Valamit ideje volna tisztázni a szocializmus belsô ellenzékijeivel kapcsolatban, elsôsorban a "státusukat" illetôen.1
Gondolok mindenekelôtt arra: felettébb naiv és hiszékeny, aki még elfogadja, hogy ôk úgy általában "a hatalom" ellen vannak, hogy az ô oldalukon nincs csak eszme, meggyôzôdés, erkölcs, ellentétben a mi társadalmunk embereivel, a kormánypártiakkal, akik a hatalom és az erôszak mindenféle eszközeivel is rendelkeznek. Ne ismerjük el azt a morális rangot, amelyet maguknak vindikálnak, mondván, hogy ôk csak eszményeikkel, pôrén, fegyvertelenül állnak ki a viadalra; ne ismerjük el, mert nem igaz: nem a jóhiszemûség vagy a rosszindulat dönt, hanem a tények; akár akarják, akár nem, óriási arzenál, rendkívüli hatalom sorakozik mögéjük, gazdasági és politikai, katonai és propagandaapparátusával a Nyugat minden szocializmusellenes, antikommunista potenciálja és tartaléka.
Az imperialista központok régen stratégiává emelték, hogy a szocializmuson belül különféle módon támogatni kell az eróziós, bomlasztó elemeket, az ellenzéki csoportokat és szervezeteket, a burzsoá politikai rendszert és a burzsoá nacionalizmust hirdetô irányzatokat.2 Ez a kapitalista rendszer szocializmus ellen folyó harcának mondhatni természetes velejárója; de amióta az antikommunista propaganda azt is szorgalmazza, hogy ennek érdekében fel kell használni a gazdasági nyomás eszközeit, szankciókat alkalmazni, embargókat bevezetni vagy megszüntetni, élelmiszert szállítani vagy nem szállítani, ezt vegyék tekintetbe a többi között még a fegyverkezési tárgyalásokon is, ehhez is szabják annak a készségét, hogy tárgyalnak-e fegyverzetkorlátozásról vagy nem tárgyalnak - azóta végképp nem lehet arról szó, hogy a belsô ellenzék minden hatalomtól független, a politikai harc fölött álló erkölcsi tényezôként tüntesse fel magát.
Hogy ki veszi szívesen a magukat ellenzékinek tartók közül ezt a támogatást és ki nem, kinek van ínyére és kinek nem, ebben bizonyára vannak köztük különbségek, de abban nincs, hogy bármi legyen is a szándékuk, valóságos státusukat ez behatárolja. Nem is akármilyen nagyságrendû hatalmakkal kötôdnek így össze, erôkkel, akik a maguk hatalmi szférájának kiterjesztése érdekében nem riadnak vissza attól, hogy súlyos károkat okozzanak az érintett népeknek.
Ezt kereken ki kell egyszer mondani, hogy világos legyen: nem babra megy a játék. És hogy világos legyen: az antikommunista uszítóknak semmilyen ár sem drága - azt ugyanis a mi népeinknek kell megfizetni - azért, hogy egy marék ellenzékinek feljebb vigyék az ázsióját! Mi nem vonjuk kétségbe senki jogát arra, hogy kritikusan foglaljon állást; sôt egyenesen azt valljuk, a mi feladatunk saját gyengéink és hibáink ellenzékének lenni. De miképpen vélekednek azok az ellenzékiek, akiket amonnan így megtámogatnak? Vagy elutasítják és kikérik maguknak ezt, mint kéretlen prókátorságot, tiltakoznak és harcolnak ellene, és akkor már nem léphetnek fel úgy, ahogy ezt eddig tették. Vagy objektíve összejátszanak vele, és akkor viseljék is az ódiumát: tudja meg mindenki, hogy különféle emberbarátinak és nemzetinek feltüntetett gesztióiknak a legkonokabb békeellenes csoportok törekvései adnak hatalmi nyomatékot. Ne engedjük meg, hogy a szelíd eszmehirdetôk szerepét játsszák, minden hatalomtól távol álló "igazság bajnokaiként" tetszeleghessenek.
Népszabadság, 1982. december 11.
1 Rényi Péter ebben az idôben a Népszabadság fôszerkesztô-helyettese.
2 Ezeket a kifejezéseket mind az
1980-as, mind a '82-es, ellenzékrôl szóló párthatározat
is tartalmazta. Az, hogy Rényi miért éppen ekkor ír
errôl, az cikkének késôbbi részébôl
derül ki.
Észrevételeit, megjegyzéseit,
kérjük, küldje el postafiókunkba:
beszelo@c3.hu