Ezt a langyos helyzetet pontosan érzékelteti a Vígszínház mûsora: a korábbi években a színház Örkény-, Csurka- vagy Eörsi-bemutatói minden esetben a rendszer tûrôképességének határait feszegették, s nem csupán színházi, hanem társadalmi eseménynek is számítottak. Ebben az esztendôben viszont két közönségsikerre számító új magyar darabot tûztek mûsorra, olyan mûveket, amelyek ugyan kritizálták közállapotainkat, de mindenesetre a színház szórakoztató profiljába illeszkedtek.
Kornis Mihály Körmagyarja tulajdonképpen átirat: Arthur Schnitzler párcserélgetésre épülô, biztos sikert ígérô, pikáns színmûvét, a Körtáncot alakította át jelenkori honi viszonyokra. A darab szerkezete, dialógustechnikája változatlan maradt. A ma is létezô figurák mellett (katona, színésznô, író, kokott) a majd száz évvel ezelôtti státusok mai megfelelôi szerepeltek (törtetô, politikai karrierjét építô ifjú káder, a kis szemétdombján nagy hatalmú középvezetô, káderfeleség), és a párbeszédek is mára hangoltak (helyenként kellô mértékben közönségesek) lettek. Spiró György pedig a lakáshiányról, az emiatt szaporodó válásokról, s az egyedül maradt férj kifosztottságáról szól a Másik Jánossal közösen alkotott Ahogy tesszük címû zenés játékban, afféle musicalben.
Mindkét elôadás betöltötte hivatását: a közönség jól szórakozott, miközben megállapította: bizony, ilyen az élet. A darabokat pillanatok alatt elfújta a változások szele, igen hamar lekerültek a mûsorról, hiszen ’90 után már egészen másról szólt az élet. (A színházi orientáció és ízlés bizonytalanságát és kiszámíthatatlanságát bizonyítja, hogy pár éve a Spiró-musicalt, idén pedig a Schnitzler-darabot és a Kornis-átiratot is bemutatta egy-egy színház!)
Más volt a helyzet Kafkával. Szolnokon, ahol például az 1988–89-es szezon programján szinte kizárólag komoly, jelentôs és nehéz prózai mûvek szerepeltek – igaz, gyér érdeklôdés mellett –, többek között A kastély átiratát is eljátszották, amely köztudottan a totális elidegenedettségrôl, a hivatalnak, a hatalomnak kiszolgáltatott kisember reménytelen helyzetérôl szól, s ezért hosszú ideig nem minôsült kívánatosnak sem a szerzô, sem e mûve, sem a belôle készített adaptáció(k). Fodor Tamás rendezésében megszületett az az átláthatatlan, s átláthatatlanságában nyomasztó világ, amelyben Mucsi Zoltán K.-ja elveszetten téblábolt, a produkció hatása mégsem volt átütô. Valahogy túl voltunk azon, amit ez a mû aktuálisan mondani tud, a mélyebben átélhetô rettenet kimondásáig viszont az elôadás nem jutott el.
Szegeden sem eredeti Kafkát játszottak, hanem Kornis Mihály Kafka szövegeibôl szerkesztett darabját, a Büntetéseket, amelyet Ruszt József – a Szegedi Balettel közösen – szertartásszínházi eszközökkel igyekezett életre kelteni. Az elvont, áttételekkel, utalásokkal teli, asszociációs technikájú darab elôadása ugyan rendkívül attraktív és mozgalmas volt, s mint színházi produkció jelentôsnek mondható, az egész mégis külsôdlegesnek és nehezen értelmezhetônek tûnt. Még a Kafka-életmû ismerôi számára is.
A Katona József Színház szintén átiratot tûzött mûsorára: Bulgakov azonos címû kisregényébôl készült a Kutyaszív, amelyet Gothár Péter állított színpadra. Ez a sci-fibe oltott társadalmi szatíra a 20-as 30-as évek Moszkvájáról adott (torz)képet, de hol volt már az a valóság a ’89-es magyar valóságtól? Csak Balkay Géza revelációszámba menô kutya-ember alakítása maradt meg emlékezetünkben.
Némiképpen más hatást váltottak ki a Havel-, Glowacki- és Jancÿar-bemutatók. Havel-darabot a Katona József Színház 1965-ös Kerti ünnepélye óta nem játszhattak Magyarországon, tehát önmagában az is esemény és tett volt, hogy a bársonyos forradalom prágai eseményeiben fôszerepet játszó író-politikus lazán összefüggô, ha úgy tetszik, egymásra rímelô egyfelvonásosai egyáltalán színre kerültek. Debrecenben Pinczés István az Audenciát, Seregi László a Vernisszázst vitte színre – stúdiószínházi keretek között. Az Audencia egy ellenzéki író bekerítésének folyamatát ábrázolja, azt, ahogy az írót a besúgója, egy Sörmester igyekszik rávenni: írja meg helyette az önmagáról szóló jelentést a Hivatalnak. A Vernisszázsnak is az elveiért börtönben ült író, Vanek az egyik fôszereplôje, aki szembekerült egy olyan mûvész házaspárral, amely a relatív jómódjáért és nyugalmáért cserébe elfogadja a hatalom által felkínált együttmûködési formákat. Vanek mindkét darabban az igazát hangoztatja, a hazugságban élés lehetetlenségét bizonygatja – kevés sikerrel, hiszen igazával magára marad. A haveli abszurd fogalmazásmód a helyzet lehetetlenségét és torokszorító mulatságosságát egyaránt ábrázolja, nem ítélkezik, nem fogalmaz meg éles drámai helyzeteket, de azzal, hogy felmutatja az értékek melletti kiállás örökérvényû példáját, nemcsak aktuálpolitikai szinten, hanem általános emberi viszonylatban is érvényes mûveket alkotott. A debreceni elôadás felemásra sikerült: az Audencia megközelítette a haveli dráma lényegét, a Vernisszázsban viszont inkább a karikaturisztikus, a kabarévonások domináltak. S mindkettôre a vidéki stúdióprodukciók sorsa várt: néhány elôadás után eltûntek a mûsorról.
Szegeden egy nálunk akkor még alig ismert, a lengyel Szolidaritáshoz tartozó, de a nyolcvanas évek elejétôl amerikai emigrációban élô Janusz Glowacki Svábbogárvadászat címû darabját mutatták be, Jordán Tamás rendezésében. A darab önéletrajzi ihletésû, hiszen a fôhôse egy emigráns író és színésznô felesége, akik rémálomként élik meg az emigránslétet, s e rémálomban az amerikai hivatalnokok és a lengyelországi cenzorok és egyéb hivatalosságok között semmi különbség sincs. Tehát logikus a következtetésük: haza kell menni, mert ha itt is rossz, meg ott is rossz, akkor ott mégis ismerôs közegben élhetnek. S hívnák az otthoni ismerôseiket, de kiderül, nincs kit felhívniuk, mert egy részük hozzájuk hasonlóan emigrált, más részük internálótáborban vagy börtönben van, avagy gyanús körülmények között eltûnt. Patthelyzet. Akár politikai darabnak, zeitstücknek is tekinthetnénk a mûvet, de több annál. A szegedi elôadás azonban csak a darabban rejlô primer komikus hatásokat aknázta ki, adós maradt a mélyebb rétegek, az áttételek érzékeltetésével. Igaz, nálunk a Szolidaritás és a lengyel események nem ivódtak be a köztudatba olyan mélyen, hogy erre a tudásra széles körben apellálni lehetett volna.
Részben ugyanez volt a befogadás gátja a veszprémi Drago Jancÿar-bemutató esetében. A nagy brilliáns valcer egy zárt intézetben játszódik, amelyben ôrültek mellett politikai „beutaltakat" is gyógykezelnek. A Szabadság szabaddá tesz elnevezésû intézet történész „betege" az 1830-as lengyel nemzeti felkelés eseményeit kutatja, s „betegségének elhatalmasodása", azaz a sokk-kezelés következménye abban jut kifejezésre, hogy azonosítja magát e forradalom egyik vezéralakjával. A kezelés során a hóhérlelkû ápoló levágja a történész lábait. Ez az intézet betegeibôl váratlanul olyan szolidaritást vált ki, amely megrémíti a vezetôket. A szolidaritás egy bálban csúcsosodik ki, de végül is elmarad a „rendbontás", a lázadás, a „nagy brilliáns valcer" sem old meg semmit, visszaáll a megszokott rend. A szolidaritás azonban – ha idôlegesen is – megszületett. Amikor a dráma íródott, s Jugoszláviában a színházak egymás után bemutatták, a közönség számára élô valóság volt a Szolidaritás és mindaz, ami Lengyelországban történt. Megosztódott a társadalom, szimpatizánsok és ellenszenvezôk ültek a Jancar-darab elôadásán is. ’89-ben, Veszprémben mindebbôl szinte semmi nem érzôdött.
Paál István kitûnô rendezése megcsillantotta a mû értékeit, de a darab ezúttal nem volt képes a sztori és a modelltörténet kettôs síkján hatni. Mégis a fôszerepben Fazekas Istvánnal az elôadás elkésett figyelmeztetô és utólagos jajkiáltás volt.
S végül Orwell. A nagy mumus. Kaposváron bemutatták az Állatfarmot. Musicalesítve. Nem itt zenésítették meg, így aratott sikert Angliában s másutt. Nálunk nem. Az elôadás jó volt, Ascher Tamás és a színészek mindent megtettek, amit tehettek, a parabola azonban már prózában is gyermetegnek tûnt, hát még a zenés darab leegyszerûsített cselekményében. Menthetetlenül múlt idejûvé vált.
S mintha ezzel a bemutatósorozattal
minden adósságát törlesztette volna a magyar
színház. Jött a rendszerváltás, és
kiderült: üresek a fiókok. Az íróké
is, a fordítóké is, a dramaturgoké is. Jöhetett
a szórakoztató színház, a zenés színház,
a formai bravúrokba menekülô színház. Itt
tartunk.
Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.hu