Kedves Barátaim,
lapotok nagy sikerû sorozatában, a „Beszélô évek"-ben sor került 1988-ra, a demokratikus ellenzék életének egyik legfényesebb esztendejére. Sok mindenrôl szó esik szeptemberi összeállításotokban, de a kronológia egyetlen kurta mondatával zárjátok rá a históriai koporsófödelet az 1988 novemberében megalakult SZDSZ-re. A Beszélôben.

Tudom, tudom, ez afféle szubjektív krónika csupán. (Bár kétlem, hogy a Hitel, a Magyar Szemle vagy a Valóság akár legalanyibb hangulatában megfeledkeznék errôl az epizódról.)

A havi Beszélô indulása óta feszélyezetten bánik az SZDSZ-problematikával, ami a lap bonyolult (elô)történetének ismeretében nem tetszhetik érthetetlennek, bár ennek az a szándékolatlan következménye, hogy a mai (havi) Beszélô többnyire nem, hogy is mondjam, „karakteres" részvevôje a magyar közéletnek, noha persze nagyon pompás, kiváló, sat.

Az 1988-i krónika hézaga ezt a feszélyezettséget a patafizikus abszurd légritka fölsô rétegébe emelinti. Még egy zamatos, személyeskedô visszaemlékezés is jobb lett volna – bármi –, mint ez a bátortalan (és talán komor) hallgatás. (Akármennyire eltávolodtunk egymástól, a párt meg én, és akármi „az új SZDSZ" ma, ez a kínos csönd megdöbbent.)

Krónikátok szubjektív; hasonlóképpen szubjektív és személyes a nyomában föltoluló érzésem is: hogy Magyarországon nem lehet élni.

Ôszinte nagyrabecsüléssel köszönt és sok sikert kíván régi hívetek,

Kiegészítés
a Beszélô szeptemberi számában közölt írásokhoz az 1988. júniusi tüntetésrôl

Az errôl szóló beszámolóban olvasom, hogy a június 16-án, Nagy Imre és társainak kivégzése évfordulóján Mécs Imre és Kis János a Szabadság téren a televízió székházának párkányán beszédet mondott, majd ugyanitt (és nem csak a Vörösmarty téren) a rendôrség megpróbálta szétoszlatni a tömeget, mégpedig úgy, amint azt alábbi, Grósz Károlynak írt levelemben közlöm.

„Miniszterelnök úr, hallottam és olvastam a Nagy Imre kivégzésének harmincadik évfordulója alkalmából rendezett megemlékezésekrôl szóló beszédét. Attól tartok, hogy rosszul informálták önt.
Vezér Erzsébet irodalomtörténész vagyok. Részt vettem 16-án délután a Batthyány-emlékmécsesnél rendezett ünnepségen. Azért csak ott, mert a temetôi megemlékezés számomra koromnál fogva túl megerôltetô lett volna. No meg azért is, mert féltem, hogy nem találom meg a sírokat. Pedig méltó megjelölésük »a rendszer humanizmusra épülô kötelessége« lenne.
A Batthyány-emlékmécsesnél tettem le hát délután virágaimat, és néhány barátommal együtt vártuk az emlékbeszédet. Senki sem készült »tüntetésre«, bár mint néhány hete a vízlépcsô elleni tüntetésen tapasztalhattuk, ezt nem mindig tartják elítélendônek. Miután azonban virágainkat néhány perc múlva eltávolították, az emlékbeszédre készülô Tamás Gáspár Miklóst pedig fél mondat után rendôrök erôszakkal elhurcolták és a körülállók szemébe könnygázt fecskendeztek, elindultunk a Szabadság tér felé. A televízió székházának lépcsôin ismét összeverôdtünk és hallgattuk a megemlékezéseket, mikor megjelent egy sisakos rendôrosztag, és a következôket ordította: »Uraim, a törvény nevében felszólítom önöket, oszoljanak szét!« Aztán másodperceket sem várva gumibottal ütlegelni kezdtek. Én magam is kaptam egy botütést a hátamra.
73 éves vagyok, nem nézhettek tehát éretlen csitrinek. Elhiszi talán azt is, hogy nem én támadtam meg a sisakosokat. Nem vagyok ellenség, csak a gumibotnak vagyok ellensége.
Örvendetes, hogy önök – mint mondta – az atrocitások ellen vannak, de akkor szíveskedjék ezt a belügyi szervekkel is közölni.

Üdvözlettel

Rajtam kívül még többen írtak Grósznak, köztük Mécs Imre és mások. Nekik válaszolt, nekem nem. Kérem a fentiek közlését

Köszönettel

Eörsi István
Idôrend

Az 1988-as színházi évad érdekesebb bemutatói között Nánay István megemlíti A kihallgatás címû darab bemutatóját. Ez szép tôle. Nem szoktam meg, baráti orgánumoktól sem, hogy írásaimról megemlékezzenek. A Magyar Kánon Tervezôiroda koncepciójába megtisztelô módon nem férek bele.

Nánay viszont írt néhány sort A kihallgatásról. Igaz: nem nagyon tetszett neki a darab, de ezt rendjén valónak találom. Így hát csak az ellen emelhetek kifogást, hogy darabom egyik motívumáról megjegyzi: „…ezt a szituációt már Örkény is feltárta a Forgatókönyvben és a Pistiben, mégpedig sokkal mélyebben." Ismétlem: „…a mégpedig sokkal mélyebben" rendjén való. De mit jelent a „…már Örkény is feltárta" kitétel? Én A kihallgatást 1965-ben írtam, Örkény a Pistit 1969-ben, a Forgatókönyvet pedig halála évében, 1979-ben fejezte be.

Köztudomású, hogy Nánay legfôbb kritikusi erénye nem a színpadi érzék, és nem is a szellemi erôfeszítést követelô analízis, hanem az adatok lelkiismeretes kezelése. Tûnôdésre késztet, hogy a szóban forgó esetben miért pihentette ezt a képességét. Azon pedig csak álmélkodni tudok, hogy a Beszélô jól felkészült gárdája átengedett a rostáján egy ilyen pocsék hibát.

Helyreigazítás
Kozák Gyula: A Tib 1988-ban. Beszélô, 1999. szeptember

A szerkesztôség eredetileg bô válogatást tervezett a TIB elsô évében tartott ülések jegyzôkönyveibôl, amely azonban anyagtorlódás miatt kimaradt, miközben a szövegbôl nem töröltük az utalást. Így maradt ki a TIB alapító tagjainak teljes névsora is, melyet az alábbiakban közlünk.

Kérjük olvasóinkat, hogy a Beszélô évek címû sorozatunkhoz kapcsolódó megjegyzéseiket, kiegészítéseiket minél elôbb juttassak el a szerkesztôségbe. A sorozatot önálló kötetben is kiadjuk: összeállításakor szeretnénk javaslataikat figyelembe venni.

A Történelmi Emlékbizottság alapító tagjai:
Darvas Iván
Dénes János
Dornbach Alajos
Eörsi István
Erdélyi Tibor
Fekete Gyula
Fónay Jenô
Földes Péter
Forintos György
Gáliné Káldor Vera
Göncz Árpád
Gyenes Judith (Maléter Pál özvegye)
Halda Alíz
Hankiss Elemér
Újhelyiné Haraszti Mária (Losonczy Géza özvegye)
Hegedûs B. András
Hegedûs László
Hôsz Dezsô
Kertész Dezsô
Lambrecht Miklós
Litván György
Lôcsei Pál
Marián István
Mécs Imre
Mensáros László
Molnár Ferenc
Nagy Elek
Nagy Erzsébet
Obersovszky Gyula
Pártay Tivadar
Pomogáts Béla
Rácz Sándor
Regéczy-Nagy László
Széll Jenô
Szilágyi Józsefné
Tóbiás Áron
Újhelyi Szilárd
Ungváry Rudolf
Vásárhelyi Miklós
Zimányi Tibor
Zsámboki Zoltán
Koncz Lajos

Szabó Miklós: Az ellopott barikád. Beszélô, 1999. február

A diaszpóra és Magyarország között egyre növekvô távolság miatt csak most került kezembe a Beszélô 1999. februári száma, s benne az általam is nagyrabecsült Szabó Miklós írása (Az ellopott barikád) Pongrátz Gergely 1982-ben megjelent visszaemlékezéseirôl.

Meglep, hogy a szerzô még ennyi év elteltével is jelentôséget tulajdonít a Pongrátz-könyv egykori megjelenésének. Pongrátzot úgy tünteti fel, mintha az emigrációban szószólója lett volna a fegyveres felkelôknek, azaz szabadságharcosoknak, szembe feszülve egy olyan csoporttal, ami ezek rovására Nagy Imre és köre számára akarta kisajátítani a forradalmat, „ellopni a barikádot", s hogy ez a feszültség „rejtetten kezdettôl [fogva]" megvolt az emigrációban. Ha voltak feszültségek (nyíltan vagy rejtetten – s hogyne lettek volna ott, ahol „egy-két magyar összehajol…"), azok nem a Szabó Miklós sejtette vonalon húzódtak.

Tetszik a megfogalmazás: hogy ’56 után az emigrációban szellemi utóvédharc folyt. Így igaz. Méghozzá igen erôteljes… és máig tartó, érezhetô és észlelhetô. A forradalom újonnan érkezô menekültjei, akiket a nyugati sajtó és közvélemény nevezett el „szabadságharcosoknak" (Freedomfighters, Freiheitskämpfer) csodálatra méltó közakarattal láttak munkához, hogy a forradalom okait, elôzményeit, céljait, elveit és gyôzelmeit a nagyvilág elé tárják. Nem is „utóvédharcnak", hanem megváltozott eszközökkel folytatott támadásnak, a szabadságharc folytatásának tekintették küzdelmüket. Fô céljuk volt, hogy leleplezzék a kádári árulást és világgá kürtöljék a brutális bosszú valóságát, az ismételt vérengzéseket, szószegéseket, az áldozatok neveit. Minden eszközzel napirenden akarták tartani (és ez sikerült is negyven évig) a „magyar kérdést" mind az ENSZ-ben, mind Nyugat értelmiségének köreiben és ezen keresztül a közvéleményben.

Mint aki már régen külföldön tartózkodóként csak távolból szemlélte az ’56-os forradalmat és így az utóvédharcoknak is jobbára csak szemlélôje (bár elkötelezettje) volt, állíthatom, hogy a forradalmat követô 35 évben az emigrációban egy olyan kép alakult ki, ami egységbe tudta foglalni a pártellenzék elôkészítô szerepét és a lengyelországi események hatását a „kisemberek" elkeseredésének és szabadságvágyának spontán kirobbanásával, hôsi harcaival. Azt a képet, ami az emigrációban és a nyugati közvéleményben a „kezdettôl" kialakult Nagy Imrérôl, Maléterrôl, Bibóról, Mindszentyrôl, a Széna téren, a Corvin közben, a Thököly úton, a Juta dombnál vagy Csepelen küzdô „pesti srácról", a munkástanácsok állhatatosságáról, a mai napig sem kellett revideálni.

Mire 1982-ben megjelent Pongrátz visszaemlékezése, már könyvespolcnyi kötet és brosúra tárgyalta, dokumentálta, magyarázta a forradalmat féltucatnyi nyelven. Melvin Lasky (The Hungarian Revolution) és Nagy Imre (On Communism) vagy dr. Tibor Kovács (Het drama Hongarije) könyvei már 1957-ben megjelentek. A Free Europe Committee már 1958-ban közreadta az elôzô év végéig elítélt és kivégzett áldozatok nevét és adatait. A meginduló Nagy Imre Intézet, az Irodalmi Újság, a Nemzetôr, az Occidental Press stb. munkássága (több nyelven is) teret adott a különbözô megközelítéseknek, elméleteknek, emlékeknek és azok visszhangjának is. Az utóvédharcok „katonái" a Magyar Szabadságharcos Világszövetség szervezetébe tömörültek és félretéve esetleges politikai nézetkülönbségeiket, 1956 külföldön élô örököseiként, irigylésreméltó egyetértésben végezték az egyetemes forradalom és áldozatai emlékének ápolását.

Ebben a nyugati világot átölelô munkában Pongrátz Gergely és fivérei nem vettek részt. A Corvin közben legendássá vált Pongrátz „fiúk" Amerikában, Boston környékén telepedtek le, és örmény–magyar hagyományaik jegyében kemény és becsületes munkával szereztek maguknak és a magyar névnek megbecsülést. Csendesen, a magyar közösségi élettôl távol, büszkén, de szerényen viselték a szabadságharcosok nimbuszát. A hírek szerint Arizonában farmerkedô Gergelyt olykor meghívták ünnepi szónoknak vagy egy szoboravatásra, ahol pátosszal, de ôszintén éltette a „pesti srác" és a Corvin közi harcosok hôsiességét. Maléterrôl csak privát körben szólt. Hallottam elméletét, mely szerint Malétert ki sem végezték, hanem megváltoztatott azonossággal a Krími félszigeten tölti idejét.

A fenti, nagyjából rokonszenves szerepbôl Pongrátz Gergely akkor esett ki, mikor egy ôs-turáni, nyilas ihletettségû lap, egy bizonyos Szittyakürt környezetébe és nyilván befolyása alá került. Erre az idôszakra esik könyve megjelenése.

A kissé késôn érkezett Corvin köz – 1956-ot azért érdeklôdéssel fogadta a nyugati magyar olvasóközönség. Értékét a személyesen átélt harcok tanújának vallomásában látta az akkori olvasó. Az eseményeket már ismerte, így csak megerôsítést nyert és bôvítette a részleteket. Tudomásul vette, hogy a szerzô nyilván kibékíthetetlenül haragszik Maléterre, és olyasmikkel vádolja, amiknek nem volt szemtanúja és mások hiteles beszámolója sem támaszt alá. Ezért az ügy felett mint komolytalan spekuláció felett elsiklott. Ez levont ugyan a könyv értékébôl, de a személyes részek így is érdekesek és fontosak voltak. Ennyi, s nem több. És ez az olvasó odatette a polcon sorakozó mintegy 20 másik, a forradalommal foglalkozó hasonlóan értékes könyve mellé ezt is.

Ami aztán 1990 után Pongrátzcal Magyarországon történt, azt a hazai olvasó jobban tudja. A hatalomváltás ideológiai félhomályában imbolygó Antall-adminisztráció sok szédelgônek megnyitotta a közéleti szereplés kapuit, köztük ennek a szittyakürtös, Maléter emlékét gyalázó veteránnak is.

A többi közismert.

A forradalom szegényebb lenne a Corvin köz gyôzelmei nélkül. De Pongrátz Gergely nem a Corvin köz; annak ô csak egyik – jóllehet vitéz és késôbb önmagának emléket állító – harcosa. A Corvin köz sokkal több, mint Pongrátz Gergely. Sokan lettek ott vitézek, akik Pongrátz Gergely nélkül is azt cselekedték volna, „amit megkövetelt a haza…" Ne feledjük, hogy a Corvin közi harcokban való részvételükért hét embert, köztük egy fiatalasszonyt (Sticker Katalint) akasztottak fel. ôróluk is beszéljünk legalább annyit, mint a túlélôkrôl. ôk hitelesítik a Corvin közt, mint ahogy Maléter Pál és a vértanúk százai hitelesítik az évszázad számunkra legfontosabb történelmi eseményét.

Szabó Miklóst és magyarországi olvasóit pedig arra kérem, hogy a forradalom körül kialakult deheroizálás és ostoba viták eredetét ne tulajdonítsa a nyugati magyaroknak.