A középkori udvari költészet egyik nagy újítása, hogy a nôk, bocsánat, a hölgyek a perifériáról a fókuszba kerülnek, és olyan, nem kevéssé fontos eseményeket is képesek a háttérbe szorítani, mint mondjuk a trójai háború, amelyrôl mindössze annyi szó esik például Benoît de Saint-Maure Trója-regényében vagy Geoffrey Chaucer Troilus és Cressidájában, amennyi a szerelmi szál kibontásához feltétlenül szükséges. Az irodalmi köztudatban ekkortól kezdve a nôk többnyire úgy szerepelnek, mint felsôbbrendû lények, akikkel a lovagok eleve alárendelt, hierarchikus kapcsolatban állnak, akárcsak hûbérurukkal, mint ahogy nemegyszer valóban saját hûbéruruk feleségébe voltak szerelmesek, és hozzá írtak verseket. De hogyan reagált minderre a hölgy?
Vajon tényleg a Jaufré Rudel által megénekelt és a trubadúrszerelem ars poeticájának is tartott „távoli szerelem" volt ennek a kapcsolatnak az egyetlen lehetséges, de legalábbis legjellemzôbb formája? Valóban csupán abból állt, hogy a lovag a messzi távolból, leborulva, feltétel nélkül imádta Szíve Hölgyét, aki szerencsés esetben olykor biztató pillantásokat vetett rá szintén a messzi távolból, és ha netán még rá is mosolygott, akkor a lovag boldogságának immár semmi híja nem lehetett? Bár a trubadúrok és a lovagok szerelmét az irodalomtörténet több ponton is megkülönbözteti, én most a közös vonásokra gondolva tenném föl a kérdést, hogy valóban Szívük Hölgyébe voltak-e szerelmesek, vagy inkább magába a Szerelembe? És ha mégis a Hölgybe, kérdés, hogy valóban el akarták-e nyerni a kegyét, vagy olykor inkább úgy voltak vele, mint – érzésem szerint legalábbis – Chaucer Troilusa, aki sokáig nem hajlandó felfedni Pandarus elôtt, hogy kit szeret, hiszen: „Megnyerni ôt bizony úgysem tudod / Olyan nyomorultnak, mint én vagyok."1 Troilus formailag ugyan az udvari szerelem szabályait követi, az egész mégis parodisztikusan van tálalva. Mintha a titoktartási rituálé célja fôleg az lenne, hogy a hölgy ne szerezzen tudomást az egészrôl, és eszébe ne jusson esetleg viszonozni a lovag érzelmeit, hiszen mit ér az egész, ha még egy jót kínlódni sem lehet? Ahogy Szerb Antal Szerelem a palackban címû novellájában történik, ahol a varázsló csupa emberbaráti szeretetbôl megszabadítja Arthur király jeles lovagját a királynô iránt érzett nagy szerelmétôl: „Az élet szélesebb volt, mint valaha, és Lancelot nagyon szenvedett. Kimondhatatlanul szenvedett azon, hogy mennyire nem szenved..."
Nézzük meg közelebbrôl
Cressida alakját – mint a nôi reakciók meglehetôsen
tipikus formáinak megtestesülését. Chaucer e
mûvét követôen írta az Erényes nôk
legendáját, kifejezetten azzal a célzattal, hogy megkövesse
a nôket Cressida miatt – csak végül beleunt a nôk
egyhangú dicséretébe. Vajon tényleg jóvá
kellett-e tennie Chaucernek bármit is a nôkkel kapcsolatban?
Alig hinném. Nem véletlenül tartják Cressidát
úgy számon, mint az angol irodalom elsô árnyaltan
ábrázolt nôalakját, akit épp bizonytalansága,
félénk és befolyásolható volta, megannyi
emberi gyarlósága tesz a „legnôibb nôvé".
Troilus részérôl ez a szerelem egyértelmûen:
szerelem elsô látásra. Cressida azonban mindenre úgy
reagál, ahogy egy jólnevelt hölgyhöz illik, ahogy
a kor nagykönyvében meg van írva. Amikor bácsikája,
Pandarus levelet hoz Troilustól, elôször tiltakozik,
majd miután mégis elolvasta, azzal válaszol rá,
hogy „testvéri szeretetét" ajánlja fel, kizárva
minden mást. Miután bácsikája hosszasan rábeszéli
Troilusra, és ô elnézi a csatából hazatérô
férfiút, már imigyen szól: „Ki adhatott bájitalt
nekem?", két versszakkal késôbb pedig:
Aki irigy, mind rámondhatja erre:
Be hirtelen jött! Ugyan hogy lehet,
Hogy Troilust ily könnyen megszerette,
Elsô látásra mindjárt!
Még ilyet!
A bájital-metafora – mondjuk a Trisztán
és Izoldával összevetve – azért enyhén
szólva túlzás. Minderre pedig a narrátor így
felel:
Boldog ne legyen, bárki mondja ezt,
Hisz el kell kezdôdnie valahogy
Mindennek, ami folytatódni fog.
Az elsô sor után más
folytatást várna az ember: „mert szerelem vagy elsô
látásra, vagy sehogy" vagy valami ilyesmit, Cressida szerelmérôl
azonban sok mindent el lehet mondani, de azt véletlenül sem,
hogy szerelem elsô látásra. Cressida bácsikája
mindenesetre van olyan jó emberismerô, hogy észrevegye,
húgocskája mennyire befolyásolható, egyben
épít a lány kíváncsiságára
és hiúságára, újabb „örök
nôi tulajdonságaira" is.
Az égre kérlek, drága bácsikám
Így szólt –, ne kertelj annyit, ki vele!
Hisz félek, reszket minden porcikám,
És mégis szinte meghalok bele,
Oly kiváncsi vagyok. Rossz hír? Gyere,
Mondd már, különben úgyse nyughatom! -
Rendben van, elmondom, figyelj nagyon:
Nos hát, hugocskám, a király fia,
Jó, bölcs, szabad, és könnyedén cseveg,
És abba, mit tesz, soha nincs hiba -
A nemes Troilus téged úgy szeret,
Rajtad kívül más nem gyógyítja meg.
Mit mondhatok még? Ennyi az egész,
Él-e vagy hal-e: tôled függ,
mi lesz.
De ha megölöd, én is meghalok,
Ez nem hazugság, esküszöm, hugom,
Úgy éljek: elnyisszantom torkomat! -
Szemébe ekkor könny szökött: – Igen!
Ha mind a kettônk halni kénytelen
Ártatlanul, hát csúf dolgot teszel:
Halálunk oka csupán te leszel.
Cressida szerelme tehát úgy
születik, hogy Pandarus egyszerûen rábeszéli:
legyen szerelmes Troilusba. Félénksége tulajdonképpen
érthetô. Trójában egyes-egyedül, özvegyasszonyként
és egy áruló leányaként igencsak vigyáznia
kell, mint viselkedik, hosszas húzódozása ezzel is
indokolható. Hûtlensége Chaucer mûvében
sokkal kevésbé kegyetlen és „brechti", mivel a történet
lefutása itt összehasonlíthatatlanul lassabb, mint Shakespeare-nél,
ahol egyik pillanatban az egyik férfi karjaiban látjuk, a
következôben pedig már a másikéban, mint
egy többkötetes regény másfél órás
filmváltozatában. Cressida a görögök táborában
legalább annyira magára marad, mint Trójában,
és ott ráadásul még idegen is. Bár apjához
megy, vele alig találkozunk, félô tehát, hogy
ha Diomédest elutasítja, teljesen védtelenné
válik a görögök között, és Troilushoz
csupán szívében maradhat hû... Ezzel együtt
Chaucernél sokkal lassabban fogadja el a görög harcos
szerelmét, mint Shakespeare-nél. Chaucernek sikerül
Cressidát hûtlenségével együtt is úgy
ábrázolnia, hogy érezzük: nem tud igazán
haragudni rá – mint ahogy az olvasó sem. Egyetlen helyet
érzek kivételnek ez alól, nevezetesen Cressida válaszát
Troilus kétségbeesett és szívbemarkoló
szerelmeslevelére. Troilus levelének vége:
Drága hölgyem, szivem napsugara,
Szépségedre immár úgy szomjazom,
Hogy lassan élni sem kivánkozom...
...Ha üdvösséget te nem adsz nekem,
Üdvözülni már akkor nem fogok.
Tudod, hogy tôled függ az életem,
S halálom napját meghatározod.
Éltem tebenned, el te oszlatod
Minden kínomat, szenvedésemet.
Drága egyetlenem, Isten veled,
a Te Troilusod
Cressida válasza:
(...)
Panaszaiddal teli leveled
Mélyen meginditotta szívemet.
Láttam: még a könnyed is eleredt
A papírra, amint az kérleled:
Jöjjek Trójába. Ám ezt nem lehet.
Miért nem, okát nem említhetem,
Ne lássa, aki illetéktelen.
Nyugtalan szived – isten a tanúm –
Siettetésed, s hogy az istenek
Döntését nem helyesled, bánt nagyon.
Úgy tûnik, mindent elfeledsz, egyet
Kivéve: saját élvezetedet.
Ám ne legyen ezért benned harag:
Criseyde a rossz nyelvek miatt marad.
Visszajövök, de most, hogy oly nehéz
A helyzetem, mely évben, mely napon
Történik meg ez, nem tudom egész
Pontosan, addig is kérlek nagyon:
Barátságot, jó szót adjál. Bizony,
Hidd meg, amíg csak tart az életem,
Barátságunk meg nem szünik
sosem.
Kérlek arra is: rossz néven ne vedd,
Hogy levelem rövid. Az a való,
Hogy félek innen írni levelet,
És nem is vagyok jó levéliró.
Sokat jelenthet egy rövidke szó,
A szándék számít, nem pedig a hossz,
Isten megáldjon, drága Troilus!
a Te Criseyde-ed
Milyen kár, hogy ebben a levélben egyetlen sokat jelentô „rövidke szó" sem hangzik el – apró tûszúrások azonban annál inkább vannak. „Mindent elfeledsz, egyet kivéve: saját élvezetedet" – (ez a tulajdonképpeni válasz Troilus levelére); „visszajövök, de hogy mely évben, mely napon, / nem tudom" – (mintha nem is fogadta volna meg, hogy akármi történjék is, a tizedik napon visszatér); „hidd meg, amíg csak tart az életem, / barátságunk meg nem szünik sosem." Olyanféle szakítólevél ez, amely – tapintatosan, rafinériából vagy egész egyszerûen kényelembôl – nem veszi a fáradságot ahhoz, hogy valóban szakítson, és a lényeget kiválóan segít elkendôzni az is, hogy távolmaradása fô okát Cressida eleve meg sem írja: „ne lássa," úgymond, „aki illetéktelen". Ily módon aztán nem láthatja az „illetékes" sem.
Cressidának késôbb van még egy monológja, amelyben szintén elôjön az „örök barátság" gondolata:
Gyûlölni téged nem foglak soha,
És mint barát mindig szeretni
foglak...
De hát mi az, hogy nem fogja soha gyûlölni? Ugyan miféle oka lehetne rá? Hacsak nem az, hogy az ember másoknak a legnehezebben saját, ôellenük elkövetett vétkét vagy hûtlenségét tudja megbocsátani. Az ember csak döbbenten áll, és a legszívesebben pofon csapná ezt a nôt. Az, hogy egyszer mindennek vége van, közhely, és az is, hogy sok szerelem jut erre a sorsra. De Cressida úgy tálalja az egészet, mintha ez a kapcsolat a számára sohasem lett volna fontos, és Troilus kérése – a lány adott szavának számonkérése – csupán érthetetlen piszkálódás volna a részérôl. Ez a végkifejlet felfoghatatlan: ellentmondásban van Cressida alakjával, a mû egészével, és innen visszatekintve minden, amit eddig érzett, gondolt, mondott, avagy tett, más megvilágításba kerül.
A mû legvégével való
elsô találkozásom hasonlóképpen mellbevágó
élmény volt. Húsz éve két részletet
kaptam fordításra a mûbôl a Klasszikus angol
költôk antológiájába: az egyik a két
fiatal elsô együtt töltött szerelmes éjszakája,
amelynél a mûfajban kevés szebbet és megindítóbbat
lehetne találni:
Hajlékony hátát, könnyü karjait,
Hószín nyakát, mely selymes és finom
Simogatta, és sima vállait,
Mellét, mely fehér, mint a liliom.
Ez több, mint öröm: a Paradicsom!
Összecsókolta százszor: szinte nem
Tudta a boldogságtól, mit
tegyen.
A másik lefordítandó
rész a mû zárójelenete volt, amikor a Cressida
hûtlenségén felindult Troilus leszúratja magát
a görögökkel, majd fölszáll a nyolcadik szférába,
ahonnan lenéz saját holttestére, és azokra,
akik zokogva körülállják, és hangosan nevet
az egészen – vagyis mindazon, ami élete és halála
értelmét adta:
És nevetett magában azokon,
Kik halálán sírtak keservesen.
A vak gyönyörért, mely rövid nagyon,
Oly értelmetlen ennyi küzdelem.
Szívünk nyitva az Ég
felé legyen...
Azóta sem sikerült eldöntenem, hogy vajon ez a befejezés „brechtibb", vagy Shakespeare-é, amelyben Troilus – azáltal, hogy elsô szerelmes éjszakájuk másnapján végignézi Cressida enyelgését Diomédesszel – tulajdonképpen még életében szemtanúja lesz önnön megsemmisülésének.
Akkoriban nehezen sikerült megbékélnem Chaucer befejezésével – pontosabban sehogy sem. Sokan vélekednek úgy, hogy a befejezést esetleg nem is Chaucer írta. Milyen csábító gondolat – és milyen kár, hogy egész biztosan nem igaz! Hiszen ugyanezt mûveli Chaucer a Canterbury mesék végén is: tételesen visszavonja összes „Istennek nem tetszô" mûvét. Egyes irodalomtörténészek szerint ennek a mûveletnek az a legfôbb funkciója, hogy eme mûveket a szerzô tételesen felsorolhassa (hogy, hogy nem, az Istennek tetszôekrôl nem tétetik említés). Bizonyára ebben is van igazság, a helyzet azonban valószínûleg bonyolultabb. Ha belegondolunk, megteszi ugyanezt Petrarca is szonettgyûjteménye végén, élete alkonyán Routebeuf és Balassi nemkülönben. Vajon tényleg muszáj volt? De hát miért? Egyrészt tudomásul kell vennünk, hogy ezek a mûvek és szerzôik – bármilyen modernek is helyenként – azért mégiscsak a középkorhoz tartoznak, így Istent, a lélek halhatatlanságát és az utolsó ítéletet is véresen komolyan vették, és amikor úgy érezték, közelg az idô, jobbnak látták, ha minden eshetôségre felkészülnek.
Az ember valahogy úgy érzi, hogy ezek a költôk egytôl egyig írtak maguknak egy ilyen „bizonyítványt", amelyet szükség esetén felmutathatnak. Mihelyt ez megvolt, megkönnyebbülten felsóhajtottak, és nyugodt szívvel írták tovább a szerelmes verseket, avagy egyéb világi tárgyú mûveiket. Bár elsô pillantásra úgy tûnik, hogy ha egy alapvetôen világi mûben Istenre hivatkoznak, attól az némiképp „átszellemül", valójában láthatjuk, hogy nemegyszer épp fordítva mûködik a dolog: vannak helyzetek, amikor az Úristenre hivatkozni kifejezetten blaszfémia.
Mindezzel együtt ezt a befejezést mégis egyszerre érzem nagyon középkorinak és döbbenetesen modernnek. Azt hiszem, valami kísértetiesen hasonlót él meg az ember, ha egy számára addig fontos kapcsolat – nem feltétlenül szerelem – véget ér, vagy egyszerûen „csak" megszûnik fontosnak lenni. Ahhoz, hogy ezt kellô távolságból – mintegy „fentrôl" – tudja szemlélni, egy kicsit bele kell halnia...
Az alkalmatlan udvarló és
a vonakodó hölgy címû tanulmány2 azt taglalja,
vajon miért van az, hogy Chaucer egyes hôsei hiába
teszik ki a lelküket, mégis „hoppon maradnak", míg mások
tizedannyi energiabefektetéssel is sikerrel járnak. A szerzô
szerint Troilus éppen azért alkalmatlan hölgye elnyerésére,
mert az túlságosan fontos neki, vagyis mert mindent egyetlen
lapra tesz fel: ha elveszíti ôt, vége mindennek, a
szó szoros értelmében – hiszen Troilus, akárcsak
Trisztán, tulajdonképpen nem „halálos" sebébe
hal bele, hanem hölgye – vélt vagy valódi – hûtlenségébe.
Diomédes szinte csak próba-szerencse alapon kezd Cressidával:
Ha próbálkozom, nem halok bele,
Ki nem próbálkozik, nem nyer vele.
(...)
Nos, küzdeni fogok,
Lesz, ami lesz, nincs vesztenivalóm,
Legföljebb szavaim pazarolom.
Ez szépen összecseng Cressida
szavaival, amikor Troilus iránt érzett „hirtelen jött"
szerelmén mereng:
Aki nem fog semmibe,
Légyen kellemes avagy rossz neki,
Az egyre megy, úgysem jut semmire.
Roppant jól összeillenek tehát! És nyilvánvalóan sokkal jobb eséllyel indul, aki így fog hozzá: nyelve, keze-lába holtbiztos, hogy nem akad össze, ha meghallja az „imádott" hölgy lépteit, vagy pláne, ha a színe elé kerül. Persze találunk hasonló példát nemcsak Chaucernél, és nemcsak férfiakra: itt van, teszem azt, a kis hableány Andersen meséjébôl. Igaz, emberré válása után a kis hableány megnémult, a köztudat szerint a nôk számára az önkifejezés terén amúgy is a metakommunikáció a legfôbb, társadalmilag elfogadott jelzésrendszer. Vajon tényleg így van ez? Vagy elképzelhetô, hogy egy tisztességes nô kezdeményezzen?
A Sir Gawain és a Zöld Lovagban,
az Arthur-legenda egyik legsikerültebb feldolgozásában
– amely bôvelkedik kelta motívumokban és meseszerû
elemekben – az egyik ilyen vezérmotívum a várúr
feleségének ismétlôdô látogatása
Sir Gawain hálószobájában. Lássuk, mint
zajlott a legelsô látogatás:
48.
Így vadászik a várúr vadon mélyében,
Gawain pedig pihen puha ágyában.
A nap erôs fényétôl függöny védi,
Hiszen az már régóta ragyog magasan.
Amint szépen szendergett, hát úgy hallotta:
Zörren a zár. Erre felrebbent,
Fejét erre felkapta, kezdett figyelni.
Felemelte finoman függönye szélét,
Kiváncsian kukucskált: vajon ki lehet?
A legszebb hölgy volt, akit látott valaha,
Maga mögött az ajtót zajtalanul bezárta,
S legott odalépett a lovag ágyához.
Gawain úgy tett, mintha mélyen aludna,
Ágya mellett a szép hölgy halkan megállott,
Fölemelte a függönyt, s fürgén beosont.
Szép csöndben leült az ágy szélére,
S hosszasan ott idôzött, hadd lássa, ha fölébred.
A lovag fortéllyal feküdt sokáig,
Fontolgatta egyre furcsa helyzetét.
Egyre csudálkozott, csak nem értette,
S mondta magában: mégis jobb volna
Szólni tán véle, s tudni: mit kíván.
Kinyitotta szemét, kinyújtotta tagjait,
S mikor feléje fordult, ámulást mímelt.
Bár Krisztus védené! Keresztet vetett
ezér’.
A hölgy bájos, csinos,
Homloka hófehér,
Arca pedig piros,
Kacag, s igen kacér.
49.
Jó reggelt, Sir Gawain – szólott a szépség,
Be óvatlan alszol, bárki bejöhet.
Megfogtalak hát! bizonnyal mondom,
Ágyadhoz kötözlek, ne kételkedj felôle! –
Kacagott a szép hölgy hogy ezt kimondta.
Jó reggelt, kedves hölgy – köszönt a lovag,
Tegyél vélem akármit, néked ha tetszik.
Mindent elkövetek, hogy kedved keressem,
Ha már foglyul ejtettél, szöknöm hiába. –
Viszonzásképp ô is vígan kacagott.
Ám elôbb, szép hölgyem, engedj szabadon,
Hadd hagyjam el börtönöm bármily rövid idôre:
Ha fölkelnék ágyamból, illôn öltözve,
Véled társalogni vígabban tudnék. –
Szó sincs róla, szép uram – szólt az nevetve,
Dehogy fogsz te fölkelni! Különbet mondanék:
Ágyadhoz kötözlek mindkét karommal,
Fogoly lovagommal így fogok csevegni.
Mert megtudtam: te vagy maga Sir Gawain,
Tisztelnek, becsülnek, bárhol járhatsz is,
Merészséged, hûséged híres mindenütt
Messze földön mindenik hölgy és lovag közt.
Itt vagy most velem végre kettesben,
Jó uram és szolgái messze járnak,
Az egész háznépem mélyen alszik még.
Addíg mesélek, míg magamnak megnyerem
szived.
Testem téged kiván,
Egy szót szólj, és tied:
Bûbájt hoztál reám,
Hogy hû szolgád legyek.
A helyzet mondható ugyan kétértelmûnek, a 49. strófa rímes záradéka azonban, úgy tûnik, leginkább egyféleképpen értelmezhetô. A régimódibb, udvariasabb szemléletû irodalomtörténészek, mint például Norman Davis a mûhöz írott jegyzeteiben3, ugyan hosszasan magyarázzák, hogy a „felajánlkozós mondatot" nem is úgy kell ám érteni, inkább „személyem" vagy valami ilyesmi értelemben. A „testem téged kíván" mondatban szereplô cors szó az ófranciában eredetileg valóban többértelmû volt, valóban létezett a fenti jelentése is, sôt a még több értelmûség kedvéért szívet is jelentett. A magam részérôl hajlanék arra, hogy ha nem is épp az ellenkezôjét jelenti ez a bizonyos mondat annak, amit ép ésszel elsôre gondolna az ember, a kétértelmûség gondolatát esetleg meg lehetne kockáztatni... Brian Stone a modern angol fordításhoz írott jegyzetében4 egyértelmûnek nyilvánítja a felajánlkozást, különös tekintettel a „körülményekre": a Hölgy bezárja maga mögött az ajtót, Gawaint az ágyhoz kívánja kötözni két karjával, stb. Mikor azonban a végén kiderül, hogy valójában a Zöld Lovag a várúr, és a Hölgy – érdekes, hogy bár fôszereplô, a nevét mégsem tudjuk meg – csupán férje megbízásából próbálta elcsábítani vendégét, ez azért nemcsak Gawaint üti mellbe, hanem minket is. A legnagyobb rejtély, pontosabban az ügylet „harcifeladat-jellegével" legkevésbé összeférô mondat az 1733. sor, a hölgy utolsó látogatását megelôzô versszakban: „...Ám a hölgyet szerelme hálni nem hagyta..." Lehetséges volna, hogy ezt a sort csupán az olvasó félrevezetése és a feszültség növelése érdekében csempészték a mûbe? Mert ha igen, hát jól sikerült...
A helyzetet mindenesetre többszörös csavar bonyolítja: valamirevaló lovagnak nem ildomos egy hölgyet egyértelmûen elutasítani, ráadásul a házigazda feleségérôl van szó, akivel Sir Gawain mindjárt látogatása elején egyességet kötött: a férj vadászni megy, a lovag otthon marad a feleséggel, majd pedig a vadászatot követôen zsákmányt cserélnek. Mivel Gawain (majdnem) kifogástalanul viselkedik, így a különbözô elejtett vadakért cserébe egy, két, illetve három csókot ad a házigazdának, ám még így is lelkiismeretfurdalást kell éreznie, mikor a hölgy által felajánlott életmentô zöld csodaövet megtartja – elôbbre helyezve ezáltal az életet az értelmetlen hôsködésnél... Mint ahogy a hölgy közeledésének finom elhárítása mögött rendkívül prózai ok is rejtezik: egyszerûen nemigen tud másra gondolni, mint a rá leselkedô halálra, úgyhogy minden egyéb teljességgel hidegen hagyja. Amikor ezek után jön a „slusszpoén", hogy a házigazda maga a Zöld Lovag, a hölgy látogatásai pedig nem egyebek, mint próbatételek, az ember könnyen azt mondaná: azért lehetett sejteni, hogy valami turpisság van a dologban, hiszen a középkorban egy igazi Hölgy semmiképpen nem kezdeményezett, olyan meg végképp nem létezett, hogy a lovag hálószobájába bemenjen, ráadásul a lehetô leglengébb öltözetben, netán nemes egyszerûséggel felajánlja bájait... Meg fogunk lepôdni. De mennyire, hogy létezett ilyen!
Chrétien de Troyes Percevaljában
Blanchefleur – ilyen névvel, hogy „fehér virág" eleve
csakis tiszta életû lehet valaki – Perceval elsô látogatása
alkalmával éjnek idején besétál a lovaghoz.
Igaz, korántsem felajánlkozni, hanem szörnyû kétségbeesésében,
de azért mégis... „Hátsó gondolata" ugyan neki
is van: arra próbálja ösztönözni Percevalt,
hogy küzdjön meg érte. Perceval mindenesetre arra ébred,
hogy nedves az arca – Blanchefleur ugyanis elôzôleg összesírta
–, és hogy valaki átkarolja a nyakát:
...A lány pedig csak forgolódik,
Ágyában egyre hánykolódik,
Nem tud aludni semmiképp.
Magára kapja köntösét,
Merészen nagy kalandba vág,
Ám ez nem puszta szalmaláng.
Elhatározta: odamegy,
Ahol vendége szendereg,
S elmondja néki bánatát.
Fölkel, elhagyja a szobát,
Úgy fél, hogy reszket keze-lába,
Sírva oson be a szobába,
Hogy a lovagot megkeresse.
Verítékben fürdik a teste,
Közben keservesen zokog,
S odamegy, ahol a lovag
A szobájában mélyen alszik.
A leány sóhajtása hallszik,
Letérdel, és hozzáhajol,
S az összes könnye rája hull,
Merészség, hogy eljött idáig!
A lovag arca könnyben ázik,
Úgy, hogy már végül fölriad,
S elcsodálkozik amiatt,
Hogy ágya mellett ott a lány.
Eltöpreng: mi ez a talány?
Miért is hullnak könnyei,
Nyakát át miért öleli?
Átfogja ô is kedvesen,
S illôen így szól: – Kedvesem!
Miért jött? Mondja el nekem? –
Nemes lovag, ó kegyelem!
Istenre és fiára kérem:
Rólam semmi rosszat ne véljen,
Mert önhöz jöttem éjszaka.
Bár alig van rajtam ruha,
Nem volt eszemben semmi rossz,
Nincs gondolatom, mely gonosz,
Mert a világon nem lehet
Senki se szerencsétlenebb,
Mint amilyen most én vagyok.
A kínjaim olyan nagyok,
Hogy több napot s éjt meg nem érek,
S bizony, oly csúfos véget érek,
Hogy önkezem által halok.
Volt háromszáz vitéz lovag,
Aki ôrizte váramat,
Mára csupán ötven maradt.
A többit meg Anguiguerron,
Aki gonosz lovag nagyon,
Elvitte ôket, s fogva tartja,
És életüket majd kioltja.
Siratom mind a foglyokat,
S kik ott lelték halálukat,
Tudom, hogy ott hal mindegyik,
Hogy onnan egy se szökhetik,
S e sok baj mind csupán miattam.
És élelmünk immár alig van,
Hiszen elég egy napra sincsen,
Holnap, mert úgy akarja Isten,
A várat immáron föladjuk,
Mert védeni már úgyse tudjuk.
Átadják – engem is vele,
De inkább meghalok bele,
Nem adnak élve át soha!
Bár Clamadeu azt reméli,
Hogy megkap, ám hiába véli:
Övé csak holttestem lehet.
Egy kis dobozban – tudja meg –
Van egy késem, finom acél,
S holnap bizonnyal célba ér:
Hogy mint használjam, jól tudom.
Ennyi volt mondanivalóm,
Hagyom aludni végre hát,
És kívánok jó éjszakát! –
Most megmutatja, mily merész
A lovag, és mily harcra kész,
Hisz csak azért jött Blanchefleur,
Hogy ôt meggyôzze afelôl:
Ki kell mellette állnia,
És érette harcolnia.
Ezért zokogott Percevalnak,
S mondta el: véle mit csinálnak.
Az így szólt hozzá: – Kedvesem!
Ne bánkódjék egy percre sem!
Vigasztalódjék egy kicsit,
Szárítsa fel hát könnyeit!
Ha Isten úgy akarja, holnap
Szebb napja lesz, mint hitte volna.
Ne ácsorogjon már tovább,
Elég széles nekünk az ágy,
Feküdjön hát mellém ide. –
– Ha úgy kivánja, mért is ne? –
A takarót reá teszi,
A karjai közé veszi,
Gyöngéden magához szorítja,
Az arcát csókokkal borítja.
A lány pedig csöppet se bánja,
Hogy így telik az éjszakája
Perceval karjai között.
Ajkuk összeérintkezett,
És így feküsznek reggelig.
Az éj boldogságban telik,
S amikor a hajnal hasad,
(...)
A lány a lovaghoz megyen,
És így szól hozzá kedvesen:
– Jó reggelt kívánok, uram,
Tovább már nem marasztalom,
Csak vesztegetné idejét,
Ha nálunk ittmaradna még.
Nem is volnék udvarias tán,
Hogyha a bánatom mutatnám,
Amiért tôlünk távozik,
Hisz oly szegényes minden itt!
Mert nem fogadtuk gazdagon,
Csupán azért fohászkodom,
Hogy a következô helyen
Önnek majd százszor jobb legyen,
Kaphasson több bort, kenyeret,
Mint amennyit nálunk evett. –
Szépségem – felel a lovag,
Nem a mai lesz az a nap,
Amikor innen elmegyek,
És másik szállást keresek.
E házat én el nem hagyom,
Csak mikor már béke vagyon.
Ha ellenségét itt találom,
Hát egy életem, egy halálom,
Azt bizony megkeserüli,
Hisz önt ok nélkül üldözi.
Ha megölöm, csak egyet kérnék:
Azt, hogy adja nekem szerelmét,
Hadd legyen ez a jutalom,
Mert másra nem áhítozom.
– Uram, csak annyit mondhatok,
Amit kér, szegényes dolog,
Ám ha megtagadom, talán
Kevélynek tarthat – szól a lány –
S ezt semmiképp sem akarom.5
Ha már az egyértelmû jelenetek „többértelmûsítésénél" tartunk: a közös ágyban eltöltött éjszaka ellenére – itt még – visszavonhatatlan dolgok nem történtek. Erre ugyanis Chrétien de Troyes, diszkréten bár, de elég egyértelmûen utalni szokott: és a többi, amirôl nem szokás beszélni, mivelhogy az csupán az ô kettejük dolga stb. Akárhogy is, egy biztos: Blanchefleur nem azért nem húzódozott, mielôtt Perceval mellé feküdt, mintha könnyen kapható leányzó lett volna. Miként lehetséges ez?
Az Angliában élô kortárs,
Marie de France egyik versében, a Guigemarban a következô,
elsô pillantásra talán különösnek tetszô
vallomásra, pontosabban szerelmi kettôsre bukkanunk. Az elôzmény
annyi, hogy a Hölgy beleszeret Guigemarba, és bár saját
érzelmeiben biztos, a lovagéiban nem:
Guigemar nekiveselkedik,
És felfedi érzelmeit:
– Hölgyem, önért én meghalok,
Szivem kínjai oly nagyok:
Ha meg nem gyógyit, asszonyom,
Nem élhetek tovább, tudom.
Ne utasítsa el személyem:
Fogadjon el hát, kérve-kérem! –
Erre a hölgy ekképp felel:
– Kedves barátom, higgye el,
Gyors döntés volna az nagyon,
Ha szívem máris átadom,
Ilyesmi nem a kenyerem. –
Legdrágább hölgyem, kegyelem!
Ne botránkozzék meg azon,
Mit mondani kívánkozom:
A könnyü nônek bizonyára
Szüksége van a taktikára:
Kéretheti magát sokáig,
Hogy megkapja, amire vágyik,
Nehogy olcsónak higgye bárki.
Amilyet mindenütt találni.
Ha egy komoly hölgy megszeret
Valakit, ki méltó lehet
Szivére, mért volna kegyetlen,
Mikor tudja: ô az egyetlen?
Miért is kéretné magát?
A vitát fejezzük be hát! –
A hölgy belátja: igazat
Szól néki a jeles lovag.
Szerelmét, csókját néki adja,
Hisz ô a választott lovagja.6
Több évszázaddal késôbb, Jane Austen Büszkeség és balítéletében találkozhatunk hasonlóval. Amikor Mr. Collins – akirôl meglehetôsen bajos elképzelni, hogy akár a legképtelenebb ízlésvilágú hölgy számára is vonzó legyen – megkéri Elisabeth kezét, a lány elutasítja, de a férfi ezt egy pillanatra sem veszi komolyan, és magától értetôdô „lányos zavarnak" gondolja. Erre feleli a lány, hogy ha valakit tényleg szeretne, akkor esze ágában sem volna azzal kínozni, hogy elsôre nemet mond, pusztán az illendôség kedvéért.
Marie de France-nál mindenesetre a lovag nyomós érvei, mint láttuk, egybôl meggyôzték a hölgyet, ami mégiscsak óriási dolog, ha belegondolunk, hogy mindezt egy középkori nô írta. Valószínûleg nem véletlen, hogy az egybecsengô nézeteket mindkét esetben nôírók fôhôsei hangoztatják. Marie de France-nál az Eliduc címû versben találkozunk olyan hôsnôvel is, aki királykisasszony létére vall elsôként szerelmet.
Ha létezik tipikusan férfiszakma, akkor a trubadúré egészen biztosan az. Ennek ellenére léteztek nôi trubadúrok, az úgynevezett trobaritzok. Vajon nem alapellentmondás-e ez? Vajon nem veszíti-e el legfôbb nôi vonzerejét, a sejtelmes titokzatosságot a nô, ha trubadúrverseket ír?
Amennyiben a titokzatosság a nôiesség legfontosabb ismérve és mércéje, úgy a legkiválóbb trobaritzról, Beatritz de Dia grófnôrôl megállapíthatjuk, hogy nagyon is nôies – az irodalomtörténészek vélhetôen nem kis bosszúságára. A rendelkezésre álló adatok – legfôképpen vidája (provanszálul írott élettörténete) – alapján ugyanis azt tudhatjuk róla, hogy nagy valószínûséggel Beatritz volt a keresztneve, de ez sem teljesen biztos. Hasonló biztonsággal „állíthatjuk", hogy Guilhelm de Peitieus felesége volt, Raimbaut d’Aurengába volt szerelmes, és az alább idézett vitakölteményt is vele együtt írta, de mindezen állítások ellenkezôje is igaz lehet.
A talányosság mindenesetre szintén hozzájárulhat ahhoz, hogy Beatritz de Dia grófnô versei nem hagyják hidegen ismerôiket. Felmerül olykor az a gyanú/vád, hogy a trubadúrok nem is voltak igazán szerelmesek, hanem vagy megrendelésre írták, amit írtak, vagy azért, mert szinte alapvetô illemszabály volt beleszeretni a hûbérúr feleségébe, és verseket írni hozzá. Való igaz, hogy számos trubadúrköltemény némiképp hasonló sémára épül, ezzel együtt úgy hiszem, hogy legtöbbjük valódi érzelmeken alapul. Egy biztos: ha de Dia grófnô verseit olvassuk, ez a kétség még véletlenül sem merül fel bennünk. Ezekben a versekben az eddigiekhez képest egy újabb, ám jóval közkeletûbb „nôi" témával találkozunk: az elhagyatás vagy legalábbis a mellôztetés panaszával. (Figyelemre méltó, hogy ennek megéneklése konvencionálisan sokkal inkább elfogadott dolog, mint a kezdeményezésé, holott a mellôztetés és elhagyatás a nô számára nyilvánvalóan megalázóbb állapot.) Eredeti hangú, mély és ellentmondásokkal teli érzelmeket kifejezô versek ezek, és közel ezer év után is maximálisan „ütôképesek". Egyetlen aprócska részmozzanattól eltekintve.
Azt szokták mondani, hogy egy vers akkor igazán teljes és egész, ha egyetlen sort sem lehet elvenni belôle. Vajon igaz-e ez de Dia grófnô verseire? Nem egészen. Közös vonás mind a két alább idézett versében (Nagy bánat nyomja szívemet, ill. Úgy bánt...), hogy az utolsó két sort nemcsak hogy különösebb szívfájdalom nélkül el lehetne hagyni (természetesen nem formai, hanem tartalmi szempontból), hanem kifejezetten emelné is a versek színvonalát, ha nem volnának ott. Az utolsó két sorban ugyanis mindkét vers „leül", és olyan lapos lesz, mint a palacsinta. Az ember egyszerûen nem érti, hogy kerülhet ilyen magas érzelmi hôfokon íródott versek végére – méghozzá következetesen – ilyen semmitmondóan didaktikus befejezés.
A Nagy bánat nyomja szívemet...
címû versben ráadásul közvetlenül
a vers érzelmi csúcspontját követôen.
Nagy bánat nyomja szívemet:
Egy lovagért sorvadozom.
Tudják meg hát mindenkoron
Határtalan szerelmemet.
Mert látom már, hogy megcsalattam:
Szerinte nem adtam szerelmet,
Miatta szüntelen kesergek,
Vágyba felöltözve, ruhátlan.
Bárcsak végre szerelmemet
Ölelné meztelen karom,
S párnája volnék ágyamon!
Üdve sohasem szûnne meg.
Hölgyét Floire imádta hajdan,
De nálam jobban nem szerettek:
Szemem fényét, minden szerelmet,
Szivem és éltem néki
adtam.
Kedves, érdemteljes lovag,
Mikor lesz végre már enyém?
Feküdne bár a férj helyén,
S adnék szerelmes csókokat!
Egyetlen vágyam – tudja meg –
Egy éjjel együtt hálni Önnel,
Ha megigéri: kész örömmel,
Teljesíti kérésemet.7
A házasság perspektíváját
mint lehetôséget felejtsük el, mert a trubadúrköltészetben
a szerelem és a házasság rendszerint kizárta
egymást, hajadon lányba nem is volt szokás beleszeretni,
csakis férjes asszonyba. Az Úgy bánt... csúcspontja
konkrét utalás az említett vitakölteményre.
Érdemmel való teljessége aggaszt,
Szivem miatta nem lelhet nyugalmat:
Önért a legszebb hölgyek élnek-halnak,
Szerelmes szándokáról egy se hallgat.
De bízom abban, hogy Ön jól itél,
És felismeri a legigazabbat,
S közös versünk még emlékében él.
Isméri érdemem és származásom,
Szépségem és igaz szivem, barátom,
Ezért most ezt a dalt Önnek ajánlom,
S e közvetítô által megtalálom.
Mondja meg, drága kedvesem, miért
Kell mindeme gyötrelmeket kiállnom?
Rosszindulatú, vagy csupán
kevély?
Ezenkívül figyelmébe ajánlom:
A túlzott nagy gôg nem sok
jót igér.
Mindenesetre az elôzô téma kapcsán figyelemre méltónak tartom, hogy de Dia grófnô elhagyatottsága pillanatában is tökéletesen tisztában van saját értékeivel, aminek hangot is ad. Viszont ha valaki korábban arra készült volna, hogy valamely kapcsolatát „tisztázó beszélgetéssel" rendezze, ennek a vitakölteménynek az elolvasása után az illetô feltehetôleg azonnal felhagy a gondolattal. A „tisztázás" formailag tökéletesen zajlott le: elhangzott a kétely a hölgy részérôl, az úr maximális udvariassággal elmondta, mirôl is van szó, a hölgy végül megnyugodott, és helyreállt a teljes harmónia. Ugyanakkor mindenki kristálytisztán látja, hogy csupán porhintés az egész, kivéve de Dia grófnôt, aki a magyarázatot teljességgel komolyan veszi, elfogadja, és megnyugszik. Az olvasó pedig elmereng: hogy lehet valaki szándékosan és készakarva ennyire vak? Hát így. Ki tudja, hogy akkor „okosabb"-e a nô, ha átlát a teljesen átlátszó kifogáson, vagy pedig – látszólag vakon és ostobán – elhisz mindent az utolsó szóig? Vajon így vagy úgy lesz boldogabb? Ha a boldogságnak – vagy a túlélésnek? – az az egyetlen lehetséges módja, hogy önmagát becsapja, akkor nincs mit tenni, ezt a megoldást kell választani. És megnyugtatásul ott a tagadhatatlan „tény", hogy „részletesen és mélyrehatóan megbeszéltük a dolgot, és minden rendben" – más kérdés, hogy mindez a valóságban nem egészen így néz ki.
Azt hiszem, itt ragadható meg a másik
két vers „agyoncsapatásának" oka is. A hölgy
intenzív érzelmei mindkét – pontosabban mindhárom
– versbôl kiderülnek. Az is, hogy a kapcsolat egyértelmûen
neki fontosabb (ha a másik félnek fontos egyáltalán).
Mindkét lapos befejezésben tetten érhetô az
önáltatás, hogy miután minden lehetséges
módon a lovag tudtára adta szándékait (vagyis
ô
udvarolja körbe a lovagot, nem pedig fordítva), megpróbál
feltételt szabni, illetve végsô érvként
arra figyelmeztet, hogy „a túlzott nagy gôg nem sok jót
igér". Tényleg azt hiszi, hogy erre a lovag a fejéhez
kap, és felkiált: „igaz is, kedvesem, de jó, hogy
szólt", leborul a lába elé, és eztán
mindig kedves lesz hozzá? A középkorban egyébként
is dívott a sótlanul didaktikus befejezés, amit a
jóindulatú utókor gyakran igyekezett ironikusként
interpretálni – valljuk be, általában kevés
sikerrel. Chaucer Troilusának befejezésénél
láttuk, hogy a középkori költészetben nemhogy
egy verset, de nemegyszer egy teljes életmûvet próbálnak
meg pár sorral agyoncsapni, vagyis visszavonni mint „Istennek nem
tetszô, világi mûvet". A grófnô verseinek
záradékaiban másfajta – és nem is igazán
direkt – „visszavonásról" van szó, bár ebben
talán szerepe van annak a kézenfekvô ténynek
is, hogy a szerzô mégiscsak középkori hölgy,
aki a társadalmi konvenciókat csak részben tudta –
hogy stílusos legyek – levetkôzni. Úgy próbálta
felrúgni ezeket, mintha mégsem tenné meg – akárcsak
a világi tárgyú mûvek szerzôi a visszavonással.
Kevesebb lesz a szerzô ezáltal? Érzésem szerint
semmivel sem, inkább emberibb. Valahogy úgy, mint Sir Gawain,
aki elfogadja a hölgy által ajándékozott zöld
övet, nem szólván róla a várúrnak,
megszegve ezzel a várúrral kötött egyességet
– és megmentve ezzel saját életét.
Raimbaut d’Aurenga és Beatritz de
Dia grófnô: Vita
Kedvesem, a bánatom
Végtelen nagy Ön miatt,
Ám nem érzem, hogy nagyon
Keseregne, jóllehet
Azt állítja, hogy szeret.
Minden kín mért marad nekem?
Miért nem osztja meg velem?
Hölgyem, Ámor már olyan,
Hogyha kettôt összead,
Van, kit bánat súlya nyom,
S van, ki boldog. Higgye meg,
Én is éppúgy szenvedek.
Úgy rendelte a szerelem,
Hogy gyötrôdjék az én
szivem.
Kedvesem, bizton tudom,
Negyedét érezze csak,
Könyörülne kínomon.
Bánja is, hogy mit teszek,
Megbántott-e engemet,
Magának nem számít sosem:
Hölgye víg, vagy örömtelen.
Hölgyem, mert a rágalom
Ellenünk visel hadat,
Önt immáron elhagyom.
Nem szeszély ez, higgye meg,
S nem mert hûtelen leszek:
Játékuk tisztességtelen,
Nem hagynak nyugtot percre sem.
Kedvesem, a fájdalom
Engem Öntôl elragad,
S Önt hiába áhitom.
Bár ha Ön jobb ôre lesz
Kínomnak, mint én leszek,
Ön bizonnyal hívebb leszen,
Mint bárki földön és
vizen.
Hölgyem, félek én nagyon,
Hogy a rossz nyelvek miatt
Kincset vesztek. Ön – tudom –
Szinte semmit. Mert ezek
Megölik szerelmemet.
Ôrt állok hát figyelmesen,
Hisz Ön a legdrágább
nekem.
Kedvesem, én úgy tudom,
Hû a szíve nem marad,
Lovagom, úgy gondolom,
Hozzám immár csalfa lett,
S én joggal neheztelek,
Mert más köti le teljesen,
S egy csöppet sem gondol velem.
Hölgyem, többé vállamon
Sólyom ne üljön, vadat
Ne ûzzek, ha elhagyom!
Nyújtott olyan örömet,
Hogy nem csalnám soha meg,
Nem vagyok ilyen hûtelen,
Aki ilyet szól, nemtelen.
Kedvesem, akkor hihetem,
Hogy Ön szeret hûségesen?
Hölgyem, oly hû Önhöz szivem
Hogy másra nem gondol sosem.
A cikk címe idézet Ronsard: Elégia a Marie szerelmeihez. Ronsard és a francia reneszánsz költôi. Lyra mundi, Európa, 1986, 183. old.
1 Geoffrey Chaucer: Troilus és Cressida. Móra Kiadó, 1986, Az idézetek, ha külön nem jelölöm, saját fordításaim. K. J.
2 A Chaucerian Problems and Perspectives címû kötetben: Alain Renoir: The Inept Lover and the Reluctant Mistress címû tanulmánya, University of Notre Dame Press, 1979.
3 Sir Gawain and the Green Knight – Second Edition, Edited by Norman Davis, Oxford at the Clarendon Press, 1977.
4 Sir Gawain and the Green Knight, Penguin Classics, 1977, 119–120. oldal.
5 Chrétien de Troyes: Perceval. 1948–2110. sor. Paris, Librarie Honoré Champion, 1981.
6 Les Lais de Marie de France, Paris, Librarie Honoré Champion, 1978 – Guigemar, 499–529. sor.
7 Vágyba felöltözve, ruhátlan
– Válogatás a trubadúrok költészetébôl.
Válogatta és fordította Képes Júlia.
Balassi, 1996.
Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.hu