Súlyos válságban van a magyar rendôrség és az egész rendvédelem. A gondok nem most kezdôdtek, Finszter Géza például már 1990-ben ugyanerre a megállapításra jutott (A magyar rendôrség válsága. Belügyi Szemle, 1990/6., 3–13. o.). Idôközben sok víz lefolyt a Dunán, a közbiztonság védelmének rendszerében azonban szinte semmi nem változott. Ha mégis, akkor inkább visszafelé.
A belügyi apparátus leplezetlenül sodródik vissza a rendôrminisztériumi múltba, tábornoki vagy fôtiszti egyenruhájukat alig levetett vagy még mindig aktív rendvédelmi szakemberek veszik át a civil közigazgatással kapcsolatos teendôk irányítását is. Nemrégiben lövés dördült a határon, fegyvertelen menekülôre tüzeltek a határôrök. A belügyi vezetés és a kormány hallgatott. Aztán ügyetlen nyilatkozatok hangzottak el, szerencsétlen sajtóközlemények jelentek meg, amelyek szerint a szomszéd állam területére tévedô lövedék okozott galibát, különben is: figyelmeztetô lövés leadására joga van a határôrnek. Az elsô megjegyzés önmagában helyénvaló lenne, ha valóban átlövés történt volna (úgy tudom, ilyen nem volt). A második azonban hamis, figyelmeztetô lövést kizárólag akkor szabad leadni, ha az „élesre” is megérett a helyzet: utolsó lehetôségként, az „éles” elkerülésére adott a riasztás joga. Valójában azonban nem is ezeknek az – egyébként alapjogokat érintô – szakkérdéseknek a megítélésével van a baj. Hanem azzal, hogy senki nem mondta: szégyelljük magunkat, és mindent megteszünk annak érdekében, hogy ez a kommunizmus legembertelenebb megnyilvánulásai közé tartozó magatartás soha ne ismétlôdhessék meg.
Ide jutottunk a határnyitás egykori boldogsága után jó tíz évvel.
A válság nemcsak súlyos, hanem mindenki számára nyilvánvaló is: mára az emberek döntô többsége, egy rögtönzött felmérés szerint 97 százaléka, nem hisz annak a rendôrségnek, amelyik még mindig tökéletesnek, sebezhetetlennek mutatja magát. A Független Rendôr Szakszervezet maga is kijelentette: alapvetô gondok vannak a rendôrség szervezetében és irányításában. Hasonló véleményeket fogalmaztak meg a testület kötöttségeitôl megszabadult volt rendôri vezetôk is (pl. Tonhauser László, Kacziba Antal). Ha az álláspontok és az elképzelések nem is esnek teljesen egybe, a válság beállását és elmélyülését illetôen nincs nézeteltérés: a rendôri korrupció és brutalitás visszataszító jeleinek felszínre törése már régen túllépte azt a mértéket, amelyre az összeesküvés, a szándékos lejáratás bélyegét rá lehetne sütni. A tények önmagukért beszélnek, a vezetés pánikba esett. Mindennek legfrissebb példája a viszkis rabló elfogását követô, szerencsétlenül túldimenzionált ünnepségsorozat. Egy normális államban egy ilyen viszkis rablót legfeljebb tíz rendôr fog el, de igen gyakran csak kettô. Az ügy megmarad egy kerületi kapitányság szintjén, esetleg egy elôléptetéssel és némi jutalommal honorálva a kiemelkedô teljesítményeket, ha vannak ilyenek. A rabló elfogása a bûnüldözôk munkájához tartozik, a buszvezetôt sem jutalmazzák, amiért eljut a végállomásra. Tudom persze, hogy a viszkis nem akárki. De azt is tudom, hogy éppen a rendôrség sorozatos baklövései tették ôt „nem akárkivé”. Akárhogyan is van, belügyminiszterünk viszkispoharával a kezében kinyilvánította: ô maga is partnernek tekinti Ambrus Attilát a rabló-pandúr játékban, most pedig gyermeki felszabadultsággal örül gyôzelmének. Ezzel egyidejûleg azonban felértékelte a viszkist, és leértékelte saját magát. Talán Pintér Sándor nem is érzékelte, micsoda megalázó helyzetbe jutott ezzel a gesztusával. A viszkis bukásában is fölénybe került. Már elfogása alkalmával is rácáfolt a rendôri feltételezésekre: nemes egyszerûséggel megadta magát, és nem engedte mûködésbe lépni a terv második, harmadik és ki tudja hányadik fokozatait. A budapesti fôkapitány a helyszínen nyilatkozott, egyébként helyesen és mértéktartóan, de ô is zavarba jött, amikor a riporterek föltették a kérdést: mi is a helyzet a viszkis sebesülésével, amelyet a rendôrség szerint a legutóbbi bankrablása során beszerzett? Kökényesi tábornok zavart mosollyal felelte, hogy van sérülés, ám azóta kiderült: lôtt sebrôl szó sincs. További fejtörést okoz, hogy miért is emelte fel a rendôrség a nyomravezetônek kitûzött díj összegét – méghozzá jelentôsen –, miért is ajánlott vádalkut bárkinek, aki segíteni tud (a büntetés enyhítését ígérve, amivel egyébként a jogi lehetôségek ismeretének teljes hiányáról tett bizonyságot), ha az elfogás „szívós és kiemelkedôen jó szakmai munka eredménye” volt – miként azt utóbb nagy mellénnyel bemutatták? A polgárok hihetetlen lebecsülését jelenti, ha ilyen és hasonló zagyva magyarázatokkal traktálják ôket,
s csak azt bizonyítja, hogy a rendôri és belügyi vezetés végképp hadilábon áll a közvéleménnyel. Ha egy sikertörténetet ilyen szerencsétlen módon tudnak a nyilvánosság elé tárni, akkor ne csodálkozzanak a kudarcok és a visszaélések kritikus fogadtatásán.
De ugyanilyen csapnivalóan „kommunikálnak” saját rendôrkollégáikkal is. A frontvonalban dolgozó rendôrök is tudják: a viszkis elfogásában néhányan valóban szerezhettek kimagasló érdemeket. A többség azonban csupán végrehajtotta a parancsokat. Ebbôl pedig logikusan következik, hogy az elismerésben részesültek többsége csupán azzal érdemelte ki a dicsôséget, hogy véletlenül éppen ott teljesített szolgálatot, ahol a viszkis ügye felmerült. Ez önmagában nem lenne baj, csakhogy a jutalomkeret véges, így azután sok olyan rendôrnek nem jutott belôle, akik másutt szolgáltak rá a különös megbecsülésre. Mindezzel együtt a belügyminiszter úrnak egyvalamiben igaza volt: rendôreink mégiscsak tudnak eredményesen dolgozni. Azon kellene most már gondolkodni, milyen feltételek között, milyen módon lehetne ezt a képességet a legjobban kibontakoztatni. Végig kellene gondolni, mi a rendôrség dolga, s mi nem az. Az például mindjárt nagy dolog volna, ha az ilyen viszkis-cirkuszokat mellôznék. Mind a közvélemény, mind pedig a rendôrök pontosan tudják értékelni az eredményeket (amiket mellesleg eszem ágában sincs kétségbe vonni), az erôlködô „rádolgozás” azonban többet árt, mint használ. Doszpot Péter népszerûségét jórészt annak köszönheti, hogy nyilatkozataiban nem hazudik, nem köntörfalaz: egyszerûen megmondja, ha valamirôl fogalma sincs.
„Becstelen rendfenntartásnak” nevezi David Bayley, a rendôrségi kutatások kiemelkedô alakja azt a mûködési elvet és propagandát, amely a bûnözés visszaszorítását várja a rendôrségtôl. Valójában a testület erre soha sehol nem képes, tevékenységének zöme eredetileg is másra (a bûnözés szintjét el nem érô rendetlenség, konfliktusok kezelése, céltalan járôrözés, igazgatási teendôk stb.) irányul. Számos országban próbálkoztak a rendôri létszám növelésével, az anyagi-technikai színvonal javításával, a testület jogkörének bôvítésével és ezek kombinációival is, az eredmény azonban látványosan elmaradt. Ki kell mondani: a közbiztonság helyzete nem a rendôrségtôl függ.
Az államszervezet és az önkormányzatok számára kezelhetô biztonságfogalom nem azonos az emberi élet szempontjából fontos biztonsági tényezôk összességével. Az egyén számos olyan veszélynek van kitéve (pl. betegség, baleset, elviselhetetlen fônök kinevezése stb.), amelyekkel szemben a közhatalomnál aligha kereshet védelmet, de amelyek sorsát mégis alapvetôen befolyásolhatják. Értelemszerûen ugyanez áll a közösségekre leselkedô fenyegetésekkel szembeni védelemre. De még maga az államhatalom is ki van szolgáltatva a külsô és belsô politikai erôk játékának, azokat pedig saját eszközeivel nem tudja kordában tartani. Másrészt viszont az államnak rendeltetésébôl adódóan nem is kell, de nem is szabad foglalkoznia a biztonságnak a magánélet körébe tartozó kérdéseivel vagy éppen a politikai pártok, társadalmi szervezetek vezetésének stabilitásával, védelmével.
Így tehát az állami mûködés által megcélozható biztonság szükségképpen redukált, azaz a közhatalom szükségleteihez és lehetôségeihez igazított kategória. Pontosan meg kell határozni: mit, mivel szemben és milyen eszközökkel oltalmazhat a hatalom. Ellenkezô esetben az önkény veszi át a szabályozottság helyét, ami önmagában is a biztonságot rombolja. Nem véletlen, hogy a feudális abszolutizmust leromboló polgári erôk egyebek mellett a biztonságot jelölték meg az alapvetô alkotmányos értékek sorában. A modern állam mûködésének vázát ugyanis az alkotmány és a rá épülô jogszabályok adják. Éppen ezért valójában nincs lehetôség a szó köznapi értelmében vett biztonság garantálására. A hatalom csupán a jogbiztonságot tudja a maga közvetlenségében biztosítani. Ha a hatalom nem ismeri fel ezt a korlátot, akkor súlyos szereptévesztésbe kerül, a biztonság pedig semmilyen értelemben nem erôsödik. Véleményem szerint ma Magyarországon pontosan ez a helyzet.
A feszültségek és gondok jelentôs része abból adódik, hogy a jog intézményrendszerének kialakulása minôségileg új szintre emeli a biztonságvédelmi tevékenységet. A jogrendszer alapvetôen statikus, zárt, mûködése elvileg kiszámítható. Így lehetôvé válik egy valóban redukált biztonság kiépítése és viszonylag következetes fenntartása. Ez a „sziget” azonban nyilvánvalóan el fog szakadni a társadalom egészének és részeinek világától, hiszen azok zömmel dinamikus, nyílt rendszerekbe szervezôdnek, mûködésük pedig jelentôs mértékben kiszámíthatatlan. A jogilag szabályozott közhatalmi tevékenység a maga közvetlenségében magas színvonalú jogbiztonságot produkálhat, társadalmi biztonságot, valóságos veszélymentességet azonban soha.
Talán ezért is keletkezhet olyan illúzió, mintha a hatalom egyes intézményeinek, mindenekelôtt a rendôrségnek a kezét megkötô „béklyók” oldása a köznapi értelemben vett rend és biztonság fenntartását, megerôsítését szolgálhatná. Csakhogy ez nem így van. Magyarországon a rendszerváltás, de legalábbis a rendôrségi törvény 1994-es elfogadása óta az a rendvédelmi politika valósul meg, amely ellentétként kezeli az alkotmányos értékeket és a rendôri eredményességet, ennek jegyében pedig az alapjogok és a demokratikus hatalomgyakorlás korlátozásával igyekszik a közbiztonságot megszilárdítani. Az eredmény ismert.
A biztonság relatív fogalom. A közhatalom nem képes mindenki számára garantálni a veszélyek elhárítását, éppenséggel a jogszabályok teszik megragadhatóvá, a polgár oldaláról pedig számon kérhetôvé a hatóságok szolgáltatásainak elvárható mennyiségét és minôségét. Az alkotmány védi a tulajdont az önkényes kisajátítással szemben, de senkit nem oltalmaz meg attól, hogy a gazdasági forgalomban vagy éppen szerencsejátékon szabadítsák meg értékeitôl. Másképpen szólva: az államilag garantált közbiztonság az alkotmányos és más jogok védettségében konkretizálódik. A rendvédelem dolga az alapjogok oltalmazása, ami sajátos módon csak mások jogainak korlátozásával valósítható meg. A szükségesség és arányosság elve alapján kell ügyelni arra, hogy a beavatkozás mindig indokolt legyen és ne okozzon nagyobb sérelmet, mint amelynek elhárítására törekszik. Ugyanez a mérce irányadó magára a jogalkotásra is, az Alkotmánybíróság következetesen alkalmazza ezt a jogszabályok alkotmányosságának elbírálása során.
Ha pedig a közbiztonságot a leírtak szerinti jogbiztonságként fogjuk fel, akkor teljesen világos, hogy a jogok korlátozását lehetôvé tevô, a rendôrség kezét „felszabadító” törvények megalkotása intézményesen csökkenti a biztonságot, azaz az alapjogok élvezetének garantált minimumát. Ezzel szemben sem elméletileg, sem gyakorlatilag nem igazolható a tényleges biztonság megszilárdulása. Gondoljunk csak bele: a titkosszolgálati eszköztár bôvítésével és az alkalmazás feltételeinek lazításával a jogalkotó elsôsorban a szervezett bûnözés elleni küzdelem esélyeit kívánja javítani. Valójában egészen biztos, hogy éppen az ellenkezô hatást éri el, hiszen az igazán veszélyes szervezett bûnözés intelligensen válaszol minden kihívásra. Ez azt jelenti, hogy például a fedett nyomozók beépülésével szembeni védelmi rendszerét megerôsíti, a konspirációt fokozza, vagyis még szervezettebbé válik.
Tévedés volna mindebbôl azt a következtetést levonni, hogy rendôrségre és a közbiztonság védelmét szolgáló jogszabályokra valójában nincs is szükség. A büntetôjog léte és alkalmazása sem szüntette meg a bûnözést, mégis fontos társadalmi szerepet tölt be.  Tételem csupán az, hogy az alkotmányos értékek egyensúlyát a nagyobb biztonság ígéretével megbontó jogi lépések közvetlenül rombolják, nem pedig védelmezik a társadalom jogállami rendjét. Megalapozott az a feltételezés, hogy a tömegekkel napi kapcsolatot tartó rendôrség elsôsorban az általa képviselt és kifejezett értékekkel, saját magatartásának erkölcsi kisugárzásával hathat a polgárok tudatára. A jogellenes parancsot végrehajtani köteles, fedett nyomozóként más ember szándékos megölésével nem járó bármilyen bûncselekményt büntetlenül elkövetô rendôr kevéssé alkalmas a törvénytisztelet ilyen módon történô erôsítésére.
A közbiztonság erôsítéséhez a rendôrség és az egész rendvédelem az alkotmányos értékek következetes tiszteletben tartásával, nem pedig azok lerombolásával járulhat hozzá.

http://www.c3.hu/scripta