Mink András

Grósznoszty

---

Ekkor, 1988. július 30-án, Amerikából visszatérve volt hatalma és népszerûsége csúcsán.

A Kádár Jánost 1988. május 22-én sikeresen megbuktató Grósz Károly üstökösszerû feltûnése és meteorszerû bukása között alig fél év telt el. Pedig amikor átvette a hatalmat, úgy látszott, itthon is, külföldön is neki áll a zászló. A magyar sajtó érezhetô megkönnyebbüléssel és a szokott szervilis alázattal hajlongott az utód elôtt, de Grósz nyugati fogadtatása is meglepôen kedvezô volt, annak ellenére, hogy korábban szinte semmivel sem vétette magát észre, hacsak nem vonalas, értelmiségellenes kiszólásaival. Paul Lendvai, a szocialista Magyarországgal mindig jó viszonyt ápoló, Bécsben élô, magyar származású médiaszemélyiség tekintélyes önálló fejezetet szentelt neki frissen megjelent és azonmód angolra is lefordított könyvében. (Grósz Károly sokféle arca. In. P. Lendvai: Magyarország: A túlélés mûvészete. I. B. Tauris & Co Ltd., London, 1988, 128–155.) Az új jelszó, a „nyíltság (glasznoszty)" jegyében Lendvai a bevezetôben az új pártfôtitkár legfôbb erényeként azt méltatja, hogy ô a modern magyar történelem legtehetségesebb showmanje és kommunikátora.

Ma már nem deríthetô ki pontosan, hogy melyik orgánum leleménye volt a glasznoszty származékaként megalkotott „grósznoszty" kifejezés (a legvalószínûbb jelölt a Frankfurter Allgemeine Zeitung). De minden jel arra mutat, hogy 1988 késô tavaszán mind Moszkvában, mind Washingtonban égetôen szükség volt egy kelet-európai mini-Gorbacsovra. A régóta hatalmon lévô, egykor nagy tekintélyû, de már teljesen szenilis Kádár utóda, mint a szocialista megújulás következô hajnalsugara, ellentétes okokból bár, de mindkét oldalon ideális figurának látszott. Gorbacsovnak kellett egy biztos támasz a csatlós országokból is, aki a nyomdokaiba lépve személyében testesíti meg az emberarcú pártfôtitkárt. Erre a szerepre a súlyos politikai és gazdasági válsággal viaskodó és a szükségállapot árnyékában tevékenykedô lengyel reformkommunisták, mint például Rakowski, helyzetüknél fogva alkalmatlanok voltak, a többi ôstulokról, Honeckerrôl, Zsivkovról, Husákról pedig e tekintetben szót sem volt érdemes ejteni. A gulyáskommunista kirakatországban feltûnô energikus, fiatalos és tevékeny kormányfô viszont megfelelônek tûnt. Nem csoda, hogy jól vizsgázott Moszkvában. Az Egyesült Államokban pedig azért láttak benne némi fantáziát, mert okkal bíztak abban, hogy általa egy hangyányit beljebb lehet kalapálni szovjet blokkba akasztott éket. Így Grósz Károly lett az elsô hivatalban lévô magyar kommunista pártvezetô, akit fogadtak a Fehér Házban. (1946-ban ugyan Rákosi is járt az Egyesült Államokban, de akkor még koalíciós miniszterelnök-helyettesi minôségében.)

Grósz Károlyt már korábban is, amikor a budapesti pártbizottság élére került, úgy tartották számon, mint Kádár lehetséges utódját. Sokak szerint Kádár éppen azért nevezte ki miniszterelnöknek, hogy lassan fejére növô favoritját a népszerûtlen funkcióba helyezve fölfelé buktassa. (Grósz két évvel késôbb kísérteties módon ugyanezt a szarvashibát követi el Németh Miklóssal.) A számítás nem vált be. A lassan döglôdô párttal szemben ugyanis éppen a kormány volt az, amely legalább némi élénkséget mutatott, és ezáltal valamelyes népszerûségre tett szert. Grósz részben ennek köszönhette, hogy sikerült Kádárt megbuktatnia, no meg alkalmi szövetségeseinek, Nyersnek, Pozsgaynak és Berecznek, akik persze egytôl egyig átmeneti figurának szánták ôt. 1988 viharos nyarán viszont egy pillanatra úgy látszott, hogy mégis ô az, aki fölébük kerekedik.

Grósz, szintén Gorbacsov mintájára, mindenekelôtt külföldi elismertségével próbálta alátámasztani tekintélyét és hatalmát idehaza. A magyar és a szovjet/orosz politikai kultúra különbségét figyelembe véve erre neki sokkal nagyobb esélye volt, mint „Gorbinak", akit külföldön ajnároztak, otthon viszont kitartóan utáltak. Elsô két útja, Moszkvába és az Egyesült Államokba, átütô sikert hozott. Moszkvából azzal a megnyugtató hírrel jött haza, Magyarországnak továbbra is megengedik, hogy külön úton járjon. Sôt. Az (azóta is folyamatosan) ürülô szovjet államkincstár már nem tette lehetôvé, hogy továbbra is a nagy testvér állja bôkezûen a fiókdiktatúrák cechjét. Ezért az oroszok is szerették volna megreformálni a szervezetet, amelynek változatlan finanszírozása komoly terheket rótt rájuk. Magyarország ebben elsô számú szövetségessé avanzsált a hagyományos elszámoláshoz makacsul ragaszkodó és a markukat tartó keletnémet, csehszlovák és román elvtársakkal szemben. A szoros viszony demonstrálásaképpen Gorbacsov és Grósz ügyesen meglebegtették, hogy alkalmasint a szovjet csapatok kivonását is fontolóra lehet venni. No persze nem most rögtön.

Grósz ezzel a munícióval tért haza, majd indult szinte azonnal Reaganhez, ahonnan új McDonald’s-éttermek és a magyar Disneyland ígéretével, valamint pár komolyabb befektetôvel tért vissza. Amerikai útja Nyugaton is figyelmet keltett és sikert aratott. A marxista ideológia útvesztôiben járatlan nyugati kollégákat azzal szédítette, hogy Magyarország nem kommunista, hanem szocialista ország. „A szocializmus a kapitalizmus és kommunizmus közötti közbülsô állapot. Ahogyan Marx is fogalmazott: a szocializmus nem más, mint egy kis kapitalizmus a kommunizmus viszonyai között." Vagyis nyugodtan jöhetnek a kapitalista elvtársak befektetni, csak a politikai hatalom és ezzel a várható bevétel egy része maradjon szilárdan a honi pártelit kezében. Ezzel a programmal az adott pillanatban mindenki elégedett volt, leszámítva a magyarországi ellenzéket és az amerikai magyar emigrációt, akik különösen azt nehezményezték, hogy Grósz, egyébként a maga sorsa iránt jó érzékkel, mereven elzárkózott 1956 „újraértékelésétôl" és Nagy Imre rehabilitációjától. Ezek a hangok azonban egyelôre belevesztek Disneyland zsivajába.

Határozott jelei vannak annak, hogy a maga szerény képességeivel Grósz igyekezett legalább retorikailag szélesíteni lehetséges hazai bázisát is. Ideológiai (vagy inkább ideológiamentességi?) programját szeptember 5-én a Politikai Fôiskolán tartott tanévnyitó beszédében hirdette meg, kacsintva annyifelé, amennyifelé csak lehetséges. Fontos tudni, hogy a beszédre már a sikertelen aradi találkozó után került sor, a háttérben romániai földgyaluk pöfögése volt hallható. „Jogosnak és fontosnak tartom a munkásmozgalom és a nemzet története közötti szerves kapcsolat bemutatását…" – próbálkozott azzal, amibe már nála képzettebb elôdeinek, Révai Józsefnek, Mód Aladárnak és Molnár Eriknek az övénél nyugodtabb körülmények között is beletört a bicskája. „Világos, hogy a nemzetközi nem ellentéte a nemzetinek, az elôbbi ugyanis a nemzetek egyetemes emberi értékeit hordozza. Ellentétes viszont az álnemzeti, a nemzetellenes, mert… a nemzeti problémák és feladatok helyére a nemzeti életet gátoló, hátráltató elzárkózást, élettelen álideált, meddô jelszót, a cselekvés alól felmentô alibit, hazug hagyományt, fejlôdni nem akaró önelégültséget állítja. A párttörténet anélkül válik a nemzeti történelem szerves részévé, hogy feloldódna benne. Ebben az esetben sem érhet bennünket az a vád, hogy pl. a mozgalom békaperspektívájából szemléljük nemzeti történelmünket, hiszen nem a látószög önmagában, hanem a meglátott eredmény minôsít. Mert nemcsak a munkásmozgalom nemzeti szûkkeblûségére tudunk felhozni számtalan történelmi példát [döfés a Kárpátok Géniuszába], hanem a provinciális hazafiságra is [figyelmeztetô szúrás a népnemzeti tábor felé]… Múlhatatlanul szükséges tehát nemzeti történelmünk értékeinek teljes birtokbavétele. Ezen belül olyan adósságok törlesztése is elôttünk áll, mint a polgári, a paraszti és értelmiségi értékek egyesítése a munkások által kialakított értékekkel" – fordul át népfrontosba a fôtitkár politiko-hermeneutikai javaslata. Majd egy sasszé a „haladó értelmiség" (netán a trockisták?!) irányába, amely egyben elhatárolódás a „szektás-dogmatikus" megközelítéstôl: „…az új típusú forradalmi munkáspárt elsô történelmi formájának és a második, tehát a lenini változatának is a forradalmi polgári értelmiség a társszerzôje [tagadhatatlan, hogy Grósz korát messze megelôzve ismerte föl a polgár szóban rejlô határtalan lehetôségeket], a sztálinizmus a párton és az egész mozgalmon belül a feudális függôségi viszonyok és a keleti despotizmus újjáélesztésével pártegység címén, minden fejlôdés forrásául szolgáló ellentmondás és termékeny belsô feszültség kiiktatásával, tulajdonképpen éppen ezt az értelmiségi vonást irtotta ki a pártból. A párt végsô soron, amennyiben megfelel saját fogalmának, jellege szerint forradalmi párt, rendeltetése szerint össztársadalmi funkciókat ellátó korszerû intézmény, létmódját tekintve értelmiségi alakulat."

A fentiekbôl kitetszik, hogy a grósznoszty, némi fazonigazítással színtiszta kádárizmusnak készült, bár ideológiailag kissé még trehányabb kivitelben. Ezt a trehányságot viszont a szükség hozta: a gazdaság megállíthatatlan hanyatlása, amely jelentôs részben hozzájárult Grósz Károly politikai bukásához. De a politikai nyaktiló felé vezetô elsô lépcsôfok mégis olyan esemény volt, amelyre viszont alig lehetett befolyása: az aradi találkozó.

Nem fogta föl a veszélyt. Ellenkezôleg, némi joggal hihette azt, hogy az idôpont számára kedvezô. Ceausescu és rendszere néhány, kissé elszínezôdött és csökkenô jelentôségû arábiai kiskirályt leszámítva már mindenkivel összeveszett. Grósz viszont biztos moszkvai háttérrel, amerikai biztatással és erôs német támogatással a tarsolyában indult Aradra. Nem mérte fel, hogy Ceausescuban már a politikai racionalitás csírái sem lelhetôk föl, ezért lényegében sebezhetetlen. A romániai falurombolást Grósz nem állíthatta meg, hiszen annak kizárólag a román vezér bukása vethetett véget. A kudarc mégis ôrá ütött vissza, mert nem rúgta fel a hagyományos internacionalista rituálét, és nem mert nyilvánosan is tengelyt akasztani a román diktátorral. A kiadott közös közlemény, amely említést sem tesz a falurombolásról, azonnal Grósz pipogyaságának és alkalmatlanságának dokumentumává vált.

Még alig mosta le magáról az út porát, máris csôstül szakadtak rá a gazdaságpolitika kudarcáért neki címzett bírálatok. Nem fér kétség ahhoz, hogy az egy évvel korábban meghirdetett „kibontakozási program", amelyrôl eleve nem lehetett tudni, hogy egyáltalán mit tûz ki, és hogy mennyi idôre szól, 1988 ôszére romokban hevert. Ráadásul 1956 óta nem volt példa arra, hogy a munkásosztály (ráadásul éppen a bányászok!) sztrájkba lépjen. Az aradi találkozó elôtt Grósznak még sikerült lecsendesítenie a pécsi bányászokat. Pár nappal Arad után, a hagyományos „bányásznapon" viszont már reménytelen magyarázkodásba bonyolódott: „Mostanában gyakran hangzik el az a bírálat, hogy a kormány nem tartja be az ígéreteit, legfôképpen a fogyasztói árnövekedés elôirányzott ütemére vonatkozóan. Ez nagyon összetett gazdasági, politikai és etikai elemeket magában foglaló kérdéskör. Az ígéretek feltételekhez kötôdtek! Teljesítésének legfontosabb feltétele, a termelés hatékonyságának növekedése elmaradt a kívánatostól! Így a kormány az elôtt a dilemma elôtt áll, hogy vagy mereven ragaszkodik korábbi ígéretei betartásához, vagy a jövô érdekében eltér azoktól…" Képtelen volt a bányászok szemébe mondani, hogy vége: „A magyar bányászok ma nem a nemzet eltartottai, hanem szenvedô alanyai egy átrendezôdô, sok adóssággal terhelt, bizonytalan gazdaságnak. Az, aki naponta leszáll, számtalan veszéllyel dacolva, nem lehet felelôs sem a hazai gazdasági, sem a világpiaci környezetért. Ezeknek az embereknek az erôfeszítéseit, áldozatvállalását lebecsülni nem egyszerûen hiba, hanem bûn."

„Nem elég keményen dolgozni, hatékonynak is kell lenni!" – mondta még országlása elején, sutba vágva a kádárizmus egyik toposzát, a „hôskorból" megörökölt puritán-voluntarista melósmitológiát. De a toposztól mégsem tudott teljesen elszakadni. Egyszerre akart piacosítani, tôkét behozni, de komolyan vette azt a fikciót is, hogy egy munkásállamot irányít. Ô volt talán az utolsó magyar kommunista vezetô, aki komolyan vette, amit az ideológiai oktatáson hallott, és hitt még abban, hogy a bányászok tényleg számítanak, vagy legalábbis számít az, hogy mit gondolnak.

Ebben is Kádár János legjobb magyar tanítványa volt. Pedig ô, a Kádár elleni puccs szervezôje tudhatta volna a legjobban, hogy a kádárizmus nem folytatható. Miközben, mint figyelmes tanítvány, azon ügyködött, hogy elfoglalja a pártfôtitkár hatalmát mindenkoron garantáló centrumpozíciót a tetszés szerint ide-oda tologatható „ortodoxok" és a „revizionisták" között, nem vette észre, hogy Kádár bukása annak a nyilvánvaló jele, hogy ez a kényelmes centrumpozíció megszûnt létezni. A posztkommunizmus kora felé kacsintgató pártbéli riválisai egyfelôl „munkásellenzéki" demagógiával szapulták kormánya gazdasági teljesítményét, ugyanakkor folyamatosan paszírozták „bal" felé, vissza a mozgalomba. A támadásokat kivédendô és a helyzetet tökéletesen félreértve Grósz a hagyományos bolsevik beidegzôdés szerint úgy próbált menekülni a csapdából, hogy hátrahagyta a „népszerûtlen" kormányt, biztosítandó magának a pártot. (Gorbacsov ugyanennek az anakronizmusnak esik majd áldozatul 1991-ben.) Nem fogta föl, hogy a pártállam bomlása mindenekelôtt a párt bomlása. A párt bázisáról akart ellentámadást indítani riválisai, fôként Pozsgay és most már Németh Miklós ellen. De a párt bázisa ekkor már csak néhány begyulladt, tétova munkásôrparancsnokból állt.

A miniszterelnöki poszt átengedésének két azonnali következménye volt: kikerült a hatalom és evvel a közfigyelem sûrûjébôl. Ráadásul új szerepe arra predesztinálta, hogy világjáró reformerbôl visszaalakuljon begyöpösödött vidéki párttitkárrá, ám ez valószínûleg inkább visszatalálás volt eredeti önmagához. Így esett, hogy Grósz Károly, aki július végén még Reagannel és magával Miki egérrel parolázott, november 29-én, a Sportcsarnok meghitt homályában, válogatott kockafejek elôtt már a fehérterrorról makogott. Egy évvel késôbb pedig már egykori titkára, Thürmer Gyula minipártjában találjuk, mint tiszteletbeli kisnyugdíjast. Két dolgot hagyott örökül a posztkommunista utókorra, azaz miránk. A világkiállítás ideáját. És Németh Miklóst.