K. Dénes bizottsági elnök által elementáris bizonyító erejûnek tartott „titkos" X-akták bizonyítanak-e bármilyen rejtélyes, közpénzen történt megfigyelést az elôzô ciklus idején, már olyat, amilyet O. Viktor jelentett be határozott hangon tavaly augusztusban. Annyi már hónapokkal ezelôtt kiderült, hogy a miniszterelnök által anno felolvasott megfigyelési névsor pontosan abból a sajtónak szánt, nem titkos, céginfókból összeszedett primitív okmányból származik, amelyrôl egyszer a bizottság elôtt már kiderült, hogy nincs bizonyító ereje, és amelynek tudatában a polgárok megpróbálták átcsúsztatni az egészet a Pokorni elleni csapásirányra (benne a privát államvédô Defend Kft. ugyancsak titkos szerepével).
A polgári kígyóját szocialista egerekkel etetô K. Dénes
viszont váltig állítja, hogy márpedig nem, arról a másik, eredeti ügyrôl van szó; a kérdés csak az, milyen konzekvenciát von majd le ô és a várható polgári blamázsból.
Rejtély még, illetve a Fidesz-Twilight Zone körébe tartozik: a Postabank-ügyben elrendelt ötödik ORFK-nyomozás, ezúttal az Állami Számvevôszék feljelentése nyomán, amely feljelentés maga is titkosnak minôsíttetett, és amely miatt a rendôrség nem egyesíti a különbözô Postabank-ügyeket; rejtélyes a részben és egészben közzétett VIP-listák története, pontosabban az, hogy az adatvédelmi biztos ajánlása csak állami szerveknek tiltja-e a névsor nyilvánosságra hozatalát, és hogy a publikálástól nem válik-e akaratlanul is „közszereplôvé" az eddig privát postabankügyfél; de persze az is homályos, vajon Auth Henrik Postabank-fônök miért kezdeményezett titkos tárgyalásokat a VIP-listásokkal, illetve hogy legalább a megbeszélés tárgyát miért nem tárja a nyilvánosság elé a bank, amely igazán közel áll mindenkihez.
Legelsôsorban azonban maga a kormánymûködés meríti ki a rejtély fogalmát, a konzervatív koalíció politikája a kezdeti hetek nyitott és dinamikus PR-ja után ma már lényegében a nyilvánosság teljes kizárásával, a sajtó (benne: a kormánypárti nyelvcsapásos média) alulinformálásával zajlik. A hatalomtechnikai eszköztár ugyan nem a Tölgyessy Péter által leírt késôkádári egyensúlyozásból, érdekbékéltetésbôl merít (a Fidesz több területen is vállal konfliktust, fôleg ott, ahol nem kéne, a lényeges ütközetek elôl pedig visszavonul, ld. eü-reform, adócsökkentés), a lobbik közti kamarillapolitika, a háttéralkuk áttekinthetetlen hálózata azonban a köz számára rejtélyessé teszi, ki, mi alapján, milyen egyéb prioritások/alternatívák tudásának birtokában dönt a közpénzek felhasználásáról. Ugyanígy homály fedi, hogy pontosan mi motiválja az utóbbi hetek-hónapok arrogáns etatizmusát (NKA-átalakítás, Nemzeti-építés, nyugdíjpénztár-befagyasztás stb.) hiszen koncepció, cél a jelek szerint nincs, csak eszköz mint öncél. A Miniszterelnöki Hivatal kapui bezáródnak, a politika ágensei titokgazdákká válnak, a kommunikáció falai résmentesen zárnak. Az igazság odaát van.
Jelentôs rejtélyek még a gazdasági-szakmai lepelbe burkolt személyi-politikai mozgások, pontosabban e mozgások okai, valamint lehetséges kimenetelük. Két figyelemre méltó antiliberális eseménysort érdemes egymással szembeállítanunk: Torgyán József esetleges államfôi ambícióit (amelyrôl a döntést a kisgazdapárt az idei évrôl szép csendesen a jövô évre halasztotta) a kormányoldalon, és Németh Miklós esetleges hazajövetelét (ill. -hozatalát, plusz az ezt szolgáló szoclib médiafelhajtást) az ellenzéki oldalon.
A pártelnök- és miniszterelnökjelölt-választás elôtt álló magyar liberális pártnak egyikhez sem volt érdemi hozzáfûznivalója, a Mérleg utca télen telel, nyáron nyaral, ôsszel költözik, holott összehangolt, rövid, precíz üzenetekben világossá tehette volna, hogy mindkét eshetôség már egy lényegesen más köztársaságról szól, mint ami a rendszerváltás idôszakában össznépi (vagy legalábbis összpárti) konszenzus volt.
A mezôgazdasági és vidékfejlesztési miniszter pro forma lehátrált a köztársasági elnöki poszt megcélzásáról (pedig ôsszel még nagyon készült rá, a nem update-elt, 1.0-ás verziójú kisgazdákhoz például még el sem jutott a lehátrálás híre), és a pragmatikus szakmaiság érvét elôhozva inkább a jövô évi agrárbüdzsé 413 milliárdját nyomatta egész nyáron. Szempont lehetett egyrészt, hogy presztízsgyôzelemként könyveljen el egy, az FVM-nek esetleg kiharcolt 300 milliárdot is, másrészt egy olcsó erôdemonstráció kedvéért ismét megalázhatta Járai pénzügyminisztert, aki alatt amúgy is megingott a szék az Orbán által felülbírált és megvétózott PM-adóreform kapcsán („az országnak most nyugalomra van szüksége"). Még a kamatadó amúgy helyes megfúrását is ô jelentette be, nem a pénzügyminiszter, joggal állapította meg a Figyelô, hogy ez bizony Járai „idei kudarca".
Torgyán doktor végül nem 300-at, hanem az eredeti PM-terveknek megfelelôen 250 milliárdot kapott, amibôl azonban korai lenne bármilyen presztízsbeli következtetést levonni, hiszen a célfeladatokra ott van a kért plusz, legfeljebb (egyelôre) nem ô kapja; és alábecsüli a legnagyobb kisgazda kommunikációs és lobbiképességét, aki azt hiszi, hogy már magából a pénzért folyó harcból nem gyôztesen kerül ki saját klientúrája elôtt. Ez a harc nem a végsô, és természetesen nem az agrárszféra megmentéséért, a „vidéknek" nevezett térségek fejlesztéséért folyik, hanem néhány százaléknyi Medián és a Szonda Ipsos-pontemelkedésért, az FKGP lecsúszásának megakadályozásáért. Milyen érdekes egyébként, hogy ebben az országban a népszerûség érdekében egy pártnak lényegében semmit sem kell letennie az asztalra (MSZP), ahogyan látványosan bukni sem lehet egy 12 hónapos permanens botránykrónika után (Fidex).
Érdekes új eleme a Torgyán-jelenségnek (amely jelenség mindennél jobban szól a Fidesz vezette kormány módszertanáról, hatalmi és alkutechnikáiról, lévén hogy rávilágít a ki-zsarol-tulajdonképpen-kit problematikájára), hogy a legnagyobb kisgazda, profin ráérezve az új utakat keresô és népszerûségileg amúgy is lassan felívelô szocialisták tanácstalanságára, jól kivehetôen elkezdte belebegtetni a minisztériumának szánt összeg ellenzéki megtámogattatását. Torgyán a Duna tévében grammatikailag innovatív módon ugyan, de nyilvánvalóvá tette, hogy akár az MSZP segítségével is szembeszállna egy fideszes restrikcióval egy ilyen fontos „nemzeti" kérdésben. A zsarolási ügy ezért túlmutat azon a konkrét kérdésen, hogy az MSZP agrárszakértôi és frakcióvezetôi gárdája pontosan mennyi adóforinttal látja támogatásra érdemesnek az agráriumot és a vidékfejlesztést, illetve a látható agrárkoncepció nélküli FVM-et. Az ügy lényeges politikai üzenete valójában egy esetleges, ideológiamentes, pontosabban néhány kérdésben közös ideológiára alapuló kisgazda–
szocialista együttmûködés, amelytôl mintha az újra vitalizálódott Horn Gyulán kívül más szocialisták sem zárkóznának el. (Érdekes színfolt még Demszky metróépítési szándékának kisgazda támogatása, ami nagy valószínûséggel úgyszintén a fideszes adrenalinszint megpezsdítésének szól.)
A kisgazdák természetesen nem akarnak és nem fognak kormányt buktatni a jövô évi költségvetési törvény ôszi szavazásánál, de az MSZP-vel létrehozható anti- vagy legalábbis nem liberális tengely lehetôsége új dimenzióval bôvíti a három év múlva esedékes választások elôtti spekulációkat.
A szocialisták, akik mintha egyre elszántabban mozdulnának rá minden populista, Fidesz-ellenes kormánypárti rezdülésre (MDF: reklám- és hirdetési adó, ill. az évi ötmillió forint felett keresôk drasztikus, 50 százalékos megadóztatása stb.), ha már, akkor leginkább egy „Torgyán nélküli kisgazdapárttal" próbálkozhatnának együttmûködni, bármennyire bizarr ma még ez az elképzelés; ugyanakkor ne felejtsük el, hogy sok vezetô szocialista politikus a mai napig nem heverte ki az SZDSZ általi frusztráltságot, a közös kormányzást mint az átkos liberálisok okozta megannyi megaláztatási élményt; sok MSZP-s az SZDSZ-t okolja a választási vereségért is. Valószínû ugyan, de azért korántsem magától értetôdô tehát, hogy az MSZP, ha helyzetbe kerül, mintegy automatikusan a liberális párttal szeretne majd kormányozni. „Torgyán nélküli" azonban ténylegesen csak akkor lesz a kisgazdapárt, ha az FVM-fônök meggyôzi a frakciót és a pártelnökséget, hogy ragaszkodjon az ô jelöléséhez: ha miniszternek és FTC-elnöknek elég botrányos, akkor miért pont a köztársaság legfôbb közjogi méltóságának posztját ne mártsa botrányba?
Komolyan kell vennünk azonban azt az érvet, hogy Torgyán Hiperaktív József enyhén lenézi az államfôi poszt jelenlegi protokolláris teendôit, márpedig (szerencsére) sem a közvetlen elnökválasztás, sem szoros velejárója, az erôsebb elnöki tisztség nem szerepel a rendszerváltó pártok parlamenti menüjén. Ezen a ponton véletlenül jól jön Orbán elképzelése az erôs kancelláriáról, de ne legyenek kétségeink, az önkritikától teflonszerûen védett fehér öltönyös-piros nyakkendôs rózsadombi agrárszakember attól még jelöltetheti magát (ezt Bánk frakcióvezetô be is harangozta), és ha Orbán így akar majd megszabadulni tôle, simán felkapitu... felkatapultálja a legfôbb közjogi méltóság posztjára. Nem kizárt, meg kell barátkoznunk a gondolattal, hogy dr. Torgyán József személyében reprezentativitásban gyenge, decibelben erôs, a konzervativizmust a populizmussal, valamint az alanyt az állítmánnyal nehezen összeegyeztetô államfônk lesz, aki egy korai agrárpolitikai megnyilvánulásában a féregirtás fontosságát hangsúlyozta, és aki elnöki szerepben sajnos kénytelen lesz az álliberális dögkeselyûket, sôt hazánk élôvilágának teljes spektrumát kifelé megjeleníteni. Hogy mik lesznek az államfôjelölés szempontjai, hogy a Fidesz és az FKGP milyen politikai alkut köt majd a háttérben, hamarosan kiderül.
Érdekes, de semmiképpen sem meglepô húzása az MSZP másodvonalas frusztráltjainak és értelmesebb rafináltjainak, hogy elkezdték megszervezni Németh Miklós importját. A rendszerváltás elôtti utolsó miniszterelnök környezetbarát újrahasznosításának legalább két üzenete van: az egyik az, hogy megerôsíti az utódpárt rendszerváltó, ill. rendszerváltást segítô-lemenedzselô (értsd: nem akadályozó) önimázsát, másrészt nyilvánvalóvá teszi, hogy a Fideszhez hasonlóan a szocialisták is erôs káderhiányban szenvednek. Németh Miklós feltuningolása természetesen nem a reálisan létezô MSZP legrosszabb humánpolitikai húzása (elvégre Angliát járt, gazdasághoz értô, hogy ne mondjam: kulturált emberrôl van szó, aki nem mondja azt, hogy ejrópunjó), de azért sose feledjük, hogy az, ami ellen a rendszerváltás megszervezôdött, az ô rendszere volt. Ô volt a rossz rendôr, a fehérterroros Grósz mellett a jó rendôr, aki emberarcúan képviselt egy embertelen társadalmi rendszert annak végóráiban, és akinek szinte egyetlen felsorolható érdeme, hogy anno kimentette a kormányt az MSZMP alól, és nem lövetett a tömegbe. Az ô nevéhez fûzôdik azonban a rendszerváltó folyamat két jelentôs tehertétele: az MSZMP belsô és külsô köreinek „spontán privatizációnak" is nevezett gátlástalan vagyonátmentése és a pártállami titkos állambiztonsági iratok egy részének megsemmisítése.
Németh Miklós nem ennek ellenére, hanem ezzel együtt az egyik legnépszerûbb ember ma Magyarországon, egy olyan országban, ahol abszolút nem szempont az 1989–1990-es morális törésvonal; ahol egy volt karhatalmista négy évig miniszterelnök lehetett; ahol a közvélemény teljes közönye mellett lehet elszabotálni az ügynöktörvény végrehajtását, a volt ügynökjelentések alanyi jogú megismerését, az állambiztonsági dossziék teljes nyilvánosságra hozatalát; ahol a köz kritikátlanul elfogadja a hazug MSZP-s önmítoszt, hogy a demokratikus ellenzékhez hasonlóan végül is a reformkommunisták is rendszerváltást akartak, legfeljebb másképpen. Németh Miklós természetesen nem jó szándékú ex-reformkommunistaként, hanem pragmatikus, szociáldemokrata érzelmû ex-EBRD-sként tér majd vissza a magyar közéletbe; nyíltan eddig csak Horn Gyula fúrja, ebben Németh osztozik szegény Kovács László sorsában. A pártelnökként gyenge Kovács, aki csôbe húzva hagyta, hogy a koszovói háború idején prominens MSZP-sek megkérdôjelezzék Magyarország NATO-elkötelezettségét, mintha kezdené belátni, hogy szocialista jövô maximum pártelnökként, nem pedig kormányfôjelöltként vár rá.
Az SZDSZ-nek természetesen belátható
idôn belül ismét világossá kell tennie
az MSZP-hez (incl. Némethhez) való viszonyát, hiszen
az elmúlt egy Fidesz-év arra is garancia volt, hogy a következô
választáson semmiképpen sem várható
együttmûködés a két párt között
– a Fidesz várhatóan a Libinternt is elhagyja hamarosan,
a liberális fájdalomtól megtört szívvel.
Márpedig hogyha ismét az MSZP (= egy abszolút többséget
nem szerzett, a kisgazdákat mégsem mérlegelô
MSZP) lesz az SZDSZ egyetlen esélye 2002-ben, akkor igen hamar tisztáznia
kell, mit tanult a négy kormányzati évbôl, és
pontosan milyen feltételekkel megy koalíciózni egy
javított-bôvített kiadású Németh-kormánnyal.
Megkönnyítheti a döntést, hogy a PR-offenzíva
elôtt álló szocialisták várhatóan
átveszik a Blair-Schröder-retorika fôbb elemeit, piros-fehér-zöldre
festik a szegfûjüket, a lejáratódott bizniszkádereket
a generációs megújulás jegyében fiatal,
romlatlan tóparti BIT-partysok váltják fel, akik a
nagyobb hitelesség kedvéért egy éven belül
lenyelik az alternatív-újbaloldali Ifjú Szocialistákat.
Ha egy Horn nem volt elvi kérdés az SZDSZ számára,
akkor egy reciklált Németh még annyira sem lesz az,
különben is, még három ilyen Fidesz-év,
és a liberális törzsközönség ismét
üvölteni fog új szoclib koalíció után.
Hogy ebbôl az „új SZDSZ" (Magyar Bálint a régi
SZDSZ-rôl) mennyire lesz lib, az egyrészt azon múlik,
mekkora esélyt kap a sorstól egy Demszky Gábor nevû
polgártársunk (pláne, ha leszállna a fôvárosi
ingatlanadó szerencsétlen ötletérôl), másrészt
azon, hajlandó lesz-e felmenni az SZDSZ a jobb felsô sarokba
azon a koordinátán, amelynek egyik szára az individuális
szabadságjogokat, másik szára a gazdasági szabadság
mértékét mutatja. A többit meglátjuk.
Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.hu