Takarítás a széleken
Az erôtlen és bátortalan korrekciós kísérletek a gazdaság állapotán vajmi keveset változtattak, a hadiállapotot közvetlenül követô rövid fellendülés elmúltával megint ugyanazok a negatív jelenségek mutatkoztak, mint korábban, és a jegyrendszer is változatlanul érvényben maradt. A politikai helyzet az 1970 utánihoz hasonlított, annyi különbséggel, hogy a rendszer most már idôlegesen sem tudott tömegeket maga mellé állítani személycserékkel és ígéretekkel. Az emberek nem hitték el, hogy a párt hathatósan támogatja a demokratizálást célzó reformokat. A bizalmatlansághoz hozzájárult az is, hogy a „belsô egyensúly" érdekében a régi, jól bevált taktikát alkalmazva a központi pártszervekben idôrôl idôre „takarítást végeztek a széleken", vagyis folyamatosan fegyelmezték a „betont" és a „reformerek" maradványait.
A LEMP – ellenérzései ellenére – a katolikus egyházat is megpróbálta felhasználni, hogy jobb képet alakítson ki magáról. Ez hamvába holt ötletnek bizonyult. II. János Pál pápa lengyelországi látogatásai során (1983, 1987) arra buzdította a lengyeleket, hogy „ne csüggedjenek". 1983-ban a Jaruzelskivel négyszemközt folytatott beszélgetésben a pápa „egyetlen hatalmas koncentrációs táborként" jellemezte az országot. Mégsem tagadhatták meg a „legnagyobb lengyeltôl" a hazalátogatás lehetôségét, hacsak nem akartak belekezdeni a hadiállapot tömeges terrort jelentô „második szakaszába". Lassan ráébredtek arra, hogy akkor csillapíthatják le a közvéleményt, akkor van esély a stabilizációra, ha megegyeznek az egyházzal, és elfogadják a Nagy Közvetítô szerepében.
A tömegtámogatás hiányának tényén nem változtatott, hogy az 1985-ben megtartott szokásos népfrontlistás „választásokon" a hivatalos adatok szerint a Szolidaritás bojkottfelhívása ellenére a lakosság 78,8 százaléka vett részt. Igaz, hogy kifejezetten emelkedett azok aránya, akik úgy vélték, az 1981-es hadiállapot végsô soron a „kisebbik rosszat" jelentette egy szovjet fegyveres beavatkozással szemben, de ettôl a lengyel vezetés még nem lett népszerûbb. Jaruzelski tábornok és legközelebbi munkatársai szintén kezdték belátni, hogy semmilyen reformot nem lehet végrehajtani a társadalom aktív támogatása nélkül. Az emberek passzívak voltak és bizalmatlanok, nem óhajtottak „kapcsolatba kerülni" a hatalommal. Ráadásul Mihail Gorbacsov 1985-ös megválasztása és az ezzel párhuzamosan meginduló „peresztrojka" tükrében a „kisebbik rosszra" való utalgatás devalválódott.
A „Szolidaritás-ellenzék" egységes elutasító magatartása arra késztette a vezetést, hogy kerülô utakat igyekezzen eljutni a „társadalomhoz". Ezért úgy döntöttek, népszavazást rendeznek, hogy így ismertessék el programjukat. Ez azért is elônyös húzásnak ígérkezett, mert siker esetén nem lettek volna egy konkrét politikai erô vagy társadalmi csoport lekötelezettjei. Kiírták hát a népszavazást 1987 novemberére.
A feltett kérdéseket nagy általánosságban fogalmazták meg („a gazdaság állapotának javítása", „a politikai élet mély demokratizálása"), tulajdonképpen nem tettek mást, mint az addig is unalomig ismételt varázsszavakat (reform, demokratizálás) bocsátották a köznép elé, a konkrét gyakorlati lépések felvázolása nélkül. Az annyira óhajtott társadalmi támogatást elsöprô arányban akarták megszerezni, emiatt – a két évvel korábbi „választások" eredményén felbuzdulva – igen magas követelményeket támasztottak önmagukkal szemben: a népszavazás akkor eredményes, ha igennel szavaz a jogosultak 50 százaléka plusz 1 fô, noha ilyen esetben rendszerint a szavazatok 50 százaléka plusz 1 fô is elegendô szokott lenni. Ez igencsak megkönnyítette az ellenzék feladatát, amely bojkottra vagy „kétszer nemre" szólította fel az embereket. A hivatalos adatok szerint a részvétel 63,3 százalékos volt, az elsô kérdésre a szavazók 66, a másodikra 69 százaléka felelt igennel. Ez azt jelentette, hogy – bár csak 5 százalék híján, de – egyik „igen" válasz sem érte el az alsó határt. Ezután a vezetésnek tudomásul kellett vennie, hogy ha nem akarnak majd megint erôszakhoz folyamodni a rendszer fenntartása érdekében, akkor csak egyetlen esélyük maradt: megosztani a hatalmat az ellenzékkel, hogy megszerezzék az áhított támogatást a reformprogram számára.
1988. július 11–16. között Mihail Gorbacsov hivatalos látogatást tett Lengyelországban. Melegen üdvözölték, mert politikája és elôdjeihez képest mutatott nyitottsága elismerést keltett. Amikor a varsói Királyi Palotában értelmiségiekkel találkozott, szembeállították ôt a Brezsnyev-doktrína és az állami szuverenitás kérdésével. Gorbacsov a helyszínen csak annyit felelt, hogy a választ késôbb küldi. Ezt a lengyelek már úgy értelmezték, hogy Gorbacsov nem a Brezsnyev-doktrína híve.
1988 augusztusában ismételten sztrájkok törtek ki – elôbb Sziléziában, majd a Tengermelléken. Ezeket részben a Szolidaritás ellensúlyaként és tagjainak átcsábítására 1984-ben létrehozott állami „érdekvédelmi" szerv, az Országos Szakszervezeti Egyetértés inspirálta. Ennek vezetôje, Alfred Miodowicz úgy gondolta, hogy a gyakorlatban is megmutatja a társadalmi problémák iránti érzékenységét. Ráadásul a hatmillió tagot számláló s ilyen értelemben valóban a Szolidaritás konkurenciáját jelentô szakszervezeti szövetség jelentôs része elégedetlen volt a dolgok állásával, és fôként saját vezetésének semmittevésével. Az Országos Szakszervezeti Egyetértés az 1985 novembere óta hivatalban lévô, Zbigniew Messner vezette kormány megbuktatására játszott, amit végül el is ért: 1988. szeptember 19-én a kormány lemondott, nyolc nappal késôbb új kabinet alakult Mieczyslaw Rakowski vezetésével. Rakowski a Gomulka-féle normalizáció propagálására 1957-ben létrehozott, de az 1960-as évektôl kezdve szabadabb hangvételû írásaival tekintélyt és magas olvasottságot elért Polityka címû hetilap fôszerkesztôje volt (1958–82), a LEMP-ben a „kitartó revizionisták" egyikének számított.
A Rakowski-kormány nem akart gesztusokat tenni az ellenzéknek, meghagyta szóvivônek a közutálatnak örvendô, de mazochista kéjjel hallgatott Jerzy Urbant, és elsô döntései egyikeként elrendelte a Gdanski Hajógyár bezárását. A gazdasági indokok jóformán senkit sem érdekeltek, a határozatot a Szolidaritás bölcsôjével szembeni bosszúként értékelték.
Mindeközben már augusztus 20-tól kezdôdôen a lengyel Püspöki Kar és Lech Walesa, a Szolidaritás elnökének felhatalmazásával a köztiszteletnek örvendô Andrzej Stelmachowski professzor (a varsói Katolikus Értelmiségi Klub elnöke) elôzetes megbeszéléseket folytatott Józef Czyrekkel, a LEMP Központi Bizottságának titkárával. Augusztus 26-án minderrôl tájékoztatták a KB éppen zajló ülésének résztvevôit. A bejelentést viharos vita követte, de az egybegyûltek végül is beleegyeztek az ellenzékkel való párbeszéd megkezdésébe. Másnap Jaruzelski jobbkeze, Czeslaw Kiszczak belügyminiszter és PB-tag nyilvánosan is kifejezte készségét a párbeszédre a „különféle társadalmi és munkáscsoportok képviselôivel". A feltétel a Lengyel Népköztársaság alkotmányos rendjének elfogadása volt, ami nem látszott teljesíthetetlennek, mégis lehetôséget adott a hatalom számára, hogy válogathasson a tárgyalófelek közül. Néhány próbálkozás után azonban be kellett látniuk, hogy az ellenzék az apróbb szakadások ellenére egységesen felsorakozott Walesa mögött.
Augusztus 31-én Kiszczak tábornok Varsóban találkozott Lech Walesával, Stanislaw Ciosek, a PB póttagja, valamint Jerzy Dabrowski püspök jelenlétében. Az eseményrôl kiadott hírügynökségi közlemény arról számolt be, hogy a „felek megvitatták a kerekasztal-tárgyalások megszervezésének elôzetes alapelveit és a lefolytatás módját". Szeptember 16-án Kiszczak másodszor is tárgyalt Walesával, ezúttal a Varsó melletti Magdalenkában, a Belügyminisztérium exkluzív villájában. Mindkettejüket elkísérték tanácsadóik, és jelen voltak a Püspöki Kar képviselôi is. Megállapodtak, hogy október második felében megkezdôdnek a „kerekasztal-tárgyalások". Erre azonban akkor mégsem került sor – az erre az alkalomra elkészített asztalt szétbontották. Elôször is idôközben kormányváltás történt, de nem ez volt a leglényegesebb ok, noha Rakowski miniszterelnök kijelentése, miszerint a lengyeleket „nem érdekli a kerekasztal, csak az, amit a sajátjukon találnak", nem volt éppen szerencsés megfogalmazás. A fô ok abban rejlett, hogy nem alakult ki a LEMP vezetô szerveinek álláspontja a Szolidaritás legalizálása ügyében, amit az ellenzék alapfeltételként szabott. Illetve létezett többségi álláspont, csak éppen elutasító, és minden azon múlott, hogy Jaruzelskinek sikerül-e ezt megváltoztatnia. A pártapparátus jó része ugyanis 1981. december 13. után, ahol csak tudott, törlesztett a Szolidaritásnak a tôle elszenvedett „sérelmekért", és esze ágában sem volt még egyszer szerephez juttatni ôket.
A helyzetet a hatalom részérôl rosszul kiszámított manôver mozdította ki a holtpontról. Alfred Miodowicz, aki a hatalomtól állítólag független Országos Szakszervezeti Egyetértés vezetôjeként akkoriban már a PB tagja volt, nyilvános televíziós vitára hívta ki legfôbb ellenségét, Lech Walesát. A Politikai Bizottság némi ingadozás után belement ebbe. Arra számítottak, hogy a jó szónok hírében álló Miodowicz könnyen elboldogul Walesával. A vitára november 30-án került sor, és ezen a Szolidaritás vezére megsemmisítô vereséget mért ellenfelére. Neki ugyanis Miodowiczcsal ellentétben nem kellett taktikáznia, egyszerû igazságokat közölt, amire partnere képtelen volt érdemi válaszokat adni. Walesa gyôzelme mellett a tény, hogy az addig a „volt Szolidaritás volt vezetôjének" aposztrofált Nobel-békedíjas politikus megjelenhetett a képernyôn, ismét a lengyelek millióiban erôsítette meg azt a hitet, hogy nélküle és a Szolidaritás nélkül semmiféle kibontakozás nem képzelhetô el. Jaruzelski férfiasan beismerte: „Azt hittem, Miodowicz kikészíti ôt."
A KB december 20–21-i ülésén ismét megvitatták a Szolidaritáshoz való viszonyt. Személyi változásokat is végrehajtottak: négy keményvonalas helyére „liberálisabb" nézeteket vallókat választottak, köztük a már említett Cioseket. Rakowski az ülés résztvevôinek feltett néhány kérdést, amelyet át kellett gondolniuk, és amelyre a plénum 1989. január 16–17-re tervezett második részén választ kellett adniuk. A kérdések lényegében a Szolidaritás legalizálására vonatkoztak. A januári tanácskozás nem szûkölködött drámai fordulatokban. A „beton" azonnal koncentrált támadást indított a pártvezetés ellen, amelyet kapitulálással és minden lehetséges bûn elkövetésével megvádolt. A tanácskozás szünetében Jaruzelski, Kiszczak, Florian Siwicki (Jaruzelski közeli munkatársa, nemzetvédelmi miniszter, a PB tagja) és Rakowski úgy döntöttek, bizalmatlansági indítványt kezdeményeznek önmagukkal szemben. Ez ügyes húzásnak bizonyult, mivel még az általuk képviselt politikai vonalat ellenzô KB-tagok sem tudtak megfelelô saját jelöltet kiállítani. Végül A LEMP KB álláspontja a politikai és a szakszervezeti pluralizmus kérdésében címet viselô dokumentumot 143 igen, 32 nem és 14 tartózkodás ellenében elfogadták. Így elhárult a legfôbb akadály a kerekasztal-tárgyalások megkezdése elôl. Már csak egy volt hátra. A tárgyalásokat a hatalom részérôl vezetô Kiszczak tábornok közölte ugyanis, hogy nem egyeznek bele az ellenzék két meghatározó alakjának, Jacek Kuronnak és Adam Michniknek a tárgyalásokon való részvételébe, mert szélsôségeseknek tartják ôket. Ezt Walesa nem fogadhatta el, már csak azért sem, mert a megállapodás értelmében bár mindkét félnek meg kellett neveznie jelöltjeit, de egyáltalán nem volt szükség a másik oldal beleegyezésére.
A hatalom végül ez ügyben is meghátrált.
A Szolidaritás-küldöttség
összetételét az 1988. december 18-én életre
hívott, Lech Walesa mellett mûködô Állampolgári
Bizottság határozta meg. Ez a testület 135 tagot számlált,
titkára pedig az 1976-ban létrejött Munkásvédô
Bizottság egyik volt vezetôje, Henryk Wujec lett.
A Nagy közvetítô
A kerekasztal-tárgyalások 1989. február 6-án kezdôdtek meg a varsói Helytartói Palotában, a Miniszterelnöki Hivatal épületében. Az erre a célra készült hatalmas kerek asztalnál összesen 57 személy foglalt helyet a kormány, illetve a Szolidaritás képviseletében. Kilenc ünnepélyes megnyitóbeszéd hangzott el, köztük a társelnök Walesáé, a másik társelnök Kiszczaké és Miodowiczé. A Püspöki Kar részérôl a tanácskozáson megfigyelôkként vettek részt Bronislaw Dembowski és Alojzy Orszulik atyák (ez utóbbi már régóta aktívan részt vett az elôkészítésben, ma a Püspöki Kar tagja). A katolikus egyház formálisan nem képviseltette magát a tárgyalásokon, noha elévülhetetlen szerepet vállalt annak tetô alá hozásában és lefolyásában. Kétségtelenül a Nagy Közvetítô volt.
A plenáris üléseket a televízió folyamatosan közvetítette, maga az érdemi munka, a vita és az álláspontok kidolgozása három nagy csoportban zajlott (gazdaság- és társadalompolitika, szakszervezeti pluralizmus, valamint politikai reformok), ezek összesen kilenc alcsoportra (többek között a jogrend, a tömegtájékoztatási eszközök, a bányászat és a mezôgazdaság reformját tárgyalták) és három munkacsoportra oszlottak. A munkába bevont tanácsadók és szakértôk létszáma több százra tehetô. Ez a hatalmas „gépezet" két hónapon át dolgozott, ámde látható eredmény nélkül, ami a közvéleményt nyugtalanítani kezdte. A viták természetesek voltak, hiszen a politikai rendszer teljes átépítésérôl volt szó, és senki sem tudta pontosan, hogyan is fog ez végzôdni. Néhány alkalommal válsághelyzet alakult ki, amelyet szûk körû találkozókon oldottak fel, minden esetben a Püspöki Kar képviselôinek jelenlétében, a már említett Magdalenkában. Ezt a BM-villát azóta is egyfajta mesterségesen táplált hamis mítosz lengi körül. A Szolidaritás jobbszárnyának háttérbe szorult része és a szakszervezeten kívüli jobboldali ellenzék újra és újra azzal vádolja az akkori fôszereplôket, hogy az egész rendszerváltást kedélyesen elôre lejátszották a kommunista hatalommal, az új pozíciókért cserébe átmentették a LEMP-nómenklatúrát. Erre nemrégiben ráerôsített a Lengyel Televízió is, amely a 10. évforduló kapcsán dokumentumfilmet vetített a kerekasztal-tárgyalásokról. Ez kiváltképp abból állt, hogy a Magdalenkában titokban, a Szolidaritás-oldal tudta nélkül felvett s a mai napig Kiszczak tábornoknál található több tíz órás filmfelvételbôl kiválasztották az üdvözlô pohárköszöntôt, majd a csaknem két hónappal késôbbi zárót, és azt ismételgették felváltva, azt a látszatot keltve, mintha az egész történet egy nagy eszem-iszom kvaterkázás lett volna.
Az ülésekkel egy idôben sztrájkok zajlottak, és radikális, a hatalommal való párbeszéd lehetôségét elutasító csoportok által szervezett tüntetések. Ezeket a rendôrség gépesített tartalékegységei durván szétverték, és az errôl készített tudósítások keveredtek a tévében a kerekasztalról szóló beszámolókkal.
Április 5-én került sor a kerekasztal záró plenáris ülésére. Ez sem nélkülözte az elmaradhatatlannak tûnô „drámai" fordulatot, mivel Miodowicz, aki következetesen ellenezte a Szolidaritás legalizálását, az ünnepi felszólalók sorrendjének megváltoztatását követelte. Meg volt ugyanis gyôzôdve arról, hogy a már meghatározott sorrend csökkenti szakszervezete rangját. Azzal fenyegetôzött, hogy kivonul a tanácskozásról. A vita egészen odáig fajult, hogy a helyzet tisztázásáig még a televíziós közvetítést is félbeszakították. Végül teljesítették Miodowicz követelését, Kiszczak és Walesa után övé lett a mikrofon.
Az elért megállapodás értelmében a Szolidaritás ismét legálisan tevékenykedhetett, létrehozták a parlament második házát, a szenátust, valamint az Államtanács helyett széles jogosítványokkal felruházva életre hívták a Lengyel Népköztársaság elnöki intézményét (a tervek szerint Jaruzelskivel az élen), a zökkenô- és konfrontációmentes átmenet érdekében elfogadták a parlament két házára kiírandó kompromisszumos választásokat. Ez azt jelentette, hogy a szenátusban az összes helyet szabad választások útján töltik be, míg a szejmnek csak 35 százalékát, a többi mandátum automatikusan a LEMP-et és csatlós pártjait, az Egyesült Néppártot és a Demokrata Pártot illeti. Az így megválasztandó parlament dolgozza majd ki az új demokratikus alkotmányt és választójogi törvényt.
Április 7-én, a kerekasztal-tárgyalások
befejezése után két nappal a szejm elfogadta a „Lengyel
Népköztársaság alkotmányának módosításáról"
szóló határozatot, amely többek között
tartalmazta a (nép)köztársasági elnöki intézmény
és szenátus felállítását. Ez
utóbbi azért is bírt szimbolikus jelentôséggel,
mert a parlament felsô házát mint a II. Lengyel Köztársasággal
(1918–1939) való kontinuitás egyik alapvetô intézményét
a kommunisták által durván meghamisított 1946-os
népszavazás nyomán törölték el. Az
akkori, manipulált eredmények szerint a szavazók 67
százaléka mondott igent a szenátus megszüntetésére,
míg a valóságban mindössze egynegyede. 1989.
április 13-án az Államtanács a választások
idôpontját június 4-re és 18-ra tûzte
ki. Négy nappal késôbb a varsói Vajdasági
Bíróság bejegyezte a Szolidaritás szakszervezetet,
majd ezt követôen a Paraszt Szolidaritást is.
„Tiétek az államelnök,
miénk a miniszterelnök"
Május 8-án jelent meg a Gazeta Wyborcza (Választási Újság) elsô száma, a lap fôszerkesztôje Adam Michnik lett (ma is ô vezeti a lapot – közben 1991-ben levetették fejlécérôl a Szolidaritás emblémáját –, amely hétközbeni 650 ezres és hétvégi 850 ezres példányszámával az egyik legbefolyásosabb lengyel sajtótermék). Ebben az elsô számban az Állampolgári Bizottság összes parlamenti jelöltjének fényképét közölték, mindegyik mellett Lech Walesa szerepelt, innen az elnevezés: „Lech csapata." A lengyel rádióban április 28-án, a tévében május 9-én jelentkezett elôször a Szolidaritás Stúdió. Június 2-án ismét legálisan napvilágot látott a Szolidaritás Hetilap, Tadeusz Mazowiecki újbóli fôszerkesztésében. A választási kampány során egyik fél sem kímélte a másikat, mindeközben a radikális csoportok figyelemfelkeltônek szánt akcióikkal élezték a társadalmi feszültséget. Az ellenzék ötletes falragaszokkal jelent meg, elsöprô sikert aratott az a plakát, amely Gary Coopert ábrázolta a nevezetes Délidôben címû westernbôl. A magányos seriff Szolidaritás-jelvényt viselt.
Figyelembe véve a tét nagyságát és azt, hogy ezúttal valóban garantálták a választások tisztaságát, a részvétel meglepôen alacsonynak bizonyult. A június 4-i elsô fordulóban a jogosultak 62,7 százaléka, míg a két héttel késôbbi másodikban mindössze 25,5 százaléka járult az urnák elé. (Éles kontrasztként éppen a választások napján Pekingben a kommunista hatalom véres és kegyetlen akciót indított a Tienanmen téren szabadságot és demokráciát követelô egyetemisták ellen.) Akik elmentek, többségükben a Szolidaritásra voksoltak. A 100 szenátusi helybôl már az elsô fordulóban 92-t a Szolidaritás jelöltjei tölthettek be, ehhez jött még a második fordulóban hét hely. Ez az arány önmagáért beszélt (a be nem jutott Szolidaritás-jelölt volt az egyetlen, aki nem készített fotót Lech Walesával, alul is maradt egy független helyi vállalkozóval szemben). Még ennél is jobb volt az eredmény a szejm esetében. A megszerezhetô 161 mandátumból a Szolidaritás már az elsô körben 160-at magáénak mondhatott, és késôbb azt az egyet is megszerezte.
A választások elsô fordulója mindenki számára meglepetést okozott. A választásokért felelôs KB-titkár az egyik pártfórumon még a megmérettetés elôtt néhány nappal is azért aggódott, hogyan fogadja majd a nyugati közvélemény, ha a Szolidaritásnak egyetlen mandátumot sem sikerül szereznie. Erre az optimisták megvigasztalták, hogy egy-két hely azért csak jut neki. Ugyanekkor a túloldalon azon töprengtek, hogyan viselkedjen majd a Szolidaritás 20 vagy valamivel több mandátuma birtokában. Mindez arról tanúskodik, hogy a fôszereplôk nem rendelkeztek kielégítô információkkal a társadalom hangulatáról. Ez az Állampolgári Bizottság esetében még érthetô is, hiszen nem juthattak hozzá a közvélemény-kutatási adatokhoz.
Június 23-án a Szolidaritás parlamenti képviselôi és szenátorai létrehozták az összesen 560 fôs két házban a 260 tagot (99 + 161) számláló Állampolgári Frakciót, amelynek vezetôjévé Bronislaw Geremek professzort (a jelenlegi külügyminisztert) választották. Június végén Walesa kijelentette, hogy a frakció nem alkot koalíciót a LEMP-pel. Július 3-án a Gazeta Wyborczában megjelent Adam Michnik Tiétek az államelnök, miénk a miniszterelnök címû cikke, amely éles vitát váltott ki a Szolidaritásban. Noha többen a felvetést korainak tartották, rövid idô elteltével mégis ez a forgatókönyv valósult meg. Ehhez nagyban hozzájárult az, hogy Walesa támogatta Michnik elképzelését. Érdemes szó szerint idézni a cikk lényegi mondanivalóját:
„Mi módon gyôzheti le egy demokratikus mozgalom a sztálinista nómenklatúrát forradalom és erôszak nélkül? Állítom, hogy csak a demokratikus ellenzék és a hatalmon lévô tábor reformszárnyának szövetsége révén. Lengyelország ilyen lehetôség elôtt áll. Vegyük fontolóra: nem könnyû kilábalni az egyeduralkodó kommunista rendszerbôl. Ez eddig senkinek sem sikerült. Következésképpen egy példa nélküli dologba kell belevágnunk. (…)
Egy új, minden nagy politikai erô számára elfogadható megállapodásra van szükség. Egy újra, amely ugyanakkor a folyamatosságot is biztosítja.
Ilyen megoldás lehet az a megegyezés, amelynek értelmében a Lengyel Egyesült Munkáspárt jelöltje lesz az államfô, a miniszterelnöki tárca és a kormányalakítási megbízás pedig a Szolidaritás jelöltjének jut. Egy ilyen államfô biztosítani fogja a hatalom, a nemzetközi szerzôdések és a katonai szövetségek folytonosságát. Egy ilyen kormány a lengyelek hatalmas többségének felhatalmazásával rendelkezik majd, és biztosítja a gazdasági és politikai rendszer következetes átalakítását. Csak egy ilyen hatalmi rendszer valósíthatja meg a gyakorlatban a „nagykoalíció" követelményét, csak ennek van esélye arra, hogy megfelelô segítséget kapjon az ország gazdasági újjáépítéséhez. És ez a rendszer hiteles lesz Lengyelország és a világ számára is."
A cikk megjelenésekor egy párizsi konferencián feltették a kérdést Vagyim Zaglagyinnak, Gorbacsov tanácsadójának, mi a véleménye Michnik írásáról és miként viszonyul majd a Szovjetunió egy esetleges Szolidaritás-kormány megalakításához. Zaglagyin röviden azt válaszolta, hogy mindez „lengyel barátaink belügye". Ami azt jelentette, hogy ha jönnek is tankok, hogy a folyamatot visszafordítsák, azok csak lengyel harckocsik lehetnek. De ebben a fázisban már ezeket sem akarták küldeni.
Mindezek után július 19-én a Nemzetgyûlés (a szejm és a szenátus együttes ülése) köztársasági elnökké választotta Wojciech Jaruzelski tábornokot – egy szavazati többséggel. A Szolidaritás nem állított ellenjelöltet, és az Állampolgári Frakció jó néhány képviselôje be sem ment az ülésterembe vagy szándékosan érvénytelen szavazatot adott le, hogy megkönnyítse Jaruzelski megválasztását. Figyelemre méltó, hogy az új elnök minden pártból (így a „társutas" Egyesült Néppárt és a Demokrata Párt képviselôitôl), még a sajátjából is kapott ellenszavazatot. Megválasztása után a tábornok lemondott a LEMP KB elsô titkári funkciójáról, helyére Mieczyslaw Rakowski került.
Jaruzelski államelnök – mint a „gyôztes" párt egyik vezetôjét – Kiszczak tábornokot kérte fel kormányalakításra (a választások után a Rakowski-kormány a parlamentarizmus szokásainak megfelelôen lemondott). Hamar kiderült, hogy Kiszczak nem képes erre. Ezzel egyidejûleg a Szolidaritás kulisszák mögötti megbeszéléseket kezdett a LEMP két csatlóspártjának vezetôjével, Roman Malinowskival (Egyesült Néppárt) és Jerzy Józwiakkal (Demokrata Párt). Mindkét párt – miután még aktívan közremûködött Jaruzelski elnökké választásában – gôzerôvel igyekezett kitörni a LEMP gyámsága alól és átmenteni magát a jövô számára. Augusztus 17-én Kiszczak hivatalosan kérte Jaruzelskit, mentse fel ôt a kormányalakítási megbízatás alól. Ugyanezen a napon Walesa, Malinowski és Józwiak nyilatkozatot adtak ki, amely szerint „azon felelôsségérzettôl vezéreltetve, hogy Lengyelország kilábalhasson a gazdasági válságból, kifejezik készségüket, hogy Lech Walesa, a Szolidaritás elnökének javaslata alapján létrejöjjön a nemzeti felelôsség koalíciós kormánya". (Roman Malinowski egy szûk hónap múlva távozni kényszerült az Egyesült Néppárt élérôl. Egy ideig betöltötte még a Lengyel–Szovjet Baráti Társaság elnöki tisztét. Józwiak egészen 1990 február végéig maradt posztján, aztán ô is távozott. Pártja egy évvel késôbb követte ôt a süllyesztôbe. Az Egyesült Néppárt a történelmi Lengyel Néppárt nevet vette fel, azóta is parlamenti párt, sôt 1993 és 1997 között a posztkommunistákkal alkotott koalíciós kormány tagja volt.)
Két nappal késôbb Jaruzelski
elfogadta Kiszczak lemondását, és a népszerû
katolikus ellenzékit, Tadeusz Mazowieckit bízta meg kormányalakítással.
Augusztus 24-én a szejm miniszterelnöknek választotta
Mazowieckit 378 igen szavazattal, négy nem és 41 tartózkodás
mellett. Ô lett az elsô nem kommunista lengyel miniszterelnök
a második világháború után, és
kormánya létrejöttével a kommunista rendszer
megszûnt létezni hazájában. Igaz ez akkor is,
ha figyelembe vesszük, hogy a Mazowiecki-kormánynak szûk
mozgástere volt, különösen a külpolitikában,
és a törvényhozó hatalom képviselôi
„1/3-szabad" választások révén kerültek
a szejmbe. Az elsô teljesen szabad választásokat 1991
októberében tartották, és 1990 ôszén
választottak elôször köztársasági
elnököt.
Az új miniszterelnök expozéjában
kijelentette, hogy a jogállamiság talaján álló
kormányra van szükség, minden állampolgárnak
biztosítani kell a nemzetközi szerzôdések, elôírások
és konvenciók alapján ôt megilletô jogokat.
Meg kell teremteni a feltételeit annak, hogy az állampolgárok
érezzék a szabadságot, a biztonságot, és
ezzel egyidejûleg részt is kell vállalniuk a demokrácia
gyakorlásában. Elhangzott az is, amit azóta oly sokan
citálnak: „A múlt és a jelen közé választóvonalat
húzunk. Csak azért fogunk felelni, amit mi csináltunk,
hogy kivezessük Lengyelországot a megtörtség állapotából."
Ugyanis szinte azonnal cikkek és nyilatkozatok tömege jelent
meg, amelyek szerzôi csak az elsô mondatot olvasták
el, és ennek alapján azt vetették rosszindulatúan
Mazowiecki szemére, hogy a régi hatalmi elitnek tiszta lapot
adott, hogy azok elkerülhessék a felelôsségrevonást.
Ezek a vádak fôleg a Szolidaritás jobbszárnya
és a Szolidaritáson kívül állók
részérôl hangzottak el, noha a megszólalók
egy része tökéletesen tisztában volt azzal, hogy
valótlant állít, de a politikai harcban ez nem számított.
A koalíció
1989. szeptember 12-én a szejm 402 igen szavazattal, egy tartózkodással, ellenszavazat nélkül elfogadta a miniszterelnök által beterjesztett koalíciós kormánynévsort. A 24 tagú kabinet felét adta a Szolidaritás, négy-négy tárca jutott az Egyesült Néppártnak és a LEMP-nek, három a Demokrata Pártnak. A Rakowski-kormányból az újba is átkerült Czeslaw Kiszczak tábornok – miniszterelnök-helyettes és belügyminiszter –, valamint Florian Siwicki tábornok nemzetvédelmi miniszter. A külügyi tárcát – pártonkívüli függetlenként – Krzysztof Skubiszewski professzor vette át, akinek addigi politikai szerepvállalása kimerült abban, hogy 1986-ban Jaruzelski tábornok invitálására tagja lett a hatalom által felállított – egyébként szinte az egész ellenzék által elutasított – Konzultációs Tanácsnak. A legfontosabb kinevezés egy addig szélesebb körben ismeretlen fiatal tudományos munkatársé a varsói Tervezési és Statisztikai Fôiskoláról: Leszek Balcerowiczé, aki miniszterelnök-helyettesi és pénzügyminiszteri tárcát kapott. Az ô nevéhez fûzôdik a gazdasági reform bevezetése és végrehajtása, amely alig néhány év alatt kiemelte Lengyelországot a csôdbôl. Színes egyéniségnek bizonyult, és nagyon fontos szerepet játszott a Balcerowicz-féle gazdasági sokkterápia kiváltotta társadalmi elégedetlenség lecsillapításában Jacek Kuron, aki a munkaügyi és szociálpolitikai tárcát irányította. Jóllehet egyikhez sem értett sokat, de szakmailag felkészült munkatársakkal vette körül magát, és csak ritkán avatkozott bele a munkájukba. Kuron nem volt szakember, de képes volt a kormányprogram ráesô részét megvalósítani, emellett szót értett az emberekkel, s ha nem is minden esetben gyôzte meg ôket, akkor is megszerezte bizalmukat. Ô lett az elsô politikus, aki tudatosan és hatásosan használta fel a televízió nyújtotta lehetôségeket. Hetente jelentkezô mûsorát – amelyet ellenfelei Esti Mesének neveztek – tömegesen nézték, és a politikusok bizalmi rangsorát is magasan vezette.
A kormányban sok egyéniség volt, másrészt viszont a novíciusok határozott többséget alkottak. Az eltérô múltú, különféle nézeteket vagy értékrendet valló miniszterekbôl Mazowieckinek nagyon gyorsan sikerült ütôképes, tenni akaró és egymás iránt lojális csapatot formálnia. Nem következett be az, amire sokan számítottak: konfliktusok Jaruzelski és Mazowiecki között. Bevált az „együttélés" politikája. Jaruzelski elnökként arra törekedett, hogy az átalakulás Lengyelországban vérontás nélkül menjen végbe, Mazowiecki pedig realista politikát folytatott, és teljesen tisztában volt a még mindig fennálló belsô és külsô veszélyekkel. Ez utóbbihoz elég csak annyit megemlíteni, hogy 1989 augusztusában Nicolae Ceausescu azzal az indítvánnyal állt elô, hogy a Varsói Szerzôdés hajtson végre katonai beavatkozást Lengyelországban. Szerencsére ehhez már nemigen talált partnereket.
A kormány hamarosan fontos külpolitikai sikert könyvelhetett el, amely az országot a területe és a lakosság lélekszáma alapján Európában – a lengyel politikusok szerint – az ôt megilletô helyhez legalább két lépéssel közelebb vitte: Helmut Kohl nyugatnémet kancellár kezdeti ellenkezése ellenére Lengyelország végül is bekapcsolódott a 2 + 4 állam (NSZK, NDK és a négy nagyhatalom: USA, Szovjetunió, Nagy-Britannia és Franciaország) konferenciájába az egyesülendô Németországról. Gyorsan felvették az 1967-ben moszkvai utasításra megszakított diplomáciai kapcsolatokat Izraellel. Az új Lengyelország leendô pozíciója azonban legfôképp attól függött, sikerül-e az átmenet a szocialista gazdaságból a kapitalistába. 1989 decemberében terjesztette elô Balcerowicz pénzügyminiszter a szejmben 11 pontból álló, a jogi megalapozással együtt mindössze négy hónap alatt elôkészített csomagját (ez többek között a pénzügypolitikát, a vállalatok tevékenységét, az adókat, a deviza- és vámszabályokat és a bankszektort érintette). Ezt a szejm – a hitelekre és monopóliumokra vonatkozó 11. pont elvetésével, amelyet kidolgozatlannak talált – megszavazta, és a bevezetés idôpontját 1990. január 1-jére tûzte ki.
Balcerowicz a lassan hiperinflációba átforduló pénzromlás megfékezését tartotta a legfontosabb feladatnak.
A vállalatoknál progresszív adót vezetett be a bérek normatív mértéket meghaladó emelése után, szigorúan rögzítette a dollár árfolyamát, felemelte a kamatlábakat, és csökkentette a deficites népgazdasági ágakba áramló állami dotációt. Mindez igazi sokkterápiának bizonyult. Az árak januárban 40-50 százalékkal nôttek, az infláció decemberhez képest mintegy 80 százalékos volt. Az év folyamán a munkanélküliek tábora egymillió fôvel gyarapodott. Már január végén állami ellenôrzés alá kellett vonni a liszt és a péksütemények árát, mert az szédületes tempóban emelkedett. A társadalom teljesen felkészületlen volt egy ilyen drasztikus lépésre. Az elégedetlenség sztrájkokban és különféle tiltakozó megmozdulásokban nyilvánult meg. A kedélyek lecsillapítása Kuronra, a Szolidaritásra és mindenekelôtt az akkor hatalmas tekintéllyel bíró Walesára várt, aki mindenhol ott termett, ahol jelenléte szükségesnek mutatkozott. Ugyanakkor szította a feszültséget, és a sérelmet szenvedett nép szóvivôjének szerepében tetszelgett Alfred Miodowicz, az Országos Szakszervezeti Egyetértés elnöke (aki 1991-ben tûnt el a politikai színtérrôl). Balcerowicz nagy lelkierôvel és vaskövetkezetességgel védte reformja alapelveit. Nem engedett a minden oldalról érkezô nyomásnak, a támadásoknak. Az elsô eredmények már néhány hónap múltán megmutatkoztak. Elôbb az infláció növekedését, majd magát a pénzromlást is sikerült megfékezni. A Mazowieckit követô kormányok többé-kevésbé Balcerowicz politikáját folytatták (még ha ezt gyakran maguknak sem vallották be), aminek köszönhetôen Lengyelországban az éves infláció 1999-ben hét százalék körül alakul.
A reform nagy vesztesei – mind a mai napig – a keleti, amúgy is elmaradott régiók lakói és fôként a mezôgazdasági termelôk. A reform elmélyítette a társadalmi különbségeket: az egyik oldalon kétmillió munkanélküli – plusz a családtagok, a másik oldalon viszont állandóan növekszik a tehetôsek és a nagyon tehetôsek még ma is meglehetôsen szûk csoportja. Ilyen radikális és fájdalmas reformot csak Lengyelországban hajtottak végre, az ebbôl következô gazdasági sikereket is csak Lengyelország tudta felmutatni. Amikor Balcerowicz elôterjesztette programját, kijelentette, hogy „ennek nyomán a színlelt életet a sikeres élet váltja majd fel". Ez annyiban mindenképpen igaz, hogy megszûnt a jegyrendszer, a többórás sorbanállások a boltok elôtt, az üres pultok, az arrogáns kiszolgálás, az eladók megvesztegetése: az üzletek a reform nyomán hirtelen tele lettek áruval, s ma már rémálomnak tûnnek az 1980-as évek lengyel hétköznapjai, az akkori ellátás.
Az állampárt 1990 januárjában utolsó, XI. kongresszusán feloszlatta önmagát, és a több mint 1200 küldött túlnyomó része megalakította a Lengyel Köztársaság Szociáldemokráciáját, amelynek élére Aleksander Kwasniewski (a jelenlegi köztársasági elnök) és Leszek Miller (több miniszteri poszt birtokosa, jelenleg ismét a párt vezetôje) állt. Az új párt a LEMP reformáramlatának folytatójaként határozta meg magát, és 1993-ban – maga köré tömörítve más baloldali csoportosulásokat és szakszervezeteket – már választásokat is nyert.
A Szolidaritás táborában
hamar kitörtek a személyi konfliktusok. A legnyilvánvalóbb
ellentét Walesa és Mazowiecki között között
alakult ki. Walesa Gdanskban maradt, de a legendás város
már nem vonzotta mágnesként a külföldi politikusokat
és újságírókat. A nem kommunista miniszterelnök
legalább annyira érdekesnek bizonyult, mint a Szolidaritás
vezére. Walesa nagyon rosszul viselte az érdeklôdés
hirtelen megcsappanását. Ráadásul a miniszterelnök
nem hívta fel ôt politikai tanácsokért, és
nem hagyta magát irányítani. Walesa tisztában
volt azzal, hogy ha ez így megy tovább, élô
mûemlékké válik. Ezért úgy döntött,
harcba száll az elnöki székért. Jaruzelski hajlandónak
mutatkozott idô elôtt távozni, különösen,
hogy kiegyensúlyozó szerepét lassan beteljesítettnek
vélte. Az 1990 ôszén megtartott köztársasági
elnöki választások második fordulójában
Walesa gyôzedelmeskedett, s hamarosan kezdetét vette az egykori
Szolidaritást szétverô „harc a csúcson" (Walesa
megfogalmazásában: „mindenki mindenki ellen"). Ebben a harcban
fô ellenségnek nem a volt kommunistákat vagy a volt
csatlóspártból alakult Lengyel Néppártot
jelölték meg, a küzdelem a Szolidaritás táborán
belül zajlott. Walesa ugyanis mindenképpen szét akarta
törni azt a politikai felállást, amely marginalizálta
ôt. Mindez felemésztette a Szolidaritást, amit a mögöttük
álló tömegek értetlenül néztek. Walesa
úgy vélte, hogy szakszervezete szétverése automatikusan
erôsíti helyzetét. Rövid távon igaza volt,
a hosszú távú következmények azonban meglehetôsen
károsnak bizonyultak.
Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.hu