Vajon mi történhetett 1972 szeptemberében? Lapozzunk csak vissza a kronológiában: „1972. Megjelenik elsô verseskötete, a Héj, a Magvetônél. Figyelik, többször behívatják a rendôrségre és »elbeszélgetnek« vele. Disszidál, elôbb Párizsba, aztán Londonba megy."
Ha nem volna mindez olyan keserû, még mulatságos is lehetne. A fiatal költônek nagy nehezen megjelenik az elsô kötete, hivatalos sikere ugyan nincs, de csendes, suttogó, szubkulturális sikere igenis van – s még abban az évben disszidál, annyira kilátástalannak érzi a helyzetét. Visszatér, majd ismét kinn marad külföldön. Aztán – az elsô kötet és az elsô disszidálás után tizenhat évvel – megjelenik az ötödik kötete, amely címében éppen az elsô disszidálás és az elsô kötet évét is szerepelteti, ezúttal sok-sok elismerô kritika fogadja, de ezt meg sem várva ismét Nyugaton marad. Olyan idôpontban, amikor azért már valami mozgás megindult az országban, amikor tényleg nagyon elkeseredettnek és nagyon pesszimistának kellett lenni ahhoz, hogy semmiféle kiutat, a változás semmilyen reményét ne lássa valaki. Oravecz Imre, úgy látszik, igen borúlátó alkat, és hihetetlenül elszánt is: aki háromszor disszidál, sokkal többet kockáztat, sokkal nagyobb terhet vállal, és sokkal inkább kiteszi magát a meghurcoltatásnak, mint aki egyszer.
Az 1972. szeptember címû kötet persze nem Oravecz disszidálásáról szól (vagy csak igen áttételesen, érintôlegesen van benne jelen ez a biográfiai tény). De ha már ide sodort az évszámok furcsa együttállása, azért érdemes szót ejteni mégis errôl: az 1988-as Oravecz-kötetnek arról a (bizonyára sokadrendû) rétegérôl, amelyben a külföldön kóborlás megjelenik. A magyar költészetben különös jelentôségre tett szert az utazás, az idegen városban való flangálás motívuma: valamiképpen a szabadságot, a kötetlenséget, a félelemnélküliséget idézte fel. Legalább a hatvanas évek óta egy-egy európai városnév megjelenése a költôi mûvekben vagy a szépprózában nem pusztán a szerzôi élményháttér felidézésére szolgált, hanem egy-egy pillanatra felvillantotta a másféle (érdekesebb, boldogabb, de mindenesetre szabadabb) élet képét. Ilyen szerepet (is) betölt Kormos lírájában Franciaország vagy Tandorinál a lengyel városok (hiszen még Lengyelország vagy Csehszlovákia is lehetett efféle elvágyódás tárgya). Oravecznél a „történet" mintegy természetesen, magától értetôdôen zajlik valahol Nyugaton, néhány könnyebben és néhány nehezebben beazonosítható városban (Párizs, Bécs, München stb.); s mindez azért több, mint afféle színezô elem, háttér, érdekesség, hiszen a prózavers-ciklusban rejlô nagyon intenzív, bonyolult, érzelmek zûrzavarával és szemérmetlen feltárulkozásokkal teli történet csakis ebben a térben bontakozhat ki, a (viszonylagos és azért mégiscsak idegen) szabadság és kötetlenség közegében.
Az elsô kiadás mottója csak egy Szabó Lôrinc-idézet,
A huszonhatodik évbôl: „…valami tegnap, mely mintha ma lenne…" Tökéletes indítása a kötetnek: érthetô nagyon egyszerûen, csak a felszínen maradva, az emlékek maradandóságáról, az elmúlt idô felidézésének jelenvalóságáról. Ugyanakkor persze az olvasónak eszébe juttatja Szabó Lôrinc mûvét is, a hajdani kedves, a Te felidézését, a híres Szabó Lôrinc-i önelemzô gesztusokat. Harmadszor pedig akár költôi programnak is felfogható: Szabó Lôrinc nevét Oravecz kötetének megjelenése idején az erôs másodvonal költôi között tartották számon, s talán csak az utóbbi évtizedben válik igazán kanonikussá. Oravecz mottóválasztása tehát érték- és irányválasztás is: a még nem eléggé (el)ismert nagyot, a magyar líra alakulásának egy még nem eléggé méltányolt állomását választja tájékozódási pontul.
S hogy a cím és a mottó után még mindig a kötet „legkülsején" maradjunk: az elsô kiadás Maurer Dóra tervezte címlapképe ismét telitalálat. Sakkfigurák (nyolc paraszt, sárga, rózsaszín, világoskék színûek) állnak egy hosszanti csíkozású mezôben (bizonyára bordás keménypapíron), s hosszú árnyékot vetnek, amely olykor keresztezi egymást, másutt mintha egy figurának két árnyéke volna. A figurák (a szereplôk) tehát nem lépnek egymással a megszokott viszonyba; nincsenek hagyományos játékszabályok; nem két tábor tagjai, hanem három (vagy talán négy) szín jellemzi ôket; nem rendben állnak, hanem ötletszerûen, a véletlen vagy a kényelem helyezte ôket éppen így el. És a kötet maga (többek között) éppen errôl szól: az emlékezésben a helymeghatározás folytonos kényszerérôl, a viszonyok tisztázásáról, a cselekedeteket mozgató rugók – a szabályok – feltárásáról, az én-te viszony módosulásairól, s az emlékezô (a nézô, az „árnyékot" így vagy úgy látó) helyzetérôl.
Könnyû volna az egész kötetet prózaversek sorozataként leírni, ha tudnánk, mi az a prózavers. Annyi bizonyos, hogy mindegyik szöveg (kilencven-egynéhány) egy-egy hosszú mondat, amelyet sem gondolatjel, sem pontosvesszô nem szakít meg, s amely többnyire egy-két lapon elfér; címe igazából egyiknek sincs, a mondatkezdô néhány szó emelkedik ki címként, s a tartalomjegyzék is ezeket sorolja föl. Mintha jegyzetek, feljegyzések volnának, egy napló részei, kiszabott napi penzum. Ezek a mondatok mégis nagyon különböznek egymástól: olykor gondosan felépített körmondatok, máskor csak egymás mellé sorolt tagmondatok összefûzései, megint máskor (mint a kötet elsô szövegében, a Kezdetben volt címûben) egyetlen hatalmas halmozás. Ami e szövegeket összefûzi, az az én meg a te: mindegyik szövegben az egyes szám elsô személyû beszélô szólal meg, s szól valakihez, akit meg nem nevez, aki csak mint „te" van jelen. De még ez is túlságosan egyszerû volna így. Azt a bizonyos beszélôt talán csak az olvasói kényelem véli mindig azonosnak, hagyományos önéletíró-kitárulkozó személyiségnek . Hiszen ez az „én" folyton változik, másra és másként emlékezik, s halad (ha nem is föltétlenül elôre) az idôben, miközben emlékezik. Ezzel az emlékezéssel teremti meg vagy újjá a „te"-t is, és ad számot önmagáról is: de minduntalan változó „te", és ennek megfelelôen diszkontinuus, újra meg újra összeszedendô és egységesítendô „én" a kötet két „fôszereplôje".
Az is igencsak kétséges, hogy miféle megszólítás zajlik a kötet szövegeiben. Tényleg lehet így beszélni valakihez? Vagy egyfajta költôi megszólítással van dolgunk? Vagy a második személy puszta grammatikai forma, amellyel a beszélô megkönnyíti a maga dolgát, mintegy jelenvalóvá teszi, maga mellé helyezi azt, amit szeretne megragadni? S mi biztosítja, hogy a személyes névmás minden szövegben ugyanarra vonatkozik? Mi az, hogy ugyanarra? Mi az, hogy vonatkozik?
Mindezek meglehetôsen teoretikus megfontolásoknak tetszhetnek azok számára, akik egyszerûen csak belevetik magukat Oravecz mondatainak sodrásába, és elvarázsolja ôket a folyton mozgó, hullámzó érzelmek és az önéletrajzinak tûnô, vallomásos töredékek áradása. De talán éppen ezek azok a hajszálvékony törésvonalak azok, amelyek megakadályozzák, hogy az olvasó amolyan múlt századi vagy épp századelôs „titkos naplóként" fogadja be a kötet szövegeit. Nincs, nem is lehet masszív, körüljárható, jellemezhetô és bemutatható „te". Az én magát is keresi. Itt nincs biztos ítélet, nincs biztos pozíció, nincs állandó nézôpont, az emlékezet nem zabolázható, s a kötet végén megjelenik a felejtés is, amelynek hatalma felér az emlékezésével, s amely – a maga kietlenségével, de nyugalmával – immár vágyott (vagy éppen megvalósuló) állapot.
Mindezzel azonban még aligha írtuk körül azt, hogy miért kelthetett olyan komoly feltûnést és hogyan érhette el (verseskötetekhez képesti) sikerét az 1972. szeptember. Fölösleges volna tagadni, hogy ebben nagy szerepe lehetett a kendôzetlenül bemutatott szexualitásnak, a nemi aktusok és az onánia „csúnya" szavak nélküli, ám szókimondó, részletezô bemutatásának. Amit már régen (vagy nem is olyan régen) szabad volt az elbeszélô irodalomban, az ekkor nyert (újra) polgárjogot a lírában. A regény, a novella – nyugtathatták magukat a prûdebb olvasók – végül is fikció, a képzelet szabad játéka, az elbeszélô ugyebár nem azonos a szerzôvel, ha jól megbújik az a bizonyos dolog a próza mélyén, hát miért is ne. De a líra a lírai költô lelkébôl lelkedzik, ott vallomás van és valódi élmény, ha ebben jelenik meg a nemiség, az már olyan intimitás, amelyet egyenesen kínos megpillantanunk. Nos, Oravecz ezt tárta olvasói elé: a beteljesült vágyat, a félresikerült és kényszerû aktusokat, az önkielégítést, a kurvákkal való vigasztalódást, a megkívánást és az undort – egyes szám elsô személyben, egy olyan „én" szövegeként, akit az olvasói közmegegyezés a költôvel szokott azonosítani.
A másik feltûnést keltô elem ezzel erôsen összefügg: az érzelmek szabad, gáttalan, merész elemzésérôl van szó, olyan korban, amikor az uralkodó irány az ironikus vagy tárgyias költészeté (bármit értsünk is ezen). „A szerelmi líra nehézségeirôl" éppen 1972 körül „értekezik" Petri. Ráadásul Oravecz analízise nem „tisztán" lírai jellegû: egy (egy?) történet részleteinek felidézésén keresztül egyszerre tárja fel az emlékezéshez és az emlékezés tárgyához fûzôdô viszonyát. De mégsem teszi tárgyiassá, nem távolítja el, nem kívülrôl nézi önmagát, saját érzelmeit (és emlékezését): nem szégyell olyan szavakat használni, mint szeretet, szerelem, hûség, fájdalom, remény. A huszadik század második felében ez csak akkor válhat érvényessé, ha megteremtôdik a szavak (s az általuk jelölt érzelmek) hiteles közege. Oravecz életveszélyes egyensúlyozásra kényszerül az érzelgôsség és a rehabilitált érzelmek (vagy érzékenység) határán, s kötetének csodája az, hogy az elôzô oldalra soha (vagy soha tartósan) nem billen át.
S harmadikként említhetnénk a kötet különös mûfaját, amelynek Oravecznél a hopi-versekben már van elôzménye: összefüggô, egymásra felelô versekrôl van szó, amelyek mégsem rendezôdnek könnyen megragadható szerkezetû ciklusba: kapcsolatuk egyszerre erôsebb és lazább is annál. Erôsebb, mert az egyes vers, az önmagában megálló, kerek egész elveszíti jelentôségét; és lazább, mert nem valahonnan valahová tartunk, mert – bár a kezdô- és a nyitóversek érezhetôen súlyosabbak – az egymásra következô szövegeknek sem tematikus, sem idôrendi, sem atmoszférikus, sem érzelmi összetartozásuk nem nyilvánvaló. Káoszról azonban még sincs szó: a „narratív szál", amelynek megtalálására az olvasó minden bizonnyal kísérletet tesz, követhetôvé, átfoghatóvá teszi a szövegek egymásutánját.
Honnan jön és hová tart az 1972. szeptember, 1988 e legfeltûnôbb és legfontosabb könyve? Jön a magyar lírai hagyományból, például Szabó Lôrincbôl, de általában a (korábban) úgynevezett „vallomásos líra" rehabilitációjából és átértelmezésébôl, ahol immár nem a rendíthetetlen identitású költô méri föl a valóságot és benne magát, hanem sokféle megszólalásból, sokféle énbôl alakul ki az, aki számot vet magával és a világgal. Jön továbbá az amerikai lírából, a szabad, tabukat nem ismerô, az érzelmeket és az emberi nyomorúságot nagyon nyíltan kimondó (s olykor ezért talán kicsit érzelmes, kicsit bombasztikus) költészeti hagyományból (a költô Lawrence Ferlinghetti szépprózájának hangja hasonlít az Oraveczére). Folytatódik a történetmondás és a lírai megszólalás határait elmosni vagy újradefiniálni akaró fiataloknál, Keménynél, Szijj Ferencnél, Háy Jánosnál, Téreynél. Folytatódik a szexualitás és a férfi/nô viszony megfogalmazhatóságának, nyelvi és irodalmi megformálásának problémáiban, így Esterházy Egy nôjében. És folytatódik, persze, Oravecznél: a dikció, a hosszú mondat az 1998-as Halászóemberben köszön vissza, ott van ismét a narrációval kacérkodó, ám azt minduntalan kijátszó, történet nélküli történeteket mesélô, apró elemekbôl építkezô kötet, amelynek egyes darabjai semmit vagy egészen mást jelentenek önmagukban, mint a szövegegyüttes testében.
Meg persze folytatódik az olvasóban. Vegyük újra elô ezt a tizenegy éves kötetet. Semmit nem avult.
Oravecz Imre: 1972. szeptember. Bp., Magvetô, 1988, 131 o., 39 Ft
Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.hu