Kiss Ilona

A „fekete kert" gyászéve

---

Az 1989. szeptemberi központi bizottsági plénumon legalább annyit már Gorbacsov is kénytelen elismerni, hogy „az interetnikai szituáció a jelenlegi viszonyok közt szerfölött bonyolult". Kénytelen volt belátni, hogy a helyi nemzetiségi konfliktusok, amelyeket addig látszólag sikeresen föl tudott használni hatalmi manôvereiben saját helyzete megerôsítésére, ekkorra ellenôrizhetetlenné váltak. Pedig Andrej Szaharov már 1988 legelején külön levélben figyelmeztette Gorbacsovot arra, hogy a peresztrojka sikerének egyik kulcsa a nemzetiségi kérdés megoldása, különös tekintettel a krími tatárok repatriálására és a Hegyi Karabah Autonóm Terület Örmény SZSZK-hoz való visszacsatolására. A helyzetet az tette valóban bonyolulttá, hogy az etnikai homogenitás vágya és a nemzeti függetlenség eszménye végleg összekeveredett, de Gorbacsov és környezete az egész problémahalmazt besöpörte az internacionalista szovjet ideológia látszata és az orosz nagyhatalmi törekvések valósága alá. A fôtitkár persze legszívesebben ugyanúgy egyszerûen zárójelbe tette volna Örményországot, mint Szolzsenyicin a Hogyan rendezzük be Oroszországot? címû nevezetes pamfletjében, de ehelyett fogcsikorgatva kénytelen volt aláírni 1990. április 3-án a törvényt „A szövetséges köztársaságok Szovjetunióból történô kiválásának rendjérôl".

„Nacionalista zavargások törtek ki Örményországban" – hangzott a Financial Times szalagcíme –, a Pravda szóhasználatát átvéve – 1988 februárjában, amint az örmény fôvárosban, Jerevánban zajló tüntetésekrôl tudósított. A tüntetések legközvetlenebb és legfôbb célja ekkor még „csak" az volt, hogy Karabahot visszacsatolják Örményországhoz. A követelés jogi alapot is nyert azzal, hogy február 20-án a Karabahi Területi Tanács megszavazta azt a határozatot, hogy a terület Azerbajdzsán helyett az Örmény SZSZK „közigazgatási egységévé" váljon. A hírre az anyaországban neves örmény értelmiségiekbôl, irodalmárokból, közéleti személyiségekbôl megalakul a Karabah-bizottság, amely hamarosan politikai mozgalommá válik. A Karabah-kérdéshez fokozatosan további követeléseket kapcsolnak: környezetszennyezés, nyelvhasználat, demokratizálás, valamint hogy hivatalosan is nyilvánítsák emléknappá április 24-ét, az 1915-ös genocídium napját és május 28-át, az Örmény Köztársaság 1918-as kikiáltásának napját. A „felelôtlen szélsôségesek" – ahogy az azerbajdzsáni és az örmény kommunista vezetés nem meglepô egyöntetûséggel titulálja ôket – minden reményüket Gorbacsovhoz fûzik, akinél egymást érik a fiatal örmény demokraták delegációi, s aki meg is ígéri nekik „Karabah új reneszánszát", ha egy hónapra felfüggesztik a tüntetéseket. Így is történik, Zori Balaian író Jereván fôterén átadja Gorbacsov – amúgy semmire sem kötelezô – üzenetét, és feloszlásra kéri a tömeget. Mindenki megnyugodni látszik, ám eközben, február 28-án Szumgaitban robban a bomba. Az azeri fôvárostól, Bakutól kb. 25 km-re lévô Kaszpi-tenger parti kôolaj-feldolgozó központban, ahol nagy arányban élnek örmények – a szövetségi ügyészi vizsgálat jelentése szerint – a következô történt: két nappal korábban a közeli Agdam városában etnikai okok miatt helyi örmény lakosok meggyilkoltak két azerbajdzsán fiatalembert. Társaik felbôszülve törtek be Szumgaitba, s hogy megbosszulják a két fiatal halálát, halomra gyilkolták az ott lakó örményeket.

„Ez a tömegmészárlás, minden jel szerint, elôre ki volt tervelve, egyetlen helyi rendfenntartó erô sem igyekezett megakadályozni" – fakadt ki Silva Kaputikian költônô, ugyancsak a Karabah-bizottság tagja. A pogromot úgy értelmezték, mint az Azerbajdzsánban élô félmilliós örmény lakosság módszeres kiirtásának elsô lépését. Mindezért nemcsak az azeri kommunista vezetést okolták, hanem az örmény KB-t, valamint az SZKP Központi Bizottságának vezetôit, köztük Gorbacsovot is, akik ígéretük teljesítésével korántsem igyekeztek. Sôt. A szovjet Tudományos Akadémia Keletkutató Intézetének szakértôi véleménye kimondta: „Karabah Örményországhoz csatolása egyáltalán nem kívánatos." 1988. március 23-án a Szovjetunió Legfelsôbb Tanácsának Elnöksége jogilag is szentesítette ezt az álláspontot: határozatban mondta ki, hogy minden eszközzel, egyebek mellett „a nemzetiségi politika és a Szovjetunió népei közötti egység és barátság alapjául szolgáló lenini elvek alkalmazásával" kell „fokozni az azerbajdzsáni és örmény SZSZK-ban élô lakosság körében a politikai és nevelômunkát". Nyomatékul katonai alakulatok vették körül Jerevánt. A Karabah-bizottság körüli örmény értelmiség elôtt egyszer s mindenkorra szertefoszlott a Gorbacsov-mítosz.

Holott e márciusi, elsô fordulatot kisvártatva újabb „hátraarc" követte. Az SZKP június végi XIX. pártkonferenciája megtiltott minden, a köztársaságok közti határmódosítást, pedig Karabah visszacsatolását még az örmény legfelsôbb szovjet is megszavazta. Jereván válasza a tiltásra: általános sztrájk, Moszkva viszontválasza: a hadsereg bevetése a tüntetôk ellen, egy személy meghal, temetése újabb tüntetésre – s újabb visszacsapásra – ad lehetôséget. Eközben Azerbajdzsánban újabb tragédia készül: Kirovabadban, az ország második legnagyobb városában, ahol közel 40 ezer örmény ôslakos él egy tömbben, „újabb Szumgait"-ra kerül sor, ismét sok áldozattal. A tragédia nyomán 200 ezer örmény menekült hagyja el Azerbajdzsánt s érkezik Örményországba, az ott élô azeriek pedig ellenkezô irányba indulnak.

Ezt tetôzi be a szörnyû természeti katasztrófa: december 7-én hatalmas földrengés rázza meg Örményországot. A katasztrófa sújtotta területre látogató Gorbacsov azonban nem vigasztalni jön, hanem az összes maradék reményt temetni: „A Karabah-problémát tisztességtelen emberek, politikai demagógok, kalandorok s ami még rosszabb, korrupt alakok robbantották ki… Azon vagyunk, hogy lecsapjunk erre a csôcselékre." Nyilatkozata után három héten belül letartóztatják a Karabah-bizottság 11 tagját, s egészen 1989. május 31-ig Moszkvában fogva tartják ôket.

Karabah, a „fekete kert" (ezt jelentik a török és iráni eredetû szavak, utalva a 4388 négyzetkilométernyi gazdag, termékeny földre) ügye az 1988-as „fekete év" végére teljesen holtpontra jut. 1989 elsô hetében a Szovjetunió Legfelsôbb Tanácsa dodonai döntést hoz: Karabah területe Azerbajdzsán integráns része marad, de „különleges adminisztratív státust" élvezve, közigazgatásilag Moszkva közvetlen fennhatósága alá kerül. Gorbacsov egyik leglojálisabb emberét, a nagyipari komplexum „vörös báróját", Arkagyij Volszkijt (a késôbbi szovjet GYOSZ fejét) nevezi ki élére helytartónak, aki azonban bármilyen erôs kezû is, nem tud a helyi azeri vezetés fölé kerekedni, kudarcot vall. Katonai közigazgatást vezetnek be, a terület gyakorlatilag visszakerül az azeri érdekövezetbe, s bár 6000 szovjet katona állomásozik itt, nem tudják megvédeni az itt élô örményeket (a hetvenes években még 81 százalék volt örmény, 18 százalék azeri, 1 százalék orosz). A Bakuban egyre inkább mindennapossá váló pogromok menekülésre kényszerítik az olajfôvárosból a maradék örmény lakosságot is. Az év végére a helyzet nem különb, mint 70 évvel azelôtt: az 1923-ban meghúzott kényszerû államhatár szigorú etnikai határ lett. A fekete évet pedig fekete évtized követi.