Az újszülött euró túlságosan sok eddig megválaszolatlan kérdést vet fel. Az alábbiakban néhány olyan gazdasági következményét említem meg, amelyeket ma még jobbára csak találgatunk. Ide tartoznak a közös pénz bevezetésének jóléti hatásaival kapcsolatos várakozások, a pénz- és tokepiaci következmények, az egységes monetáris politika, valamint az egységes fiskális politika hiánya körüli bizonytalanságok.
következmények, bizonytalanságok
A monetáris unió létrehozása mögött az a gazdasági és politikai akarat munkált, hogy az integráció további mélyítésével, amelynek a közös pénz bevezetése az egyik legfontosabb állomása, tovább növeljék az Európai Unió jóléti szintjét: nem titkolt a várakozás, hogy a közös pénz több csatornán keresztül is növelni fogja az eurózóna tagállamainak jólétét. Több irányból is remélhetok kedvezo jóléti hatások. A közös pénz egyfelol javítja az integráció egészének nemzetközi versenyképességét. A tágabban értelmezett tranzakciós költségek, illetve az árfolyam-ingadozások okozta bizonytalanság megszunése olyan belso gazdasági folyamatokat indít meg, amelyen hoszszabb távon jóléti értelemben szintén nyerhet a közösség.
Az eurózóna közgazdasági és jóléti következményeinek megítélésekor általában azokból az összefüggésekbol indulunk ki, amelyekkel közgazdasági ismereteink alapján egy tetszoleges valutaunió esetén is számolnánk. Ezek száraz tankönyvi modellekbol származnak, és a legritkább esetben veszik az euró tagállamainak specifikus jellemzoit figyelembe. Közgazdasági ismereteink birtokában azonban közel sem egyértelmu, hogy az integrációnak a közös pénz által elomozdított további mélyülése milyen jóléti hatásokat valószínusít. Mint a következo körben csatlakozó országok egyike, Magyarország számára is az lesz az egyik legizgalmasabb kérdés, hogy a közösségi szinten bekövetkezo változások mögött milyen szerkezeti átalakulásra számíthatunk, és ez milyen irányba befolyásolja majd a meglévo regionális különbségeket.
Centrifugális erok
Az egyik sokszor hangoztatott okfejtés szerint az árfolyam ingatagsága és a kereskedelem volumene között szignifikáns kapcsolat van, ezért többek között azt várhatjuk az eurótól, hogy a tagállamok közötti árfolyamok rögzítése fellendítheti a zónán belüli kereskedelmet. Míg az árfolyamok rögzítése a bizonytalanság kiküszöbölésével teremt kedvezobb feltételeket a tagállamok közötti kereskedelemben, a valutaátváltáshoz tartozó költségek megszunése is a kereskedelmi folyamatok várható élénkülésének az irányába hat. A kereskedelem élénkülésétol pedig, némi egyszerusítéssel, azt reméljük, hogy mindenki csak nyerhet rajta.
A nemzetközi kereskedelmet magyarázó klasszikus elméleti keret a komparatív elonyök elmélete. Magyarázatot ad arra, miért érdemes az eltéro termelékenységu régióknak árucserébe bocsátkozniuk és specializálódniuk. Ha a tökéletes verseny feltételei érvényesülnek, és a régiók termelékenysége azonos vagy közel azonos, akkor a kezdeti egyenlotlenségek a muködésbe lépo erok következtében eltunnek. Ennek elméleti magyarázata egyszeru: azokban a régiókban, ahol sok vállalat koncentrálódik, és hasonló termelési profillal rendelkeznek, nyilvánvalóan nagyobb versennyel is szembesülnek az áruk és a termelési tényezok piacain. Mivel ennek következtében csökken jövedelmezoségük, a cégek olyan régiókba települnek át, ahol kevesebb versenytársra találnak. Az elobbiekben ismertetett folyamatok tehát egyfajta centrifugális erot képeznek, ami a vállalatok egyenletesebb eloszlását eredményezi.
Agglomeráció
A tapasztalat ugyanakkor az, hogy feltételeikben nagyon hasonló régiók is egymástól nagyon különbözo termelési struktúrákat hoznak létre. A monopóliumok, a tranzakciós költségek és a nem tökéletes verseny modellbe történo beépítésével megmagyarázható, miért lépnek föl az agglomerációt erosíto centripetális erok: a vállalatok hajlamosak egymáshoz és így a nagyobb piacokhoz is közelebb települni. A tranzakciós költségek miatt a piac elérhetosége és a keresleti hatás elsodleges szemponttá válhat. Ez a hatás az imént ismertetett centrifugális hatással éppen ellentétes irányú mozgást indukál, ami megmagyarázza azt is, miért alakítanak ki eltéro termelési struktúrákat, és miért specializálódnak olyan régiók, amelyek egyébként nem élveznek komparatív elonyt a másikkal szemben.
Itt elérkezünk a legizgalmasabb kérdésekhez. Az, hogy a kifelé és befelé húzó erok közül mikor melyik lesz a meghatározó, a közös pénz megjelenésétol függetlenül is érdekes problémakör. Amint azonban kiderül, többek között éppen a tranzakciós költségek drasztikus csökkenésének lehet kulcsszerepe abban, hogyan alakul a gazdasági tevékenység térbeli eloszlása az integráció elorehaladtával. Mivel azt elfogadhatjuk, hogy az euró az integrációt erosíto tényezo, a kérdés az, hogy az integráció mélyülése vajon enyhíti vagy erosíti az agglomerációs folyamatokat.
Ami a tranzakciós költségek változását illeti, a kutatások szerint a költségek változásával a koncentráció nem monoton módon változik. A költségek magas szintrol nullára történo csökkenése során a koncentráció eloször no, és az agglomerációs folyamatok kerülnek elotérbe, majd az alacsonyabb, nullához közeli költségtartományban ismét a gazdasági tevékenység egyenletesebb eloszlása valósul meg.
Az alapmodell szerint a föntiekre a magyarázat a következo: az integráció mélyülése során a bovülo piac növeli a vállalatok árbevételét, ami csökkenti a helyi vállalatok által támasztott verseny jelentoségét, és összességében no a helyi vállalatok részaránya az integráción belül. A jövedelmezoség azonban a nagyobb piaccal rendelkezo centrumban és környékén nagyobb, és ez mind több vállalatot vonz a centrumba, növelve az agglomerációt. A bovülo centrum viszont mind nagyobb keresletet támaszt a termelési tényezok iránt, és egy ponton túl a termelési tényezok emelkedo árai arra késztetnek egyes vállalatokat, hogy elhagyják a centrumot. Az integráció egy fejlodési szintjén túl tehát a centrum szerepe ismét csökkenni kezd. A továbbiakban a tényezoárak közötti különbségek válnak meghatározóvá a térbeli elhelyezkedés szempontjából, míg ki nem egyenlítodnek.
Paul Krugman modellje szerint az agglomerációs folyamat endogén módon is végbemehet két olyan régió között, amelyek induló paraméterei megegyeznek, például termelési tényezokkel való ellátottságuk egyforma, a szektorok közül azonban csak egyikben mobilis a munkaero (ipar), és a szektorok között nincs átjárás. Az agglomerációs folyamat annál gyorsabb, minél erosebb a fogyasztók áruválaszték iránti preferenciája, illetve minél nagyobb az ipar GDP-bol való részesedése. Az elobbi tényezo azért fontos, mert minél kevésbé rugalmasan helyettesíthetok a fogyasztói kosár elemei, a szélesebb áruválaszték annál inkább eloremozdítja az agglomerációt. Az utóbbi jelentosége pedig abban áll, hogy minél nagyobb súlya van a fogyasztói kiadásokban az ipari termékeknek, annál magasabb lesz az ipari termékek reálbérben kifejezett ára, ami lehetové teszi, hogy ezek a vállalatok magasabb nominális béreket fizetve versenyképesek maradjanak. Kiemelt szerephez jut a munkakínálat rugalmassága, ha a szektorok között is van átjárhatóság. Ekkor ugyanis a többi szektorból kisebb béremelés árán is átcsábítható a munkaero, ami tovább erosíti az agglomerációt.
A kutatások kiemelt figyelmet szenteltek a munkaero mobilitásának és a migrációs hajlamnak. Egy felmérés szerint az egységes árupiaccal és munkaeropiaccal rendelkezo Európai Unióban mindössze az emberek 1,5 százaléka él más tagállamban, mint ahol született. Mi több, az unió országain belüli migráció is meglehetosen alacsony. A regionális migrációnak a regionális bérek arányához mért rugalmassága például 25-ször magasabb az Egyesült Államokban, mint Nagy-Britanniában, de Olaszországhoz képest még nagyobb.
Az is bebizonyosodott, hogy a regionális migráció erosödése további lökést ad az agglomerációnak, az alacsony migrációs hajlam viszont késlelteti, illetve lassítja a folyamatot. Az európaiak alacsony migrációs hajlamának fontos szerepe lehet abban, hogy a nem agrárszférában foglalkoztatottak miért koncentráltabbak az EU-ban, mint az USA-ban, dacára annak, hogy a jövedelmi egyenlotlenségek nagyobbak Európában, mint az USA-ban.
Specializáció
Az agglomeráción túlmutató, ugyanakkor azzal összefüggo kérdés a specializáció. Európában is megfigyelheto a tendencia, hogy egyes országok különbözo ágazatokra specializálódtak. Az integráció növeli a szektorok szerinti specializációt is. Az agglomeráció egy meghatározott szintjéig a régió szektorokat befogadó készsége növekszik, egy ponton túl azonban a hasonló területeken tevékenykedo vállalatok költségérzékenysége no, és szívesebben települnek egymás közelébe és távolabb a más tevékenységet végzoktol, hogy elkerüljék a kevésbé mobilizálható tényezok piacán kialakuló élesebb versenyt.
A globalizáció elorehaladtával, a tranzakciós költségek további csökkenésével egyre inkább a helyi sajátosságok határozzák meg a térbeni eloszlást és ez visszavezet bennünket a bevezetoben említett komparatív elonyök elméletéhez. Az integráció magas fokán a piacokhoz való közelség nem minden jószág és termelési tényezo piacán válik fontos szemponttá, hanem foként azok esetében, amelyek mobilitását kevésbé növelte a globalizáció.
Az Európai Unió országaiban végzett vizsgálatok eredménye rávilágít az unió olyan gazdaságföldrajzi sajátosságaira, amelyek ismerete az euró bevezetését követoen hasznos lehet. Az eredmények szerint a vizsgált ágazatok túlnyomó többségének koncentráltsága növekedett az Európai Unióban. Az is szignifikánsnak bizonyult, hogy a nagyobb méretgazdaságossággal és megtérüléssel jellemezheto iparágak koncentrációja erosebb. A regionális integráció szintje és az agglomeráció közötti elméleti összefüggések is igazolódni látszottak: a hatékonyabb iparágak koncentráltabbak voltak az integráció alacsonyabb fokán, majd az integráció erosödésével csökkent a koncentráció. Vizsgálatokat végeztek arra vonatkozóan is, milyen mértékben magyarázzák a jövedelmi különbségeket a szomszédos régiók regionális különbségei, és mennyiben az országhoz tartozás. Noha mindkét tényezo fontosnak bizonyult, az utóbbi kevésbé volt dönto a jövedelemkülönbségek indoklásában.
Az unió további fejlodése szempontjából és az újonnan belépo tagállamok szempontjából is meghatározó lehet, milyen irányt vesz a regionális differenciálódás a következo néhány évtizedben. Bár az integráció mélyülésétol hajlamosak vagyunk a fejletlenebb régiók és országok felzárkózását várni, a centrumok és perifériák, valamint regionális centrumok és perifériák fejlodési pályái ettol eltéro irányt is vehetnek.
A nagyobb piaccal rendelkezo fejlett centrumok vonzzák a termelési tényezoket. Ennek következtében bizonyos regionális egyenlotlenségek az integráció elorehaladtával tovább nohetnek, és a periféria leszakadását eredményezhetik. A tranzakciós költségek változása, a termelési tényezok (mindenekelott a munkaero) árában és mobilitásában, vagy a fogyasztói preferenciákban végbemeno változások egyaránt befolyásolhatják, hogy a felvázolt lehetoségek közül hol melyek valósulnak meg.
Végül az Európai Unió
gazdaságpolitikájának cél- és eszközrendszere
is alapvetoen meghatározhatja a gazdaság regionális
és szerkezeti változásainak irányát.
Hogy a legkézenfekvobb hatást említsem, a pénzmennyiség
szabályozásának elsodleges eszköze a nyílt
piaci muvelet, amit a központi bank kamatpolitikáján
keresztül valósít meg. Sokan felvetették már,
hogy a közös pénzpiaci kamatláb a más és
más fogyasztói és megtakarítási szokásokkal
és egymástól eltéro növekedési
potenciállal rendelkezo országokban nem lehet egyidejuleg
optimális. Könnyen elképzelheto, hogy a kialakuló
reálkamat egyes területeken a potenciálisnál
alacsonyabb, máshol magasabb GDP-növekedéssel lesz egyensúlyban.
Hasonló módon eltéroen hathat a közös kamatláb
a különbözo régiók áralakulására.
Az említett jövedelmi és árhatások további
differenciálódást idézhetnek elo a régiók
között.
Az európai pénzügypolitika
Az euró tagállamaiban az Európai Központi Bank alakítja ki a pénzügyi politikát. Az új központi bank által megfogalmazott monetáris célrendszer több érdekes elemet tartalmaz.
Mint ismeretes, a világ nagy központi bankjai egymástól igencsak eltéro célokat követnek, bár az összes központi bank végso célja az árstabilitás biztosítása. Az elmúlt évtizedek alatt a legprominensebb központi bankoknak is többször szembe kellett nézniük azzal, hogy a pénzügyi közvetítorendszer észveszejto gyorsaságú fejlodése következtében a hagyományosnak tekintett mutatók, pénzaggregátumok, valamint az árak és a kamatláb közötti összefüggések nem bizonyultak stabilnak. Az amerikai központi bank szerepét betölto Federal Reserve Bankot (Fed) is ezek a felismerések késztették arra, hogy idonként új célváltozót jelöljön meg. A Fed által megcélzott mutató kezdetben a legszukebb pénzmennyiségi mutató, az M1 volt, majd helyét a tágabb M2 vette át, késobb pedig az infláció, illetve a várható áralakulást és a konjunkturális trendeket összetetten tükrözo elojelzo mutatók. Az egyébként sok szempontból más karakteru Németországban viszont az M3 pénzaggregátum hosszú idon keresztül megorizte referenciamutató szerepét, és a Bundesbank ennek a mutatónak az alakulásától tette függové pénzpolitikáját. (Az M1 a kézpénzállomány és a jegybanki tartalékok összessége, az M2 esetében ehhez hozzászámítják a rövid, egy éven belüli betéteket, az M3 pedig az M2 plusz a pénzpiaci befektetések, kötvények és befektetési jegyek összessége.)
Az Európai Központi Bank – amelyet egyébként sokak szerint a Bundesbank mintájára terveztek – több lábon álló monetáris célrendszert alakított ki. Ennek lényege a következo: a prioritást változatlanul az árstabilitás élvezi, ami definíció szerint egy nulla és két százalék közötti éves árindexet jelent az eurózónán belül. Az árstabilitás mint elérendo cél azonban nem jelenti azt, hogy pusztán az áralakulás képezné majd a döntéshozatal alapját, továbbra is érdemleges szerephez jut az M3 pénzmennyiségi mutató. E monetáris aggregátum lehetséges változásának tekintetében szélesebb sáv is megengedett, tehát a jegybank nem fog mechanikusan változtatni kamatpolitikáján, ha az M3 növekedési üteme eltérne a kívánatostól.
Ez utóbbi megfontolásnak a jelentosége a pénz fogalmának és szerepének kiszélesedésében van. Mivel az M3 meglehetosen széles pénzállomány, amely az 1-2 éves lejáratú betétek mellett magában foglalja a pénzpiaci befektetési alapokban lévo pénzmegtakarításokat is, nincs kizárva, hogy az egyik legnagyobb kihívást éppen ezen mutató és az árszínvonal közötti összefüggés kelloen bölcs értelmezése jelenti majd. A pénzügyi rendszer további fejlodésével és a megtakarítók pénzkeresletének változásával ez korántsem elhanyagolható szempont. Gondoljunk az amerikai gazdaságra. Az elmúlt években a Fed számára a dilemmát az értékpapír-piaci befektetések piaci értékének szárnyalása jelentette, amelyet többek között a gazdaság potenciálisnál nagyobb növekedési üteme táplálta, miközben az infláció az elméletet megcáfolva rekordmélységbe süllyedt. Az amerikai jegybankárokban máig él a félelem, hogy az ilyen módon felhalmozódott vagyon az árupiacon keresletet gerjesztve ismét az infláció meglódulásához vezet. Sohase tudjuk meg, vajon csupán a tozsdei árfolyam-emelkedést fékezte volna, vagy éppen a recesszió felé taszította volna az Egyesült Államokat, ha a Fed egy-két évvel ezelott több ízben emelte volna a kamatlábat, ahogy azt akkoriban sokan gondolták. A dilemma súlyát mindenesetre jól példázza. Európában mások és sokszínubbek a megtakarítási szokások. Az euró M3-mutatója ugyanúgy tartalmazza a németalföldi kereskedonek a megtakarításait, ahogyan a burgerlandi kistermeloét vagy az andalúz flamencotáncosét is. Ami megszokott és kiszámítható volt a Bundesbankban, azt nem biztos, hogy mind a 11 országban együttvéve ugyanúgy kell majd értelmezni.
Az árfolyam
Az alábbiakban azt a kérdést boncolgatom, amelynek az Európai Központi Bank monetáris irányelvei szerint talán fel sem szabadna merülnie. Az árfolyamról van szó. A közös monetáris politika kialakításakor határozottan megfogalmazódott az a szándék, hogy a központi bank ne kezelje prioritásként az euró árfolyamát. Ez a kitétel azért is érdekes, mert bár a nagy központi bankok szinte soha nem deklarálják fizetoeszközeik kívánatos árfolyamsávját, tudvalévo, hogy a nemzeti pénzek árfolyamai a devizapiacok érdeklodésének középpontjában állnak. A deklarált árfolyamcél elvetése persze értheto egy olyan újdonsült fizetoeszköz esetében, amelynek minden esélye megvan arra, hogy a világ legalább második legfontosabb fizetoeszközévé váljon. Ha a központi bank eros elkötelezettséget mutatna egy bizonyos árfolyam vagy árfolyamsáv iránt, akkor azzal növelhetné a spekulatív célzatú devizatranzakciók mennyiségét, és ezzel az árfolyam kiszámíthatatlanságát; vagyis a központi bank egykönnyen öngólt lohetne ezzel a politikával.
Mivel a monetáris politika célrendszerében az árstabilitás az elsodleges cél, az árfolyam-célkituzés beépítése nem is lenne logikus. Az euró árfolyamának alakulása tehát teljes mértékben a nemzetközi valutapiacokra van bízva, ugyanakkor a központi bank számára elsodleges szempont az újszülött euró stabilitása. A stabilitás az utca emberének a stabil árfolyamot jelenti. Biztosan sokan feltették már maguknak azt a kérdést, vajon mennyire eros euróban érdekeltek az euróblokk országai. Az euró esetében feltételezhetjük, hogy a központi bank és a tagországok sem egy túlságosan eros, sem pedig egy túlságosan gyenge euróban nem érdekeltek. A keresztárfolyamok abszolút szintje azonban nyilván nem érdektelen. Az árfolyamon keresztül ugyanis immár több nemzet vagyonának nemzetközi piaci értéke határozódik meg, ami semmiképpen sem lehet elhanyagolható szempont, még ha kimondottan az árstabilitás is az elsodleges szempont. Ma még nehéz volna megmondani, mekkora az eurónak az a százalékban kifejezheto változása, ami „hidegen hagyja” a központi bankot. Az euró árfolyam-alakulásának függvényében bizonyára érzékelni fogjuk majd, milyen helyet foglal el az árfolyam a központi bank preferenciarendszerében.
Euró kontra dollár
Amikor az euró árfolyamáról beszélünk, az esetek többségében a nagy talányra, az euró/dollár-árfolyamra gondolunk. Ahogyan a dollár/márka-árfolyam is a világ egyik legnépszerubb spekulációs játéka volt, minden bizonnyal az euró/dollár is az lesz. A legtöbb elorejelzés szerint a kezdeti idoszakban az euró legalább tíz-tizenöt százalékos erosödését figyelhetjük meg. Az árfolyam fobb meghatározói a gazdaság növekedési potenciálja, a rövid és hosszú távú kamatlábak, az infláció és a fizetési mérleg. A Goldman Sachs elemzése szerint az elso két mutató abszolút szintjei az eros dollár mellett szólnak, míg az utóbbi két mutató inkább az eurónak kedvez. Ami viszont e mutatók várható változásait illeti, mind az euró erosödését sejteti. Ennek ellenére a kezdeti, néhány napig tartó erosödés óta az euró a dollárral szemben lassan, de gyakorlatilag folyamatosan gyengült. Ez a tény persze nem csökkenti az említett fundamentális tényezok jelentoségét, viszont jól tükrözi a bizonytalanságokat és azt, hogy a valutaárfolyamok nem mindig és nem azonnal viselkednek úgy, ahogy várnánk.
Az Európai Központi Banknak szinte korlátlan lehetoségei vannak arra, hogy adott esetben megvédje az eurót. A nemzeti központi bankok összesített dollártartalékai ugyanis közel 400 milliárd dollárra rúgnak. Ez boven elegendo lehet az euró megvédésére, ha esetleg spekulatív célú támadás érné. Sot felmerül a kérdés, hogy egyáltalán szüksége van-e ekkora tartalékra az eurózónának. A tartalékok diverzifikálása miatt a jövoben noni fog az eurónak mint tartalékdevizának a szerepe. Míg 1996-ban a világ összes devizatartalékának 75 százaléka volt USA-dollár, 8 százaléka japán jen és 17 százaléka német márka, az elorejelzések szerint az optimális arányok kialakulását követoen az összes devizatartalék 45-50 százaléka euróra szóló követelést testesít majd meg. A tartalékok reallokációja hatalmas dollárkínálatot és euró iránti keresletet jelent: egy újabb érv az euró erosödése mellett.
Az árfolyam akkor is rendkívüli fontosságú gazdaságpolitikai szempont, ha a központi bank nem tekinti prioritásnak, és lényegében a szabad piacra bízza alakulását. Ennek oka az, hogy a kutatások szerint a kibocsátás ingadozásának egyik fo forrása a nominális árfolyam. A lebego nominális árfolyam a tapasztalatok szerint ingatagabb reálárfolyammal egyenlo, ami erosen befolyásolhatja a nyitott gazdaságok kereskedelmi mérlegeinek alakulását. Az árfolyam ilyenformán fontos stabilizátorszerepet tölthet be, ezért gazdaságpolitikai jelentosége sem becsülheto le.
A témában végzett kutatások szerint az árfolyam stabilitása több közgazdasági változóval is szignifikáns kapcsolatban van. Az egyik ilyen változó éppen a gazdaság mérete, illetve két ország viszonylatában a gazdaságok relatív mérete. Ennek a változónak az euró esetében lényeges szerepe lehet, mert az indulással egy idoben óriási méretbeli változás is bekövetkezett. Az euró várható stabilitását illetoen a tanulmányokból mindkét irányú változás lehetosége kiolvasható.
Néhány elmélet azt valószínusíti, hogy az euró a megszunt tagdevizáknál kevésbé lesz stabil, s azzal érvel, hogy az eurózóna nagyobb és – mivel a tagországok nagyrészt egymással kereskednek – kereskedelmi szempontból zártabb gazdaság lesz. Egy nagyobb és zártabb gazdaságban, vélik, a gazdaságpolitikusok számára kevésbé fontos az árfolyam ingadozásának a kereskedelmi mérlegre és az inflációra gyakorolt hatása, így az ingadozások hidegen hagyják oket, és nem avatkoznak be az árfolyam érdekében. Ez az érvelés eleve feltételezésekkel él a gazdaságpolitikusok magatartására vonatkozóan, és implicit módon azt is feltételezi, hogy az árfolyam legalább annyira függ a központi banki intervencióktól, mint a piaci folyamatoktól. Találunk viszont másfajta érvelést is.
A tagdevizák között korábban fennálló árfolyamok ingadozásai részben reálgazdasági sokkokat fogtak fel, illetve közvetítettek. A tagállamok árfolyamainak rögzítése után a sokkok más gazdasági változókat érnek, többek között a közös külso monetáris határt, és ezzel a közös valuta és az eurózónán kívüli valuták közötti árfolyamokat. Mindez egy ingatagabb eurót jelentene.
Philippe Martin modellje szerint az árfolyam stabilitása a két vizsgált ország GDP-jét éro sokkoktól és a két ország méretbeli különbségétol egyaránt függ. Annál nagyobb az árfolyam volatilitása, vagyis ingadozása az átlaghoz képest, minél jobban ingadozik a GDP, és a volatilitás annál kisebb, minél erosebb a kapcsolat a két GDP-t éro sokkhatás között.
Az árfolyam szabályozó szerepe foként a kisebb gazdaságokban no meg. Ha számolunk azzal a lehetoséggel, hogy a vállalatok áthelyezhetik termelésüket más országokba, akkor recesszió idején abban érdekeltek, hogy ott növeljék munkakeresletüket és termelésüket, ahol alacsonyabb a reálbér. Ez arra ösztönözheti a gazdaságpolitikát, hogy adott külföldi reálbér mellett a hazai reálbérek elinflálásával növelje vonzerejét, és kompetitív célzatú leértékelést valósítson meg. Ahogy láttuk, figyelembe kell venni a két ország relatív méretét és a növekedésük közötti kapcsolat erosségét is. Ha ugyanis a méretbeli különbség nagyon nagy, akkor éppen az instabil árfolyam válhat a kibocsátás ingadozásának okozójává, mivel hatása ekkor erosebb a hazai sokkoknál. Egy kis országnak tehát inkább érdeke a stabil árfolyam.
Bár nem tudhatjuk, a méretbeli különbség melyik tartományából melyikbe kerül Európa és az USA, valószínu, hogy az euró/dollár-árfolyam volatilitása kisebb lesz, mint a korábbi valutáké volt, mert a két régió között korábban meglévo méretkülönbség számottevoen csökken. A volatilitás csökkenésének egyik legfontosabb következménye az, hogy a monetáris unió számára kevésbé jelenthet majd kísértést az árfolyam stabilizációs célokra való felhasználása. Ami a két régió GDP-jét éro sokkhatások kapcsolatát illeti, az Európai Unió gazdaságai közül Nagy-Britannia gazdasági ciklusai vannak hagyományosan szorosabb kapcsolatban az amerikai gazdasági ciklusokkal. A késobbiekben, amikor Nagy-Britannia is tagja lesz a valutaközösségnek, noni fog az USA és az eurózóna GDP-jét éro sokkhatások közötti kovariancia, azaz közvetlen együttmozgás, ami ismételten stabilabb árfolyamot sejtet.
Bár az Európai Központi Bank nem kívánja monetáris politikáját a mindenkori árfolyamtól függové tenni, van okunk feltételezni, hogy nem lehet teljesen érdektelen az árfolyammal és különösen nem annak ingadozásaival szemben. A vizsgált összefüggések többsége azt valószínusíti, hogy a méretbeli növekedés pozitívan hat az árfolyam stabilitására. A stabilabb árfolyam viszont lehetové teszi, hogy a központi banknak ne kelljen az árfolyam felett orködnie és aktívan beavatkoznia.
A fiskális keretfeltételek
Az euróval kapcsolatos bizonytalanságok egy része az eurótagság fiskális kritériumaival függ össze. A jövobeli monetáris és fiskális politikát alapvetoen meghatározhatja, milyen következményei lesznek hosszabb távon a maastrichti eloírások mechanikus teljesítésének. Bizonyos változások máris látszanak. Európában a kamatlábak máris szokatlanul alacsonyak, ami nem kis részben annak a következménye, hogy a leszorított költségvetési hiányok nyomán jelentosen csökkent a finanszírozási igény, és ezzel a kormányzati kötvénykibocsátások volumene. Az alacsonyabb kötvénykínálat érthetoen megnövelte az államadósságok árát, és csökkentette a kamatokat.
Sokan látnak veszélyt abban, hogy az új intézmény esetleg nem ismeri fel idoben a veszélyeket, és helytelen monetáris politikát folytat. Ennek látszólag csekély az esélye, hiszen a központi bankot minden bizonnyal a szakma kiválóságaiból válogatták össze, de egyvalamirol nem szabad megfeledkezni: az új monetáris hatóságra iszonyatos nyomás nehezedik, és könnyen meglehet, a közeli jövo nagy kihívása nem az infláció elleni, hanem a defláció elleni küzdelem, amire a Bundesbank mintájára létrehozott ECB nincs feltétlenül felkészülve. Krugman professzor szerint egyszeruen nem arra tervezték.
Krugman úgy fogalmaz, hogy sikerült az euroszkeptikusok összes félelmét eloszlatni, és létrehozni egy olyan központi bankot, amilyenben senki sem hitt: egy monetáris vasszigort megtestesíto új Bundesbankot. Csakhogy közben megváltozott a világ, és a neves professzor szerint kamatot nemcsak emelni, csökkenteni is tudni kell. Egy folyamatos monetáris lazítást követo politika egykönnyen a politikai függetlenség hiányának könyörtelen vádjait zúdíthatja az új intézményre. Ilyenformán a központi bank saját csapdájába eshet. Túlzott jelentoséget tulajdonítani ennek az okfejtésnek komolytalannak tunhet. Ez a skizofrén tudat azonban érezheto volt tavaly év végén is, amikor a központi bank hosszas gyötrodés után szánta rá magát a sokak által sürgetett kamatcsökkentésre, vélhetoen azzal a titkolt reménnyel, hogy ezzel minden ilyen irányú jövobeni nyomás elhárul. Ha recesszió esetén a fiskális politika mereven ragaszkodik a kritériumok betartásához (a tagállamoknak különben büntetést kell fizetniük), az élénkítés eszköze a monetáris hatóság kezében van. Arra pedig már láttunk példát, hogy a késlekedésnek milyen következményei lehetnek. A likviditási csapda, annak az elméleti lehetosége, hogy a nullához közeli kamatláb szintjén a monetáris politika hatástalanná válik, egykönnyen valósággá válhat, ahogyan Japánban is. A Bank of Japan utoljára február 12-én csökkentette irányadó kamatlábát immár 0,15 százalékra, hogy megkísérelje kimozdítani gazdaságát a holtpontról, mindeddig sikertelenül.
A fiskális hiány alacsony szinten tartásának szigorú követelménye mindinkább beszukíti a klasszikus gazdaságpolitika mozgásterét, mivel határt szab a költségvetés automatikus stabilizátor szerepének. A közgazdászok között nincs konszenzus abban a tekintetben, hogy célszeru-e egyensúlyban tartani a költségvetést, illetve ha nem, akkor mekkora költségvetési deficit kívánatos. Nem egyértelmu továbbá, melyeket célszeru szem elott tartani a költségvetés hiányának mérésére alkalmas mutatók közül. A GDP három százalékában maximált költségvetési hiány a költségvetés leggyakrabban használt, hagyományos nominális deficit mutatójára vonatkozik, ami az infláció miatt torzítja a hiány valódi súlyát. Sok szempontból kifejezobb mutató az ún. operacionális deficit, amely kiszuri az infláció torzító hatását. Nem kizárt, hogy a jövoben a gazdaságpolitika tervezésében is mindinkább szerepet kapnak új típusú költségvetési mutatók. Ebbe az irányba mutatnak azok a törekvések, amelyek az állami tokeköltségvetés bevezetését szorgalmazzák.
Az említett aggályok a maastrichti kritériumok mutatóinak megfelelo megválasztásával kapcsolatosak, ám Rudi Dornbusch egyenesen magának a kritériumrendszernek a konzisztenciáját, illetve szükségességét kérdojelezi meg. A jeles kutató nem vonja kétségbe az államadósság, a költségvetési deficit és az infláció között fönnálló összefüggésekre felépített kritériumrendszer elméleti alapjait. Az ellentmondást abban látja, hogy a stabilitási paktum kiegészítette a kezdeti keretfeltételeket azzal a megkötéssel is, hogy az Európai Központi Bank nem tölti be a pénzügyi rendszer végso hitelezojének (lender of last resort) szerepét, és nem siethet a bankok megmentésére. A központi bank ezzel nyilván azt kívánja elkerülni, hogy adott esetben államadósságot kelljen monetizálnia, azaz bankópréssel fedeznie, ami veszélyeztetné inflációs célkituzését. Ez utóbbi Dornbusch szerint nem is kívánatos, ugyanakkor feleslegesen szigorúvá teszi az államadósság maximálásának kritériumát. Ha ugyanis valamely ország pénzügyi rendszere bajba kerülne, az az adott nemzeti kormánynak jelentene pénzügyi kötelezettséget. Az IMF szerint sem tisztázott egyértelmuen, ki tölti be a végso hitelezo szerepét: az ECB vagy a nemzeti bankok, amelyek egyébként részei a monetáris hatóságnak, és végrehajtói a monetáris politikának.
Dornbusch egy esetleges adósságválság lehetoségét is megvizsgálta. A tagországok államkötvényeit átváltják euróra, de az adósok továbbra is értelemszeruen a nemzeti kormányok maradnak. Az árfolyamkockázat eltuntével az államkötvények kockázati prémiumai közötti különbségek jobban fogják tükrözni az adós minoségét. Hiába lesz az euró irányadó pénzpiaci kamata azonos, a tagállamok állampapírhozamai eltérhetnek egymástól. A szerzo szerint a helyettesítési hatás lesz a domináns, ha valamelyik állam adósságválságba kerül. Ha, mondjuk, az olasz adósság piaci megítélése romlik, emelkedik az olasz állampapírok kockázati prémiuma. A befektetok portfóliójuk átalakításakor jobb minoségu adósok kötvényeit kezdik megvásárolni, például német államkötvényeket, és a nagyobb kereslet csökkenti a német papírok hozamát (helyettesítési hatás). A végeredmény azért érdekes – véli Dornbusch –, mert azt tükrözi, hogy az olasz adósságválság alapvetoen olasz probléma, nem pedig német. Dornbusch szerint ez egy okkal több arra, hogy a tagállamok újragondolják az európai monetáris rendszer fiskális kritériumait.
Bár az euró várható hatásainak felméréséhez hasznosak a makroökonómiából ismert klasszikus összefüggések, az utóbbi idoben a nemzetközi közgazdaságtan muveloi is mind nagyobb figyelmet szentelnek az integráció fejlodésébol származó gazdaságföldrajzi és gazdaságszerkezeti következményeknek, valamint az integráció által a gazdaságpolitika elé állított új kihívásoknak. A közös pénz debütálását követoen még sürgetobbé vált ezeknek az összefüggéseknek az alaposabb megismerése és megértése. Mi volna fontosabb egy-egy régió vagy ország számára, mint az, hogy ki profitál többet az integrációból? Ennek relevanciáját még az sem csorbítja, ha mindenki jobban jár majd, és senki sem jár rosszabbul, hiszen biztosra veheto, hogy nem jár mindenki egyformán jobban.
irodalom
Dornbusch, Rudi: Financial Aspects of Monetary Integration, www.mit.edu/.dornbusch, (May, 1998)
Goldman Sachs: Facts and Opportunities, The Weekly Analyst (December 1998)
Goldman Sachs: Curing Euroland’s Reserve Overhang, The Foreign Exchange Market Chapter 6. (Sept, 1998)
Krugman, Paul: Increasing Returns, Imperfect Competition and the Positive Theory of International Trade, Handbook of International Economics vol. III. Chapter 24, 1243–1276. (1995)
Krugman, Paul: The Euro: beware of what you wish for, Fortune (December 1998)
Rabobank, The Quarterly Review, First Quarter 1999 (December 1999)
Martin, Phillippe: The Exchange Rate Policy of The Euro: A Matter of Size? CEPR Discussion Paper No. 1646 (May 1997)
Martin, Phillippe: Free-riding, convergence and the two-speed monetary unification in Europe, European Economic Review 39. 1345–1364 (1995)
Ottaviano, Gianmarco–Puga, Diego: Agglomeration in the Global Economy: Survey of the Economic Geography, CEPR Discussion Paper No. 1699 ( October 1997)
Észrevételeit, megjegyzéseit,
kérjük, küldje el postafiókunkba:
beszelo@c3.hu