Az elso regény (A látogató) megjelent, ahogy megjelent, és szerzojét pillanatok alatt hírbe hozta: elvetemült felforgató lett belole, és a regényírás, valamint a hallgatás konvencióit egyaránt bátran kétségbe vonó példakép; az „új regényt” szolgaian másoló, modoros író és a szociográfia új útjára végre rátaláló pályánkívüli. Az elso regény mindenesetre hihetetlenül eros indítás volt. Azután jött a második (A városalapító), ezt már jócskán megcenzúrázták, s az induló hazai szamizdat egyik elso dolga az volt, hogy közzétegye a teljes változatot. Ez a regény talán halványabb az elsonél, de mindenesetre annak eléggé egyenes vonalú folytatója.
A harmadik regény fordulatot jelent. Nem azért, mert ez már nem jelenhetett meg az elso nyilvánosságban; de „poétikai” sajátosságai nyilván ezzel is összefüggésben vannak. Az elso két regényt valamiféle idotlenség jellemezte, ezekben is tetten érheto a konkrét történelmi ido, s valamennyi szereplo hangsúlyosan magával hurcolja saját történelmét, de ez a történelem maga ott nem válik tematikussá. Az elozo regények tömörsége, viszonylag kis terjedelme éppen abból fakadhat, hogy a történelem surített formában, csak utalásokként, csak mint közös, hallgatólagos tudás van bennük jelen. A választások, utak, pályák lehetoségeit vizsgálják, magatartásformákat írnak le, és nem idegen tolük az esszéisztikus (aforizmákkal, paradoxonokkal, frappáns megfogalmazásokkal megtuzdelt) reflexió.
A cinkos más. A tömör szerkezet fellazulni látszik, a széles idotávokat átfogó történelmi cselekménysornak tér kell (és persze ido), nyüzsögnek a fo- és mellékszereplok, valamennyinek megvan a maga története és történelme. Egyáltalán: valódi cselekmény lesz a regény gerince (legalábbis látszólag), szemben az elozo két regény suru, ám cselekménytelen, mozgalmas, de nem elore mozgó anyagával. De mégis csínján ezzel a suruvel meg lazával: a regény az olvasó figyelmét nem engedi ellankadni, nem lehet büntetlenül ugrálni, bekezdéseken vagy akár mondatokon átsiklani, záporoznak az információk, egy-egy félmondat külön epizód lehet, sorsok fordulnak meg egy-egy jelzon. Ebben az értelemben ez a terjedelmes mu nagyon is suru. Állandóan történik valami, minduntalan új események, szereplok, helyszínek, idok és megfontolások bukkannak elo. A hátsó borító megfogalmazása szerint „történelmi kalandregény” ez, s ennyiben az elso azon Konrád-regények sorában, amelyek szisztematikusan feltárni próbálják az elmúlt évtizedek kalandos magyar történelmét.
Ezekben a Konrád-muvekben sok a hihetetlen fordulat, a meglepo, véletlen egybeesés. Ha valaki mellékszereploként felbukkan egy helyütt, az gyakran késobb ismét elokerül, egészen más szerepben. A cinkosban az iskolatársak, a hajdani szeretok, a szomszédok, a cellatársak, a kihallgatótisztek és a társak az illegális mozgalomban, a rokonság és a barátok – valamennyien egyazon körben mozognak, s újra meg újra keresztezik a foszereplo-elbeszélo útját: hol békésebb, hol kiélezettebb szituációkban kerülnek vele össze vagy szembe. Mintha senki nem lenne ebben a történetben véletlenül: elobb-utóbb mindenki visszatér, ismét szerepet kap. Sorsukat valóban a kalandregény logikája fonja egybe.
Ha mindez berzenkedésre készteti is az olvasót, ha az elszabadult írói fantázia muködésének tekinti is ezt a fajta szerkesztést, legalább három érv felhozható Konrád e regénye (s a késobbiek) védelmében. Egyrészt emlékezzünk csak vissza, micsoda elképesztoen furcsa találkozások, meghökkento viszontlátások vannak a század elejérol szóló emlékiratokban (például a Lesznai Annáéban): kis krecli ez a Közép-Európa, benne még kisebb a mi hazánk, bizony, minduntalan egymásba ütközünk. Tele van az ország iskolatársakkal, hajdani szeretokkel, cellatársakkal és vallatótisztekkel (újabban pedig kollégiumi és kft.-társakkal). Másrészt gondoljunk bele, miféle „funkcióváltozások” jellemezték a háború után s még inkább ’56-ot követoen a magyar társadalom megannyi szereplojét: földjét túró parasztból igen gyorsan lehetett ávós tiszt vagy megyei vezeto, könyvelobol raktáros, majd verolegénybol vezeto értelmiségi, vezeto értelmiségibol elmegyógyintézetek lakója. Konrád nem is túloz sokat. Harmadrészt pedig: nem is az az érdekes, hogy mennyire kereshetok vissza a Konrád megírta sorsok az úgynevezett valóságból.
A történelemnek ez a fajta surítése nyilvánvalóan célelvu: azt a célt szolgálja, hogy (tipikus) utakat, lehetoségeket, megoldásokat mutasson fel. Így orzi meg az elso két regény modellszeruségét, csak immár a történelemben keresi az emberi sors választását.
A cinkos mesteri módon megszerkesztett mu. Öt fejezetébol az elso (Intézet) meg az utolsó (Búcsú) összetartozónak tunik. Az elso inkább állóképszeru, tabló, állapotrajz: a fohos-elbeszélo idozése az elmegyógyintézetben, ahol afféle bejáró lakó. Az utolsóban egybemosódik az idotlen reflexió (a döntés, hogy visszamenjen-e az „intézetbe”, a bolondokházába) meg az uzött, zaklatott, suru cselekmény (öccse gyilkossá válik, meg kell keresni, öngyilkosságához asszisztálni vagy megakadályozni). E két fejezet: keret. Az elso a felszínen idotlen (arcok, alakok, groteszk és szánandó figurák sora), de valamennyi „bolondban” ott van saját története, s abban meg az ijeszto, megnyomorító, romboló magyar történelem. Az utolsó fejezetben a szereplok története igazán zajlik, váratlan fordulatok, sorsdönto lépések követik egymást – ám a nagybetus történelem voltaképpen áll (az 1970-es éveket írjuk), a nyomozók rutinosak, és rutinosan le lehet oket vakarni, forradalom nem várható, a börtön elkerülheto, senki nem lo senkire. Ebben a helyzetben érdemes elgondolkodnia a fohosnek arról, hogy visszamenjen-e az elmegyógyintézet álló idejébe, vagy maradjon a történelem idejében, amelyrol túlságosan is sokat tud már. Végül pedig arról, hogy kövesse-e öccsét a halálba, vagy se.
A keret két fejezete között vágtázik a huszadik század. Állomásai: „Család”, „Háború”, „Politika”. A fohos (bizonyos T., keresztneve feltehetoen Miklós) vidéki zsidó kereskedofamília sarja, fiatalon belekerül az illegális kommunista mozgalomba, majd munkaszolgálatra hurcolják, átszökik a partizánokhoz, és felszabadítóként tér haza. Befolyásos, vezeto pozíciót kap, de hamarosan az ÁVÓ kezére jut. Szabadul, és minden fogadkozása, szándéka és kedve ellenére részese lesz az ’56-os forradalomnak, nem kis mértékben éppen Dani öccse mesterkedéseinek köszönhetoen. Letartóztatják, újabb börtön, majd a tudományos kutatók megalkuvásokkal és kis lázadásokkal tarkított, alapvetoen biztonságos, de lelkiismereti problémákkal terhes élete következik. Innen jó elhúzódni (olykor? örökre?) az elmegyógyintézet társas magányába, ahol a felelosség szó elveszíti tartalmát, s ahol el lehet gondolkodni ezen a viharos életen. A regény fikciója megengedi (sot bátorítja) azt az értelmezést, hogy elbeszéloje magát ez a muvet is éppen a tébolydában írja.
A cinkos legális megjelentetésére a nyolcvanas évek elején Magyarországon semmi esély nem lehetett. Konrád harmadik regényében nagyon konkrétan, nagyon pontosan, nagyon élesen nevezi meg a magyar történelem csomópontjait és foszereploit. Az élheto ország utópiájáról gondolkodik: az a történelem, amelyrol számot ad, véres és könyörtelen, eroszakkal és árulással teli. A hatalom mindig kegyetlen, az alávetettek gyakran aljasak, a felszabadítás egyben megszállás is, a forradalomban elojön a házmester-mentalitás, a mozgalmak manipulálhatók és manipuláltak, a szadizmus kiirthatatlan. Sokak keserves történelmi tapasztalatát írta bele Konrád ebbe a regénybe; ahogyan a szöveg elé illesztett köszönetnyilvánításban írja, ez „idosebb barátainak” története, akik talán „egy-egy epizódban ráismernek arra, amit elmeséltek” a szerzonek. Nem egy személy, hanem egy egész nemzedék sorsa surusödik össze a fohos alakjában; olyan nemzedéké, amelynek tapasztalataira nem szívesen emlékezett a nyolcvanas évek hivatalossága.
A történeti huség és az általánosítás kettos igénye furcsa megoldásokat eredményez, amelyek a késobbi Konrád-regényekben is elokerülnek majd (így vagy másképpen): az ország rettegett, nagyhatalmú vezetoje csak „R.”-ként szerepel a regényben, s késobb, a forradalom napjaiban Lenin, Sztálin „és R.” mellszobrait dobálják ki az ablakokon. Miközben a nyilvánvalóan ismert figura kezdobetujével rejtjelezodik, aki akarja, kikeresheti, kire illhet rá leginkább a regénybeli szereplo története, egyik vagy másik jellemvonása, hiszen a fohos például egy rövid ideig a rádió egyik legfobb fonöke. Ez az azonosíthatóság („R.”-ével szemben) éppenséggel félrevezeto, bár igen csábító: nyilvánvalóan nem egy bizonyos „valóságos, történelmi” személy élettörténetét olvassuk. Ugyanakkor Budapest marad Budapest, Ukrajna marad Ukrajna, 1956 marad ’56: elég önkényesen van meghúzva az azonosítható és az önkényes (regényszeru, fiktív) határa.
Megjelennek – ismét elsoként a Konrád-regények sorában – azok az alapveto értékek, amelyek a fohos-elbeszélo számára a túlélést, az életben maradást, az élet szépségét jelentik: a hagyomány (temetok, régi házak, tájak, otthon), az intenzív emberi kapcsolatok (a testi szerelem legelsosorban, a gondoskodó és megérto nok, a barátok és a baráti beszélgetések, viták). A szereploi beszéd itt is sokkal inkább emelkedett stílusú esszék sorozata, mintsem valódi („életszeru”) megszólalás: T. bolond öccse éppoly összefogottan, logikusan, elegáns retorikával beszél, mint a tébolyda foorvosa vagy az ötvenhatos felkelo, s valamennyien alapvetoen úgy beszélnek – már ha az elbeszélo szóhoz juttatja oket egyáltalán –, mint maga a fohos-elbeszélo. Itt Konrád ismét lemond valamirol – azért, hogy másra irányítsa a figyelmet: jobban izgatja a magatartásból kibontható általános, mint az esetlegesen egyedi.
Észrevételeit, megjegyzéseit,
kérjük, küldje el postafiókunkba:
beszelo@c3.hu