Jön a kolozsvári tanár három fiával és feleségével: öngyilkosok lesznek egyszerre s mind, ha nem maradhatnak itt. Jön dr. B. István bankár: (nyugat)németországi névtelen adakozó pénzét hozza, meg a madárnevû német-magyar hölgy nagy adományát – a menekültek megsegítésére. Telefonál ismeretlenül özv. dr. Rozinek Artúrné: a szentgyörgyi leányanyának, aki szívmûtétre szoruló kisfiával didereg a pesti semmiben, meleg lakást ajánl fel. (Ô is a Diurnus-rovatból értesül az esetrôl.) L. Anna kisnyugdíjas festômûvésznô a temesvári félromán-félnémet bábszínésznô, rendezô és író, Ioana (és mûépítész férje) támogatását vállalja. Jön a súlyos testi fogyatékos, mankóval lendíti magatehetetlen lábait: hason csúszva jött át a zöldhatáron. Jön a fiatal marosvásárhelyi újságíró, jön a kolozsvári balett-táncos, jön a csiki „mezôgazdasági gépkezelô", jönnek kerülô úton a levelek – és jön, jön fôleg Kovács Miklós, a titokzatos volt teológus és taxisofôr és konspirátor, ismét anyagot hoz Tôkés Lászlótól, Temesvárról.
Ha ebben az életben még regényt írnék, róla és csöndes csapatáról írnék. ô és „emberei" , szerény, hallgatag, bátor „kisemberek" ingáztak Magyarország és Temesvár között, hosszú idôn át, és tették a dolguk. Az egyik híres Tôkés-interjút Barna úr készítette Kovács Miklós megbízásából – tudtommal ezt látták a Panoráma nézôi is. Sem Barna urat, sem Kovács Miklós többi hallgatag hôsét nem ünnepelte meg senki. Barna urat a nagy fordulat után sem állította a kamerák elé a televízió: na uram, tessék mondani, miként sikerült a nagy titkosszolgálati ellenôrzés ellenére interjút készítenie Tôkés Lászlóval?
Mások aratták le a hôs tévéseknek járó fényes babérokat.
Kovács Miklós rendszerint mikrofilmen hozza és a folyosón csúsztatja kezembe a kis fekete dobozt. Hírek, írások, közben nagyon szûkszavú szóbeli háttér-tájékoztatások – és Tôkés László kéziratai. Fogalmam sincs, mivel nyertem meg az egyébként igazán nem könnyelmû és nem könnyen felengedô Kovács Miklós bizalmát. A rovatom? Igen, a Diurnus-rovatnak széles az olvasótábora, nemzeti érzelemvilága egyértelmû, és még nem hat furcsán (látszólag) senki szemében, hogy szerzô egyúttal palástolatlanul baloldali.
Jórészt pesti kisgyerekkorom
után Temesváron éltem, a piaristákhoz jártam,
ott érettségiztem, azonban reformátusnak születtem,
a temesvári gyülekezetben nôttem fel, a csupa bölcsesség
és lélek Debreczeni István esperes (Arany János-származék,
szalontai ember, az Arany János Irodalmi Társaság
elnöke) volt a hittantanárom, s egyúttal ô játszotta
a fôszerepet sokunk nyelvi öntudatának és tudatosságának
felébresztésében.
*
Persze, temesvári gyerekkorom-ifjúságom
segít háttérként abban, hogy a romániai
fordulat temesvári kezdeteire nagyon odafigyelhetek. No és
Csép Sándor, zseniális kollégám a bukaresti
magyar televíziós szerkesztôségben (ma a Magyar
Újságírók Romániai Egyesületének
elnöke, a kolozsvári magyar tévémûsor fôszerkesztôje):
ô azzal is segített az utókornak, hogy felhozta egy
éjszaka hozzám, 1981-ben vagy ’82-ben a sovány dési
segédlelkészt, bizonyos Tôkés Lászlót,
hogy valamiképpen mentsem meg (mentsem ki) a helyi „szervek" fenyegetô
szorításától. Ez jó, mert tehát,
Csépnek hála, megismertem a lelkes ifjú papot, nem
ismeretlen embert kellett a palástba képzelnem. (A segítségért
– már ti. a dési kis felszabadításért
– valamikor a kilencvenes évek elején, a koppenhágai
magyar nagykövetség fogadásán mond, kedvesen,
köszönetet. Ott ül Smaranda Enache is – a kisebbségjogi
európai konferencián referensek és koreferensek vagyunk.
Amikor Tôkés köszönetet mond, zavarba jövök:
elfelejtettem, hogy miképp segítettem, hiszen 1981–82-ben
már sem a televíziónál, sem egyebütt nem
voltam fôszerkesztô, semmiféle jelentôsebb közéleti
tisztségem nem volt. Évek múlva, régi papírjaim
között kotorászva fedezem fel a jeleit annak, hogy kinek
és milyen levelet írtam az érdekében. Amikor
késôbb Tôkést megvádolják, hogy
besúgó lett volna, megírom: nem lehetett az. Többek
között azért, mert akkor a „helyi szervek" nem szállnak
rá ilyen keményen.)
*
Többször írok Tôkés Lászlóról. 1989. augusztus 12-én négyhasábos cikkemet közli a Magyar Nemzet: Képzelt látogatás Tôkés Lászlónál – a temesvári református templomban. Nyomban az elején: idézet 1975-ben, a Kriterionnál megjelent Fél élet címmel kisregényembôl, annak 126. oldaláról
– talán némileg megmagyarázza,
érzelmileg (is) miféle személyes közöm van
a világ e sarkához, miért mozogtam – képzeletben
is – otthonosan benne: „...A hosszú, színes ablakok kívül
rekesztették a Belváros fémes zsibongását,
a villamosok vas zaját, a tehergépkocsik zörgését
– és kintrôl csak a fény szûrôdik be, hidegen-olvadó,
súlyos és vörös színekben, egyenletesen,
mintegy zenévé hangolva a ragyogást. Nem volt nagy
az imaház, de sehol a világon – kivéve talán
nagyanyám szobájában – nem volt ilyen teljes a nyugalom,
a biztonság; vasárnap reggel volt, tavaszias idô, a
templom elôtti sarkon hóvirágot és ibolyát
árultak, jó ünnepi érzéssel jöttünk
a templomba, tisztára mosakodva, szépre fésülve,
a kislányokon nagy, kikeményített masnik, a feketébe
öltözött öregek kezében zsoltáros könyvek,
fedelükön annak a szép serlegnek a nyomatával,
amelyet csak úrvacsoraosztáskor láttunk. Mi, gyerekek,
a karzatra mentünk fel, a fiúk felváltva nyomhatták
az orgona fújtató pedálját, de azért
talán ennél is nagyobb öröm volt énekelni;
az orgona búgásának feltörô, lágy
és mégis erôs sugárzásának (...)
hullámain úsztunk énekünkkel, a hangunk a vének
hangja és az asszonyok hangja, a fiúk és a lányok
más-más szopránja, és valahol középen
a fekete taláros, szigorú arcú, kipedert bajszú
Debreczeni István mély és tiszta bariton hangja –
mondom, úgy eggyé olvadt a sok hang, olyan erôt adó
érzés volt együtt lebegni, emelkedni, élni az
orgonával, hogy talán mind ez idôig az együtténeklés
élménye hasonlított a legjobban a boldogságra.
Olyan idôk voltak, hogy hangosan és magyarul együtt nemigen
szólalhattunk meg; talán ezért hittem azt gyermekkoromban,
hogy az orgona magyarul búg..." A regényidézet (A
lány, aki nincs címû, 1975-ös kötetbôl)
– nem csak személyes érintettségem magyarázatául,
de még inkább a képzelt látogatás helyszínének
szellemi, de fôként érzelmi bedekkeréül
is szolgál. (Amikor mintegy húsz évvel késôbb
– tehát már a kilencvenes években – egy rádiójegyzetben
visszatérek e motívumhoz, valaki szokványos gúnnyal
azt írja: íme, hirtelenében felfedeztem nemzeti érzelmeimet.)
*
Egyik-másik menekült ügye bonyolult, nehéz – pusztán „magánsegítséggel" megoldhatatlan. Visszaélek a Magyar Nemzet tekintélyével, súlyával – rendre fölkeresem a hivatalokat is.
A KEOKH-nál, a külföldieket ellenôrzô országos központi hivatalnál két vezetô ember – Nagy Mihály és dr. Nagy Károly – higgadt, derék segítôkészséggel mindent megtesz, amit csak lehet. Amikor Magyarország kiküld az Európai Menekültügyi Konferenciára, Franciaországba, ôk figyelmeztetnek, hogy hírül vették: odakint merénylet készül ellenem. (Valószínûleg egy vasgárdista csoportot szervezett be erre a Securitate.) Összefognak a külügyminisztériummal – pontosabban: Kovács Lászlóval – s „megmentik az életemet". A részletek nem tartoznak ide – megírtam annak idején az Élet és Irodalomban, Ki és miért küldött engem Magyarországra címû írásomban.
Rádióbeli megszólalásaim
is segítenek: vasárnapi és nem csak vasárnapi
jegyzeteimben (szerkesztô: Ocsovai Gábor), írásaimban
a Vasárnapi Újság kezdeti mûsoraiban – például
elsô évfolyamának halottak napi adásában
– elég rendszeresen szólok az erdélyiekrôl és
az erdélyiekhez. (Kapom a „visszajelzéseket" – a marosvásárhelyi
vártemplomból és Sütô Andrástól
és mindenünnen – s persze, egyáltalán nem csodálkozom,
amikor évekkel késôbb, a Vasárnapi Újság
antológiájában nemhogy írásom nem szerepel,
de utalás sem történik részvételemre.
Szerkesztôje Gyôri Béla, aki késôbb Csurka
István és a MIÉP szóvivôje lesz.)
H
Kis Erdély-stratégia címû
cikkem 1989. december 23-án jelent meg a Magyar Nemzetben. Apró
érdekessége, hogy bô idézettel elmagyarázom,
miként lehetett Lenint citálva ostorozni a romániai
kisebbségi állapotokat. Épp ezt a Lenin-cikkemet „olvasta"
a fejemre a kilencvenes évek elején a Parabola, az MTV szatirikus
mûsora – és a MÚOSZ etikai tanácsa elsô
menetben engem marasztalt el.
*
1989. december közepe, vasárnap. Korrektúrázni futok fel a Magyar Nemzethez. Kivételesen: a nejemmel. Szép idô, szép vasárnap. Fogalmam sincs (miért is lenne?), hogy a véletlenszerûnek és a mintegy törvényszerûnek a sorozatos, többszörös összepörgése aznap sorsomat rövid idôre összesodorja nagy történelmi változásokkal, s azokban néhány szavas statisztaként megszólalhatok és fôként: megszólaltathatok.
Fura, de állítólag elsôként én adhatom hírül (az Amerika Hangjában), hogy Romániában, Temesváron rendkívüli események történnek. (Velem nagyjából egy idôben tette ugyanezt Keszthelyi Gyula, aki a londoni BBC-t tudósította.) Ehhez az kellett, hogy aznap (nem volt sem kötelezô, sem tervezett „program") bemenjek a szerkesztôségbe. Az kellett, hogy a budapesti Bedecs fivérek Temesvárra látogassanak, a hirtelen támadt ottani, forró forgatagból valahogy hamar visszautazhassanak Budapestre, és kötelességüknek tartsák, hogy kedvenc lapjukat, a Magyar Nemzetet értesítsék a látottakról-hallottakról; az kellett, hogy Tisovszky János, a késôbbi bécsi diplomata legyen a külpolitikai rovat soros ügyeletese, ô „fölvegye" az adatokat, Várkonyi Tibor, a sokat próbált profi, késôbbi párizsi diplomata legyen aznap a rovatfônök, fedezze föl a hírben a rendkívülit, s kapcsolja ezt össze azzal a véletlen információjával, hogy bent vagyok, hogy temesvári és református vagyok (s a lapban ezért is, meg a személyes ismeretség okán az elmúlt hónapokban számtalanszor írtam Tôkés Lászlóról és gyülekezetérôl).
Mindehhez persze az is kellett, hogy Kovács
Miklós a Magyar Nemzethez és hozzám hozza föl
rendszeresen a temesvári híreket és legfôképpen
Tôkés László közlésre szánt,
mikrofilmen kicsempészett kéziratait. ô hozta el az
1989 karácsonyakor a Magyar Nemzetben facsimilében közölt
híres Herodes-parafrázist is: lapzártakor érkezett,
kiszedni már nem volt idô: klisét csináltattunk
a gépiratról, az gyorsabb volt, így tettük be
az egyébként már jóformán kész
újságba. Fájdalmas és szemérmetlen jelenség,
hogy manapság elôfordulnak Kovács Miklós – és
társai! – szerepét kicsinylô mordulások. Szerintem
neki és jóformán névtelen szövetségeseinek
föl nem mérhetô szerepük volt nem csak abban, hogy
Tôkés László nevét megtanulta a világ.
De hát errôl nem itt és nem most…
*
Várkonyi Tibor tehát hozzám
továbbítja a Bedecs fivérek hozta hírt. Felhívtam
és hosszan, részletesen kifaggattam ôket. Nem ismerték
Temesvárt, az egy-másfél órás faggatózásban
arra is sort kellett kerítenem, hogy tisztázzam az események
helyszíneit. („…És akkor átjöttek tehát
a Belvárosból a hídon: a hátuk mögött
jobb- vagy baloldalon volt a nagy, színes román katedrális?"
A válaszból ki lehetett deríteni, hogy a Püspök
úti hídon, avagy a Mária [szobor] felé vezetô
hídon haladtak át…)
*
A pillanat adta feladatnak azért is
megfelelhettem valamelyest, mert Tôkés László
Kanadában élô fivére hozzám küldte
volt elôzôleg a kanadai francia tévéseket, tanítsam
ki ôket, miképp juthatnak be kamerájukkal Romániába,
s hogyan készíthetnének interjút a lelkésszel…
(Ismét zárójel. A kanadaiakat Tôkés László
bátyja nemcsak azért küldhette hozzám, mert tudta,
ismerem a várost és a Teleki utcai templomházat, mint
a tenyeremet, hiszen ide jártam hatéves koromtól tizenkét
éven át hittanórára, Biblia-órára,
hanem azt is tudta, hogy ismerem a romániai körülményeket,
a vámosok, a határôrök és más hivatalosságok
észjárását, és hogy közel tíz
évig magam is tévés voltam…) A két kanadai
tévést kitanítottam, szereljék darabokra a
kamerát, osszák el az alkatrészeket egymás
között, más-más napon és más határállomáson
lépjenek be az országba, az alkatrészeket mint barátaik
kérte cserealkatrészeket vigyék be – stb. Útjuk
sikerült: a kanadai tévések visszatérve velem
is interjút készítettek.
*
A Magyar Nemzet címoldali, terjedelemben, címben, tördelésben is jelentôs szövege lett az elsô beszámoló a temesvári eseményekrôl december 18-án, hétfôn reggel.
Ez azért mégsem világhír és világsajtó.
Még néhány véletlennek a cinkossága kellett ehhez.
A lázadó fiatal román
értelmiség egyik legmarkánsabb és legtehetségesebb
alakja ekkoriban Dorin Tudoran volt, aki hosszú bukaresti éhségsztrájkja
után valahogy kiverekedte magát Romániából,
és a washingtoni Amerika Hangja román adásának
szerkesztôje lett. „Iosif úr" néven mûködô,
aradi származású riporterét 1989 elején
elején elküldte hozzám, az elkészült, folytatásos
interjú közvetítése után Tudoran telefonon
felkért, tudósítsam rendszeresen szerkesztôségét
Budapestrôl, románul. Elvben igent mondtam, de bevallottam:
semmiképp sem lesz idôm a rendszeres tudósítói
munkakör ellátására. Azon a december tizenhetediki
vasárnapon azonban, miután leadtam a másnapi szám
elsô oldalára a kéthasábos beszámolót
a megrendítô temesvári eseményekrôl, abban
a kicsi, rendetlen szerkesztôségi szobában eszembe
jutott: ez az a pillanat, amikor Tudorannak tett „elvi" ígéretemet
teljesítenem kell.
*
Román nyelvû tudósításom azon nyomban „adásba ment", méghozzá, akkori híreim szerint, a mûsort megszakítva. Az Amerika Hangja román mûsora többször is megismételte a tudósítást, másnap is.
És persze, másnap is, harmadnap
is újra jelentkeztem…
*
Akkor még nem tudtam, hogy azon a
vasárnapon, december 17-én a Szabad Európa román
szerkesztôségében még „embargós", azaz
tilos volt a temesvári eseményekrôl szóló
híradás. A romániai nagyközönség
az elsô hiteles tudósítást tehát a Voice
of America román mûsorától kapta. (És
Keszthelyi Gyula révén a BBC-tôl. Sajtótörténeti
kuriózum lenne az adatokat egyeztetni...)
H
Tizenkilenc nappal késôbb, január 8-án, amikor Ceausescu már halott, Bukarestben vagyok. A Magyar Nemzetnek elkészítem naivan jóhiszemû interjúmat régi ismerôsömmel, az új államelnökkel, Ion Iliescuval, majd az új oktatásügyi miniszterrel, volt kiadói szerkesztôtársammal, a nagyszerû Mihail Sorával, akiben pillanatig sem csalódtam, és Milyen lesz az új Bolyai Egyetem? címmel a helyettesével, a nemzetiségi oktatással foglalkozó Pálfalvi Attila miniszterhelyettessel. Rövid idô múlva leváltották.
Iliescu könnyen, gyorsan fogadott. Föltehetôleg elsôként írtam róla, már hatalomra jutása elsô napjaiban; a Magyar Nemzet december 27-i számában közöltem róla nagy terjedelmû, igen jóhiszemû portrémat. (Fejtô Ferenc ennek alapján és ezt idézve méltatta Iliescut a Le Figaróban. Késôbb, illôen bocsánatot kértem tôle – ami nem változtat a lényegen... Iliescu szívélyessége azonban Fejtô rám utaló párizsi cikkének is volt köszönhetô.
Az elôszobájába – vörös pulóverben – akkor toppant be Szófiából hazaérkezô miniszterelnöke, Petre Roman. Szüleit ismertem, anyja, a spanyol Hortenzia Roman abban az idôben, amelyben tapasztalatokat gyûjthettem róla, szolidáris, bátor kollégaként viselkedett a Román Rádióban és Televízióban, ahol 1970–79-ben dolgoztam – Petre Romant nem ismertem. Meglepett, hogy ô viszont ismert engem, sôt, viharos örömmel üdvözölt, megölelt, s közölte: „mindannyian" hálásak nekem, hiszen a temesvári eseményekrôl az elsô napokban csak az én washingtoni tudósításaimból értesültek, ezek magnómásolatai voltak nagy számban forgalomban, sokan le is írták a szövegeket. „Ezeknek a tudósításoknak nagy szerepük volt az eseményekben…" – szorongatta a kezem.
Megrökönyödésemre kiderült,
hogy még a Román Munkáspárt Végrehajtó
Bizottságának legutolsó, azaz december 22-i ülésén
résztvevôk többsége is – mindazok, akik nem tartoztak
sem Ceausescu legbelsô köréhez, sem pedig a retorzió
szervezôi közé – az én tudósításaimból
értesült az elsô temesvári napok eseményeirôl.
*
Groteszk folyománya is volt mindennek.
Iliescu rövidesen „kiviselte" magát. Már a marosvásárhelyi események idején is világossá vált, hogy mindannyian tévedtünk az ô megítélésében – de az én tévedésem súlyosabb volt, egyrészt mert régebben ismertem, másrészt, mert jó véleményemet világgá kürtöltem. 1990 májusában, a választások küszöbén az RMDSZ (teljes joggal) szembehelyezkedett Iliescuval. Talán ezzel is összefüggött, hogy a Nouvel Observateurben megjelent, még csalódásaim elôtt írt terjedelmesebb Iliescu-portrémat folytatásokban közölni kezdte az Azi, Iliescu lapja, híreim szerint azzal a szándékkal, hogy írásomat a választási propagandában magyar szavazók megnyerésére használják fel. Frissen mûtöttek akkoriban a Szent István Kórházban, szombaton este, a választások elôestéjén mégis a Kossuth rádióba vitettem magam, és elôzetes telefonegyezség alapján rövid nyilatkozatot tettem; elmondtam, hogy mélységesen csalódtam Iliescuban, és arra kértem a romániai magyar választókat, ne engedjék megtéveszteni magukat az Azi közleményeivel. 1991. május 24-én aztán a Népszabadság közölte Iliescuhoz intézett élesen polemikus nyílt levelemet. A román sajtó zöme csak Iliescu válaszát tette közzé. (Megjelent magyarul is, a Népszabadság 1991. június 12-i számában.) A szélsôségesen nacionalista román lapokban heves kampány bontakozott ki az Iliescut ért „magyar támadás" ellen. Ebben is messze kitüntette magát a Saptamina címû hetilap, amely azt írta, hogy a temesvári eseményeket – amelyeket, természetesen, idegen hatalmak gerjesztettek és szerveztek – én, Bodor Pál, a CIA régi ügynöke irányítottam személyesen, Washingtonból.
Íme, mi lesz egy „szimpla" tudósításból,
amelyet az ember a New York-palota Osváth utcára nyíló
oldalán, kis, rendetlen szobájából küld
telefonon.
*
Temesvári volt Andrei Vela is: Ceausescu egyik kabinetfônöke. A kabinetet amúgy kancelláriának nevezték. Vela osztálytársam volt a temesvári piaristáknál, éleseszû, fölényes tudású férfiú, aki 1949-tôl korai, furcsa, érthetetlen (gépkocsibalesetes) haláláig mindünk közül a legtöbbet tudott és látott a hatalom láthatatlan világából.
1990 januárjában, a Cringului utcai házában ô mesélte el nekem részletesen, hogyan zajlott le az utolsó, december 22-i végrehajtóbizottsági ülés, ki mit mondott, hogyan tûnt el a jegyzôkönyv, miképpen rekonstruálták azt az ügyészség és az új vezetés számára, milyen csonkításokkal jelent meg a sajtóban „teljes szövegként" – és így tovább.
Vela abban is „igazi temesvári" volt, hogy román létére magyarul és németül is kitûnôen beszélt, s amennyire nehéz hivatala és föltehetôleg terhes emlékei engedték, igyekezett ôszinte lenni. Nem mertem szóba hozni tizenhat éves fiának különös halálát (megírtam már egyszer: a fürdôszobában bukkantak rá, felakasztva, fejére húzott harisnyával), és nemigen mertem arról kérdezgetni, hogy a nagy fordulat után mik a tervei.
Ceausescuról nem kérdeztem: felesleges lett volna. Nekem még a kancellári hivatal vezetôjeként mondta el a véleményét a betegesen hiú zsarnokról.
Sosem fogom megtudni, miért halt meg a fia, és miért halt meg ô.
Az ô haláláról a hivatalos jelentés úgy szólt, hogy vezetés közben infarktus végzett vele.
Egyébként bevallom, egyáltalán nem csodálkoznék, ha kiderülne: tagja, avagy egyik vezetôje volt annak az összeesküvésnek, amely ügyesen összefonódott a többé-kevésbé spontán temesvári felkeléssel, és a felkelés gerjesztette egyéb megmozdulásokkal.
Megjegyzem, Iliescu, miután a Ceausescu
házaspár leváltotta ôt a propagandatitkári
tisztségébôl, egy idôre Temesvárra került
megyei propagandatitkárnak. Népszerûséget, tábort
szerzett itt magának. Ceausescu egy idô után áthelyezte
ôt Iasiba. Van, aki feltételezi, hogy Iliescu temesvári
híveinek és kapcsolatainak is lehetett némi szerepe
az események alakulásában. Ki tudja.
*
„Az erôszakos homogenizáció
csak tragédiákat és katasztrófákat okozhat.
Az együttélô nemzetiségeket nyugtalanítja
anyanyelvük sorsa a családban, a templomban, az iskolában
(…) A sváb vagy magyar falvak elnéptelenedése, a zsidók
exodusa az én szememben e haza jövendô sorsa szempontjából
éppoly riasztó, mint a román falvak elnéptelenedése
vagy a románok kivándorlása. A nacionalizmus szele
mindent kiszárít…" (Részlet Mircea Dinescu Cet elvtárs
gyomrában címû nyilatkozatában, mely eredetileg
a párizsi Liberationban, magyarul pedig a Magyar Nemzet 1989. május
20-i számában jelent meg.)
Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.hu