A Prédikátor könyvének harmadik fejezetében ezt találjuk: „Mindennek rendelt ideje van, és ideje van az ég alatt minden akaratnak. Ideje van a születésnek és ideje a meghalásnak; ideje az ültetésnek, ideje annak kiszaggatásának, ami ültettetett. Ideje van a megölésnek és ideje a meggyógyításnak; ideje a jajgatásnak és ideje a szökdelésnek. Ideje van a kövek elhányásának és ideje a kövek egybegyûjtésének; ideje az ölelgetésnek és ideje az ölelgetéstôl való eltávozásnak. Ideje van a keresésének és ideje a vesztésnek; ideje a megôrzésnek és ideje az eldobásnak. Ideje van a szaggatásnak és ideje a megvarrásnak; ideje a hallgatásnak és ideje a szólásnak. Ideje van a szeretésnek és ideje a gyûlölésnek; ideje a hadakozásnak és ideje a békességnek…"
A másik szakasz Mózes elsô könyvének a 31. fejezetében található: „És vôn Jákób egy követ, és felemelé azt emlékoszlopul. És monda Jákób az ô atyafiainak: Szedjetek köveket! És gyûjtének köveket, és csinálának rakást; és evének ott a rakáson. És nevezé azt Lábán Jegár-Sahaduthának, Jákób pedig nevezé Gálhédnek. És mondja vala Lábán: E rakás bizonyság ma, közöttem és közötted, ezért nevezék Gálhédnek. És Micpának, mivelhogy mondá: Az Úr legyen vigyázó közöttem és te közötted, amikor egymástól elválunk. (…) Bizonyság legyen e rakás kô, és bizonyság ez az emlékoszlop, hogy sem én nem megyek el e rakás kô mellett tehozzád, sem te nem jössz át énhozzám e rakás kô és ez emlékoszlop mellett gonosz végre. Az Ábrahám Istene, és a Nákhor Istene és az ô atyjok Istene tegyenek ítéletet közöttünk: És megesküvék Jákób az ô atyjának Izsáknak félelmére."
A kövek sem élnek örökké. Amikor az Örökkévaló a teremtés negyedik napján megalkotta az égitesteket – hogy „legyenek jelek, meghatározói ünnepeknek, napoknak és esztendôknek" –, csillagokat is teremtett. Mire fényük visszacsillan „az éji folyó" tükrén, sokuk anyaga talán már rég szét is szóródott, mert „elporladnak az örökkévaló hegyek" is.
A kövek emlékeztetnek. Ünnepekre, napokra, esztendôkre. Irányokra és utak hosszára. A nagy gyôzelmekre és vereségekre egyaránt.
Jákób köve a „bizonyság" (vagy tanúság) halma, mely hallotta az após és a vô közötti békekötés szavait, s ha netán az eskütevôk vagy utódaik valaha hallgatnának a megegyezésrôl, a „kövek fognak beszélni".
Micpa, azaz ôrtorony (melyben az Úr a vigyázó) is a mesterséges kôhalom, hiszen a mi esküvéseink olykor nem tartóztathatnak fel bennünket mégsem abban, hogy gonosz szándékkal mennénk egymás határaiba.
Jákób bátyja, Ézsaú haragja elôl menekült hajdan minden lehetséges örökségétôl megfosztva, mindössze „egy pálcával" a kezében ôsei szülôföldjére, ahol beleszeretett Ráhelbe, és feleségül akarta. De ô, a neve szerint is a cselvetés mestere, apósában, Lábánban emberére akadt. Így lett éveken át, szerelme díjaként szolgájává nagybátyjának. És így lett férje kényszerbôl nemcsak a szeretett „szépszemû" Ráhelnek, de más asszonyoknak is, s egy napon „két sereg"-ként titkon visszaindult az Ígéret földjére. Lábán úgy érezte, hogy „meglopták" a szívét és ráadásul eltulajdonították isteneit is. (Ki tudhatta akkor, hogy Ráhel nyerge rejti a házibálványokat, vagy azt, hogy egy rövid útszakasz után Jákób „emlékoszlopot" állíthat az Efratába vezetô út mentén a szeretett asszony sírja fölé.)
Lábánnak most, hogy utolérte a menekülôket, hatalmában állna erôvel visszaszerezni mindent Jákóbtól, de megállítja az ôt álmában megszólító Isten. És ezért emeltetik most Micpa ôrköve. Hogy az utódok is megálljanak majd, ha valaha szívük búsult indulata szembefordítaná ôket egymással.
Az emlékeztetô kövek sem élnek örökké. De hiszen a mindenségbe szóródott csillagok fényét is megôrzi az idô! Hogy emlékeztessenek „napokra". Jobb napjainkra. A békesség ünnepeire. Hogy megállítsanak olykor bennünket, megmutatva: milyen jelentéktelen porszemek vagyunk, és hogy mégis visszaverôdhet a végtelenbe rólunk egy-egy fénysugár.
Lassan, lassan szeretteink sírjainál futunk össze leggyakrabban. S olyanok is, akik közé esetleg végképp árkokat húz a meg nem értés vagy ellenségeskedés is. De vannak helyek a világon, ahol mindig megtorpanunk majd. És ez marad a mögöttünk jövôknek is. Vannak szeretteink, akik kövei mindig megállítanak majd, s a rohanó, végtelen idôt – ha egy percre is – felfüggesztve, a békére emlékeztetnek.
Ilyen Éva köve is. Áldott legyen az emlékezete, és áldott legyen ez a hely!
Tiszta felszín. Sima felület. Csupa legömbölyítettség, rajta vágás. Ennyi benne a nôies.
Kavicsot jó tapogatni. Felülete bársonyosan sima, akár a hamvas bôr. Alakja kerekded, formás, jól elfér, belesimul a fogdosó marokba. Mindez azonban csak egy ideig jó. Aztán mást kell csinálni, hogy késôbb újra jó legyen.
Mondhatnánk: gyönyörû. Fényes, cirógatni, szopogatni, nyelvvel érzékelni, végignyalni, forgatni való gusztusos kavics lehetne a szájban, ha nem lenne ilyen hatalmas méretû, mozdíthatatlan és megközelíthetetlen.
A kavicsok titokzatosak: mélyük történeteket rejt, melyekrôl igazából soha sem tudhatunk meg semmit. Minden kavics eredetileg része volt valami egészen másnak. Hegység kôzete, melyben egymásra rakódtak a lét rétegei. Minden egyes réteg egy ideig a felszínt alkotta, rajta események zajlottak. Miután lecsengtek a ki tudja milyen történések, újabb réteg került a meglévôre, és ezen újra történhetett valami, amit a következô réteg megint letakart. Minden úgy festett, hogy az egymást hierarchikusan lefedô történések, s velük a rétegek láncolata az örökkévalóságig tart – azaz rend van a világban. Aztán hirtelen történt valami, ami egyáltalán nem illeszkedett az addig egymást logikusan követô történések sorozatába. Az anyagdarab, s vele a rétegek véletlen szelete kiszakadt a helyébôl. Ettôl fogva másik logika érvényesült, amely az elôzô történések fényében teljesen értelmetlen volt. A káosz vette át a szisztematikusan egymásra épülô történések helyét. A zûrzavaros kavargás, az elemek, vegyületek, erjedések, savak, folyadékok, patakok, folyók, folyamok, tengerek erôinek rendezetlen hatása lassan felismerhetô következményekkel járt: a kiszakadt kôzetdarab csupa fájdalmat okozó, éles sarkokra végzôdô érdes felületei egyre tisztább, lekerekítettebb, egyszerûbb formává alakultak. Kaviccsá. Benne helyenként még felismerhetôk, vagy legalábbis sejthetôk az egykori történések rétegvonalai. Egy ideig még lesznek, akik tudják, vagy legalábbis sejtik, milyen eseményeket jelölhetnek az egykor a felszínt alkotó rétegvonalak: milyen örömöt, boldogságot, reményt, sikolyt, rettegést, kábulatot, és teljesen észrevétlenül jövô halált.
De legyen világos: ez a tudás már nem valami sokáig tart. Idôvel pedig az a tudás is elenyészik, hogy egyáltalán kinek is készült ez a mesterséges kavics. Ehhez se kell sok, elég lesz néhány évtized. Végül – ehhez már több idôre lesz szükség – annak tudása is elenyészik, hogy egyáltalán miért készült egy ilyen mesterséges kavics. A sírkô fogalma enyészik ugyanis el. Az is lehet, hogy szétverik darabokra, vagy betemeti a föld. Ebben azonban nincsen semmi különös. Mindaz, ami ezzel a – jelenleg éppen sírt jelölô – kôvel majd történik, csupán folytatása lesz annak a leépülésnek, mely a kavicsok kialakulásához vezetett. A lépülés eredményeként pedig egyre kiolvashatatlanabbul magukba rejtik saját történetüket.
Akármennyire képtelenség, akármennyire ellentmondás: ebben az összes többi kavics helyett itt álló mesterséges kavicsban, akárcsak minden más kavicsban a világon, a leépülés, a pusztulás szörnyû szépsége nyilvánul meg elviselhetô formában. Ez akkor érthetô meg igazán, ha látványa elviselhetetlen.
Farkasrét, 1999. október 3.
Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.hu