Jurij Ljubimov ezúttal operát rendezett Budapesten, Mozart Don Giovanniját vitte színre, de az operarajongók – finoman szólva – fanyalogtak, többségük megbotránkozott. Hiszen az orosz rendezo felrúgta a „hagyományokat”, s a zenekart felültette a színpadra – ettol egyrészt a tényleges játéktér leszukült, másrészt a történet megelevenítésével párhuzamosan olyan játékokra nyílt mód, amelyek idézojelbe tették a „szent” muvet. Leporello beszélgetett a zenészekkel, beült közéjük, bratyizott velük, bújócskázott közöttük, tehát a szituációk többsége ironikus fénytörésbe került, hogy aztán a „komoly” jelenetek a maguk tragikusságában és tisztaságában szólaljanak meg. Ez a formabontás akkor még sok volt a magyar közönségnek (igaz, ma sem rajong az újításokért, miközben Európában a legérdekesebb rendezoi megoldások rendre az operajátszásban fedezhetok fel).
Bezzeg senkit sem zavart a Madách Színház szenzációs bemutatóján az, hogy sem történet, sem jellemek nincsenek a világhíru musicalben, a Macskákban. Prózai színház vállalkozott az Eliot-költemények alapján íródott Lloyd Webber-musical bemutatására, s még a mufaj s a darab legádázabb ellenzoi is elismerték, hogy az eloadás profi, a nemzetközi mezonyben is megállja a helyét. A kivételes eseményre kivételesen magas áron adták a jegyeket, s egy részüket kifejezetten a nyugati turistáknak, üzletembereknek, Magyarországra látogatóknak tartották fenn – valutáért. Betört a kiskapitalizmus a színház berkeibe. S a Madách elindult a kommercializálódás útján.
Egészen másfajta szenzációt keltett az István, a király augusztus 20-án a Városligetben. A Királydombon többnapos és többször prolongált népünnepélyre került sor. Boldizsár Miklós Ezredforduló címu történelmi drámája szolgáltatta az alapot a Szörényi–Bródy páros musicaljéhez, amely eredetileg filmnek készült, s Koltay Gábor a film mellett mintegy melléktermékként rendezte meg a nyári látványosságot is. Grandiózus tablók, tüzek, füst, félezer táncos, lángoló kereszt, több tíz méter széles nemzeti színu transzparens – mindez önmagában is lenyugözo látványt nyújtott, de a formát átlényegítette a nemzeti érzületet sugárzó tartalom. Az új kenyér és az alkotmány ünnepén hosszú ido után eloször szólt az ünnep Istvánról, az elso királyról, s kimondatlanul a szentrol. Voltak, akik sokallták a nemzeti színeket, voltak, akiket taszított Novák Ferenc koreográfiája, a jancsói vonulások, s nem lelkesített a gregorián, népzenei és rockelemeket feldolgozó, az érzelmeket megmozgató expresszív muzsika, de a többség orjöngött, extázisba esett, minden egyes eloadás hangulata a focirangadókéhoz hasonlított. A produkció természetesen egyfajta érzelmi szelepként muködött, de roppant eros hatásáról még a filmváltozat alapján is képet alkothatunk – s kevesen vannak ebben az országban, akik ne látták volna e filmet legalább egyszer a tévében.
Jancsó Miklós neve azonban nemcsak a királydombi vonulások kapcsán merül fel ebben az évben, hanem mindenekelott a kecskeméti „színházfoglalás” egyik szereplojeként. Az alföldi város teátruma Ruszt József ’78-as (részben kényszeru) távozása óta folyamatos belso viharok színhelye volt. Egymást váltották az igazgatók, forendezok, vezeto rendezok, de az 1982–83-as szezon elején, amikor is Szonyi G. Sándor televíziós rendezo és Tömöry Péter rendezo muvészi irányításával kezdodött el a munka, úgy nézett ki, hogy megnyugodnak a kedélyek. Az elso bemutató – a Bánk bán emberközeli, a foszereplok erkölcsi válságára kihegyezett eloadása – az új vezetés ars poeticájának volt tekintheto.
A rendezok azonban nem sokáig építhették az évadot és jövendo társulatukat, ugyanis április 7-én a megyei tanács elnöke, dr. Gajdócsi István rendkívüli társulati ülésen jelentette be: Komáromi Attila igazgató (a helyi pártvezetés fiatal elméleti szakembere) mellé új muvészeti vezetok kerülnek: Hernádi Gyula muvészeti vezeto, Jancsó Miklós forendezo és Gyurkó László vezeto dramaturg.
Ez a váltás tulajdonképpen az Aczél–Pozsgay-konfliktus utórezgése volt: Gyurkó otthagyta a Népszínházat, 1981 decemberében kiszavazták ot az Írószövetség választmányából, ugyanakkor o lett Kádár János életrajzának szerzoje (Arcképvázlat történelmi háttérrel). De Gyurkó – s Jancsóék – színházat akartak, és végül a kecskeméti tunt viszonylag könnyen elfoglalhatónak. Tehát megkapták.
Jancsó színházi muködését nem szokás komolyan venni, holott 1971-tol több eloadást rendezett Pesten is, vidéken is. A 25. Színházban két filmjének (Fényes szelek, Vörös zsoltár) színpadi adaptációját, a Népszínházban a Hasfelmetszo Jacket, különbözo „alternatív” helyeken a Mata Harit és a Drakulát, Miskolcon a Csárdáskirálynot, Nyíregyházán a Szép magyar tragédiát, Gyulán a V. N. H. M.-et; szinte mindegyiknek Hernádi Gyula az írója vagy átírója. Az elso kettot leszámítva valamennyi rendezése botrányt kavart, s nagyon illett rájuk Mészáros Tamás meghatározása: blodli. Ezekben a produkciókban semmit és senkit nem kellett és nem lehetett komolyan venni, minden idézojelbe került, mindent kiforgattak eredeti jelentésébol, fityiszt mutattak szerzonek, színházi gyakorlatnak, közönségelvárásnak. Ezt az alkotói attitudöt ma posztmodernnek tekinthetnénk, de akkor mindenkit zavarba ejtett.
Kecskeméten az új vezetok bemutatódömpinggel akarták bizonyítani színházi rátermettségüket és igazolni új színházi szemléletüket. Ha már Kodály városába csöppentek, bemutatták a Háry Jánost – kisiskolásokkal. A csillogó-villogó kiállítású színpadon a kalocsai hímzésu ruhákban pompázó gyerekek csapnivaló teljesítményt nyújtottak – csak a papák-mamák, iskolatársak és ismerosök örülhettek, a produkciótól várt hazai és külföldi áttörés természetesen elmaradt. Két fiatal rendezo, Vándorfi László és Gágyor Péter kapott lehetoséget a bemutatkozásra: Vándorfi Lorca- és Blok-egyfelvonásosokat vitt színre, Gágyor a Kocsonya Mihály házassága címu népi farce-ot. Madaras József a változatosság kedvéért egy Hernádi-opuszt rendezett: a Királyi vadászatot Bessenyei Ferenc, Kozák András és Drahota Andrea vendégszereplésével (a fovárosi sztárszereposztás ellenére az eloadás érdektelenségbe fúlt), míg Jancsó (s hat rendezotársa!) egy Lüzisztraté-parafrázist (Jöjj délre, cimborám!) mutatott be, amelyben a meztelenség és a jobb, de inkább rosszabb viccelodés jelentette a vonzerot, amelynek hatását viszont sikerrel semlegesítette a szerkesztetlenség meg a kidolgozatlanság.
A második félév teljesítménye sem volt különb, s Jancsóék alig több mint egy év után távoztak a városból. Romokat hagytak maguk után.
Az ország másik felében, Zalaegerszegen is színházfoglalásra került sor, de ott ez egyben színházalapítás is volt.
A megye és a város közönsége el volt kényeztetve, hiszen jó társulatok (például a kaposvári) játszottak ott rendszeresen, de már régóta saját színházat szerettek volna. Pozsgay egyik vívmánya volt, hogy néhány vidéki városban (Eger, Nyíregyháza, Zalaegerszeg) megteremtette az önálló társulatok létrejöttének feltételeit. A zalai városban rekordgyorsasággal alakították át a szakszervezeti muvelodési házat színházzá, s igazgató-forendezonek azt a Ruszt Józsefet hívták meg, aki híres volt arról, hogy újra meg újra társulatot verbuvál maga köré. Ezt tette ott is, és frissen végzett színészekbol, a szegedi s más vidéki színházakból hívott idosebbekbol alakította meg együttesét.
A Hevesi Sándor nevét felvevo színház egy eloévad utáni hivatalos létét Az ember tragédiájával kezdte. A Madách-bemutatót nem a protokolláris esemény tette nevezetessé, hanem az, hogy Ruszt koncepciója új alapokra fektette a Tragédia-interpretációt. Nála a dráma középpontjába Lucifer, egy mai, ballonos értelmiségi kerül, aki szembeszáll az Úrral, a hatalom képviselojével. Ez még nem teljesen új gondolat, de az már igen, hogy Ruszt úgy próbálta áthidalni minden Tragédia-értelmezés fo ellentmondását – már tudniillik azt, hogy a keretszínek és a történelmi példázatok sem a szerepek szintjén, sem dramaturgiailag nem illeszkednek –, hogy minden színben felléptetett egy az Urat képviselo szereplot, aki mindig közbeavatkozik, amikor Ádám kikerülne az Úr fennhatósága alól.
A rendezo másik ötlete az volt, hogy Ádám szerepét megsokszorozta, azaz a keretszínek Ádámja mintegy kívülrol szemlélte majdani botladozását. Ennek érdekében az egyes történelmi színekben más-más színész játszotta Ádámot, de az os-Ádám is beleszólhatott a jelenetekbe, vitázhatott másik (történelmi) énjével. Ruszt rá jellemzo módon igen eros metaforákat használt, és számos megoldásában amator színházi múltjának eredményei is megjelentek.
Az eloadás lényegét tekintve szertartásszínházi lett. (A keretszínek templomi rituálét idéztek, az Úr kezdetben bíborosként, a végso jelenetben falusi káplánként jelent meg, s ez újabb adalékot adott a hatalom természetrajzához, hiszen a megtért emberpárt egy leereszkedo paternalista Úr ölelte keblére.) Az eloadás lelke Gábor Miklós hallatlanul modern Luciferje volt; a színész a hívo s kétkedo, a gondolkodó, a jobbítani akaró, de a hatalommal szemben törvényszeruen alulmaradó értelmiségi prototípusát alkotta meg.
Szintén egy magányos „hosnek” a hatalom elleni huncut fellépése tette többréteguvé és többértelmuvé a Katona József Színház bemutatóját, Spiró György Az imposztorát, ami Major Tamás jutalomjátékának íródott. Az orosz megszállás alatt élo Vilna csapnivaló lengyel színházi együttese látja vendégül a kor hírességét, Boguslawskit, a varsói színészt, rendezot, igazgatót, aki pénzzavarát enyhítendo vállalja a fellépést. A Tartuffe-öt tuzik musorra, próbálják a darabot, s Major-Boguslawski mesteriskolát tart darabértelmezésbol, Moliere-bol, bizonyítva: még kisebbségben sem csak az anyanyelviség igazolhat egy bemutatót. Az eloadás végén az oroszokat dicsoíto „boldog véget” Boguslawski egy cinikusan gonosz, de hatásos csellel meghiúsítja, felmagasztosul, dicsosége teljében eltunik, ám ottléte mint legenda erot ad a társulatnak, a közönségnek, s a hatalom is szemet huny, hisz mi mást tehet, mint jó képet vág a felsüléshez.
A Katona társulatának majd minden tagja színen volt, s mindenki a legjobbját nyújtotta. De a nagy eseménynek Major tündöklése és sziporkázása számított. Róla (is) szólt a történet. Sokáig úgy tunt, o és Boguslawski egy. Aztán készült más eloadás is Az imposztorból, s bebizonyosodott, hogy nem csak a Katonáé tekintheto autentikusnak. Játszhatta Szoboszlai Sándor (Veszprémben) vagy Ács Alajos (Kolozsvár) Boguslawskit, a darab a különbözo korszakokban változatlanul aktuális maradt. Bizonyítva, hogy nemcsak konkrét aktuálpolitikai áthallások tehetnek élové egy drámát, hanem a mindig érvényes morális aktualitás is.
Észrevételeit, megjegyzéseit,
kérjük, küldje el postafiókunkba:
beszelo@c3.hu