S mert ebben az értelemben Rosdy jó tanítványnak bizonyult, most - az alapító fôszerkesztô, Pethô Sándor szófordulatát kölcsönözve: méltatlan képtelenségektôl hemzsegô - cikkét olvasva, azt mondom: elég! Mivel pedig 1975 és 1991 között magam is a Magyar Nemzet munkatársa voltam, rögtön jelzem: természetesen érintett vagyok. Nemcsak egykori szerzôként, de a magyar sajtótörténet, s benne megkülönböztetetten a Magyar Nemzet - a szerkesztôség különbözô munkatársai, bedolgozói által már többször, ezúttal ismételten megdézsmált - krónikásaként is.
*
A lap történetét mintegy 20-25 kéziratoldalon összefoglaló legfiatalabb munkatársat mesterei, úgy tûnik, elfelejtették megtanítani arra, hogy egy ennél jóval kisebb terjedelmû írásnál is illik megnevezni a felhasznált forrásokat. Látszólag ezzel nincs baj: Rosdy hivatkozik például a lapalapító Pethô Sándor fiára, a késôbb szintén fôszerkesztôként regnáló Pethô Tiborra, majd egy egyébként nem túl jelentôs rádióriportja kapcsán az íróként jegyzett Szobotka Tiborra, azután egy apró részletkérdésben az egyháztörténész Gergely Jenôre, továbbá Szekfû Gyulának a Magyar Nemzetben megjelent Valahol utat vesztettünk címû sorozata értékelésekor Kosáry Domokosra. Ám azt elfelejti közölni, hogy valamennyi jelzett hivatkozás lelôhelye az 1988-ban megjelent, a Magyar Nemzet történetével mindmáig legteljesebben foglalkozó Emlékkönyv. Rosdy "feledékenysége" súlyos illetlenség a kötetet összeállító, igaz, a szerkesztôségben manapság csak megtûrt kollégával, egy röpke történeti pillanatig a lap egyik fôszerkesztôjével, Martin Józseffel szemben. Ami viszont ennél is súlyosabban esik a latba: szerzônk a Magyar Nemzet elsô hat évének történetét nagyjából-egészében mintegy 10-12 flekken, helyenként szó szerint is átvéve egész passzusokat, úgy ollózta ki - az Emlékkönyvben utánközlésben szintén megtalálható - alaposan dokumentált tanulmányból, hogy közben nem találta említésre méltónak a sajtótörténész szerzô, Vásárhelyi Miklós nevét. Ezúttal eltekintenék annak taglalásától, miért is említhetetlen "persona non grata" mostanság (újra) Vásárhelyi a lapvezetés szemében. (Akit netán érdekel, olvassa el a szerkesztôbizottság mai elnökének, Kristóf Attilának 1997. március 27-i, Ki kit tüntet ki címû sértôdött kesergését). Itt csak arról szólok, miként üt vissza a plagizátorra a forrás elhallgatása. Rosdy ugyanis átveszi Vásárhelyi két apró elírását (Almásy József és Bernáth Aurél nevénél) s egy téves megállapítását is. Tildy Zoltán ugyanis nem volt rendszeres külsô munkatársa a Magyar Nemzetnek, 1938 és 1944 között neve mindössze egyetlen cikk alatt szerepel (lásd: Magyar Nemzet, 1943. november 7., 7. oldal). A lap talán egyik legfontosabb vállalkozása, a Szabó Zoltán nevével fémjelzett Szellemi Honvédelem pedig meg sem említtetik Rosdy által. (Az ilyen hiányokat a továbbiakban nem rovom fel, az Európai Utas szerkesztôjétôl kialkudott terjedelem ezt amúgy sem tenné lehetôvé. Mint ahogy nem térek ki azokra a megállapításokra, amelyek "csak" vitathatók. Legfeljebb halkan kérdem, hogy ha a szerzô megdicséri Szekfû Gyulát azért, mert "nem szívlelhette" a Pethô Sándor-utód fôszerkesztô Hegedûs Gyula "üzleti, illetve politikai kompromisszumait", nem kellett volna esetleg szóra érdemesíteni Szekfû megalkuvásait is?)
Idézni csak pontosan! - ez a kollegiális figyelmeztetés szintén ráfért volna a forráskritikára kevés gondot fordító kollégára. Mert hát Pethô Sándornak a Magyar Nemzet címoldalán 1940. június 25-én megjelent lemondó nyilatkozatát bizony pontatlanul másolja át a - hol másutt, mint az Emlékkönyvben - közzétett fakszimilébôl, s nem veszi figyelembe Pethô Sándor, megengedem, nehezen kisilabizálható kézirati javításait. Az egykoron minden kommentár nélkül publikált hiteles szöveg mellett a mögöttesek felvillantásához legalább utólag ajánlhatom a szerzônek A lemondó levél és háttere címû dolgozatom elolvasását (Magyar Nemzet, 1990. augusztus 25.).
De térjünk át az 1945 utáni idôszak Rosdy-féle felvázolására, s innen kezdôdôen kényszerûen eltekintek az aprólékos helyesbítésektôl is: az ifjú szerzônek ugyanis a fél évszázadot átfogó 8-10 flekkjében jószerével egyetlen tévedéstôl mentes mondata sincs. S ekkor még nem szóltam a szerkesztôségben az utóbbi évtizedben mindinkább dívó múltátírás e cikkben pregnánsan tetten érhetô megnyilvánulásairól.
A laptörténet elsôsorban a Pethô Sándor-Szekfû Gyula-Barankovics István-(Mihályfi Ernô?)-Pethô Tibor-Kristóf Attila-féle (nem létezô) folyamatosság erôltetése okán torzul el Rosdy tollán. Hogy ezt valóban így gondolja-e, lelke rajta; ám elnagyolt állításait pontatlanságok sorozatával támasztja alá.
A Magyar Nemzet cikkeit nem a pártközpontban fogalmazták, az irányított sajtó leglényegét nem érti az, aki ilyet papírra vet. Ha a szerzô kutatásai során a korábban tudottakkal ellentétes eredményre jut, jó lenne, ha közölné, milyen források alapján módosít, ellenkezô esetben azt kell feltételeznem, csupán felületes volt. Noha a Magyar Nemzet történetébôl kiiktathatatlan Ember Mária korabeli feljegyzései alapján már közzétette az 1955-ös kirúgottak 21 fôs névsorát (Lásd: Fazekas György: Forró ôsz Budapesten címû, 1989-ben megjelent kötetének 30. oldalát), jó lenne tudni, miért említ Rosdy csupán 20 fôt, s ki az, akit szerinte nem távolítottak el? Dutka Mária, a lap kulturális rovatának meghatározó egyénisége, bizony, a szerzô állításával ellentétben nem volt kommunista, mint ahogy Gáti Károly sem. (Olvasd: Emlékkönyv, 252. oldal), Mátrai-Betegh Béla 1956 elôtt, de még az ötvenes évek végén sem volt a kulturális rovat vezetôje. "Az a szóbeszéd járja, hogy azért menesztették, mert megpróbált összekacsintani az olvasóval" - írja az újkori legendagyáros, s bizonyságképpen Mátrai-Beteghnek egy Hamlet-kritikájából (abból is pontatlanul) idéz. A történettel azonban van még egy kis baj: a kritika 1952. február 3-án jelent meg, s a hatalom aligha várt volna több mint három esztendôt a megtorlással, ha az összekacsintást netalántán észreveszi. De nem vette észre.
Engedtessék meg, hogy ezúttal magamtól idézzek: "Egyedülálló volta miatt azonban érdemes megemlíteni azt a színikritikát, amely 1952-ben a Magyar Nemzetben látott nyomdafestéket. >>Dánia börtön.<< - e szavakkal kezdte a Nemzeti Színházban bemutatott Hamlet elôadásáról írott kritikáját a polgári sajtó, a polgári újságírás egyik, a sajtóban maradt alakja, Mátrai-Betegh Béla. >>De börtön Anglia is.<< - tette hozzá a második bekezdés elején, s évtizedekkel késôbb is csodálkozhat az olvasó, miként lehetett az, hogy a nyilvánvaló áthallásos fogalmazás elkerülte a cenzorok figyelmét." (Lásd: A magyar sajtó története. MÚOSZ Bálint György Újságíró Iskola tankönyve, Bp., 1996., 205. oldal). Mátrai eltávolítása tehát nem hozható összefüggésbe a szóban forgó 1952-es kritikával. Immár vándormotívummá lett "felfedezésem" nevem említése nélküli többedik kölcsönvételét (lásd: Poprády Géza: Tárgyilagosság és függetlenség címû cikkét - Magyar Nemzet. 1998. augusztus 31.) talán nem kifogásolnám, ha "kölcsönzôim" nem fordítanák minduntalan az ellenkezô értelmûvé mondandómat.
De hadd folytassam a helyreigazításokat. Barankovics István (mit tegyek, nem én vagyok ilyen csapongó, Rosdy gondolatmenetén haladva érkezem vissza 1956 után 1943-hoz) a lap történetében - a szerzô állításával ellentétben - soha nem jeleskedett a külpolitikai elemzésben, egyáltalán: az írásban sem igen, a neki fôszerkesztôként megadatott tíz hónapban mindössze 7 cikke jelent meg. (Lásd: Magyar Nemzetrepertórium. IV. kötet. Petôfi Irodalmi Múzeum, 1991.)
A Magyar Nemzet 1956-os szerepe, noha ellentétben más évekkel, évtizedekkel, viszonylag alaposan dokumentált, ezt az idôszakot is meglehetôs nagyvonalúsággal intézi el Rosdy. Amit viszont állít - "Nem tudhatjuk, sikerülhetett-e volna mégis Pethô Sándor szellemében függetlenné válni, ahogy az örökös, Pethô Tibor kívánta" - egyszerûen hamisítás. Pethô Tibor 1956 októberében mindent elkövetett, hogy a Magyar Nemzet - a lapra igényt bejelentô kisgazdapártiakkal szemben - a revizionista Nagy Imre-kör és személy szerint Losonczy Géza szellemi irányultságát közvetítse. S ha már az ifjú kolléga az Emlékkönyvnek nem hisz, hát higgyen magának Pethônek, s olvassa el az Oral History Archívumban ôrzött, szabadon kutatható 846 oldalas (mit csináljak: általam készített) életútinterjút. S akkor talán majd nem ragadtatja magát olyan mondatokra, hogy Pethôt az Országos Béketanács fôtitkárságával és népfronttisztségekkel "megsanyargatták". Eltekintve attól az apróságtól, hogy béketanácsi fôtitkár soha nem volt, "csupán" alelnök, talán nem ártott volna, ha Pethô "megsanyargatottságának" egyéb, fontosabb stációit is megemlíti a szerzô, úgymint: a Béke Világtanács tagja, a MÚOSZ alelnöke, Kádár János moszkvai útjainak krónikása, s 1967-tôl a rendszerváltásig a Kádár-korszakbeli karrierje elismerô jelzéseként: országgyûlési, illetve pótképviselô (egy ciklus kivételével).
A laptörténet és a rendszerváltás szempontjából megkülönböztetett jelentôségû nyolcvanas évek néhány odavetett sorral való elintézésérôl sem lenne kiegészítô szavam. Megszokhattuk, hogy a kilencvenes évek közepétôl több tízen, akik ilyen-olyan módon távozni kényszerültünk a laptól (ennek részletes krónikáját lásd a Volt egyszer egy Magyar Nemzet? címû kötetemben), egyszersmind "ôsgonoszként" kiradíroztattunk a mai lapcsinálók tudatából. Arra azonban kíváncsi lennék, hogy az "inkább Pozsgay lapja" kitételre a felemlegetett 1987. novemberi lakiteleki interjú-nyilatkozat közzétételén túl milyen más bizonyítékai vannak a szerzônek? Merthogy ez az állítás is bizony alapos melléfogás.
Végül pedig: el tudom képzelni, hogy egy mai Magyar Nemzet-es munkatársban micsoda érzelmeket ébreszthet a Rosdy által elérhetetlennek mondott "csúcspéldányszám", a felkiáltójellel elsóhajtott százezer. Ám ifjú kollégánkat, fájdalom, még ebben is félrevezették: 1990 januárjában, akár hiszi, akár nem (ha nem, nézzen utána az Athenaeum Nyomda napi jelentéseiben), a Magyar Nemzet hétvégi számaiból 200 ezer példány került az olvasókhoz.
Észrevételeit, megjegyzéseit,
kérjük, küldje el postafiókunkba:
beszelo@c3.hu