A hortobágyi táborok túlélôinek vallomásai, Faludy György fanyar és szellemes anekdotái, a dunapataji polgárok vagy a bukovinai székelyek sorstörténetei a magyar történelem eltitkolt, tabusított területeirôl szóltak. A történelmi dokumentumfilmek vetítésein alkalmasint többen voltak, mint a játékfilmekén. Soha annyi dokumentumfilmet nem mutattak be a mozik, mint a nyolcvanas évek legvégén. A dokumentumfilm térnyerését mutatta az is, hogy 1989-tôl a Magyar Játékfilmszemle elnevezést Magyar Filmszemlére cserélték. A második világháború utáni évtizedek magyar történelmének „fehér foltjait" feltáró és olykor a történetírást is megelôzô dokumentumfilmek néhány éven keresztül kitüntetett figyelmet élveztek – és érdemeltek. A politikai progresszió és a filmes progresszió újra találkozott egymással, és nem utolsósorban a közönséggel. A rendszerváltás ideje alatt hihetetlenül megnôtt az érdeklôdés a tényközlés, a dokumentumok, a források iránt.
A drámai sorstörténetekrôl beszámoló dokumentumfilmek ennek a hullámnak az éllovasai voltak. (A kilencvenes évek elejére azonban elcsitult ez a heves érdeklôdés, és máig tartó válságba sodródott a magyar dokumentumfilm.)
A szemle legfontosabb díjait a Gulyás testvérek dokumentumfilmje kapta. A Törvénysértés nélkül a hortobágyi táborokban ártatlanul hosszú éveket töltô emberek mellett a szögesdrótok másik oldaláról, a fogva tartók közül is megszólaltatott néhányat (habár jellemzô módon inkább csak az alacsony beosztású ôrök és verôlegények voltak hajlandók nyilatkozni: akadt köztük, aki képtelen volt számot vetni a múlttal, és vallási fanatizmusba menekült). Az alkotók ráadásul nemcsak a foglyokat és az ôröket szembesítették egymással, hanem az interjúalanyokat is a filmmel. A Törvénysértés nélkül második részének dramaturgiai csúcspontja az a jelenetsor, amelyben a szereplôk közösen megnézik az addig felvett interjúk alapján szerkesztett anyagot. Egymással és a sorsokból közösen összeálló „nagy történettel" évtizedek óta nem találkoztak, az eseményekrôl nem beszélhettek. A Gulyás testvérek szerves egységbe forrasztották a tényfeltárást a sorsfeltárással, az elbeszélést a feszes és reflektív drámai szerkezettel.
Böszörményi Géza és Gyarmathy Lívia történelmi portréfilmjében Faludy György mesélte el életét. A történet középpontjában itt is az ötvenes évtized, fôképp a recski tábor állt. (Böszörményi Géza maga is Recsken raboskodott, tehát két egykori fogoly beszélgetett.) A kamera ritkán mozdult el Faludy arcáról, szuggesztív tekintetérôl. A visszafogott eszközhasználat ebben az esetben a legkevésbé sem volt zavaró, a „pokolbéli víg napok" mozgóképi krónikája emlékeim szerint hipnotikus hatással volt a közönségre.
Recskkel és Hortobággyal ellentétben Dunapataj nem kitüntetett helye az ötvenes éveknek. Nem is történt semmi „különös" ebben a kis faluban, „csak" (fennkölten fogalmazva) végigzúgott rajta a történelem – a Rákosi-korszaktól a forradalmon keresztül a kádári évtizedekig. Magyar Bálint és Schiffer Pál filmszociográfiája néhány dunapataji polgár párhuzamos életrajza, szerteágazó sorsok és életpályák szövevénye. A fôszereplôk a klasszikus drámai szabályoknak megfelelôen a film legelején bemutatkoznak, megmutatják otthonukat, környezetüket, majd felváltva mesélik el élettörténetüket. A Dunánál elsôsorban a forradalomra koncentrál, ahogy mindenkinek, minden történetnek a centrumában ez a két hét állt. A Dunánál Schiffer Pál nyolcvanas évekbeli, szociológusokkal közösen, alapos kutatás és mélyinterjúk alapján készített faluszociográfiai sorozatának (A paraszti élet változásai) a befejezô darabja. Sûrítmény, sorskoncentrátum: megszerkesztett, egyenes ívvel rendelkezô összefoglalása a széttartó élettörténeteknek.
Törvénysértés nélkül, Faludy György, költô, A Dunánál, Sír az út elôttem (Sára Sándor négyrészes tablója a bukovinai székelyek több évszázados odisszeájáról, vándorlásáról, többszöri ki- és betelepítésérôl) – ezek a filmek egymást kiegészítô és megtámogató metszetek, történelmi alulnézetek, személyes drámák és portrék ismert, de elhallgatott eseményekrôl és helyszínekrôl, illetve hétköznapi településekrôl és csendes történelmi hétköznapokról.
A történtekrôl, a deportálásról, a kínzásokról, az ütlegekrôl, a megaláztatásokról, az elsikkasztott évekrôl a szabadulás után tilos volt beszélni. Soha, sehol, senkinek. Téglássy Ferenc csendes és komor drámai történet keretében mesélte újra az ötvenes évek egyik legsötétebb fejezetét (Soha, sehol, senkinek).
A közelmúlt kísértett a szemle két díjnyertes játékfilmjében is. Kósa Ferenc nagyszabású filmje, A másik ember két sorsdöntô idôpillanatban, 1944-ben, illetve 1956-ban szembesíti hôseit, apát és fiát a Történelemmel és a Morállal.
A nagybetû ebben az esetben különösen indokolt, hiszen Kósa filmje végig emelkedett, olykor patetikus. A pacifista apa azt hagyja örökül a fiú számára, hogy az erôszakkal nem szabad szembeszegülni, még akkor sem, ha ez adott esetben az életünkbe kerül. Kósa filmjében az erôszak elutasításának tisztességes, ám steril és fennkölt magaslatáról majdhogynem közös nevezôre kerül egymással mindenki, aki fegyvert fog. Egymás mellé sodródik 1944 és 1956. A másik ember történelemszemlélete megragad az elvont hôsöknél és tételeknél.
A forradalom mindmáig megoldhatatlan feladat elé állítja a filmeseket. Attól tartok, még nem született meg az a reprezentatív alkotás, amely kikerüli a heroizmus és a történelmi leckefelmondás kliséit. Oldalnézetbôl, mellékszálként több alkotás is érintette már a forradalmat, de közvetlen közelrôl, a hiteles sorsok, a drámák és ellentmondások összhatásában még nem sikerült megragadni e két hét történetét.
Úttörô jelentôségû volt 1988-ban a Fekete Doboz Videofolyóirat elindulása. Néhány filmkészítô és értelmiségi (Ember Judit, Elbert Márta, Jávor István, Lányi András, Vági Gábor és Pesty László) kitalálta, hogy független, szamizdat videofolyóirat segítségével kellene megörökíteni a magyarországi politikai változásokat. Videokamerát aránylag könnyen lehetett szerezni, szerkesztési, vágási és persze (titkos) másolási lehetôségek, ha valamivel nehezebben is, de szintén adódtak – elindult hát a Videofolyóirat, amelynek számai azóta a rendszerváltás történetének legfontosabb forrásai közé tartoznak. A Fekete Doboz beszámolt azokról a tüntetésekrôl (március 15., június 16., Duna Kör) és kezdeményezésekrôl (a Fidesz megalakítása), amelyekrôl a hivatalos nyilvánosság (tévé, rádió, sajtó) hallgatott vagy félretájékoztatott. (Videofolyóirat már létezett Magyarországon korábban is, csakhogy Bódy Gábor úttörô kezdeményezése, az Infermental experimentális mûvészeti kiadvány és nem politikai fórum volt.)
A nyolcvanas évek végén a „hagyományos" játék- és dokumentumfilmek is egyre gyakrabban fedeztek fel sajátos szubkultúrákat. Xantus János a Neurotic együttes máig eleven hatású énekes-szövegírójának, Pajor Tamásnak a megtérésérôl készítette el a Rocktérítôt, a prostitúcióról Dobray György (K) vagy a drogozásról Vitézy László (Úgy érezte, szabadon él) készített filmet. A Balázs Béla Stúdióban is több politikai vitafilm, interjú-dokumentumfilm forgott ekkoriban (Túlélési stratégiák). A Szorításban címû filmmel Almási Tamás szintén ebben az évben kezdte meg évtizedhosszan tartó monumentális sorozatát, amelyben az ózdi nagyipari csôdtömeg, e szocialista nehézipari mamutvállalat szétesésének, privatizálásának, majd többszöri sikertelen vagy csak részben sikeres talpra állítási kísérleteinek krónikáját nyújtja.
A politikai dömpingben aránylag kevesebben figyeltek két, mára egyértelmûen a kortárs magyar film legfontosabb alkotói közé emelkedett rendezô új filmjére.
Tarr Béla, Krasznahorkai László és Medvigy Gábor operatôr elsô közös munkáját, a Kárhozatot nehezen lehet ma már a Sátántangótól elszakítva nézni. (Eredetileg már ekkor a regény megfilmesítését tervezték, ám anyagi gondok miatt nem tudtak hozzákezdeni a munkához.) Tarr elôzô filmjének, az Ôszi almanachnak reménytelen, sivár miliôje, nyomott hangulata kísért az új filmben is. A Kárhozat közegének stilizáltságát azonban nem a színes neonfények, a sûrû és zárt belsô tér, hanem a fekete-fehér színek, a kiüresített kompozíciók és a lassú kameramozgások határozzák meg. Néhány ember gyûlöli és zaklatja egymást, a fô motívum most is az árulás és a megváltás reménye nélküli vegetálás. Tönkrement emberek tönkrement tájban. Lezüllött, alkoholista férfiak és nôk lepusztult, városszéli miliôben – a Titanic bárban és környékén. Koromtól sötétlô falak, nyomasztó, szürke, borús ég. A távolban csillék húznak el recsegve és zörögve. A kamera kíméletlenül lassú mozgással térképezi fel a vidéket. Kimért passzázsok: az emberek éppúgy a táj részei, mint a koszlott bár, a korhadt fák, a falakról csendben málló vakolat vagy a szeméttelep, ahol a film legvégén a Székely B. Miklós által játszott figura versenyt ugat egy kivert kutyával.
Grunwalsky többéves kihagyás után jelentkezett új filmmel. Az Egy teljes nap féltékenységi dráma egy napba sûrítve. A történet zárt és klasszikus, a forma azonban rendhagyó. Az Egy teljes nap videóra készült, és csak a forgatás után, különleges technikával sikerült felnagyítani 35 mm-re. Roncsolt és szétesô a kép, de meglepôek a beállítások is, különleges alsó és döntött kameraállásokból látjuk az eseményeket. Drámai erejû nagyközelik és a legváratlanabb helyekrôl érkezô fények teszik zaklatottá és felkavaróvá a kompozíciókat. Grunwalsky filmje idôtlen dráma, de ott sûrûsödnek benne az ügyeskedô, magukra utalt és saját szabályokat teremtô kisemberek, kényszervállalkozók rendszerváltás-környéki hétköznapjai is.
1988-ban egymástól függetlenül két rendezô is Amerika-filmet készített. A Tiszta Amerika a Gothár–Esterházy duó második közös filmje. Ritkán emlegetett, nagyon erôs atmoszférájú mozi, a kallódás, a csellengés, a New Yorkba exportált kelet-európai idegenség filmje Lukáts Andor és Szirtes Ádám kiemelkedô színészi alakításaival. Szomjas György filmje, a Mr. Universe szokatlan mûfajt képvisel a magyar filmtörténetben: ironikus road-movie, amelyben két kalandvágyó magyar, egy pesti srác és egy emigráns haver a nagy üzlet (a Film!) reményében végigbumlizza Amerikát, hogy azután a célpont, az egykori Mr. Universe, Mickey Hargitay sajnálkozva széttárja a kezét: no movie...
Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.hu