A mezôgazdaságban e nézet szerint a tökéletes verseny nem garantálja az erôforrások hatékony felhasználását és a jövedelmek optimális elosztását. Ennek oka mindenekelôtt a mezôgazdaság olyan sajátosságaiban rejlik, mint például a a termelés kiszolgáltatottsága az idôjárásnak, vagy a piacok vélt vagy valós tökéletlenségei. A mezôgazdaság sajátosságai tehát a termelôk alacsony és bizonytalan jövedelmeiben csapódnak le.
A mezôgazdaság speciális kezelésének másik pillére pedig a Beszélô hasábjain már korábban bemutatott ideológia, az agrárius fundamentalizmus (Beszélô, 1997. május).
A mezôgazdaság kivételes státusának eszméje meglehetôs támogatottságot élvez az Európai Unióban. A közös agrárpolitika a folyamatos, közgazdasági szempontból döntôen jogos kritikák ellenére idáig sikeresen védte meg kedvezményezett helyzetét. Ebben jelentôs szerepe volt annak a meggyôzôdésnek, hogy a mezôgazdaság valami speciális, más gazdasági tevékenységeket nem jellemzô sajátosságokkal bír. Jól példázza ezt a COPA, az Európai Unióban mûködô, a nemzeti mezôgazdasági érdekképviseleteket tömörítô szervezet igazgatójának kijelentése: "A mezôgazdaság mindig kevésbé lesz szabad, mint más szektorok, mert alapvetôen fontos a társadalom és az emberek számára, valamint mivel annyira sebezhetô olyan, az emberek ellenôrzése alá nem vonható dolgoktól, mint az idôjárás" (idézi Skogstad 1998).
A mezôgazdaság kivételes kezelésének eszméje nálunk sem idegen jelenség. Ebben a tekintetben már régóta a világ élvonalához tartozunk. Gondoljunk csak például arra, hogy tavaly nyár végén és ôsszel újra agrártüntetésekrôl érkeztek hírek. Ismét jól érzékelhetô volt az a hagyományos termelôi attitûd - legyen szó akár nagyüzemrôl, akár kisüzemrôl, hogy az egyszerûség kedvéért ezt az avíttas tipológiát használjuk -, amely szerint a gazdálkodók feladata a termelés, a kereskedôk és a feldolgozók dolga pedig, hogy megfelelô, lehetôleg minél magasabb áron megvegyék tôlük a termékeiket. Ha pedig erre mégsem hajlandók, akkor lépjen közbe az állam, és segítse ki a termelôket. A felvásárlási árak körüli tradicionálisnak mondható vita közben számos érv elhangzott az érdekképviseletek szájából, amelyek mögött bizonyos, az állam mezôgazdasági szerepvállalását illetô feltevések húzódnak meg. Ezeket a feltevéseket azonban érthetô módon sosem fedik fel, mivel úgy tartják, hogy megkérdôjelezhetetlenek. Mirôl van szó?
Senki sem tagadja, hogy a mezôgazdaságban megfigyelhetô néhány olyan jelenség, amely közgazdasági szempontból piaci kudarcként értelmezhetô. Ilyennek tartották sokáig a jövedelemdiszparitást, vagyis a mezôgazdaságban dolgozók átlagnál alacsonyabb jövedelmét (amelyrôl a fejlett országokban a 80-as években végzett vizsgálatok alapján kiderült, hogy éppenséggel nem is igaz). De ilyen jelenség lehet az árinstabilitás, vagy a szétaprózódottság miatt a kutatás-fejlesztési beruházások alacsony szintje. (Ezekrôl, illetve a velük kapcsolatos további problémákról részletesen l. cikkemet a Közgazdasági Szemle 1996/2-es számában.) Nem arról van tehát szó, hogy az állam semmiképpen ne avatkozzon be a mezôgazdaság mûködésébe, sem pedig arról, hogy ne léteznének bizonyos sajátosságai az agrártermelésnek. A kérdés az, hogy tradicionális agrárius nézôpontból melyek azok a kizárólag a mezôgazdaságra jellemzô sajátosságok, amelyekbôl fakadó gondokat a piac ne tudna az államnál hatékonyabban megoldani.
A mezôgazdasági sajátosságokra való hivatkozás elsô pillanatban a közgazdászok számára azért is furcsa, mert a bevezetô közgazdaságtan tankönyvek általában az agrárszektort a tökéletes verseny egyik gyakorlati példájának szokták tekinteni. A tökéletes versenynek számos kritériumát megkülönböztetik, és ezeket elfogadja az agrárközgazdasági irodalom is (például Dahl-Hammond 1976; Ritson 1977; Tomek-Robinson 1990). A legtöbb mezôgazdasági ágazatban ezek jól érvényesülnek. Így általában homogén terményeket állítanak elô, mind a termelôk, mind a fogyasztók jól ismerik az árakat. A termelôk árelfogadók, azaz nem képesek befolyásolni az árak alakulását. Továbbá a termelôk szintén nem tudják az új technológiai eredmények bevezetését korlátozni. Valamint az ágazatba való belépésnek, illetve az onnan való kilépésnek nincsenek mesterséges korlátai (Atkin 1993). Ennek ellenére a mezôgazdaság a fejlett országokban az egyik legnagyobb mértékben szabályozott ágazatok közé tartozik. A közgazdászok többnyire azonban úgy tekintik a mezôgazdaságot, mint bármilyen más iparágat, amelynek lehetnek ugyan sajátosságai, de a gazdasági magatartás alapjai ugyanazok.
A mezôgazdasági termelés sajátosságai
Ha valaki hallgatott az elmúlt évtizedekben valamilyen mezôgazdasági tárgyat (mint e sorok írója is) a hazai agrár- és közgazdasági felsôoktatásban, az jól tudja, hogy ez az elsô és talán legfontosabb dolog, amit a hallgatók fejébe tömnek. Gyakran azonban összemossák az agrárpolitikai közbeszédben és sajnos az oktatásban is a mezôgazdasági termelés sajátosságait az agrárszektor speciális jellemzôivel. Ezért a következôkben, amikor a mezôgazdaság jellegzetességeirôl beszélünk, megkülönböztetjük az agrártermelés (a kínálat), az agrártermékek iránti kereslet, az agrártermékek hazai és nemzetközi piacának, valamint a mezôgazdasági inputok piacának sajátosságait.
A hagyományok és az agrárközgazdasági tankönyvek szerint a mezôgazdasági termelést az különbözteti meg az iparitól, hogy itt élô szervezetekkel, nem pedig élettelen mesterséges anyagokkal dolgoznak. Következésképpen a mezôgazdaság egyrészt függ a termelés biológiai sajátosságaitól, másrészt pedig a természeti viszonyoktól. Azaz, mind a növénytermesztésben, mind az állattenyésztésben vannak olyan belsô adottságok, amelyek meghatározzák a termelési periódus hosszát. A feltevések szerint a mezôgazdaságban a termelési ciklus hosszú. Ráadásul a termelést az idôjárás (jó idô-rossz idô) is befolyásolja, amely kívül áll a termelôk hatókörén, és jelentôs ingadozásokat idézhet elô a termelés mennyiségében és minôségében. A másik fontos jellegzetesség, hogy a mezôgazdasági termékek többsége gyorsan romlandó, ez pedig nem teszi mindig lehetôvé a készletezést, ezért az adott jószág értékesítése során komoly veszteségekkel kell számolni. A harmadik specialitást a mezôgazdaságban alkalmazott eszközök irreverzibilitása jelenti. Ez esetben arról van szó, hogy a mezôgazdasági eszközöket más iparágakban nem lehet hasznosítani. Ehhez tartozik gyakran egy alfeltevés, miszerint az agrárágazat rendkívül tôkeigényessé vált, ezért az alkalmazott állandó (ráadásul irreverzibilis) eszközök aránya az összes eszközön belül igen nagy.
Az ellenérvek több irányból jöhetnek. A klasszikus kritika szerint ilyen sajátosságok más iparágakban is vannak. Hiszen a hajógyártás szintén hosszú termelési ciklusúnak tekinthetô. Az idôjárás pedig az idegenforgalom bevételeit is nagymértékben befolyásolja. Egy szálloda felépítése például szintén hosszabb idôt vesz igénybe, és az eredményességet a fôszezonban az idôjárás döntôen meghatározza. A romlandóság kérdése nem csak a mezôgazdasági termékek értékesítésével, illetve jövedelmezôségével kapcsolatban merül fel, ráadásul ezen a piacon általában nincs is állami beavatkozás (Gardner 1981). Az ágazatnál maradva hasonló probléma jelentkezik a mezôgazdasági bérmunkások esetében is. Aratás idején az idénymunkások felajánlják munkaerejüket a farmeroknak, akik vagy igénybe veszik szolgáltatásaikat, vagy nem. Amennyiben nem sikerült munkát szerezniük a kampánymunkásoknak, akkor szolgáltatásuk értéke azonnal nullára értékelôdik le. Hasonló jelenséget figyelhetünk meg például a kikötôi rakodómunkások esetében is. A speciális termelési eszközökbôl fakadó irreverzibilitás sem csupán a mezôgazdaság sajátja. Nem valószínû, hogy például egy olajfúrótornyot eredeti rendeltetésén kívül bármi másra is használni lehetne. Az állandó eszközök magas aránya sem ismeretlen jelenség más, így a korábban említett iparágakban.
A másik probléma, hogy a kiinduló feltevés a mezôgazdaságot aggregátumként kezeli, azaz általában beszél róla. Azonban az agrárágazaton belül is számos eltérô jellegzetességû és eltérô szereplôkörrel bíró tevékenység van. A tojás-, illetve baromfitermelés például az egyik legiparosodottabb ágazatnak tekinthetô, ahol a termelési ciklus rövid és nem függ az idôjárástól. Az ültetvények vagy a faágazat esetében azonban joggal lehet beszélni az elôbbi két feltétel meglétérôl. Meg kell azonban jegyezni, hogy a technológia fejlôdése mind a növénytermesztésben, mind az állattenyésztésben az új fajták bevezetésével a korábbiaknál lényegesen alacsonyabb szintre csökkentette az idôjárásból fakadó kockázatokat. Hasonló a helyzet a romlandósággal és a magas és speciális eszközigénnyel is. A modern technológiának hála ma már az eltarthatóság sokkal általánosabb lett a mezôgazdasági termékek körében, mint korábban. Ami a magas tôkelekötést illeti, a sertéstartás lényegesen kisebb befektetést igényel, mint a szarvasmarha-tenyésztés. Összefoglalva az eddigieket, az említett termelési sajátosságok tehát nem általában és nem ugyanolyan mértékben jellemzik a mezôgazdaságot.
A következô kérdés az, hogy amennyiben léteznek a fent említett sajátosságok, akkor azokból milyen problémák következnek. Az érvelés úgy szól, hogy az agrárszektor e jellemzôi következtében a mezôgazdasági termékek kínálata árrugalmatlan, azaz a mennyiség kicsiny változására az árak nagyobb mértékben reagálnak. Miért baj ez? Hiszen ez csupán annak a jelenségnek a magyarázatául szolgál, hogy ha jó a termés, akkor alacsony az ár, ha rossz, akkor pedig magas. (Zárójelben érdemes megjegyezni: igaz ugyan, hogy az agrártermékek általában árrugalmatlanok, de az egyes termékek szintjén nagy különbségek tapasztalhatók, továbbá termékszinten lényegesen nagyobbak az árrugalmasság értékei, nem egy esetben pedig kifejezetten árrugalmasak.) A gondolatmenet így folytatódik tovább: az árrugalmatlanság a mezôgazdasági árak túlzott ingadozásához, az pedig a termelôk jövedelmeinek ingadozásához, végül pedig az agrárjövedelmeknek a nemzetgazdasági átlaghoz képest alacsonyabb szintjéhez vezet.
Vegyük sorra az érvelés egyes láncszemeit. A túlzott áringadozás valóban ahhoz vezethet, hogy a termelôk nem használják ki teljesen a specializálódásból fakadó elônyöket, hanem erôforrásaikat úgy használják fel, hogy diverzifikálják termelésüket. Másképp fogalmazva, hogy kockázataikat megosszák, egyszerre több termék elôállításával foglalkoznak. Így a mezôgazdasági termelés összértéke alacsonyabb lesz, mintha mindenki valamilyen termék elôállítására szakosodott volna. Általában azonban ezt a jelenséget kevésbé szokták problémaként felhozni.
Nézzük tovább. A túlzott áringadozások a jövedelmek ingadozását okozzák. Ez elsô hallásra még logikusnak is tûnik. Azonban egy egyszerû számpéldával be lehet bizonyítani, hogy nem szükségszerûen igaz. Tegyük fel, hogy van egy terményünk, amelyet 20 forint egységköltséggel állítunk elô. Két idôszakot hasonlítunk össze. Az elsô periódusban 50 egységnyi terményt takarítunk be, amelyet 1 forint egységáron tudunk eladni. Következésképpen a jövedelmünk (árbevétel-költség) (50 x 1) - 20 = 30 forint lesz. A második idôszakban csak 25 egységet tudunk betakarítani, az ár viszont 2 forintra emelkedik. A jövedelmünk ez esetben ismét (2 x 25) - 20 = 30 forint. Tegyük fel, hogy az állam 1,5 forinton stabilizálja az árakat. Mi történik? Az elsô szituációban (1,5 x 50) - 20 = 55 forint, a másodikban pedig (1,5 x 25) - 20 = 17,5 forint lesz a jövedelmünk. A fenti egyszerû példából két óvatos következtetést vonhatunk le. Egyrészt nem biztos, hogy az árak ingadozása a jövedelmek ingadozásához vezet. Másrészt az árak stabilizálása a jövedelmek destabilizálásához vezethet. Végezetül pedig, ha ingadoznak is a jövedelmek, nem világos, melyik az a mechanizmus a korábban szemügyre vett sajátosságok alapján, amely hosszabb távon arra vezetne, hogy a mezôgazdasági jövedelmek alacsonyabbak lennének a nemzetgazdasági átlagnál. Gyakori magyarázat, hogy a hosszú termelési ciklus és a magas és speciális tôkeigény alacsony jövedelmezôséghez vezetnek. E nézet képviselôi azonban elfeledkeznek arról, hogy önmagukban ezek a tényezôk legfeljebb csak az adott termék kínálatának rövid távú árrugalmatlanságára adnak magyarázatot. Azonban a jövedelmezôséget, mint tudjuk, nemcsak a kínálat sajátosságai, hanem keresleti tényezôk is befolyásolják.
Van még egy specialitása a mezôgazdasági termelôknek, amelyet itthon nemigen szoktak hangoztatni. Itt azonban érdemesnek tartjuk kitérni rá, mivel egy pár éve lefordított és az oktatásban nagy népszerûségnek örvendô tankönyvben, ha mint múló jelenséggel is, de foglalkoznak vele. Az úgynevezett visszahajló kínálati görbérôl, illetve másképpen a mezôgazdasági termelôk perverz vagy inverz kínálati magatartásáról van szó. Ez azt jelenti, hogy a mezôgazdasági termelôk a tankönyvekben leírtakhoz képest fordított módon reagálnak az árak változására. Azaz ha csökken az ár, akkor a termelôk ahelyett, hogy csökkentenék kibocsátásukat, növelik a termelésüket, hogy az árcsökkenésbôl fakadó bevételkiesésüket pótolni tudják. Ez a magatartás azonban még a közgazdaságtanban megszokott szigorú feltevések mellett is életidegen premisszákon nyugszik (Ghatak-Ingersent 1984). Az elsô feltevés szerint a farmerek pénzjövedelem iránti keresletrugalmassága egységnyi. Magyarul, ha az árak esnek, akkor a termelôk pont ugyanakkora arányban bôvítik termelésüket, hogy azonos jövedelemre tegyenek szert. A második premissza arra utal, hogy nincs helyettesítési hatás, azaz ha csökken a mezôgazdasági termékek ára, akkor ez nem vonz pótlólagos keresletet irántuk azáltal, hogy más termékekhez képest az agrárjavak ára olcsóbb lett. A harmadik feltétel pedig, hogy a farmerek nem mezôgazdasági termékek iránti keresletének jövedelemrugalmassága nulla. Ez utóbbi feltétel az inverz kínálati magatartás másik irányára vonatkozik, amelyet kevesebbet szoktak hangoztatni. Nevezetesen arra, hogy amikor emelkednek az árak, akkor a termelôk csökkentik a termelésüket. Ha ez igaz, akkor a farmerek az elsô feltevés értelmében az árak emelkedésére visszafogják termelésüket, mivel azonos pénzjövedelem elérésében érdekeltek. Ez csak akkor lehetséges, ha a farmereknek nincs más, nem agrártermékek iránti pótlólagos kereslete, amikor a jövedelmük egy egységnyivel növekedne. A fentiekbôl látható, hogy ez a gondolatmenet a szokásosnál is abszurdabb feltevésekre épül. A nagyobb baj, hogy az empirikus vizsgálatok sem támasztják alá, ezért érdemes megfontolni az elvetését. Miért ilyen népszerû akkor mégis ez az elmélet? Az okok az 1929-1933-as válság idejére nyúlnak vissza. Ekkor tényleg az történt, hogy az árak 50 százalékos esésére a farmerek a termelés szintentartásával válaszoltak. Azonban Johnson (1950) már közel fél évszázada bemutatta, hogy ez a magatartás jól összeegyeztethetô a profitmaximalizálás megszokott feltevésével. Ugyanis az erôforrások használatát nemcsak a termékárak határozzák meg, hanem azok aránya a tényezôárakhoz. Az említett idôszakban a takarmányárak, a föld bérleti díja, a mezôgazdasági bérmunka bére közel ugyanolyan arányban esett, mint az agrártermékek ára. Ez azt jelentette, hogy a termékár és a tényezôár aránya megközelítôleg konstans maradt. Következésképpen a farmerek közel ugyanannyi tényezôt használtak, mint az áresés elôtt. Van egy másik jelenség, amely megzavarhatja az óvatlan szemlélôt. Tegyük fel, hogy esnek az árak a sertéspiacon. Ezért a termelôk jelentôs része úgy dönt, hogy felhagy a sertéstartással, levágja állatait, és a piacra dobja. Ezért rövid távon úgy tûnik, hogy az árak csökkenésére a termelés növelésével válaszolnak. Holott csak egy átmeneti jelenségrôl van szó, amikor a farmerek racionálisan viselkedve, további veszteségeiket elkerülendô csökkentik termelésüket, amely a piacon átmeneti többletet eredményez.
A mezôgazdasági termékek iránti kereslet sajátosságai
A mezôgazdasági termékek iránti kereslet jóval kevesebb sajátossággal büszkélkedhet, mint a termelés. Kettôt azért érdemes kiemelni. Az elsô a kereslet árrugalmatlansága. Ez azt jelenti, hogy a kereslet mennyiségének kicsiny változása jóval nagyobb mértékû árváltozáshoz vezet. A keresletnek ez a tulajdonsága magyarázatot ad arra, hogy hiába csökkennek az élelmiszerárak nagymértékben, fogyasztásunk csak ennél szerényebb arányban fog emelkedni. Fordítva is igaz: ha jelentôsen nônek az agrártermékek fogyasztói árai, akkor keresletünk ennél kisebb mértékben fog visszaesni. (Az egyszerûség kedvéért azzal a megszorító feltevéssel élünk, hogy a mezôgazdasági termékek és az élelmiszerek közé egyenlôségjelet teszünk, noha tudjuk, hogy ez nem mindig igaz.) Itt is meg kell jegyeznünk azonban, hogy az árrugalmasságok értékei az egyes termékek között nagyon eltérôk. Továbbá ez esetben is igaz, hogy az élelmiszerek árrugalmassága összességében általában kisebb, mint a konkrét termékek esetében. Nem egy jószágnál pedig kifejezetten árrugalmasságot mutattak a vizsgálatok.
A másik sajátossága az élelmiszerek iránti keresletnek a jövedelemrugalmatlanság, vagy ahogy az agrárközgazdasági tankönyvek mondják: az Engel-törvény. Arról van ez esetben szó, hogy a jövedelem növekedésével csak kisebb arányban emelkednek az élelmiszerekre fordított kiadásaink az összes kiadásainkon belül.
A helyzet hasonló, mint a korábbi sajátosságoknál: eltérô az egyes termékek jövedelemrugalmatlansága, és összességében kisebb, mint az egyes jószágok szintjén (Senauer és társai 1991).
Milyen problémákhoz vezethetnek ezek a tulajdonságok? Hiába csökkennek az élelmiszerárak, a fogyasztók arányaiban csak kisebb mennyiséget hajlandók vásárolni. Hiába nô a jövedelmünk, a növekménynek csak kisebb részét költjük élelmiszerekre. Következésképpen a mezôgazdasági termelôk jövedelme csökken, végül pedig magának az agrárszektornak a súlya is csökken. Ezekkel az érvekkel az a baj, hogy míg a korábbiak a keresleti oldalt, addig ezek a kínálati oldal változásait hanyagolják el. Való igaz, ha az ár is csökken, és az eladott mennyiség sem nô megfelelô arányban, akkor összességében csökkennie kell a mezôgazdaság bevételeinek. Azonban amennyiben a termelés költségeit sikerül csökkenteni, akkor ez ellensúlyozhatja a visszaesett bevételek hatását. A másik probléma az, hogy ez a gondolatmenet zárt gazdaságot feltételez. Ha viszont nyitott gazdaságról beszélünk, akkor a belföldi kereslet csökkenését vagy nem elég nagy arányú bôvülését az exportlehetôségek ellensúlyozhatják. Azaz nem szükségszerû, hogy a mezôgazdaság bevételei csökkenjenek.
A belföldi mezôgazdasági termékpiacok és
a beszállítói piacok sajátosságai
A mezôgazdasági termékpiacok sajátosságai közül most csak egyet emelünk ki, amely a beszállítói, azaz inputpiacokat is érinti. A panasz úgy hangzik, hogy míg a mezôgazdasági termelés versenykörülmények között folyik, addig az inputok, illetve a termékpiacok túloldalán a felvásárlók, illetve a feldolgozók monopol vagy oligopol helyzetben vannak. Ezért a mezôgazdaság "két tûz közé szoruló". Inputoldalon az erôfölényben lévô beszállítók arra kényszerítik, hogy a szabadpiacinál magasabb áron vásárolják meg termékeiket, addig a másik oldalon a felvásárlók és feldolgozók csak alacsonyabb áron hajlandók átvenni tôlük árujukat. Itt is él persze az az ellenvetés, hogy nem minden input és termék esetében ilyen a helyzet. A problémát azonban nem lehet ilyen egyszerûen elintézni. A monopol és oligopol szituációkból fakadó társadalmi veszteségeket vizsgáló tanulmányok legalábbis erre intenek bennünket.
A kérdés ez esetben úgy merül fel, hogy mi a teendôje ilyenkor az államnak. Adjon támogatást a termelôknek, de mihez? Hiszen ha input vásárláshoz ad szubvenciót, akkor ezzel megnöveli az inputok iránti keresletet, amely az árak emelkedéséhez vezet. Így végül is az erôfölényben lévô inputgyártókat támogatja. Ha a termeléshez ad támogatást, akkor a megnövekedett kibocsátás az árak csökkenését eredményezheti, ezért ismét a monopol és oligopol helyzetben lévô felvásárlókat és feldolgozókat támogatja. Szélsôséges esetben a termelôk jövedelme a támogatások ellenére nem változik, míg a szubvenciók hasznát kizárólag az erôfölényben lévô gazdasági szereplôk söprik be. Így az állami beavatkozás céljaival ellentétes eredményre vezethet.
Több ajánlást szoktak ilyenkor megfogalmazni. Az egyik megoldás, hogy növelni kell a termelôk alkuerejét. Erre jó példával szolgálnak a Nyugat-Európában mûködô beszerzô és értékesítô szövetkezetek vagy az Egyesült Államokban az úgynevezett alkuszövetkezetek. Érdemes azonban felhívni arra a figyelmet, hogy jó néhányan e szervezetek közül idôvel ugyanúgy monopol vagy oligopol helyzetbe kerültek az adott termékpiacon. Ennek árát azonban végül a fogyasztóknak kell megfizetniük. Másrészt az importliberalizálás az inputoldalon jelentôsen oldhatja a versenyfölénybôl származó hátrányokat. Végül pedig a versenyszabályozás révén az állam is aktívan hozzájárulhat a nemkívánatos helyzetek felszámolásához. Összegezve tehát az államnak még számos eszköz áll rendelkezésére a mezôgazdasági termelôk támogatásán kívül, hogy kezelje a monopol és oligopol szituációkból fakadó hátrányokat.
A nemzetközi agrárpiacok sajátosságai
A nemzetközi agrárpiacok sajátosságai közül egyet mindenki minden bizonnyal ismer. Ez az, amit agrárprotekcionizmusnak vagy az agráros folklórban a támogatások versenyének is szoktak nevezni. Arról van szó tehát, hogy a nemzetközi termékpiacokon nem érvényesül a szabad verseny, mivel a fejlett országok jelentôs támogatásokat adnak termelôiknek, így megsértik a szabad kereskedelmet. Mit lehet ilyenkor tenni? Beszálljunk-e vagy sem a támogatások versenyébe? Ez a felvetés azért veszélyes, mert sokszor a versenytársak tisztességtelen magatartására való hivatkozás akkor is életben tart állami támogatásokat, amikor azoknak már nincs semmilyen közgazdasági alapja. Jó példa erre az Egyesült Államokban a nyolcvanas évek közepétôl mûködô exportnövelô programok esete. Az exporttámogatások fenntartását ugyanis az amerikai elemzôk szerint már nem indokolták a világpiaci árak, mégis a GATT-tárgyalásokon az USA az exportnövelô programok fenntartásával akarta revolverezni az Európai Közösséget. Ironikus módon tehát pont a GATT-tárgyalásokra való hivatkozás miatt maradt fenn egy költséges állami program, amelynek célja pont a támogatások csökkentése és a kereskedelmi korlátok lebontása volt. A kérdést azonban egyszerûen úgy is fel lehet vetni, hogy ha a másik kútba ugrik, akkor vajon utána kell-e nekünk is mindenáron ugrani. A válasz nyilvánvalóan nem. A másik hasonló érv, ha a fejlett országok agrárpolitikája következtében alacsonyak a világpiaci árak, akkor fordítsuk magunkra ezeket a támogatásokat. Hadd jöjjenek ezek az áruk be az országba, hiszen így a hazai fogyasztók a szabadpiaci árnál alacsonyabban juthatnak hozzá az agrártermékekhez. Ugyanakkor a mezôgazdaságból felszabaduló erôforrásokat más, jövedelmezôbb tevékenységekbe lehet átcsoportosítani. Hiszen a "mezôgazdaság sajátosságai miatt úgyis támogatásra szoruló", ne fejeljük meg ezt újabb kiadásokkal. Azonban ennél szofisztikáltabb érveket is érdemes megfontolni.
Számos mezôgazdasági termék piacán nemcsak protekcionizmus van, hanem oligopol helyzet is. Vagyis a vállalatok szûk csoportja erôfölényével visszaélve képes a piaci árakat a maga számára kedvezôen alakítani, tehát nem árelfogadó, hanem ármeghatározó pozícióban van. (A megkülönböztetés Scitovszky Tibor leleménye.) Ilyenkor többnyire félállami marketingügynökségek kereskednek. Ezek gyakran megegyeznek egymással például a kínálat korlátozásában, hogy ezáltal elérjék a világpiaci árak emelkedését. Ebben a helyzetben a körön kívüli szervezetlen exportálók potyautasként hasznot húzhatnak a nagyok megegyezésébôl.
A nemzetközi agrárpiacok tökéletlenségeinek értékelésekor figyelembe kell venni a GATT/WTO-tárgyalások eredményeit. Ennek egyik legfontosabb következménye, hogy 1994 óta már nem lehet a támogatásokat tovább emelni. Sôt a szerzôdést aláíró államok kötelezettséget vállaltak korábbi védelmi rendszerük liberalizálására. Az importkorlátozások és az exporttámogatások WTO által engedélyezett esetében azonban a piac tehetetlen. Ekkor is alaposan meg kell fontolni, különösen nyitott kis országok esetében, hogy mi a teendô. Ugyanis az elmélet szerint egy kis és nyitott ország esetében az exporttámogatások mindig társadalmi veszteségekhez vezetnek, és végül csak az importáló ország fogyasztóinak támogatását szolgálják a belföldi adófizetôk pénzén. Bizonyos esetekben a gazdaságdiplomácia tehet eredményekkel járó lépéseket, azonban ezek hatóköre meglehetôsen szûk. Helyzetünket azonban tovább nehezíti a szerencsétlenül megkötött WTO-szerzôdés, amely csak kis teret engedélyez a hazai termelôk védelmében. Egy hazánkhoz hasonló országnak tehát alaposan meg kell fontolnia, hogy mit tegyen, mire fordítsa szûkös erôforrásait, melyik érdekcsoportnak engedjen a gazdasági és társadalmi racionalitás oltárán.
Összefoglalás
A tanulmányban megvizsgáltuk, hogy a tradicionális agrárius érvelés alapjául szolgáló mezôgazdasági sajátosságok mennyiben vezettek olyan problémákhoz, amelyek állami beavatkozást igényelnek. Láthattuk, hogy a szûkebb értelemben vett agrár- (kínálati és keresleti) sajátosságok nem okoznak olyan problémákat, amelyek egyértelmûen kormányzati intézkedéseket követelnének. A tökéletlen belföldi és külföldi piacok esetében sem egyértelmû általánosságban a mezôgazdaságnak nyújtandó támogatások igénye. Itt az ideje tehát, hogy a hazai agrárpolitika hosszú évtizedek után ne elméleti fantomok sugallta érvek alapján hozza döntéseit, és ne is az éppen panaszkodó termelôi csoportok jövedelemköveteléseit próbálja kielégíteni, hanem az ágazat hatékonyságát valójában elôsegítô tevékenységet folytasson. Közben nem árt, ha a saját korlátaival is tisztában van.
Irodalomjegyzék:
Atkin, M. (1993): Snouts in the Trough. European Farmers, the Common Agricultural Policy and the Public Pursue. Woodhead Publishing Limited, Cambridge.
Dahl, D. C.-Hammond, J. W. (1976): Market and Price Analysis. The Agricultural Industries. McGraw-Hill, London.
Fertô Imre (1996): A mezôgazdaság a piacgazdaságban. Közgazdasági Szemle, 2. sz.
Gardner, B. L. (1981): The Governing of Agriculture. University Press of Kansas.
Ghatak, S.-Ingersent, K. (1984): Agriculture and Economic Development. Johns Hopkins University Press, Baltimore.
Howarth, R. W. (1990): Farming for Farmers? A Critique of Agricultural Support Policy. Institute of Economic Affairs, London.
Johnson, D. G. (1950): The Nature of the Supply Function for Agricultural Products. American Economic Review, 40. évf. 539-568. o.
Ritson, C. (1977): Agricultural Economics. Principles and Policy.
St. Martin's Press, London.
Senauer, B.-Asp, E.-Kinsey, J. (1991): Food Trends and Changing Consumer. Eagen Press, St. Paul.
Skogstad, G. (1998): Ideas, Paradigms and Institutions: Agricultural Exceptionalism in the European Union and the United States. Governance, 11. évf. 4. sz. 463-490. o.
Tomek, W. G.-Robinson, K. L. (1990): Agricultural Product Prices. Cornell University Press, Ithaca.
Észrevételeit, megjegyzéseit,
kérjük, küldje el postafiókunkba:
beszelo@c3.hu