Nagy megtiszteltetés ért a Beszélô 1999. júniusi számában: Szakolczai Attila, az 1956-os Intézet munkatársa nyolc teljes oldalon keresztül foglalkozott közelmúltban megjelent könyvemmel, Szegény történelem címmel.

Az már a „visszhangértékelés" szempontjából közömbös körülmény, hogy a kritikus ezen nyolc oldalon egy fél sor pozitív megállapítást sem tesz; vagyis hosszan és kitartóan szapul engem és könyvemet. Így is jó érzés tölthet el, ha már az 1956-os Intézet munkatársa és a Beszélô ilyen bôven foglalkozik mûvemmel, s ennyire vissza akar tartani mindenkit elolvasásától, talán mégis valami fontosat sikerült alkotnom. (Ezt látszik alátámasztani más lapokban megjelent öt dicsérô kritika, s az a tény, hogy a könyv második kiadása is fogyóban van.)

Vagyis nem kellene reagálni, egy hosszú, teljesen elutasító kritikára sem, hiszen léte a sajtó és kritika szabadságát bizonyítja. Az a tény, hogy mégis válaszolok az írásra, egyetlen okból ered: úgy látom, hogy az elutasító vélemény sokkal, de sokkal mélyebb eredôjû, mint egy rossz vagy jó könyvrôl alkotott vélemény, ellentéteinknek világ- és történelemszemléleti gyökerei vannak. Ez viszont már megér egy válaszcikket.

Vitánkat megértendô a Tisztelt Olvasóval, szeretnék elmondani egy-két tényt Ez itt a vértanúk vére címû könyvemmel kapcsolatban, amelyre ugyan utaltam a könyv bevezetôjében és elsô fejezetében, de láthatóan mindez elkerülte a kritikus figyelmét.

Könyvemben öt 1956 utáni megtorlási per történetét dolgoztam fel az eredeti iratanyag alapján. A munka megkezdésekor néhány nagyon fontos koncepcionális kérdést el kellett dönteni.

Elôször is nyilvánvaló volt, hogy a perekbôl az „igazságot" nem lehet kideríteni. Ennek két oka van: elôször is a koncepciós eljárások lényege, hogy az eljárásokban lényegtelen a valós történés, az igazság. Minden koncepciós eljárás kiindulópontja a hazugság, a valóság meghamisítása az eljáró hatóságok részérôl. Másrészt az eljárás alá vontak is sokszor – teljesen érthetôen és elfogadhatóan – védekezésként letagadnak vagy meghamisítanak tényeket. Vagyis ezen ügyekben az „Igazság" egyes, a per szempontjából részletkérdésnek tûnô esetekben, vagy a perhez csatolt dokumentumok alapján ismerhetô meg. Ezért nem kerestem kapcsolatot a perek túlélôivel, s nem hivatkoztam a történettudomány megállapításaira sem; ez egy újabb párhuzamos könyvet igényelne.

Vagyis pertörténetet írtam. S itt van az elsô nagyon súlyos ellentétem a kiváló kritikussal, akinek láthatóan fogalma sincs ezen mûfaj sajátosságairól. Egy pertörténet önmagában vizsgálja meg és mutatja be az eljárást.

A pertörténetekbôl sokszor nem derül ki az igazság. Hivatkoznék Eötvös Károly A nagy per címû kiváló könyvére, melybôl nem tudható meg, hogy mi történt voltaképpen az áldozattal, Solymosi Eszterrel – erre nem is törekszik a kiváló szerzô –, de azt az eljárás ízekre szedésével pontosan megtudjuk, hogy mi nem történt vele. Vagyis Eötvös Károly bemutat egy téves, félresikerült, alaptalan, politikai indulatoktól sem mentes eljárást, de kísérletet sem tesz arra, hogy megállapítsa, hogyan is halt meg Solymosi Eszter. Hosszan és meggyôzôen bemutatja az alaptalant. Vagy hivatkoznék Szolzsenyicin Gulag szigetek címû mûvére. Itt a szerzô túlélôk visszaemlékezései és hiányos dokumentumok alapján világot megrázó képet fest a szovjet koncepciós eljárásokról és a megsemmisítô koncentrációs táborokról. A könyv egészében valós és megrázó, de mivel önmagában mutatja be az eljárásokat – a teljes valóság szempontjából bizonyára számos tévedést tartalmaz. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a Gulag szigeteket a megjelenése után szovjet „tudósok" hasonló lendülettel támadták mint „valótlant" a szovjet sajtóban – ugyanúgy, ahogy Szakolczai Attila engem támad.)

Vagyis mindkét szerzô az eljárások valóságát mutatja be, és nem a ténykutató történettudomány valóságát. Ez más mûfaj! Hivatkoznék arra is, hogy egy teljes jogszerûség és alaposság mellett, jogállamban folyó bírói eljárásokról sem tudjuk meg jó néhány esetben, mi volt a valóság – egész egyszerûen azért, mert a legnagyobb jóhiszemûség mellett is tévedtek az eljáró hatóságok.

Így egy jó pertörténetbôl megismerhetô az eljárás, de általában nem ismerhetô meg a tényleges valóság.

Szakolczai Attila pedig pont ezt kéri számon rajtam. Kifogásai két nagyobb csoportba sorolhatók.

Egyrészt – véleménye szerint – nem ismerem az 1956-os szakirodalmat, mivel nem hivatkozom rá. Tény, nem vagyok 1956-ra specializált történész, de még csak jogtörténész vagy büntetôjogász sem. (Eötvös Károly sem volt az!) Nyugtassam meg Szakolczai Attilát: könyvtáramban vagy 30 monográfia van 1956-ról. Azért hivatkoztam csak Zinner Tibor, Kahler Frigyes és M. Kiss Sándor mûveire, mert egyedül csak e könyvek, tanulmányok foglalkoznak a megtorló eljárások jogi kereteivel. Amivel én is foglalkoztam. A ténykutató történettudomány eredményeire más okból is célszerûtlen hivatkozni a perek kapcsán; egész egyszerûen – publikációk hiányában – ma még nem tudható számos esetben, mi is történt valóságosan a perek hátterében. Kérdezem tisztelettel Szakolczai Attilától: tudjuk-e valóságosan, mi történt a Köztársaság téren? M. Kiss Sándor és Kahler Frigyes kiváló munkája ellenére mindent tudunk már a mosonmagyaróvári vérengzésrôl? Ki volt az 1956-ban kivégzett Dudás József valójában? Mit tett a KGB 1956-ban Magyarországon és a megtorlás során ügynökein keresztül? – és még sorolhatnám a kérdéseket oldalakon át, melyre ma még nem tudjuk a választ.

Másrészt – véleménye szerint – megengedhetetlen, hogy az eljárások alapján, a tényekre vonatkozóan feltételezésekbe bocsátkozom. Szíves elnézést. Ha még ennyi a fehér folt, miért nem engedhetô meg a periratok alapján – az írói szabadság alapján is – a bizonytalan kérdésekben a feltételezés. Amelyeket késôbbi kutatások – melyekre én is számítok – vagy megerôsítenek vagy megcáfolnak.

Ennyi a mûfajbeli viszontválaszom Szakolczai Attilának.

Van azonban egy sokkal nagyobb baj Szakolczai Attila kritikájával. Miközben számon kéri rajtam a valós tényeket s elítél feltételezéseimért, egy szót sem szól a könyv lényegérôl és a könyv tartalmának 90 százalékáról. Könyvem túlnyomó részében ugyanis szó szerint idézek. A megtorlási eljárások jegyzôkönyveibôl, vádiratokból, ítéletekbôl. Jogilag értékelem ezeket a szövegeket. Borzasztó nehéz lenne ezekrôl a megrázó idézetekrôl és jogi értékelésükrôl azt állítani, hogy nem valósak. Persze tudom, ez a rész roppant kellemetlen. Kiderül belôle, hogy létezett Magyarországon egy tízezres nagyságrendû megtorló apparátus, amely a jogrendet teljesen félretéve 1946–1963 között terrorhadjáratot folytatott az egész lakosság ellen. Nyomozók, verôlegények, bírók, ügyészek, pártapparatcsikok. Akiknek neve és tevékenysége megismerhetô a könyvbôl. Akik dolguk végeztével nemegyszer a civil életben bukkantak fel a következô évtizedekben megbecsült szakemberként.

Vagyis ha ezen perek kutatása tovább folytatódik, s esetleg teljes egészében feltárulna ez a tízezres nagyságrendû terrorapparátus, további roppant érdekes nevek százai bukkannának fel. Talán át kellene értékelnünk hatvanas, hetvenes, nyolcvanas évekbeli értelmiségünk egy részének szerepét?

Talán ezért nem kutatta az 1956-os Intézet a koncepciós eljárások történetét? Talán ezért támadtak hasonló lendülettel a Kahler Frigyes, M. Kiss Sándor vezette tényfeltáró bizottság háromkötetes mûvére, mert ebbôl is kiderült számos kellemetlen tény, néhány késôbbi fôszereplôre?

Részletekben nem szeretnék vitatkozni, de egy-két pontot csak apróságként megemlítek. Vitatja Szakolczai Attila azt a megállapításomat, hogy Szénási Géza, a kor legfôbb ügyésze „hajtotta végre a teljes megtorlási folyamatot". Megdöbbenek. Azt leszámítva, hogy bizonyos ügyekben ô képviselte a vádat, s minôsíthetetlenül alacsony színvonalú vádiratokkal és perbeszédekkel küldött halálba embereket (például Szabó bácsit, Dudás Józsefet), a kor legfôbb ügyészének tudta nélkül akasztottak fel négyszáz embert, s küldtek börtönbe ezreket?

Ezért nem állapítható meg a felelôssége a megtorlás egészéért? Talán Visinszkij nem felelôs a szovjet koncepciós eljárásokért? Nyilván az esetek nem kis részében kívülrôl utasították – ez azonban felelôsségét nem csökkenti.

Más. Szakolczai Attila láthatóan nem érti, mi történt a Mansfeld Péter-ügyben s a forradalomban szereplô pesti srácokkal. Az 1957. évi 34. Tvr. 16. §-a hozta létre azt a lehetôséget, hogy fiatalkorúakat szervezkedés miatt halálra lehessen ítélni. A jogszabálynak azonban visszaható hatályt nem mertek adni, vagyis a forradalomban való részvételért egyetlen fiatalkorút sem lehetett volna halálra ítélni. Ezért kellett egy „beugratást" szervezni Mansfeld Péternek egy 1958-ban elkövetett cselekménnyel, amiért már „jogszerûen" (dehogy, abszolút jogellenesen!) halálba lehetett küldeni az 1956-os hôst. Ezért nem merték Szigetvári Istvánt és a többi pesti srácot halálra ítélni. Ezért volt „elképesztôn jogtalan" fk. Deák Gábor, fk. Novák Károly elsô fokú halálra ítélése, amit már másodfokon nem mertek meghagyni. De az elsô fokú halálra ítélés azt bizonyítja, hogy ily módon is meg akarták törni a forradalom fiatalságát. A Mansfeld Péterrel kapcsolatos feltételezés ürügyén megkérdezhetô Szakolczai Attilától: nem hallott még Berkesi Andrásról és Thompson kapitányról? Elképzelhetetlen, hogy a jól bevált módszer tovább élt?

Nem folytatom.

Szakolczai Attilától láthatóan teljesen idegen és ismeretlen egy más hivatás szakemberének más mûfajú közelítése 1956 és a megtorlás feltárására. Nyugtassam meg, az általam nagyrabecsült Kahler Frigyes szaklektorsága mellett, 2–2 nemzetközileg ismert büntetôjogásznak és jogtörténésznek mutattam meg a kéziratot. Mind az öten ôszintén gratuláltak, kisebb korrekciós javaslataikat végrehajtottam. A kész könyvet számos ismert jogásznak megküldtem; mindenki gratulált. Ami persze nem jelenti azt, hogy 1-2 kisebb kérdésben, adatban nem tévedhettem volna; kb. 5000 közölt adat esetén ez elkerülhetetlen.

A kritikusnak láthatóan az a legelfogadhatatlanabb, hogy az 1956-os Intézet körén kívül, más kutató más módszerekkel másról ír, mint ôk és ô. Kritikájából ez a másság iránti mérhetetlen elfogultság és türelmetlenség sugárzik. Pedig a harag rossz tanácsadó. Szabad hazánkban, szabad tudomány esetén elkerülhetetlen, hogy mások, másként, mást kutassanak, mint ahogy azt Szakolczai Attila eltervezi.

Ezért a tévedésért sajnálom Szakolczai Attilát és az 1956-os Intézetet, és ôszinte szívvel köszönöm ezt a reklámot neki és a Beszélônek, melyet könyvem kritikájával okoztak.

(Dr. Jobbágyi Gábor a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Kar Magánjogi Intézetének intézetvezetô egyetemi tanára)
 

Dr. Boros Péter

Tisztelt Szerkesztôség!

Lapjuk 1999. áprilisi számában Rév István Ellenforradalom címmel közölt tanulmányt. Az 51. oldalon olvasható, alább idézett szövegrészhez szeretnék észrevételeket fûzni:

„[Francia Kiss Mihály] bûne az volt, hogy harcolt a kommunizmus ellen, ahogyan késôbb a Donnál is a bolsevizmust igyekezett a magyar hadsereg megállítani, amelynek háborús bûntettekért elítélt egyes vezetôit 1990 után a Magyar Köztársaság Legfelsôbb Bírósága rehabilitálta. A háborús bûnösök 1989 utáni magyar felmentése nem kirívó kivétel a térség kommunizmus utáni történetében. Felmentették vagy komoly kísérletek történtek arra, hogy rehabilitálják a horvát Ante Pavelicset, a szerb Draza Mihailovicsot, Zágráb érsekét, Stepanicsot, a román Antonescut, ahogyan (fél) hivatalosan újratemették Horthy Miklóst is, és ahogyan a Politikai Foglyok Szövetsége igyekezett elérni Francia Kiss Mihály rehabilitációját is. Közös bûnük, amiért a rehabilitációt kérôk érvelése szerint a kommunisták áldozatául estek, csak annyi volt, hogy mindahányan antikommunisták voltak, ahogyan erre az 1945 utáni bíróságok és történészek is rámutattak. Az antikommunistákból a kommunista bírók csináltak fasisztát, akik számára az antikommunizmus a fasizmussal volt egyenlô. Aki 1989 után fasisztákat akart rehabilitálni, az nem tett mást, csak a kommunista érvelést vette komolyan, hogy azután a felmentési indítvány alapjául használhassa."

Lelkiismereti késztetésre vagyok köteles megszólalni két, becsületében megtiport és kivégzett honvédtábornok védelmében, mivel a holtak már nem tudják a becsületüket megvédeni. Jány Gusztáv vezérezredes és Szombathelyi Ferenc vezérezredes nevét ugyan a fenti idézetben nem olvassuk, de vonatkozik rájuk Rév István leírása, hogy tehát 1945 után a Népbíróság háborús bûntett miatt elítélte és a rendszerváltás után a Legfelsôbb Bíróság felmentette ôket.

Véleményem szerint történésztôl elfogadhatatlan – legfeljebb a publicisztikában megengedhetô – egy több jelentésû (és súlyos jelentôségû) fogalmat, mint amilyen a rehabilitáció, definiálás nélkül használni.

A rehabilitáció kifejezést egyaránt lehet használni

1. szûken jogi (büntetôjogi),

2. történelmi-politikai,

3. egyéni-erkölcsi

értelemben.

A Legfelsôbb Bíróság 1993-ban, illetve 1994-ben meghozott ítélete kizárólag jogi szempontból rehabilitálta a két kivégzett tábornokot, amennyiben megállapította, hogy nem követték el azokat a háborús bûntetteket, amelyeket a Népbíróság 1946-ban és 1947-ben a vádlottak terhére rótt. Ezért gyalázatos eljárás Rév István részérôl a koncepciós perekben halálra ítélt tábornokokat a köztörvényes bûncselekményt (szándékos emberölést) elkövetô Francia Kiss Mihállyal, avagy a bíróság által soha el nem ítélt, vagyis „csak" politikai felelôsséget viselô Horthy Miklós kormányzóval, vagy más, szintén politikai közszereplôkkel, Antonescuval, Paveliccsel egy sorba állítani! Ugyancsak gyalázatos dolog Rév István részérôl, hogy léleknyugalommal, minden kétely nélkül felelteti meg egymásnak – egy bekezdésen belül – a „hadsereg háborús bûntettekért elítélt vezetôit", a „háborús bûnösöket" és a „fasisztákat"! Mert ahogy alappal lehet a nevezett tábornokokat „a magyar hadsereg… háborús bûntettekért elítélt vezetôinek" nevezni, ugyanannyira alaptalan – a felmentô ítéletek után – ôket „háborús bûnösöknek" nevezni. A szerzô ennél még tovább megy, amikor a bekezdés végén egyszerûen „fasisztáknak" nevezi az általa közelebbrôl meg nem nevezett embercsoportot, amit a tábornokokra gondolva szégyenletesnek tartok.

A Legfelsôbb Bíróság 37 oldalon át fejtette ki a felmentô ítélet indokolását. Rév István megteheti, hogy efölött a határozat fölött kritikát gyakorol, azonban ez esetben kötve van a rehabilitáció jogi értelméhez. Magyarán csak az 1946–47-es népbírósági ítéletek, illetve a Legfelsôbb Bíróság 1993–

94-es ítéleteinek fogalmi keretén belül fejthetné ki ellenvéleményét. Pusztán publicisztikai eszközökkel nem kérdôjelezheti meg a felmentô ítéletek jogi megalapozottságát!

A fogalmak összecsúsztatására jó példa Horthy Miklós kormányzó szerepeltetése, akit ugyanis sem magyar, sem nemzetközi bíróság nem ítélt el a háború után, így vele kapcsolatban a „rehabilitáció" felvetése szükségszerûen más értelmû, mint a bíróság által felmentett tábornokok vagy a bírósági felülvizsgálatot (eredménytelenül) kérô Francia Kiss Mihály esetében.

Csodálkozva olvasom, hogy „a rehabilitációt kérôk érvelése szerint" az volt a felsoroltak közös bûne, hogy antikommunisták voltak. Az a gyanúm, hogy Rév István nem ismeri az általam említett felülvizsgálati eljárások anyagát, különben talán nem írna le ilyen légbôl kapott butaságot. (Erre utal, hogy a jegyzetekben egyetlen adatszerû hivatkozás sem található Jány vagy Szombathelyi felülvizsgálati ügyeire.)

A tábornokok büntetôjogi rehabilitációja megtörtént, az nem kérdôjelezhetô meg. Rév István ezért rágalmazást követ el, amikor „háborús bûnösöknek" nevezi ôket, és még inkább a „fasiszta" minôsítéssel. (Felhívom a figyelmét arra, hogy ez utóbbi minôsítés még az 1946-os népbírósági ítéletben sem szerepelt, így Rév Istvánnak a mélységesen elfogult népbírákon is sikerült túltenni!)

Az elmondottak tehát mindvégig a jogi rehabilitáció fogalmi keretében érvényesek. Továbbra is nyitva marad tehát annak megítélése, hogy vajon a rehabilitáció bôvebb értelmében, tehát politikai-történelmi rehabilitációban kell-e, lehet-e részesíteni a II. világháborús magyar katonai vezetôket. Ez – Rév István beállításával szemben – mindeddig nem történt meg, és nem is tartozik a Legfelsôbb Bíróságra és általában semmilyen hatóságra, csak és kizárólag a történettudományra, illetôleg a magyar közvéleményre.

Ehhez a felsorolásban szereplô neveket, ügyeket szét kell válogatni. Igaz ez nehezebb, fáradságosabb történészi munkát igényel, mint amilyet egy ilyen sommás és bombasztikus „mondanivaló" (az antikommunistákból a kommunisták fasisztát csinálnak, majd vissza). A szétválogatás után külön-külön kell megkísérelni annak megítélését, hogy Horthy Miklós kormányzó és a névsor többi politikai-történelmi szereplôje mennyiben és miért felelôs politikailag, erkölcsileg. Ekkor jobb nem idekeverni Francia Kiss Mihály közönséges bûncselekményeit. (Feltehetôen ugyanilyen szétválogatást igényelnek a szerb, horvát és román szereplôk is, akik valószínûleg szintén nehezen hozhatók közös nevezôre a Magyar Hadsereg tábornokaival vagy Francia Kiss Mihállyal.)

Azt kívánom Rév Istvánnak, hogy térjen vissza a történészi eszközökhöz és a történészhez illô higgadt megállapításokhoz. Úgy vélem, hogy a Beszélôben megjelenô legközelebbi írása élén mint jóérzésû ember bizonyára bocsánatot fog kérni mindazoktól, akiket otrombaságával sértett.

Ui.: Lapjuk egyébként remek.