Udvarhelyi Zsolt

Az ajatollah halála

---

Khomeini aszketikus életmódja legendákat teremtett. Reggelente öt órakor kelt, imádkozott, megevett egy darabka kenyeret némi mézzel. Életében soha sem dohányzott és soha nem használt telefont. Nem volt hajlandó semmi fényûzésre, eleinte egy nyomornegyedben lévô iskolában lakott, de késôbb is végtelenül puritán maradt, matracon aludt, majdhogynem koplalt.

Miután diadalmenetben visszatért, nem sokáig késlekedett a leszámolással. Sápur Baktiar miniszterelnök, akit még a sah nevezett ki, hamar távozott, és már februárban tömegesen beindultak a kivégzések az „iszlám népbíróságok" ítéletei nyomán. Hoveida volt kormányfô, tábornokok, a SAVAK vezetôi nem menekülhettek meg a halálos ítélet elôl. A gazdasági-tudományos elit nagy része emigrációba kényszerült, vagy fel kellett adnia a korábbi nyugatias életstílusát, „visszatérve" a középkori iszlám szokásokhoz. Nem volt ritka, hogy külföldön diplomázott, nyelveket beszélô orvosok, mérnökök, egyetemi tanárok hirtelen vakbuzgó hívôkké váltak, feleségeiket fekete csadorban kezdték járatni, mindennemû kapcsolatot megszakítottak a külvilággal, kiöntötték whiskykészleteiket, és napirendjüket is szigorúan az imákhoz igazították.

Hamarosan a szó szoros értelmében fellángolt a harc az olajmezôkön, az olajmezôkért, miután kitört az iraki–iráni háború, bár a nyolc évig tartó öldöklésnek nem volt nyertese. Tizenéves gyerekeket hajszoltak – teljesen értelmetlenül – a halálba, mindkét oldalon több millió halottat gyászolhattak a hozzátartozók. A belpolitikában az Iszlám Köztársasági Párt egyeduralma megkérdôjelezhetetlenné vált, bár hamar viszály kerekedett az iráni elnök, Hamenei és a hivatalosan kijelölt Khomeini-utód, Montazeri között. Az ellentét Montazeri ajatollah 1989. áprilisi önkéntes lemondásával elcsendesült, bár az irániak mind a mai napig nem feledték az egykori „erôs embert". Az ajatollah utolsó váratlan húzása az emlékezetes Rushdie-ügy volt. A Sátáni versek szerzôjére halálos átkot, fatvát szórt, és felhívta az igazhitû muszlimokat, hogy bárhol a világon sújtsanak le a bûnös íróra. Az ítéletet egyértelmûen azóta sem semmisítették meg, Rushdie még mindig bujkálni kényszerül.

Khomeini egy évtizedig irányította Iránt. Tíz éve, 1989. június 2-án azonban Allah ôt is magához szólította. Temetésén közel hatmilliós tömeg ôrjöngött Teheránban és a várostól nem messze lévô mártírtemetôben. A perzsák megszállottan siratták vezérüket. Többen meghaltak a tolongás következtében, a temetési menetet a fanatikus gyászolók feltartóztatták, letépték a halotti leplet, és kiborították a koporsójából a holttestet.

Az ajatollah országlása alatt Irán elszigetelôdött, és gazdasága is jelentôsen visszaesett. Az 1986-ban még 4150 amerikai dollár összegû egy fôre jutó GDP a kilencvenes évek elejére 886 dollárra zuhant. Az életszínvonal mérséklôdése is érezhetô volt Khomeini idején. Az olajbevételekbôl származó tekintélyes summát tankok és harci repülôgépek formájában a háború nyelte el, és a kivérzett ország már fô ásványkincsével sem sáfárkodhatott szabadon. Ez meg is látszott a kitermelés visszaesésén. A sahi korszakra jellemzô irdatlan mennyiség (például 1972-ben 292 millió tonna) a felére-negyedére esett vissza a nyolcvanas években. Más, kevésbé létfontosságú ásványkincs bányászatában is meglátszott a recesszió. Krómércben tíz év alatt a felére csökkent a termelés. A Khomeini-éra negatív társadalmi kihatásai – a rengeteg hadirokkant, a többmilliós afganisztáni menekülttömeg – nehéz terhet raktak politikai örököse, Rafszandzsani vállára, aki már mérsékeltebb irányt követett, és mellesleg kipattantotta az emlékezetes „Irangate" botrányt. Mint ismeretes, egy titkos és illegális amerikai–iráni fegyvereladási üzletbôl származó pénzek a nicaraguai sandinista rendszer ellen harcoló kontrák számláján kötöttek ki. Utólag hamar kiderült, hogy az agyafúrt iráni vezetés teljesen az ujja köré csavarta Robert McFarlane-t, Reagan elnök mérhetetlenül naiv és becsvágyó nemzetbiztonsági tanácsadóját. Titkos küldetése Teheránban, az ajándéknak szánt Biblia és kulcs formájú torta, a fegyverek szállításának konspiratív útvonalai, a rejtélyes svájci bankszámlák csemegének bizonyultak a világsajtó számára. A republikánus amerikai kormányzat és maga Reagan elnök csak súlyos presztízsveszteség és tisztáldozatok útján szabadult meg a demokraták által igencsak szorgalmazott kongresszusi vizsgálat harapófogójából, bár a show még sokáig folytatódott. Oliver North tengerészgyalogos alezredes, az egyik iráni közvetítô bûnbánó arckifejezése még jó darabig látható volt különbözô hírmûsorokban.

Az egyesek által csak „iráni Gorbacsovnak" becézett Rafszandzsani után az ismeretlenségbôl tört elô a jelenlegi elnök, az 1997 tavasza óta hatalmon lévô Mohammed Khatami. Vezetésével Irán elindult egy rögös úton az enyhülés irányába, s bár az új elnöknek keményen meg kell küzdenie a síita klérus által irányított belsô konzervatív ellenzékkel, azért már tapasztalhatók a pozitív fordulat jelei. Halovány közeledés történt az Egyesült Államok irányába, emlékezetes volt az amerikai birkózóválogatott iráni útja, Khatami CNN-interjúja és a két ország találkozója a franciaországi labdarúgó VB-n.

A vallás az utóbbi években vesztett népszerûségébôl, nem tolonganak már úgy az emberek a mecsetekben, mint Khomeini idején. Szabadabbá vált a légkör, az illegális parabolaantennák és a kézen-közön beáramló külföldi sajtó némileg oldott a lakosság elszigeteltségén. Lassacskán kialakul a társadalmi elit köreiben egy informális „második nyilvánosság", melynek keretein belül a hatalmi centrumok, a papság, az ulemák mindenhatósága megkérdôjelezhetôvé válhat, a nôk szerepe átértékelôdhet, a hétköznapokat átszövô paradox kettôsség oldódhat. Nem ritka látvány a fekete csador alól kivillanó európai divatú öltözet, az iráni napilapba csomagolt amerikai folyóirat, és persze éjjel-nappal szól a tévé, ahol nem a „közkedvelt" és közszolgálati síita áhitat a sláger, hanem inkább a külföldi zenecsatornák klipmûsora. Helyi szinten és elvétve országosan is felbukkannak reformer politikusok, és a hírhedt forradalmi gárdisták, a pazdaránok sem zaklatják oly sûrûn a perzsa honpolgárokat. Az élet minden területén, fôként az oktatásban, a kultúrában, a sajtóban és egyre inkább a diplomáciában is törékeny egyensúly van kialakulóban a mérsékelt „liberálisok" és a keményvonalas „konzervatívok" közt. A fiatalok nagy része már csak történelemkönyvekbôl ismeri a húsz éve történteket, és lassan felnônek azok a korosztályok is, akiknek Khomeini nevének hallatán már nem dobban meg úgy a szívük a rémülettôl vagy áhítattól, mint szüleiknek a forradalom kezdetén. Az irániak lépten-nyomon érzékelik a változásokat, és bíznak a békés reformok erejében.