Mihályi Péter

Tízéves az Indulatos röpirat

---

„Senki sem lehet próféta a saját hazájában." Ez a bugyuta közhely talán soha sem igazolódott be oly drámaian és oly kétértelmû módon, mint 1989–90 fordulóján. Óriási siker egyfelôl. A magyar közgazdasági gondolkodás történetében könyv még soha nem váltott ki akkora visszhangot, mint ez a 129 nyomtatott oldal terjedelmû röpirat. A tudományos visszhang ereje lemérhetô a szakfolyóiratok cikkein darabszámán. De – az adott körülmények között – még ennél is jobb fokmérôje a hatásnak, hogy a Figyelô, a HVG, a Népszabadság, a Magyar Nemzet, sôt az Élet és Irodalom is visszatérôen, több alkalommal közölt recenziót, vitacikket. De sok a kritikai hang is, és elmarad a várt kormányzati elismerés. Sem a rendszerváltást menedzselô kvázi-szakértôi kormány, sem az egymással vetélkedô ellenzéki pártok nem tûzik zászlajukra a Kornai-féle javaslatokat. És csalódást hoznak a választások is! A nagy többséggel megválasztott új kormány sem vállalja fel a Röpiratban tanácsolt gazdaságpolitikát. Eközben a Röpirat tarol a közgazdaságtan világpiacán. Ez a kis könyvecske öt éven belül megjelent angolul, oroszul, csehül, szlovákul, franciául, olaszul, spanyolul, lengyelül, szerbül, ukránul, észtül, japánul, kínaiul, továbbá tamil és szingaléz nyelven. Ha Magyarországon nem is, de Lengyelországban, Csehországban, Oroszországban, majd késôbb Észtországban a stabilizációs politika tartalma, retorikája több vonatkozásban is a Röpiratban felvázolt modellhez hasonlít.

Mirôl is szól a könyv? Elôször is a teljes címet kell idézni: Indulatos röpirat a gazdasági átmenet ügyében. A szerzô szándéka világos. A szocializmusból a kapitalizmusba vezetô átmenet idôszakának komplett gazdaságpolitikai stratégiáját fogalmazta meg. Egyedül, elsôsorban önmagából – korábbi könyveibôl – építkezve. Ezt Magyarországon rajta kívül soha senki nem próbálta, s a nemzetközi szakirodalomból sem ismerünk egyetlen ehhez fogható vállalkozást sem. Gazdaságpolitikai tervezetek, „blueprint"-ek, persze nálunk is, másutt is születtek – így például a híres-nevezetes Fordulat és reform 1986–87-ben, két MSZMP-s anyag 1989-ben, illetve 1990-ben, a Kék Szalag Bizottság és a Híd-csoport programjai, valamint a svájci Batelle Intézetben összeállított ajánlások –, de ezek minden esetben kollektív alkotások voltak, amelyekben egy-egy szerzô csak egy-egy részkérdés kidolgozására vállalkozott. Ezekben a mûvekben hiába is keresnénk a belsô konzisztenciát; legjobb esetben is csak a legkisebb közös többszörös elve érvényesülhetett a tanulmányok egybefûzésekor. Egységes és elveiben következetes mûvet nem készített – nem is készíthetett – egyetlen Magyarországgal foglalkozó nemzetközi szervezet sem. A Valutalap és a Világbank, az ENSZ és az OECD szakértôit mindig is kötötte a köztisztviselôi fegyelem, a politikai-világnézeti kérdések megkerülésének kötelezettsége. Kornai vállalkozása tehát máig példátlan szellemi teljesítmény.

A könyv – a bevezetéssel együtt – öt fejezetbôl áll, ezt egészíti ki egy bôséges magyar és angol nyelvû irodalomjegyzék, valamint 54 minibetûs, lap aljára nyomott lábjegyzet. Ez természetesen csak formai elszámolás. De jelzi, hogy Kornai a választott mûfaj szabályait önkényesen kitágítva mégiscsak belecsempészett a pamfletbe egy jó adag tudományos módszertant. Tartalmi szempontból a Röpirat két részbôl áll. Egy 36 oldalas fejezet a privatizációt, az ezt követô pontosan ugyanilyen terjedelmû fejezet a „stabilizációs mûtétet" írja le. Ez Kornai két üzenete – ezt ajánlja a szabadon választandó magyar Országgyûlésnek és kormánynak.

A nyomdai impresszumból tudjuk, hogy Kornai október 11-én zárta le könyvének kéziratát. A Harmadik Köztársaság alkotmányát ekkor még ki sem hirdették – erre október 23-án került sor. Azt sem lehetett tudni tehát, hogy miként választja meg az ország az új Országgyûlést – ha egyáltalán lesznek szabad választások –, azt pedig még kevésbé, hogy melyik párt nyeri majd a választásokat.

Elvben (?) még a kommunista hatalom visszarendezôdése is elgondolható volt. Micsoda önismétlése a sorsnak! Néhány héten mennyi minden múlhat! Harminchárom évvel korábban kandidátusi disszertációját s egyben elsô könyvét, amely azután a világhírt is meghozta számára, Kornai 1956. szeptember 24-én védte meg a Magyar Tudományos Akadémia Tudományos Minôsítô Bizottsága elôtt. Harminc nappal késôbb Budapest utcáin dörögtek a fegyverek, s a szocializmus megdôlni látszott. Hatvan nappal késôbb, a szovjet tankok árnyékában minden a régi módon folytatódott. Kész csoda, hogy Kornai könyve – a szocialista tervgazdaság kôkemény kritikája – 1957 márciusában egyáltalán megjelenhetett. (1958 szeptemberében viszont a szerzôt eltávolították munkahelyérôl, az MTA Közgazdaságtudományi Intézetébôl.)

Talán ez a személyes élmény is magyarázza, hogy 1989 ôszén Kornai minden más hazai közgazdásznál erôteljesebben átérezte a rendszerváltás pillanatának „kivételes nagyszerûségét". Most vagy soha. Amint egy ’89 novemberében készült interjújában megfogalmazta: „most van esélye annak, hogy olyan kormányzat jöjjön létre, amelynek hajlandó a magyar lakosság egy része bizalmat elôlegezni. Ezért nem ment [ti. a stabilizációs mûtét – M. P.] három évvel ezelôtt, és ezért nem megy a jövôben, ha jönnek kormányok, amelyek lejáratódnak, elvesztik a nép bizalmát, ígéreteket tesznek és nem tartják be."
 
 

*
 
 

Nézzük a naptárt és számoljunk! Kornai szerint 12 hónapos felkészülés után, 12 hónap alatt lehet végrehajtani a stabilizációs mûtétet. Az Antall-kormány 1990 májusában alakult meg, így a mûtét kezdete 1991 májusa, de inkább július 1. Ha egy évig tart a mûtét, akkor a befejezés dátuma 1992. június 30. lett volna. Az 1990 októberének utolsó hétvégéjén a mindenki számára teljesen váratlanul kirobbant taxisblokád a miniszterelnököt kórházban találja („pizsamás tv-interjú"). Antall József, a „nyugodt erô" jelszavával politikailag sikeresen operáló miniszterelnök már akkor is tudta, amit az ország közvéleménye még nem. Ô szenved gyógyíthatatlan betegségben, neki lesz szüksége mûtétek sorozatára – és semmi garancia nincs arra, hogy megéri a következô két évet.

És ez az a pont, ahol vissza kell térnünk a „prófétasorshoz". Kornai tudta és világosan kifejtette, hogy az általa javasolt gazdaságpolitikai stratégia politikai elfogadtathatóságának most – azaz 1989–90 fordulóján – van a legjobb esélye. Azt azonban nem érezte – vagy legalábbis írásban nem éreztette –, hogy a politikai idôszerûség csak szükséges és nem elégséges feltétele a sikeres prófétaságnak.

A magyar gazdaság 1988–90 között súlyos gondokkal küzdött, de a helyzet sem a közelmúlthoz viszonyítva, sem nemzetközi összehasonlításban nem volt elviselhetetlen. 1988-ban és 1989-ben a GDP „csak" stagnált, az egy fôre esô reáljövedelem enyhén csökkent (1988: –1 százalék), majd nôtt (1989: +2,9 százalék). Az infláció 1989-ben 17,2 százalék volt – ez szinte semmiség az 1350 százalékos jugoszláv és a 350 százalékos lengyel áremelkedéshez képest. Az ország külföldi adósságállománya közel járt a 21 milliárd dollárhoz, de a korábbi évekhez képest érezhetô volt az eladósodási folyamat lassulása. A forint is jól tartotta magát: a hivatalos és a feketepiaci dollárárfolyam közötti sáv 15–20 százalékra szûkült. Megindult a vállalati szféra decentralizációja: 1988-ról 1989-re 450-rôl 4500-ra nôtt a korlátolt felelôsségû társaságok (kft.), 71-rôl 1162-re a betéti társaságok (bt.) száma. 1989 elsô öt hónapjában Magyarországon 320 vegyesvállalat jött létre, több, mint amennyi azt megelôzô években összesen. A maszekvilág gyarapodása még tovább gyorsult 1990-ben. 1987-ben 621 ezer magyar állampolgár lépett át az osztrák határszakaszon, ’88-ban 3 millió, ’89-ben 6,3 milliónál is többen. S ehhez – valahonnan – a kormány még pénzt is teremtett. 1989 szeptemberében liberalizálták a lakossági devizaszámlák szabályait, novembertôl pedig 300 dollárra nôtt a lakosság utazási devizakerete. Így nem csoda, hogy az év utolsó hónapjaiban Hegyeshalomnál napi 4-500 személygépkocsit hoztak be elvámolásra.

Minden zûr és gond ellenére 1989–90 fordulóján még mindig Magyarország volt a láger legvidámabb barakkja. Kétségtelen: a barakkban nagy volt a rendetlenség – pár hónappal korábban Bródy András egyenesen Augiász istállójának metaforáját használta a helyzet jellemzésére –, de ez a rendetlenség és igazságtalanság nem volt annyira elviselhetetlen, hogy a közvélemény egy Heraklész után kiáltott volna. Arra pedig kiváltképp kevesen vágytak, hogy – miként azt a görög félisten tette – két hatalmas folyó tisztító vizével mindent és mindenkit kisöpörjenek ebbôl a barakkból. A közvélemény azt remélte, hogy a szocialista rendszer politikai bukásával a gazdasági gondok egy csapásra megoldódnak, s amit tenni kell, azt szép nyugodtan elintézi majd a szabadon választott kormány. A mából visszatekintve talán ez a legfontosabb magyarázata annak, hogy a Röpirat megjelenését követô 12 hónapban a gazdasági kérdések jelentôsége háttérbe szorult az alkotmányozás, a belpolitikai reformok és a külpolitikai irányváltás ügyei mögött.
 
 

A Kornai által javasolt stabilizációs mûtét fôbb lépései a következôk lettek volna: (1) az infláció leállítása; (2) a költségvetés egyensúlyba hozása; (3) a makrokereslet kézbentartása; (4) az árak nagy részének felszabadítása; (5) a külföldi adósság újratárgyalása a hitelezôkkel; (6) a hiánygazdaság felszámolása. Így címszerûen felsorolva ezek az egy éven belül végrehajtandó intézkedések talán nem tûnnek sem radikálisnak, sem félelemkeltônek. Az ördög mindig a részletekben bújik meg.

Elôször is Kornai totális adóreformot javasolt. Nyíltan és kímélet nélkül szembefordult a korábbi 3-4 év adópolitikai intézkedéseivel, kifigurázta a személyi jövedelemadó rendszerét („magyar bérek és svéd adók") és azt az Áfa-rendszert, amire oly büszke volt a magyar pénzügyi igazgatás. Az adórendszer egyszerûsítését, a kivételek megszüntetését javasolta, sôt ezen túlmenôen síkra szállt a lineáris személyi jövedelemadó mellett. „Nincs szükség az adórendszer progresszivitására" – írta nyers egyszerûséggel. A makrokereslet megfogása érdekében javasolta az állami vállalatok bérfizetési lehetôségének drákóian szigorú kordában tartását. Ez a javaslat – érthetô módon – a legkevésbé sem nyerte el a vállalati szféra fô szereplôinek, a vállalati menedzsmentnek, a szakszervezeteknek és általában a munkavállalóknak a támogatását.

Ezek voltak a Röpirat legvitatottabb, a stabilizációs mûtéttel foglalkozó második részének fôbb üzenetei. Ehhez képest a privatizációval foglalkozó elsô rész – mai szemmel újraolvasva – kevésbé mondható újszerûnek és/vagy váratlannak. Kornai – természetesen – privatizációpárti. Szigorú állami ellenôrzés mellett lefolytatandó, üzleti elvek szerint szervezendô vagyoneladást javasol. Kemény szavakkal bírálja a kótyavetye, az ingyenes osztogatás minden formáját, és fontosnak mondja, hogy privatizáció hozzájáruljon a költségvetési hiány csökkentéséhez. Figyelmeztet mindenkit, hogy a privatizáció szükségképpen több éven át elhúzódó feladat. Bár számot nem mond, az érvelés és a szóhasználat alapján az olvasó akár 5-10 évre is gondolhatott. Ezek a javaslatok sem összességükben, sem egyenként nem nyerték el minden szakmai kör és minden politikai csoport szimpátiáját, de mégis akkor járunk közelebb az igazsághoz, ha azt mondjuk, hogy 1989–90 fordulóján már sokan voltak Magyarországon, akik így gondolkoztak. Talán ezért is állhatott elô az a helyzet, hogy a privatizáció lebonyolítását illetôen nem is alakult ki számottevô ellentábor Kornai nézeteivel szemben.

Nem így állt a helyzet az eladásra még nem került – és még hosszabb ideig állami tulajdonban maradó – cégek menedzsmentjének megítélésében. Az 1980-as évek elsô felének vitáiban a szerzôk többsége óvakodott attól, hogy a maga tulajdonkoncepcióját mint egyetlen kívánatos alternatívát állítsa be. Ennek részben politikai okai is voltak – nem annyira a megtorlástól való félelem, mint inkább a politikai táborképzés igénye tartotta vissza a szerzôket a radikális megfogalmazásoktól. De volt az óvatosságnak egy ennél egyszerûbb és tiszteletreméltóbb oka is.

A szerzôk maguk is tisztában voltak saját tulajdonkoncepciójuk gyengéivel, s ezért voltak „elnézôbbek" a rivális teóriákkal szemben. Kornai viszont – egy politikailag teljesen más helyzetben – frontálisan támadta és ironikus megjegyzésekkel illette a „virágozzék minden virág" álláspontját. A különféle tulajdonformák egyenrangúságával és a kísérleti tulajdonformákkal szemben a magántulajdon felsôbbrendûségét, a XIX. századi nyers magántulajdon szükségességét állította szembe. Mint ezt a vitán kívül álló felek közül többen észre is vették, a Kornai-féle radikális álláspont akarva-akaratlanul is sértette a 80-as évtizedben sokat publikáló s ezért nem csekély személyes politikai kockázatot is vállaló reformközgazdászok érzékenységét.

A reformközgazdászok többségével ellentétben Kornai bizalmatlan volt a vállalati menedzsmenttel szemben. „Az állami vállalati szektor szociológiai értelemben az állami bürokrácia része" – írta, s a jobb érthetôség kedvéért még azt is hozzátette, hogy „nem vállalkozó az, aki az állam pénzével gazdálkodik, és a veszteséget az állammal fizetteti meg". Kornai azzal számolt, hogy az állami vállalatok privatizációja, illetve az új alapítású magánvállalkozások megerôsödése 5-10 évig tartó, hosszú folyamat. Mi történjen ez alatt az idô alatt az állami vállalatokkal? Kornai válasza így hangzott: az állami vállalatok vezetôinek nem több, hanem kevesebb mozgásszabadságot kell adni. Fel is sorolta azokat a területeket, ahol a jogokból célszerû lenne visszavenni: hitel, beruházás, bér, import és kemény deviza vétele.

Kornai tehát támadást indított az állami vállalatokkal és vezetôikkel szemben. Ez akkor is és késôbb is ellenérzéseket szült – részben még a reformszocializmus idôszakából megmaradt emlékek hatására. 1968 és 1989 között a társadalom véleményformáló rétegei – újságírók, közgazdászok, szociológusok – pozitívan ítélték meg a vállalati vezetôk tevékenységét, és szembeállították ezt a pártállami bürokrácia gyengének mondott teljesítményével. Igaz, voltak olyan elemzôk is, akik kritikus szemmel követték a reformszocializmus „sztármenedzsereinek" pályáját, s amennyire lehetett számokkal és interjúrészletekkel próbálták mérni a mérhetetlent: elkülöníteni a személyes teljesítményt a propaganda ködébe burkolt féligazságoktól, az egyéni haszonszerzést a köz érdekében való munkálkodástól. (Lásd például Csanádi Mária, Szalai Erzsébet és Voszka Éva vállalati esettanulmányait.)

Kornai gondolatmenete, amely egyértelmûen az állami tulajdonú vállalatok menedzsmentjével szembeni bizalmatlanságra helyezte a fô hangsúlyt, támadható volt – és támadták is. A legélesebb kritikát az SZDSZ színeiben politizáló Bauer Tamás fogalmazta meg, azzal, hogy kimutatta, milyen könnyen visszacsúszhat a Kornai által javasolt rendszer a tervutasításos rendszerbe. Az ugyanis nem megy – érvelt Bauer –, hogy az állami vállalatot az állam központi szervei csak az inputok (bér, beruházás, import) oldaláról ellenôrizzék. Nyilván meg kell szabni, hogy adott mennyiségû „inputhoz" mennyi „output" tartozik. Ha pedig betérünk ebbe az utcába, akkor nehéz lesz határt szabni az ellenôrizendô tervmutatóknak, hiszen mind az inputok, mind az outputok lebonthatók, s bizonyos mértékig helyettesítik is egymást. Akkor tehát ezeket is ellenôrizni kell. S minthogy az ellenôrzésre és az ellenérdekelt felek vitájára mindig csak korlátozott idô áll rendelkezésre, elkerülhetetlen, hogy ez a rendszer újraszülje a tervmutatók feletti alkudozást. Ugyanez a gondolatmenet az MDF-es Bod Péter Ákos és az SZDSZ-es Tardos Márton általánosabb megfogalmazásában így hangzott: nem lehet abban bízni, hogy a demokratikus állam képes lesz arra, amire a szocialista állam nem volt képes. Ezért a tulajdonváltás hosszú átmeneti idôszakában a bürokrácia nem fogja tudni a kezében összpontosuló állami vállalatokat eredményesen mûködtetni.

Tíz év távlatából újraolvasva különösnek tûnhetnek Kornai gondolatai a külföldi befektetôkkel kapcsolatban, noha a megjelenés pillanatában ezek önmagukban nem váltottak ki semmiféle vitát. „A magam részérôl nem számítanék arra, hogy a külföldi tôke számottevô beruházást hajt végre a magyar gazdaságban azon az alapon, hogy számára kivételes helyzetet teremtenek. (…) Véleményen szerint elég gyermeteg dolog külföldi elôadásokon és államférfiúi nyilatkozatokban csábítgatni a külföldi tôkét, hogy szíveskedjék Magyarországra jönni." (I. m. 26. o. – kiemelés az eredetiben.) Ezek a mondatok azonban együtt olvasandók Kornainak egy pár oldallal korábban tett megállapításával, s akkor már világosan áll elôttünk a szerzô gondolatmenete. „Megítélésem szerint a [hazai – M. P.] magánszektor kifejlôdése az eddig végbement gazdasági reformfolyamat legfontosabb (hajlok arra is, hogy azt mondjam: egyedül igazán fontos) vívmánya. (13–14. o.)

A hazai és a külföldi magántôke differenciált kezelése kitapintható a Röpirat minden sorában. Kornai azt szeretné, hogy a rendszerváltás és a tulajdonosváltás a hazai magántulajdonos osztály fokozatos és szerves megerôsödésére épüljön. Számára az új beruházások, az újonnan keletkezô vállalatok fontosabbak, mint a meglévôk eladása. Ezért nem tartja fontosnak a kifinomult részletszabályozásokat kínáló adórendszert, ezért nem kell tôzsde, ezért nincs szükség fejlett tôkepiacokra. Másfelôl Kornai azt feltételezi – s a 26. oldalról idézett mondat pontosan ezt tükrözi vissza -, hogy a külföldi nagybefektetôk nem is fognak addig jelentôs tôkét Magyarországra hozni, amíg nem látják a hazai magántôke megerôsödését, s ennek nyomán a szolgáltatások minôségének javulását.

Az élet azonban rácáfolt ez utóbbi feltételezésre, s ennek egészen messze ható következményei voltak és vannak a mindenkori magyar gazdaságpolitika mozgástere szempontjából. Elôször az vált világossá, hogy a nagy multinacionális vállalatok magyarországi terjeszkedése egy globális expanziós stratégia része. Az 1988–89-ben betelepült cégek – akár a zöldmezôs beruházást vállaló Suzuki vagy a Tungsramot megvásárló General Electric – Magyarországot az akkor még intakt és mûködô szovjet piac meghódítása szempontjából értékelték. Számukra sokadrangú kérdés volt – ha egyáltalán mérlegelték –, hogy a magyarországi átalakulás milyen mértékben kedvez a hazai magántôke felhalmozásának, hogy biztonságban érzik-e magukat a magyar kisvállalkozók. Pár évvel késôbb pedig, amikor a szovjet és általában a kelet-európai piacok összeomlása már világossá vált, Magyarország mint az EU-hoz elsôként csatlakozó kelet-európai ország jelentett értéket; a hazai kisvállalkozások sorsa megint csak nem volt perdöntô.

Mi több, 1992–93 tájára már az is világossá vált, hogy a hazai kisvállalkozások helyzete és a hozzánk betelepülô multik betelepülési szándéka közötti kapcsolat inkább fordított. A multik jelenléte és stabilitásigénye védte a hazai kisvállalkozásokat a mindenkori kormányok kapkodásaival, ötletszerû diktátumaival szemben. Sok érv szól amellett, hogy a hazai magántôke itthon-tartásának, illetve külföldrôl való visszacsalogatásának is az volt a feltétele, hogy a nálunk megtelepedett multik elégséges politikai garanciát nyújtsanak a hirtelen meggazdagodott magyar vállalkozói rétegnek. (E tekintetben érdemes a multik jelenlétére alapozott magyar, lengyel és észt fejlôdési utat az oroszországi példával összevetni. Moszkvában egy évtizede küzdenek azzal a problémával, hogy az orosz magántôkések kezében felhalmozódó vagyon végül svájci bankszámlákra kerül.) Ebben az összefüggésben más megvilágításba kerül a külföldi adósságok átütemezésének kérdése, a nemzetközi gazdasági szervezetekkel és hitelminôsítô intézetekkel fenntartott kapcsolat és a magyar árfolyampolitika is – tehát mindazok a kérdések, amelyeket Kornai a stabilizációs mûtét részfeladataiként és nem a privatizációs program elemeként tárgyalt. 1992–93 táján már nyilvánvaló, hogy a hozzánk betelepült nagy feldolgozóipari cégek számára a legfontosabb az osztálybéke és a belpolitikai stabilitás, és a multik igényt tartanak a mindenkori kormánnyal fenntartható különleges viszonyra is. Tehát kedvezményeket kérnek, elvárják, hogy csalogassák-csábítgassák ôket. Ez megint olyasmi, amit Kornai nagyon-nagyon nem szeretett. Az is világos, hogy a multik számára a külgazdasági kapcsolatok stabilitása, a kiszámítható valutaárfolyam, a rövid távon is kedvezô nemzetközi hitelminôsítés, a fejlett tôkepiacokon megszokott instrumentumok bevezetése sokkal fontosabb, mint a magyar állam adósságterhének csökkentése vagy az infláció mértékének leszorítása.
 
 

*
 
 

És mégis… Tíz év távlatából sajnálhatjuk, hogy ebbôl a kompromisszumok nélküli szabadelvû programból csak kevés valósult meg. Talán leginkább azokért a javaslatokért fájhat a szívünk, amelyek helyességét, megvalósíthatóságát 1989–90 fordulóján nem is igen bírálta senki. A magam részérôl ide sorolnám az adórendszer egyszerûsítésére és a különféle egyedi kivételek megszüntetésére vonatkozó javaslatokat. Kornainak mélységesen igaza volt, amikor arra hívta fel a figyelmet, hogy a már akkor is mindenki által tudottan rossz adómorál rövid távon megváltoztathatatlan adottság, ezért itt nem a rendszer tovább-bonyolítása, hanem egyszerûsítése vezethet eredményre. Ezért javasolta nyomatékosan az adók progresszivitásának eltörlését, a személyi jövedelemadó nominális kulcsainak csökkentését. Ezen a téren ma sem állunk jobban, mint 10 évvel ezelôtt – csak éppen a cselekvéshez szükséges kivételes történelmi pillanat szállt el. (Nem mellékes apróságként itt kell utalnunk a magyar és a lengyel fejlôdés sok-sok párhuzamos jelensége közül egyre. Leszek Balcerowicz, aki miniszterelnök-helyettesként és pénzügyminiszterként 1989–90 fordulóján hazájában nagyjában-egészében a Kornai-féle sokkterápia elveit alkalmazta a lengyel gazdaság stabilizálására, 1998–99-ben szintén elôállt a lineáris személyi jövedelem-adó bevezetésének szükségességével.)

És igaza volt (s van) Kornainak akkor is, amikor indulatos szavakkal magyarázta a költségvetési hiány tényét már-már közönyösen tudomásul vevô magyar közvéleménynek, hogy a deficit nem isten csapása, nem elkerülhetetlen végzet. A költségvetés egyensúlyának helyreállítása végsô soron kormányzati szándék és elhatározás kérdése. A kormány annyit költhet, amennyi bevétele van. Ha netán adósságot kell törleszteni, akkor annyit, amennyi a tôke és a kamatok esedékes törlesztése után megmarad. Nincs olyan közgazdasági elmélet, amely igazolná azt a ma is érvényes gyakorlatot, hogy 4-5 százalékos növekedés idején is helyénvaló dolog a túlköltekezés, a GDP-hez viszonyított 4-5 százalékos államháztartási hiány. Ahogy Bródy írta: „Kornai Jánosnak igaza szokott lenni. Abban is, amit bírál, és abban is, ami miatt indulatos, ha indulatos."

Irodalom

Antal László [1991]: Egy röpiratról – két év múltán. Figyelô, szeptember 12.

Antal László–Bokros Lajos–Csillag István–Lengyel László–Matolcsy György [1987]: Fordulat és reform. Közgazdasági Szemle, 34. évf. 6. sz. 642–663. o.

Balassa Béla [1990.]: Importversenyre van szükség. Figyelô, március 8.

Bauer Tamás [1989]: Melyik a reális illúzió? Figyelô, december 14.

Bod Péter Ákos [1990]: Kornai-olvasat. HVG, január 13.

Bródy András [1989]: A kormányzás ára. Népszabadság, augusztus 12. [1990]: Tûnôdés egy indulatos röpirat kapcsán. Valóság, 3. sz., 11–15. o.

Csáki Csaba (szerk.) [1989] : Az MSZMP 2. számú munkabizottsága „Gazdaságkép és gazdasági stratégia" címû anyaga. Társadalmi Szemle, 44. évf. 2. különszám, április.

Csillag István–Soós Károly Attila [1990]: Magányos küzdô? Figyelô, január 25.

Gács János–Köllô János (szerk.) [1998]: A „túlzott központosítástól" az átmenet stratégiájáig (tanulmányok Kornai Jánosnak). Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.

HÍD–Csoport [1990]: Híd a közeli jövôbe (100 nap gazdasági programja). Közgazdasági Szemle, 37. évf. 4. 442–458. o.

Hieronymi Ottó (írta és szerk.) [1990]: A magyar gazdaság megújulása – nyugati szemmel. Genf–Budapest: Batelle Europe – HVG, augusztus (?)

Kék Szalag Bizottság [1990]: Magyarország a szabadság és a gazdasági átalakulás útján. Budapest, április.

Kornai János [1957, 1989]: A gazdasági vezetés túlzott központosítása. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó. [1989]: Indulatos röpirat a gazdasági átmenet ügyében. Budapest, HVG Rt. [1990]: Kiegészítések a „Röpirat"-hoz. Közgazdasági Szemle, 7–8. sz., 769–793. o.

Laki Mihály [1990]: A harag rossz tanácsadó (Válasz Csillag – Soós [1990] írására). Figyelô, február 15.

Lányi Kamilla [1990]: Látomás és indulat a közgazdasági tanokban. BUKSZ, 2. sz., 180–186. o.

Réti Pál [1990]: Beszélgetés Kornai Jánossal a gazdasági átmenetrôl. Külgazdaság, 3. sz., 4–16. o.

Semjén András [1990]: A mûtétet az orvosnak is túl kell élnie. Figyelô, február 22.

Szamuely László (szerk.) [1990]: A világgazdasági nyitás: gazdaságpolitikai fordulat és intézményi reform. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.

Tamás Gáspár Miklós [1989]: A Kornai-bomba. HVG, november 11., 66. o.

Tardos Márton [1990]: A népköztársaságból a köztársaságba (Az operáció fájdalmasabb, mint ahogy Kornai gondolja). Népszabadság, február 3.