1963. március végén
több ezer hosszú idore elítélt ’56-os politikai
foglyot bocsátottak feltételes szabadságra az ún.
ENSZ-amnesztia keretében: büntetésük végrehajtását
három évre felfüggesztették. Ha ezalatt valakit
bármino kis vétségért elítéltek
volna, tovább kellett volna ülnie igen sok esetben 20 évet
vagy akár életfogytiglant. Sajnos több százan
bennmaradtak, mivel a színfalak mögötti paktum nyugati
kovácsai nem voltak eléggé körültekintoek
és tájékozottak: nem tudták, hogy a Rákosi-idokben
közel egymillió ítéletet hoztak jogellenes módon
(például közellátás elleni „buncselekmények”
ürügyén), így az ’56-os elítéltek
között igen sokan büntetett eloéletueknek számítottak
és kizárattak az amnesztiából, hasonlóan
azokhoz, akik részt vettek a fegyveres harcokban, életben
maradtak, és nem végezték ki oket, a népbíróságok
gyilkosság vádjával ítélték el
oket, de azok is bent maradtak, akik a forradalom és leverése
során tájékoztatták a nyugatiakat vagy a Budapestre
akkreditált diplomatákat a magyar helyzetrol, oket hutlenséggel
és kémkedéssel vádolták.
Akik hazajöttek, azoknak sem volt könnyu a sorsuk. Sokunkra rendori felügyelet várt: nyilvános helyen nem fordulhattunk elo, este 8 és reggel 6 között otthon kellett tartózkodni, ezt gyakran ellenorizték.
A szabadulás után 30 napon belül munkába kellett állni. Bár kormányrendelet kötelezte a vállalatokat, hogy mindenkit képzettségének megfelelo állásba kell felvenni, a valóságban a vezeto káderek a legtöbb helyen ellenálltak, és roppant nehezen tudtunk munkába állni. Ha nem sikerült állást szerezni, akkor a „kmk”, a közveszélyes munkakerülés – börtönnel büntetendo – réme Damoklesz-kardként lebegett felettünk. De vigyázni kellett a szánkra is, besúgókkal, provokatorökkel vettek körül bennünket.
Ugyancsak árgus szemekkel figyelték, mikor jövünk össze ’56-os bajtársainkkal, amit szervezkedésnek minosíthettek volna. Ezért, kihasználva a „természetes” lehetoségeket, minden esküvon, születésnapon, keresztelon vagy konfirmáción megjelentünk, bár láttuk, tudtuk, hogy fényképeznek minket, besúgókkal ellenoriznek. A hatalom ezt még elturte, a III. ügyosztály pedig kihasználta megfigyelésre, továbbá fontosságuk erosítésére. A belügyi összeköto kéthetente, havonta megjelent a munkahelyen, beszélt a személyzetissel, a munkahelyi vezetovel s ki tudja még, kivel. Ez nem maradt titokban: mi voltunk a „közellenségek”, a céltáblák, a potenciális bunbakok, a fizetési sáv legalján levok. Ugyanakkor sokan szimpátiával fordultak felénk, szóval kevesen, de gesztusokkal annál inkább. Emlékszem, amikor végigmentem a muhelyeken, a munkások kedves, meleg, biztató tekintetével is találkoztam.
Otthon hetekig vendégjárás volt, sok régi barátom, egyetemi társam keresett fel, oszintén velünk örülve, megpróbáltak elhelyezni, bár ezek a kísérletek rendre kudarcot vallottak. Hónapokig hívogattak társaságba, baráti összejövetelekre, ahol többnyire szótlan voltam, hiszen ref. alatt álltunk, s az akkori társasági csevelyekbe nem igazán tudtunk bekapcsolódni. Afféle csodabogarak, osállatok voltunk. Addigra majdnem mindenki megkötötte a maga kispolgári kiegyezését, beálltak a sorba, rég belefáradva a reménytelenségbe. Már túl voltak a frizsiderkorszak kezdetén.
1963 általános politikai cezúrát is jelentett, nemcsak mi jöhettünk haza, de külföldre szakadt hazánkfiai közül sokan, és korlátozott mértékben lehetové vált az itthon maradottaknak a keleti útlevél megszerzése, kivételezetteknek a nyugati is.
A kezdeti lelkesedés után lassacskán elmaradtak a meghívások. Feszélyezetté váltak az összejövetelek. Kezdetben nem értettem a dolgot, késobb rájöttem: nem az volt a fo baj, hogy idegeneknek éreztek minket, hanem az, hogy saját egykori, ’56-os énjüket ismerték fel bennünk, hiszen mint afféle belso kényszeremigránsok, oriztük a letartóztatásunkkori Magyarország állapotát, s akaratlanul felidéztük keseru megalkuvásaikat, lassú, száraz metamorfózisaikat, amíg beálltak a sorba, mert élni kellett, és úgy érezték, nincs más lehetoségük. A mi megjelenésünk irritálta a már-már behegedt sebeket. Hiszen legtöbbjüket éppúgy el lehetett volna ítélni, mint minket, akik a megtorlás markába kerültünk. Zavart okoztunk a kialakuló „nemzeti amnézia” menetében is, hiszen megjelenésünk után nehéz volt gyermekeiknek, családtagjaiknak válaszolni azokra a kérdésekre, amikre saját maguknak sem feleltek.
A represszió szívós, kiterjedt és eros volt. Rendori felügyelet, 3 év próbaido és a szabadulással induló, többnyire 10 éves politikai jogvesztés mind-mind jogi érvet adott megnyomorításunkra. Csak alárendelt állásokba vettek fel, sokkal többet kellett produkálni a fennmaradáshoz, mint másoknak, a fizetési sávban legalulra soroltak. Nem engedték tanulmányaink befejezését, évekig nem kaphattunk jogosítványt, mert „közbiztonsági okból alkalmatlanoknak” minosítettek, útlevél szóba sem jöhetett. Három évig még szolgálati találmányt sem adhattam be, csak „stróman” közbeiktatásával.
Lassan bezárult a kör: régi barátainkkal, értelmiségi társaságokkal nem tudtunk mit kezdeni, s már nem is igen hívtak bennünket. Hiányzott az a szabad politikai gondolkodás, ami paradox módon a börtönben maradt meg és élhetett tovább. Idekint az emberek óriási többségét nem érdekelte a politika, nem volt kivel beszélgetnünk. Csak egymás között, egymással éreztük jól magunkat. Mivel sok nehézségünk volt, egymást segítettük, támogattuk, állásszerzésben, lakásszerzésben, pénzkölcsönzésben, szakmunkával, fizikai munkával, kalákával, minden egyébbel. Ha orvosra, mérnökre, szakemberre volt szükség, mindig ’56-os jutott eszünkbe. A legtöbbször egyenes módon nem lehetett eredményt elérni, ezért kerülo utakat, furfangos megoldásokat kellett keresni és találni. Szükség volt a kapcsolatokra, hogy valamennyire is kompenzáljuk az elnyomást. Természetes és magától értetodo védekezése az elnyomottaknak.
A III-as ügyosztály „Összejárók” fedonévvel titkos nyomozást indított ellenünk, amely folyamatossá vált. Rácz Sándor, Bali Sándor, jómagam voltunk a magjai, késobb Göncz Árpád, Hegedus László, Bibó István, Annus István és sokan mások is idesoroltattak. De több más titkos nyomozás is folyt ’56-osok ellen. A hatalom folytatta figyelésünket, korlátozni igyekezett, foként arra törekedett, hogy elszigeteljen, nehogy kapcsolatot létesíthessünk más mozgolódásokkal.
Folytatták az egyháziak és vallásos emberek megfélemlítését, elítéltek hitoktatókat, papokat, sot olyan civileket, akik lakásán vallásos összejöveteleket tartottak. (Muegyetemi tanárok sorát rúgták ki, illetve fegyelmezték meg, köztük európai formátumú professzorokat is.) De nyomoztak és büntetoeljárásokat folytattak le az ún. maoisták, „baloldali elhajló” fiatalok ellen is, a kádári „kettot jobbra, egyet balra ütünk” taktika keretében.
Tíz évvel szabadulásunk
után számot vetettem helyzetünkkel. Úgy éreztem,
mi, ’56-osok bezárultunk egy gettóba, ahol ugyan jól
érezzük magunkat, segítjük egymást, de lassan
már belterjessé válnak a beszélgetéseink,
egymás gondolatait már ismertük, azok körbejártak,
felrémlett a beszukülés és az elszigetelodés
veszélye. A rendszer stabilnak látszott, de hajszálrepedések
már felismerhetok voltak. Úgy éreztem, nyitni kellene,
keresni mások társaságát, akik nem ’56-osok,
de másként gondolkodnak.
*
Donáth Ferenccel a váci börtön „Lordok Házában” ismerkedtem meg, 1969-tol egymás közelében laktunk, sokat sétáltunk, diskuráltunk. O nemcsak a kommunista felso vezetés jó pár reformerével volt beszélo viszonyban, hanem a közélet, az irodalom legkülönbözobb irányzatainak jeles személyiségeivel (többek között Illyés Gyulával, Németh Lászlóval, avagy Fehér Lajossal), de a társadalomtudományi intézetek, muhelyek kutatóival is. Kituno politikai érzékkel és kapcsolatteremto képességgel rendelkezett, amellett igen fegyelmezett konspirátor volt, akirol visszapattantak a titkosszolgálatok radarsugarai. Feleségével, Bozóky Évával együtt jó barátságban voltunk, s ok szorgalmazták, hogy Szigligeten, a skanzenrészen, a közelükben mi is házat vegyünk, 1974 táján. Ott Szigligeten „nyitottam” másféle emberek irányába, az Írók Alkotóházából minden évben sokan feljöttek hozzánk (kivéve a tavalyi nyarat, amikor senki sem). Ott ismerkedtem meg Szabó Miklóssal, Radnóti Sándorékkal, Rajk Lászlóval, Könczöl Csabáékkal, Esterházy Péterrel s rajtuk keresztül Koszeg Ferenccel, Kenedi Jánossal, Szilágyi Sándorral, Kis Jánossal, Haraszti Miklóssal és másokkal. Elkezdtem néhány barátommal látogatni Szabó Miklós magánlakásokon tartott szemináriumait, majd a „repülo egyetem” zsúfolt eloadásait, egyre több helyre hívtak meg, s lassan kapcsolatok kezdtek fonódni ’56-osok és más szabadon gondolkodók között.
Ebben az idoszakban semmiféle más ellenzéki megmozdulást nem láttunk és semmi ilyesmivel nem találkoztunk. Ezek az új kapcsolatok reménykeltok voltak: érdeklodéssel fordultunk feléjük, és ugyanazt tapasztaltuk irányunkban. Feszélyezettség azért érezheto volt: idegenkedést és értetlenségek sorát kellett leküzdeni, hiszen a marxista oldalról érkezettekben szorongások és gyanakvások éltek ’56-tal kapcsolatban, a több évtizedes propaganda rájuk is hatott, az iskolai tankönyvektol a Köztársaság téri atrocitások tálalásáig. De a mi oldalunk sem volt mentes az idegenkedéstol. Lassan közeledtünk egymás felé, egyre több akcióban vettünk közösen részt. Ugyanakkor éreztük, hogy vigyáznunk kell, nehogy túlterheljük a hajót, és jelenlétünkkel ürügyet szolgáltassunk a hatóságoknak, hogy az alig bimbózó demokratikus ellenzékcsírát eltapossák. Ez is az oka, hogy a Charta ’77 melletti, 1977. januári szolidaritásnyilatkozatot csak két ’56-os írta alá, míg a ’79-es tiltakozásokat már jó páran.
Bibó István sajnos már nem írhatta alá. Temetésén együtt jelent meg a gyászoló ’56-os társasággal a formálódó demokratikus ellenzék igen sok reprezentánsa. Bibó István halála mindnyájunknak fájdalmas veszteség volt, személye köztiszteletben állt mindkét táborban, és szellemisége, hagyatéka eros kapoccsá vált.
Elso alkalommal vittük ki Rácz Sándorral demokrata ellenzéki barátainkat a 301-es parcellába kivégzett társaink sírjához, ahová mi már a hatvanas évektol lopva kijártunk. Kialakult a rituálé is: innen átmentünk az Óbudai temetobe, Bibó Istvánra emlékezni.
Amíg korábban esküvokre, keresztelokre jártunk, ekkoriban már sajnos egyre több temetésen kellett részt venni. Bibó, Tánczos Gábor, a halálra ítélt, Auschwitzot járt Gáli Jóska halála után elhatároztuk, hogy a még élokkel leletmentésbe kezdünk, így jöttünk össze egy „’56-os kerekasztal” mellett ’81 decemberétol ’83 végéig. A kerekasztal-beszélgetésekben Donáth Ferenc, Göncz Árpád, Halda Aliz, Hegedus B. András, Litván György, Mécs Imre, Mérei Ferenc, Rácz Sándor, Vásárhelyi Miklós vett részt, a szakavatott kérdezok Csalog Zsolt, Kozák Gyula és Szabó Miklós voltak. Magunk is meglepodtünk, milyen széles történelmi panoráma tárult föl elottünk, s további oldalhajtásokat is inspirált. Egymás után kezdtünk interjúkat készíteni ötvenhatos bajtársainkkal, többek között Péterfi Miklóssal, Marián Istvánnal, Lazur Barnával és másokkal. Így indult el az Oral History intézménye.
Ebben az idoben kevesen voltak, akik nyíltan vállalhatták a rendszerrel való konfrontációt, két tucat ’56-os s a Charta ’77 aláírásokból ismert mintegy 250 személy. Az ún. második nyilvánosság adott bizonyos védelmet, de ez sokszor nem volt elegendo, különösen a családosok számára, vagy akiknek nem volt szerencsés foglalkozásuk. E kisded csapatnak kellett a pástra lépnie, sok ezer és tízezer sorstársa helyett is.
’81-ben sok minden történik: beindul Rajk László szamizdat butikja, Demszky Gábor és Nagy Jeno létrehozza az AB Kiadót, amely egy sor ’56-tal foglalkozó alapmuvet ad ki, stencilezett technikával. Megjelenik Kis Jánosék szerkesztésében a Beszélo elso száma. Mindez a lengyel katonai hatalomátvétel árnyékában.
’82 januárjában meghalt az 59 éves Bali Sándor, a Nagy-budapesti Központi Munkástanács egykori politikai vezetoje, a bölcs és bátor szerszámkészíto munkás. Fia súlyos leukémiás beteg, feleségét megfenyegetik a III. ügyosztály tisztjei, hogy nem engedik ki párizsi gyógykezelésre a gyereket, ha bárki beszédet mond a temetésen. Minket is behívnak Ráczcal, és megismétlik a fenyegetést. Fogcsikorogva, hosszas vita után úgy döntünk, nem kockáztatjuk ezt a kis esélyt a fiú életben maradására. (Nem sokkal késobb a fiú meghalt, ot is eltemettük.) A temetésen csak a Himnuszt énekeltük.
1983-ban Rácz Sándor, a Nagy-budapesti Központi Munkástanács elnöke ötvenéves. Szilágyi Sándor interjút készített vele, melyet a Beszélo közöl. Az interjú körül magam is bábáskodtam. Végre egy hús-vér munkás személyisége jelenik meg benne, és hozza közelebb ’56-ot az az íróasztalok emberei és a fiatalok számára. Rácz Izsákon él, ott tartja március 19-én születésnapját. Közel százan gyulünk össze ünneplésére. Nagyrészt régi börtöntársak, munkatársak. Szabadulásunk 20. évfordulóját is ünnepeljük – nem vagyunk elégedettek a fejleményekkel. Este a rendorség lezárja az összes, Izsákról kivezeto utat, mindenkit igazoltatnak, megszondáztatnak, az egész falu láthatja, hogyan reagál a hatalom Rácz Sándor ünneplésére.
Péterfi Miklós, az Újpesti Nemzeti Bizottság egyik vezetoje, a muegyetemi hallgató, régi barátom és zárkatársam, akit szintén halálra ítéltek, nem lehet ott a közös barát ünneplésén, mert infarktust kapott, kórházba került. Neki még nálunk is nehezebb élete volt, az ENSZ-amnesztia nem vonatkozott rá, és egészen ’79-ig töltötte büntetését. Bár ötödéves hallgató volt egykor, nem ismerték el tanulmányait, és 50 éves kora körül újból járta az egyetemet. Érte is aggódtunk. O meg értem, kórházi ágyáról vásároltatott feleségével Délegyházán egy faházat, azzal, hogy padlásán fog bújtatni, ha a rendorség keres, ami várható. A kórházban újabb infarktust kapott, majd még egyet, és április 11-én meghalt. Halála mindannyiunkat megrázott. 53 éves volt, a forradalmárok fiatalabb generációjából.
Temetése egy idoben volt az Illyés Gyuláéval. Micut, ahogy hívtuk, Újpesten temettük, nagyszámú bajtársa, sok egyenruhás és még több titkosrendor kíséretében. Legközelebbi barátjaként búcsúztattam, ebbol idézek pár sort:
„Utolsó napjaiban, a kórházi orzoszobán is a ’48-as forradalom bukásának okait tanulmányozta, a szabadságharc iratait böngészve. Onnan hívogatta fel barátait, leckét adva fel, olvasmányokat kituzve. Több ez, mint szimbólum! Élete teljesen összeforrott a forradalommal, azzal a csodálatos valamivel, amelyet népünk jó százévenként egyszer-egyszer képes fellobbantani. De hadd idézzem saját szavait arról, mit érzett, amikor a felvonulás magával ragadta: »Sodort, mint a Duna vizében egyik vízcsepp a másikat. Egyik vízcsepp nélkül nincs másik, mint ahogy a másik nélkül sincs az egyik. Ha nincsenek sokan, nem áramlik a víz. Önmagunkat sodortuk, mi voltunk a tömeg, a forradalom.«” S így fejeztem be: „Ígérem, hogy éppoly kitartóak és huségesek leszünk, mint Te voltál. Bízom abban, hogy a történelem csavarmenete ismét kiássa eltemetett igazságainkat.”
Krassó magnóval veszi beszédemet, és továbbítja a SZER-nek.
(Krassóval az év folyamán szorgalmasan látogatjuk a Hazafias Népfront ún. társadalmi vitáit az új, némiképpen engedékenyebb választási törvénytervezetrol, mindenütt megkavarva az állóvizet. 1980-ban Krassóval független tanácstagjelölteket próbáltunk lanszírozni, és tiltakoztunk több választási anomália ellen. Annyit értünk el, hogy meghívtak a HNF álvitáira.)
A beszéd nem maradt hatás nélkül, különösen ott, ahol nem is akartuk: a III/III tisztjei felkeresték Péterfi egykori munkahelyét, a Fovárosi Tanács tervezoirodáját, és feljelento aláírásokat gyujtögettek ellenem. (A felszólítottak közül ketten felháborodva tájékoztattak telefonon.) A „spontán” feljelentés hatására a gépezet megindult, és izgatásért a BRFK Állambiztonsági Vizsgálati Alosztálya eljárást indított. Elotte azonban a III/III fotisztjei felkeresték három munkahelyem vezetoit. (Ugyanis három cégnél voltam részállású tanácsadó mérnök, mivel már korábban, kétszer is eltávolítottak munkahelyemrol, nem tolerálván, hogy egész nap az üzemben „rontom a munkásokat és mérnököket”, ezért stabilizálódhatott ez a helyzet, valójában mindhárom cégnél találmányaimat gyártották.) Felszólították a vezetoket, hogy azonnal rúgjanak ki. A két ipari szövetkezetbol azonnal eltávolítottak (találmányaimat azonban tovább hasznosították), míg a legnagyobb cég, a Ganz Kapcsolók és Készülékek Gyárának muszaki igazgatója, Pap Sándor megtagadta a kérést, mondván, „szükségünk van rá, épp most kapott harmadjára Kiváló Feltaláló kitüntetést”. A tisztek „mi figyelmeztettük magát” mormogással elvonultak. A muszaki igazgatót nem érte inzultus, nyugdíjba meneteléig a helyén maradt.
Az eset általánosan tanulságos: a munkahelyi vezetok
90 százaléka a hasonló kéréseket azonnal teljesítette, nem akarván ujjat húzni az eroszakszervekkel, no meg úgyis volt elég vaj a fejükön. A titkosszolgálati tisztek pedig hozzászoktak ahhoz, hogy gondolkodás nélkül teljesítik minden jogalapot nélkülözo kéréseiket. De akadtak tisztességes és bátor emberek a vezetok között is, ez is hozzátartozik az igazsághoz.
Május 23-án behívtak a Tolnai Lajos utcai épületbe, ahol egész délelott tartott a kihallgatás, majd körülbelül kétórai várakoztatás után közölték, hogy lezárják ügyemet rendorhatósági figyelmeztetéssel, nyilván felso utasításra, mert nem akartak „mártírt gyártani” belolem.
Júniusban volt Nagy Imréék kivégzésének 25. évfordulója, errol nemcsak külföldön emlékeztek meg, de a Szabadegyetemen is. Virágokat helyeztünk el Nagy Imre és mártírtársai vélt sírjára a bozótos 301-es parcellában. Amerikai közéleti személyiségek felszólítják a Népköztársaság Elnöki Tanácsát a végtisztesség megadására.
Halda Aliz levélben kéri, hogy jelöljék meg Gimes Miklós sírját, kérését semmitmondó levélben elhárítják.
Közben egyre szorosabbá válik kapcsolódásunk a formálódó és izmosodó demokratikus ellenzékkel. Naptárbejegyzéseimet böngészve egyre többször tunik elo a K. J. Akad. bejegyzés, ami Kis Jánost és az Akadémiai Könyvtárat jelenti, amelynek elocsarnokában vagy – csöndben susmorogva – János törzsasztalánál cserélünk eszmét, néha Rácz Sándor is eljött velem.
Húsz évvel szabadulásunk után, közelgo 50. születésnapom ürügyén szeptember 4-ére, vasárnapra meghívom a demokratikus ellenzék mintegy 30 személyiségét és legalább ugyanennyi ’56-os barátomat. Mivel telefonjainkat lehallgatták, postámat felbontották (nem is szólva az ügynökökrol), a III/III. is neszét veszi készülodésünknek. Szeptember 2-i Napi Operatív Információs Jelentésükben így szerepeltettek:
„9. MÉCS IMRE, volt politikai elítélt f. hó 4-én lakásán ünnepli 50. születésnapját, amire számos, a szerv ellenorzése alatt álló személyt meghívott. A többi között »Mérnök«, »Molnár« és »Okoskodó« fn. célszemélyeket, valamint volt politikai elítélteket pl. Göncz Árpádot, Lazur Barnát, Erdélyi Tibort.
Az információ forrása és tartalma megbízható, ellenorzött.
Intézkedés: megszervezik az összejövetel operatív ellenorzését. (III/III)”
A születésnapi buli nagyon jól sikerült, nemcsak Rajk Laci, Kis János, Haraszti Miklós jött el, hanem T. G. M., Koszeg, Szilágyi Sándor, Solt Ottilia, Nagy András, Petri György, Kozák Gyula és sokan mások, akik összeismerkedhettek egy sor ’56-ossal, természetesen mindenki ott volt az ’56-os kerekasztal résztvevoi közül. De vidékrol is feljöttek, például Kertész Dezso, Annus István, Lazur Barna és mások.
Ekkorra már szinte minden idegenkedés lehámlott a két ellenzéki vonulat kapcsolatáról: a demokratikus ellenzék elfogadta ’56 igazát, a temetetlen holtak igazát, a sok munkásfiatal és értelmiségi igazát, a szabadságot és függetlenséget, minden liberalizmus alapeszméjét.
Világossá vált, hogy ’56 kérdése megkerülhetetlen, addig nem lehet Magyarországon demokratikus kibontakozás, amíg nem rendezik a társadalom és ’56 kapcsolatát. Mi,
’56-osok pedig örültünk, hogy végre kikerültünk a ránk kényszerített karanténból, a magunk vállalta gettóból, és az akkor már erosödo és szervezodo ellenzékkel közösen kezdtük használni a második nyilvánosságot, élveztük a közös szolidaritás akolmelegét. Ok a múltjukkal találkoztak, mi meg a közös jövot találtuk meg velük. Akkor így éreztünk. Ezután egyre több sikeres közös akciót rendeztünk. De ezek már a következo évek történéseihez tartoznak.
A hatalom nem hagyta büntetlenül
a résztvevoket, a legsérülékenyebbeken állt
bosszút. Egyet említek tanulságul, Lazur Barna esetét.
Lazur katonatiszt volt, és a szegedi egyetem katonai tanszékén
oktatott. 1956-ban magával ragadta a vele nagyjából
egykorú diákság lendülete, o szervezte meg a
Nemzetorséget, aminek parancsnokává választották.
Hosszú börtönbüntetésre ítélték,
és ennek során a BM Tervezo Irodában dolgozva kitanulta
az elektromos tervezoi szakmát, kiszabadulván e területen
helyezkedett el, és igen kemény munkával jó
képességu tervezové vált. Vállalata
házgyárat épített Algériában,
és ot is ki akarták küldeni hosszabb idore, hogy részt
vegyen az ottani tervezo részleg megszervezésében.
Nem sokkal az említett születésnap után kellett
volna indulnia külföldre, behívták a gyori Állambiztonsági
Osztályra, ahol magnetofonról lejátszották
neki, miket is mondtak lakásomon. Ezután megtagadták
útlevelének átadását, nem is jutott
ki életében külföldre dolgozni soha.
*
Nehéz történelmünk nem teszi lehetové, hogy hosszú dicsoséges szakaszokról lehessen számot adni. Nem véletlen, hogy Gárdonyi Géza is rövid, pár hónapos, egyértelmuen pozitív és dicsoséges idoszakot írt meg az Egri csillagokban, amely nemzeti öntudatunk pillérévé, büszkeségünk alapjává vált. Mint tudjuk, Dobó István eléggé dicstelen szerepet játszott késobb, Bornemisszát a Jedikulában felakasztották, Mecskeyt pedig fellázadt jobbágyok verték agyon.
Az élet sokszor „utánozza”
az irodalmat, ahogy ezt Illyés Gyula is felismerte a Puszták
népében. Az o döbbenetesen szép verssoraival
is ez történt:
„Mert ott áll eleve sírodnál,
o mondja meg, ki voltál,
porod is neki szolgál.”
Most nekünk szolgált.
Keretes
Budapesti Rendor-fokapitányság
Állambiztonsági Vizsgálati Alosztály
Szám: 221-65/16/2/1983.
Határozat
rendorhatósági figyelmeztetésrol
MÉCS IMRE (Budapest, 1933. szeptember 4., a.: Lengyel Irén) fogl.: tervezomérnök, Budapest XII. ker. Zugligeti u. 33. III. em. 7. szám alatti lakost a 8/1976. (XII. 17.) BM számú rendelet 1. § alapján rendorhatósági figyelmeztetésben részesítem.
A határozat ellen a 8/1976. (XII. 17.) BM számú rendelet 5. (3) bekezdése alapján fellebbezésnek van helye, melyet a kihirdetéstol számított nyolc napon belül a fenti szervhez lehet benyújtani.
Indoklás
Mécs Imre fiatal kora óta baráti kapcsolatban volt Péterfi Miklós budapesti lakossal, aki 1983. április 11-én elhunyt. Mécs Imre a temetéssel kapcsolatos ügyek intézése során segítséget nyújtott az elhunyt feleségének. Tevékenysége kiterjedt a hozzátartozóknak és a barátoknak értesítések elkészítésére, megküldésére. 1983. április 22-én, az újpesti Megyeri Temetoben történt gyász-szertartást követoen Péterfi Miklós sírjánál ellenséges tartalmú megemlékezést tartott a mintegy 80-100 fobol álló gyászoló megjelentek elott. Ennek során az 1956. évi ellenforradalmat és az ezekkel kapcsolatos eseményeket – Péterfi Miklós akkori cselekményével összefüggésben – szabadságharcként jellemezte.
A megemlékezés végén kifejezésre juttatta bizalmát, mely szerint az 1956-os évi események minosítését a „történelem” – a jelenlegihez képest – meg fogja változtatni.
Cselekménye társadalomra veszélyes, buncselekmény elkövetéséhez vezethet, ezért a rendorhatósági figyelmeztetésben részesítése jogszeru és indokolt.
Budapest, 1983. május 23.
Dr. Gyori László r. ornagy
alosztályvezeto
A határozatot elottem kihirdették, és egy példányát átvettem.
A határozat ellen fellebbezéssel nem élek.
Budapest, 1983. május 23.
Mécs Imre
figyelmeztetett
Észrevételeit, megjegyzéseit,
kérjük, küldje el postafiókunkba:
beszelo@c3.hu