelentôsen félreértelmezi azt. Elôször is, Dewatripont és Maskin a központ és a fegyelmezetlen vállalat viszonyát Stackelberg-játékra redukálja.5 Ez a játék azonban olyannyira általános stratégiai szituációt jelenít meg, amely aligha azonosítható a puha költségvetési korlát jelenségkörével. Világos, hogy a jelenség általánosítható, és ezáltal megvilágítható egy sor, az eredetivel rokon jelenség (944. o.). – Nem igaz azonban az, hogy az általánosítás e lehetôségére elôször Dewatripont és Maskin hozzájárulása hívta volna fel a figyelmet. Viszont mûvük jelentôs mértékben felerôsítette ezt a tendenciát, éppen formalizmusa miatt.
Az általuk követett módszertan természetébôl adódik, hogy amikor absztrakt, játékelméleti keretben megfogalmazott munkájukat alkalmazni kivánjuk egyes gazdasági szituációkra, terminusaik interpretálásra szorulnak. Feltéve, de meg nem engedve, hogy az ô modelljüket vesszük kiindulópontnak a puha költségvetési korlát elemzésekor, akár a fogalom eredeti felépítésének elemeit is visszanyerhetjük. De sok minden mást is: ahol csak Stackelberg-szituációt sejtünk, már bele is vághatunk a helyzet követelményeire szabott értelmezésbe.
Figyelemre méltó, hogy ôk maguk a modelljüket habozás nélkül alkalmazták annak a kérdésnek a megvilágítására is, hogy miben áll az ún. angolszász pénzügyi rendszer specifikuma az ún. német-japán pénzügyi rendszerrel szemben. És ki merné állítani, hogy ez a pénzelméleti kérdés szoros kapcsolatban van a puha költségvetési korláttal?
Mivel a Dewatripont–Maskin-modellel egy másik írásban részletesebben foglalkozom, itt csak néhány további rövid megjegyzést teszek. Elôször is: még ha el is fogadjuk, hogy modelljük „megragadja” a puha költségvetési korlát lényegét, akkor sem magyarázza meg, hogy miért nem tudta a szocialista gazdasági központ megfegyelmezni a vállalatokat. Ha a vállalat mint Követô alulteljesít, a modell szerint ez a központnak ex post kárt okoz. Mivel a Harsányi-doktrína szerint a játékszituáció ex ante átlátható mindkét fél számára, a központnak jobb lenne, ha bele sem kezdene a vállalattal való interakcióba. Az interakció lezárását a szocialista központ is megtehette volna, bezárhatta volna a nemteljesítô vállalatokat – de ezt csak a legritkább esetben tette. Vajon miért nem? Erre a kérdésre még visszatérek.
Kornai János kiemeli, hogy a privatizáció hatásos ellenszere lehet a puha költségvetési korlátnak (950. o.). Azonban Dewatripont és Maskin modellje szerint se nem oszt, se nem szoroz, hogy a vállalat magánkézben van-e: az általuk elôtérbe helyezett egyetlen orvosság a jelenség ellen a bankrendszer likviditásának szétaprózódása. Egyértelmû viszont, hogy egy jelentôsen privatizált gazdaság esetében, éspedig nyilvánvaló okokból, a puha költségvetési korlát jelensége kevésbé gyakori.6
Magatartási szabály
Az eredeti elképzelés szerint a puha költségvetési korlát fogalma nem elszigetelt jelenségtípust jelöl, hanem újratermelôdô társadalmi és gazdasági rendellenességet (942. o.).
A puha költségvetési korlát magatartási szabállyá alakul. Namármost: mivel a probléma gyökere a szocialista gazdaság természete, avagy a paternalizmus, a puha költségvetési korlát elvben minden vállalat központtal való viszonyát jellemezheti. Valamint: lennie kell olyan normának vagy sztenderdnek, amelyhez viszonyítva a jelenség okozta rendellenességek felmérhetôk. Ilyen lehet például a vállalat bajból való kimentésének költsége. Ki viseli ezt a költséget? Ceteris paribus, csak más vállalatok viselhetik.7 Akkor viszont ezekkel a vállalatokkal éppen nem a puha költségvetési korlát játékszabályai alapján alakul a központ viszonya.8
Az iménti okfejtés olyan absztrakt gazdasági rendszerrôl szólt, amelyben a gazdasági központ több vállalattal állt kapcsolatban. Esetleg egyikkel így, a másikkal úgy bánt. Hogyan lehetne alkalmas a Dewatripont–Maskin-modell a puha költségvetési korlát jelenségkörének kimerítô elemzésére, ha csak egy tipikusnak tételezett, diadikus központ–vállalat viszonyt tárgyal?
Diktált monopólium
Visszatérve arra a kérdésre, hogy miért nem zárta be a szocialista gazdasági rendszerben a központ a tartósan veszteséges vállalatokat, válaszul szolgálhat az, hogy a központ felelôsséggel viseltetett a vállalat termékéért: nem engedhette meg, hogy más vállalatok vagy a lakosság a termék nélkül maradjanak. Ez a válasz azt feltételezi, hogy a kérdéses vállalat egyedül állított elô valamilyen terméket. Tehát monopolhelyzetben volt. Adódik a következtetés, hogy így a puha költségvetési korlát jelensége összefügg annak a piacnak a szerkezetével, ahol a vállalat tevékenykedik.9
Kornai János ritkán hangsúlyozza ezt az összefüggést.10 Véleményem szerint ennek az az oka, hogy a puha költségvetési korlátot az állami beavatkozás nélkül mûködô hatékony piac torzulásának tekinti. A hatékony piacok elméleti képe pedig, úgy látom, számára az általános egyensúlyelmélet. A monopolista piacszerkezetet azonban a részleges egyensúlyelmélet keretében szokásos és célszerû tárgyalni.
A részleges egyensúlyelmélet keretében viszont a hatékony piacok jellemzése nehezebb lesz, sôt elementáris erôvel törnek fel az ún. piacelégtelenségeket tárgyaló érvek és modellek. Azonban a puha költségvetési korlát doktrínája számára komoly hozadékkal járhat a részleges egyensúly elmélete felé való elmozdulás.
Vegyük figyelembe, hogy a szocialista gazdaságokban egy vállalat nem esetlegesen volt vagy nem volt monopolhelyzetben. Maga a gazdaságirányítás tette nagyon sokszor monopolistává. A legtöbb kelet-közép-európai és kelet-európai szocialista országban az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején agresszív központosító kampánnyal „szervezték át” a vállalatok profilját.11 Sok helyen az volt a törekvés, hogy bizonyos termékeket csak kevés vagy egyetlenegy vállalat állítson elô. Érdekes kérdés, hogy miért gondolta a gazdaságirányítás, hogy ezzel a gazdaság hatékonysága nôni fog – de ezen a helyen nem kísérlem meg a válaszadást. Esetleg azt gondolták, hogy számukra, a központ számára, így jobban átláthatóvá válik a gazdaság. Valószínû, hogy a szándékok között volt a központ gazdasági hatalmának növelése is. Bármi is legyen a válasz, olyan egyedi piacszerkezetet hoztak létre ezzel az átszervezéssel, amelyet igen nehéz a hagyományos egyensúlyelméletek eszköztárával leírni. Márpedig a piacok mûködésének más analitikus elmélete aligha van. Ám ha figyelembe vesszük, hogy a vállalatok azért folytattak egymással tranzakciókat, jogosult lehet a következô, itt csak vázlatosan kifejtett fogalom bevezetése.
Elvben leírhatjuk, listára vehetjük a gazdaságban egy adott idôszakban lejátszódó összes tranzakciót. Továbbá: tételezzük fel (mintegy gondolatkísérletképpen), hogy az összes aktuális tranzakciós kapcsolatot fel kell bontani az adott idôszakban. Kikhez fordulhatnának, kikkel mûködhetnének együtt ilyenkor az egymással bejáratott kapcsolatban álló felek? Hívjuk a tényellentétes tranzakciók listáját a potenciális tranzakciók hálózatának. Namármost a (fentebb említett módon átszervezett) szocialista gazdaságokat jellemezhetjük úgy, hogy ezekben a tranzakciós hálózat nagyon szorosra van fûzve: a szokásos partnerek elvesztése esetén alig van olyan fél, akikkel (jelentôs veszteségek nélkül) kapcsolatba léphet a tipikus vállalat. A potenciális tranzakciók hálózata nagyon szegényes. Ezzel szemben a fejlett piacgazdaságokban a potenciális tranzakciók hálózata, úgy tûnik, igen gazdag.
Ezek a megfontolások jelentôs mértékben hozzájárulhatnak a puha költségvetési korlát elméletének gazdagításához. Elôször is doktrinálisan megalapozott választ adnak arra a kérdésre, miért tûrhette el oly sokszor a gazdasági központ, hogy egyes vállalatok tartósan veszteségesek legyenek: mesterséges monopolhelyzetük miatt nem tudta csôdbe juttatni ôket. Másfelôl kibôvítettük az arra vonatkozó hipotézisek körét, hogy miben is állt a központ paternalizmusa: abban, hogy maga szabta meg azon termékek körét, amelyek elôállításáért felelôsséget vállalt. És abban is, hogy bízott benne, a termék elôállítását rábízhatja néhány vagy olykor csak egy vállalatra.
Ez a módosítás gazdaságelméleti jellegû: mivel az eredeti koncepció a puha költségvetési korlát jelenségét a paternalizmusra, késôbbi kiegészítések pedig a szocializmus politikai és hatalmi viszonyaira vezetik vissza12 – ezért nem meglepô, ha valaki ezt a koncepciót inkább institucionalistának tartja. Az általam javasolt módosítás a piacszerkezetet mint alapvetô további magyarázó tényezôt vezeti be: és mivel a piacok mûködését és sajátosságait meggyôzôdésem szerint csak egy gazdaságelmélet tudja megfelelôen elemezni, a puha költségvetési korlát elméletének ekképpen cizellált változata „közgazdaságibb” koncepciót tükröz.
Nehéz lenne megmondani, hogy ez a módosított magyarázat endogén avagy exogén (948–950. o.). (A modell szempontjából adottnak, külsô adottságnak kezelt tényezôket nevezzük exogénnek, míg a modell azon elemeit, amelyek értékeinek meghatározása a modell feladata, endogénnek.)
Továbbra is lehetséges, hogy a puha költségvetési korlát elméletét a központ és az adott vállalat diadikus viszonyaként ragadjuk meg; sôt azonosíthatjuk annak okait is, hogy a kérdéses vállalat miként kényszerítheti ki késôbbi kimentését. De ezek az okok tárgyalhatóak a gazdasági rendszer olyan jellegzetességeinek figyelembevételével is, amelyek kívül esnek a diadikus kapcsolat körén. Például a paternalizmust erôsítô és implicit módon fait accomplit teremtô összgazdasági piacstruktúra elemzésével.13
Kész helyzet
Ha a puha költségvetési korlát gyökere a paternalizmusban keresendô, akkor a szocializmus politikai rendszerének felszámolása után a kóros jelenségnek el kell tûnnie. Ha viszont a puha költségvetési korlát magyarázatába bevonjuk a szocialista gazdaságokat jellemzô szoros, monopolisztikus piac- vagy tranzakciós struktúrát is: azt kell mondanunk, hogy a kóros jelenség akkor szûnik meg, amikor ezek a struktúrák felszámolódnak. – Természetesen ennek a „felszámolásnak” alapvetô politikai feltételei vannak, köztük magának a szocializmus politikai rendszerének a megszûnése.
És valóban: bár a volt szocialista országok majd mindegyike már az „átmenet” legelején parlamentáris demokráciát, „többpártrendszert”, vezetett be, a puha költségvetési korlát jelensége jóval a politika intézményi átalakulása után sem szûnt meg kísérteni. Ennek legközvetlenebb megnyilvánulása a „sorbanállásnak” elkeresztelt fizetési válság.14 Az újonnan megalakult kereskedelmi bankok fizetésképtelen vállalatok tömkelegével igyekeztek boldogulni, de a problémás hitelek nagy része arra volt visszavezethetô, hogy az adós vállalatok ügyfeleinek nagy része is fizetésképtelen volt. Elôször is, nehéz volt megállapítani, hogy az egymásnak tartozó vállalatok közül melyik is igazán felelôs a bajokért. Ezenkívül a mértéktartó feltételezések szerint pontosan a nagy monopóliumok és ügyfeleik generálták a válságot. Végül nem lehetetlen, hogy ezek az évtizedekkel ezelôtt kialakított nagyvállalatok tudatosan, mintegy túlélési stratégiaként választották a nemteljesítést, bízva abban, hogy az ô inputjaikra vagy outputjaikra specializálódott partnereik nem lesznek képesek hamarjában új ügyfeleket találni, tehát maguk is fizetésképtelenek lesznek. Így hát saját nemteljesítésük összgazdasági krízist okozhatott (949–950. o.), amely a bankokat kész helyzet elé állította, és a gazdaságpolitikáért felelôs szerveket bankkonszolidációra (és ezáltal egy „alsóbb” szinten a hitelfeltételek újratárgyalására) sarkallta. De az ily módon való kimentésre éppen a monopolisztikus tranzakciós struktúra miatt számíthattak.
Abban a sémában, amiben Kornai János a puha költségvetési korlát fogalmát elôször explikálta, nem volt különösebb jelentôsége annak, hogy pontosan melyik „állami szerv” áll konfliktusban a nemteljesítô vállalattal. Éspedig azért nem, mert úgy tûnt, hogy az részletkérdés, vajon a pénzügyminisztérium, a meglévô bankok vagy valami más entitás próbálja fizetésre ösztökélni a vállalatokat. A szocializmusban a pénznek alárendelt szerepe volt, csak a központ akarata számított.
Mégis, a puha költségvetési korlát diadikus sémájában a leggyakoribb feltételezés szerint a vállalattal szemben egy a finanszírozásáért felelôs egység áll. Ezeknek gazdasági rendszereken áthidaló neve általában: bank. A leggyakoribb asszociáció szerint a puha költségvetési korlát fizetési, finanszírozási válságot jelent. Dewatripont és Maskin fent idézett tanulmánya is ebbôl indult ki; és a „sorbanállás” divatszava is ilyesfajta szituációkat takar.
Nem csak az nyilvánvaló azonban, hogy a nemteljesítô vállalat hitelkapcsolatokon túl is képes költségvetési korlátjának felpuhítására – például egyedi árak kialkudása, szubvenciók és adókedvezmények révén (941–943. o.). Az is világos, hogy a költségvetési korlát keménysége pontosan a hitelfelvételi lehetôség figyelembevétele nélkül definiálható a legjobban. Ha a vállalat hitelt vesz fel, költségvetési korlátja bizonytalanná lesz, több erôforrással rendelkezhet, mint amennyit megtermelt. Mindaddig, amíg hitelezôi úgy ítélik meg, hogy befektetésük meg fog térülni, a vállalat tartósan veszteséget termelhet. Abszurddá csak akkor válik a helyzet, amikor a vállalat – noha mindig is veszteséget termelt, és a normális banki ítélet szerint nem is fog nyereséget termelni – mégis hatalmas erôforrásokhoz jut. Még abszurdabb, amikor ez egy egész gazdaságra jellemzôvé válik.
Tegyük fel tehát, hogy a költségvetési korlát hitelkapcsolatok révén puhul. Ekkor, úgy tûnik, a hitelezés „konzervatív elve szerint annak kell leginkább hitelt adni, aki tulajdonképpen hitel nélkül is mûködni tudna” (947. o.). És: „kemény költségvetési korlát mellett a tartósan nyereséges vállalatnak több esélye van arra, hogy önfinanszírozásra építse a beruházást, és arra is, hogy hosszú lejáratú hitelt kapjon erre a célra” (948. o.). Igen ám, de ez nem pontosan így van. Vegyünk csak egy példát. Az éppen felálló, esetleg speciális tevékenységet folytató kisvállalatok beindításának bevett módja a venture capital általi finanszírozás: itt a hitelezô hosszú távra nagy kockázatot vállal az adott gazdasági tevékenység beindításának érdekében. Persze, ha az induló vállalat nem mutat megfelelô elômenetelt, finanszírozását leállítják.
Általánosabban, a hitelfinanszírozás mostanában bevett (modern) elmélete a következôképpen veti fel a problémát. Tekintsük a vállalatnak nyújtandó hitelt önálló vagyontárgyként. Ha a vállalat a hitelt megkapja, ez az extra vagyontárgyként értelmezett likviditás koalíciót alkot majd a vállalatnál már meglevô vagyontárgyakkal (management, tôke, szervezeti felépítés, know-how, üzletfelek stb.) Ha az új koalíció értéke (itt: jövôbeli jövedelemtermelô képessége) jelentôsen megnô az új likviditás nélkül értelmezett régi koalícióhoz képest, akkor érdemes hitelt nyújtani. A mi szempontunkból az húzandó itt alá, hogy mindennek, elvben, csak esetleges kapcsolata van a múltbéli jövedelemtermelô képességgel. Ehelyett az számít, hogy a hitelezôk milyennek látják a jövôbeli lehetôségeket: ennek értékelésében csak instrumentális szerepet kap a múlt értékelése.
Mindez egy különös feszültségre mutat rá a puha költségvetési korlát elméletében. Ez a feszültség megint csak a puha költségvetési korlát hátteréül szolgáló piacelmélet sajátságaira vezethetô vissza. Ez a háttérelmélet, az általános egyensúly elmélete nem képes a fenti koalíciófogalom kezelésére. Az a „mostanában bevett elmélet”, amelyre fentebb utaltam, az elmúlt évtizedek szerzôdés- és játékelméleti fejleményeibôl táplálkozik. Ebben a keretben azonban a költségvetési korlát értelmezése más, mint az egyensúlyelméletekben: a vállalat költségvetési korlátja az, amit a vele stratégiai, szerzôdéses viszonyban lévô partnerekkel való interakcióban megszerezhet.
Feszültségek, feladatok
Az eddigi megjegyzéseimmel kapcsolatban felmerülhet a következô ellenvetés: túlságosan nagy hangsúlyt fektettem a puha költségvetési korlát koncepciója és az uralkodó formális elméletek diktátumai közötti feszültségre. A tartósan veszteséges vállalatok piaci helyzetét javasoltam figyelembe venni, és ez az általános és a részleges egyensúly elméletei közötti feszültség felemlegetése révén vált lehetségessé. Az az igen hevenyészett javaslat, amit a hitelfelvételi lehetôségek és a kemény költségvetési korlát fogalmának revideálására tettem: az egyensúlyelméletek és a játékelmélet (és így a szerzôdéselmélet) alapszemlélete közötti különbségtétel tételezésén áll vagy bukik.
De Kornai János munkásságának a középpontjában nem ilyesfajta megfontolások vannak; és éppen ezért talán nem ildomos a puha költségvetési korlát tárgyalásakor túl nagy hangsúlyt fektetni az efféle distinkciókra. Képtelenség, hogy egy gazdasági rendszerben a tartósan veszteséges vállalatok túlélése váljon rendszeressé. A puha költségvetési korlát szoros kapcsolatban van a hiánygazdaság újratermelôdésével, és elképesztô, hogy egy jóravaló és szorgos emberekbôl álló társadalom energiáinak nagy részét a hiányjelenségek leküzdésére kell hogy fordítsa. Elképesztô és megalázó, ellentétes minden, a jólét fogalmáról (hogy csupán csak ezt a szempontot említsük) alkotott épkézláb elképzeléssel. A hiánygazdaság és a puha költségvetési korlát közös oka a vállalatok és a gazdaságirányítás paternalista viszonya. Elfogadhatatlan, hogy egy „gazdasági központ” tartósan és tudatosan nebulóként bánjon a gazdaság szereplôivel. És az, hogy a szocialista rendszer ezen ábrázata egy egységes elméleti/gondolati rendszer jóvoltából kirajzolódhatott, aligha múlik azon, hogy pontosan mi is az egyensúlyelméletek és a játékelmélet viszonya.
A gazdaságelmélet számára azonban még akad bôven feladat. Kiemelendô ezek közül annak elemzése, hogy miként szabaduljunk a szocialista gazdaságtól örökölt, még mindig velünk lévô torz vonásoktól. Például, ha elfogadjuk, hogy a puha költségvetési korlát fogalma – nem is csak lazán – összefügg a piacok mûködésének elméleteivel, akkor a jelenség összekapcsolása a jellegzetes piacstruktúrák elemzésével hasznos gyakorlati következtetésekkel is kecsegtet.
De mindez talán csak adalék ahhoz az alapvetô belátáshoz képest, amelyhez Kornai János nagyívû munkásságának tanulmányozása vezet. Eszerint a szocialista gazdaság gyarlóságai a gazdasági jogok rossz allokációjára, és általában is a gazdasági hatalom értelmetlen és gyenge hatékonyságú elosztására vezethetôk vissza. A gazdasági javak torz elosztása kritikájának talán nincs is szüksége az általános egyensúlyelmélet formális kritériumaira, de a torzítás azonosításánál szükségünk van azért egy ellenparadigmára. Meglehet, hogy ezt az ellenparadigmát nem a formális elméletek szintjén kell keresnünk, hanem egy olyan kívánatos gazdasági rendszer elgondolásában, amely valóságos és egyben ideális is.

(A Csontos László emlékének szentelt konferencián elôadott Notes for an Essay on the Soft Budget Constraint címû írás jelentôsen rövidített és átszerkesztett változata. A konferenciát 1998. november 27–28-án rendezték, Cselekvéselmélet és társadalomkutatás címmel. Köszönettel tartozom Mink Andrásnak e megjegyzések elkészítéséhez nyújtott segítségéért.)

1 Kornai János cikkére való hivatkozásnál a Közgazdasági Szemle oldalszámaira hivatkozom. 1998/11.
2 Gál Róbert monográfiája (Unreliability: Contract Discipline and Contract Governance under Economic Transition, 1997, Amsterdam) a puha költségvetési korlát és a szerzôdési mulasztások kapcsolatának kimerítô elméleti és empirikus elemzése. Az empirikus bázist 1988 és 1993 között kötött magyarországi vállalati szerzôdések jelentik (tehát egy olyan idôszakról és országról van szó, amelyre a klasszikus szocialista gazdaság ismérvei aligha illenek). – Mikor a Notes for an Essay on the Soft Budget Constraint címû írásomat készítettem 1995 derekán, sajnos nem tudtam errôl a nagyszerû munkáról. Fontosnak tartom itt felhívni a figyelmet arra, hogy a monográfia és az én írásom (és így ezek a megjegyzések) számos párhuzamos és egymást kiegészítô érvet, meglátást és gondolatot tartalmaznak. Lásd még László Géza (1993): Pénz, kereskedelmi hitel és a sorbanállások. Budapest Bank Tanulmányok 10.
3 Gyakran utalok megjegyzéseim során a puha költségvetési korlát fogalmának keletkezésére, eredetére. Ez nem jelenti azt, hogy tételezendô különbséget látnék eredeti és új verzió között. Mindazonáltal nem érdektelen a fogalom kifejtésének története. Lásd Kornai János munkái közül: Resource-constrained versus Demand-constrained Systems. Econometrica, 1979, 47. 4.,801-819.;  A hiány. 1980, Budapest; A puha költségvetési korlát. Tervgazdasági Fórum, 1986, :2.2:1–18.; A szocialista rendszer. Kritikai politikai gazdaságtan. 1993, Budapest, 8.4 alfejezet.
4 Mathias Dewatripont–Eric Maskin (1995): Credit and Efficiency in Centralized and Decentralized Economies. Review of Economic Studies, 62.4:541–556.
5 A Stackelberg-játékokban az egyik fél (a Vezetô) elônyt húz abból, hogy elôbb hozhat egy fontos stratégiai kérdésben döntést, mint stratégiai ellenfele (a Követô). Elônye sokszor abból adódik, hogy fait accomplit alakíthat ki ellenfele számára. Von Stackelberg eredetileg az oligopolista piacokon vizsgálta az „elsô lépés elônyeit” (1934-ben Bécsben kiadott Marktform und Gleichgewicht címû könyvében), majd a negyvenes években megszületô játékelméleti irodalom a fogalmat általános stratégiai helyzetekre is alkalmazta. A puha költségvetési korlát Dewatripont–Maskin-féle elméletében a vállalat a Vezetô és bizonyos döntésekkel finanszírozóját (a Követôt) olyan helyzetbe hozhatja, hogy az kénytelen lesz új erôforrásokat „pumpálni” a vállalatba, akkor is, ha az veszteséges.
A puha költségvetési korlát Stackelberg-modelljét már Dewatripont és Maskin elôtt kidolgozták. Lásd: Assar Lindbeck–Jörgen Weibull: Strategic Interaction with Altruism – The Economics of Fait Accompli. Journal of Political Economy, 1987, 96.6:1165–1182.; és Mark Schaffer: The Credible Commitment Problem in the Centre-Enterprise Relationship. Journal of Comparative Economics, 1989, 13.3:359–382.
6 Részletesebben lásd A puha költségvetési korlát stratégiai modellje címû írásom 3. pontjában. Megjelenik a Gál Róbert és Szántó Zoltán szerkesztette Cselekvéselmélet és társadalomkutatás címû, Csontos László elmékére készült kötetben, az Osiris Kiadónál.
7 A ceteris paribus kitétel egyik feloldása az lehetne, ha feltételezhetnénk, hogy külföldi adósságokból finanszírozza a központ a kimentés költségeit. De, mondhatná valaki, a puha költségvetési korlát olyan szocialista országokban is meghatározó volt, amelyeknek alig volt külföldi adóssága.
8 Ezt a kérdést pedzegeti Ambrus-Lakatos Loránd és Csaba Iván: The Effects of Profit Redistribution on the Level of Input Use: A Model of the Socialist Firm. Jahrbuch der Wirtschaft Osteuropas, 1990, 14.2:75–95.
9 Lásd errôl Gál Róbert elemzését is, fentebb idézett monográfiájának 30–62. oldalán.
10 A jelen cikkben kétszer említi. A puha költségvetési korlát ötödik exogén oka a bajba jutott vállalat monopolhelyzete (949–950.).
A jelenség felszámolásához szükséges gazdaságpolitikai lépések közül az ötödik a monopolhelyzetek kialakulásával szembeni fellépés (951.).
11 Lásd errôl, többek között, Voszka Éva könyveit: Érdek és kölcsönös függôség. 1984, Budapest; és Reform és átszervezés a nyolcvanas években. 1988, Budapest.
12 Lásd Kornai János A hiány 22. fejezetét és a Szocialista rendszer 3. és 7. fejezeteit.
13 A diadikus kapcsolat párszerû, két fél viszonyát jelenti (szemben a triadikus kapcsolatokkal például, amelyekben három elem interakciójáról van szó). A társadalomtudományok hagyománya Georg Simmel nevéhez fûzi az izoláció, a diadikus, a triadikus és még több elemû kapcsolatok közötti különbségtétel fontosságának tematizálását. (L. 1908-ban megjelent Soziologie-jának Die quantitative Bestimmtheit der Gruppe címû fejezetét.) A Dewatripont–Maskin-modell olyan diádot elemez, melynek két tagja a vállalat és a gazdasági központ. Lehet, hogy a puha költségvetési korlát fogalmát egy triadikus modell jobban megragadhatná.
14 Lásd errôl John Bonin és Mark Schaffer: Bankok, vállalatok, rossz hitelek és csôdök Magyarországon. Közgazdasági Szemle,  1996, 42.2:93–113. és Mark Schaffer: Do Firms in the Transition have Soft Budget Constraint? A Reconsideration of Concepts and Evidence. Journal of Comparative Economics, 1998, 26.1:80–103.

http://www.c3.hu/scripta