"A fajok fô jellemzôi majdnem minden esetben idegenek más fajok számára. Csupán az, hogy a természetben nem találunk példát a kapitalizmusra, még nem jelenti azt, hogy a kapitalizmus természetellenes és rossz lenne az ember számára. Ennyi erôvel akár azt is kijelenthetnénk, hogy a zsiráf számára rossz, hogy a fák koronáját legeli le. Attól, hogy egyetlen más növényevônek sincs olyan hosszú nyaka, mint neki, ez még nem természetellenes. Vagy mondjuk azt is állíthatnánk, hogy az élet hibát követett el, amikor kimászott a vízbôl, hiszen egy addig példa nélkül álló dolgot hajtott végre."
(T. H. White: Merlin könyve)
A csillagász és gondolkodó Christian Huygens 1698-ban, posztumusz megjelent Kosmoteoros címû könyvében azt a kérdést teszi fel, hogy vajon milyenek is lehetnek a más égitestek lakosai,1 majd rögtön ezután egy óvatos kitétel következik. Bárha "nem nélkülözi a valószínûséget [a filozófusok azon feltételezése], hogy a bolygólakók szeme fölfelé néz - mondja Huygens -, akárcsak a miénk, mert ez megfelelôbb, és így könnyebb a csillagokat megfigyelni… de azért számtalan elképzelhetô életforma van… és ezek meglehetôsen eltérhetnek a miénktôl".
Tehát végsô soron azt kellene kideríteni, hogy milyen törvények szabják meg a lehetséges variációkat, illetve, hogy ezen törvények függvényében milyennek kell lennie egy értelmes földönkívülinek, és ez nemhogy a XVII. század végi tudósoknak, de nekünk is fontos kérdés. Amikor azonban Huygens próbál meg válaszolni, akkor mai szemmel nézve igencsak meghökkentô eredményre jut. Ma már senki nem tételezné fel a többé-kevésbé véletlen genetikai sodródások eredményeként létrejött ember, illetve az általa felépített civilizáció példájából általánosítva, hogy bármilyen civilizáció tagjai szükségképpen ugyanúgy felegyenesedve járnak, házakban laknak, a miénkhez hasonló matematikával, írással, geometriával és zenével stb. rendelkeznek, mint mi.
Huygens azonban igenis így gondolja. Az idôrôl idôre bekövetkezô nap- és holdfogyatkozások szerinte szükségképpen rémülettel és csodálattal töltenek el minden értelmes lényt, tehát csak mindenképpen foglalkozniuk kell a csillagászattal. Ezt viszont nem tehetnék meg, amennyiben nem állnának a rendelkezésükre megfelelô mûszerek, melyek megalkotásához persze a szükséges anyagok mellett a megfelelô geometriai ismeretekre is szükségük van - és persze társadalomban is kell élniük, mert egyedül ez biztosíthatja az ilyesfajta vizsgálatokhoz szükséges hátteret; és kéz nélkül nem volnának képesek rögzíteni az eredményeket, és így tovább egészen addig a pontig, ahonnét már az is bizonyosra vehetô, hogy még a földönkívüliek igazságfogalma meg az erkölcseik is ugyanolyanok, mint a mieink. Hiszen a Teremtônek mindenütt és minden körülmények között az a célja, hogy védje teremtményeit, és egy olyan társadalom, ahol a bibliai "ne ölj!" parancs nem volna érvényes, nyilvánvalóan nem lenne valami hosszú életû.
A Huygens által elkövetett logikai hibák persze több mint árulkodók. Az egészen a XVI. század végéig, XVII. század elejéig egyértelmûen uralkodó arisztotelészi fizika két részre: Hold alattira és Hold fölöttire osztotta a világot, és míg az elôbbire az egyenes vonalú, nem örökké tartó mozgás meg a végesség és a romlandóság volt a jellemzô, addig a Holdon túli, éterrel kitöltött világegyetemre az örökké tartó körforgás és a romolhatatlanság. Az új természettudomány azonban azt hirdette, hogy mindenütt ugyanazok a természeti törvények érvényesek, és ennek megfelelôen "odafent" is ugyanúgy történnek a dolgok, mint idelent, a Föld felszínén.2 Tehát az elvet általánosítva akár azt is állíthatjuk, hogy a bolygók ugyanolyan égitestek, mint a Nap körül keringô Föld - és az már tényleg az adott tudományos paradigmába beleépülô megállapodás kérdése, hogy az "ugyanolyan" alatt milyen fokú hasonlóságot értsünk.
Huygensnek és legtöbb kortársának ez például annyit jelentett, hogy a Vénuszon vagy a Marson is (vagy bármelyik más bolygón, kivéve a Holdon) hegyek, völgyek és tengerek találhatók - meg persze olyan értelmes lények, akik viszont ismét csak ennek a "hasonlósági elvnek" az értelmében olyanok, mint mi: távcsöveket építenek, az euklidészi geometria segítségével írják le a fénytörés jelenségét, stb. Ez tehát a magyarázat arra, hogy miközben már a XVII. században is pontosan tudták (vagy legalábbis tudniuk kellett volna), hogy egy nap- vagy holdfogyatkozás létrejöttéhez milyen specifikus, minden bizonnyal csak a Föld esetében meglévô feltételek szükségesek, Huygens mégis úgy vélte, hogy ezek jellemzôk minden más lakott égitestre is.
Evolúció, élet, fizika
A Kosmoteoros feltételezései közül elsôre talán az hangozhat a mai olvasó számára a legkülönösebbnek, hogy az erkölcs bizonyos alapjai ugyanolyan egyetemesek és a világmindenség minden távoli szegletében is szigorúan érvényesek, mint a fizikai törvények a Newton utáni korok felfogása szerint.3 Azaz (és ez egészen biztosan nem igaz), mintha az egzaktnak számító természettudományok mellett mondjuk az erkölcsöt is ugyanolyan kikezdhetetlen törvények irányíthatnák, akár a zuhanó kô mozgását, és ennek megfelelôen látatlanban is megmondhatnánk, hogy miként mûködik egy idegen bolygó társadalma.
De ha ez nem is igaz, azért az eredeti kérdést átfogalmazva megpróbálhatunk arra választ kapni, hogy mi az, ami mindenképpen jellemzô kell legyen minden értelmes lényre (illetve ezek minden elképzelhetô társadalmára).
Ami rögtön további problémákat vet fel. Egyfelôl azt, hogy milyen kapcsolat van a természeti törvények és az élet között (illetve mennyire áll módunkban az egyik alapján a másikra következtetni); másfelôl, hogy milyen következtetéseket vonhatunk le az egyetlen ismert és esetleg egyedül létezô civilizáció, a földi mûködésébôl.
Végül pedig ott van az utolsó és legfontosabb kérdés is, hogy ezt miként terjeszthetjük ki a feltételezett földönkívüli civilizációkra, idegen társadalmakra. Stanislaw Lem, az ismert science fiction író és teoretikus Summa Technologiae címû mûvében odáig merészkedik, hogy kijelenti: "Lehet… elégtelennek minôsíteni… a >>milyen legyen az értelmes lény?<< kérdésnek természet adta konstrukciós megoldását", és az eleve adott paraméterek változtatása helyett kiindulhatunk önkényesen megválasztott, új paraméterekbôl is. Erre azonban Huygens biztosan azt mondaná, hogy azért csak kell maradnia legalább néhány alapvetô összetevônek, bármennyire is átalakítunk mindent, mi pedig azt tehetjük hozzá, hogy senki, még Lem sem gondolhatja komolyan, hogy tényleg bármilyen kiindulási feltételt választhatunk.4
Kezdjük tehát az elején. A fizikai valóság nyilvánvalóan meghatároz minket, és itt most nem is csak arra kell gondolni, hogy egy nagyobb tömegû bolygón például csontjaink erôsebbek, végtagjaink pedig aránytalanul vaskosabbak lennének, hanem inkább arra, amit John D. Barrow, a világhírû kozmológus így fogalmazott meg: "Agyunk és szervezetünk - ha tetszik, ha nem - információt hordoz a környezetrôl, amelyben kialakult. Szemünk a fény felfogásához alkalmazkodott érzékszervünk. Szerkezete sok mindent elárul a fény valódi természetérôl. Nincs helye többé annak a vélekedésnek, miszerint minden, a fényre vonatkozó vélekedésünk nem egyéb puszta agyszüleménynél… A tény, hogy van szemünk, önmagában is tanúskodik annak a valaminek a valóságosságáról, amit fénynek nevezünk" - ezek szerint a szem létébôl, illetve anatómiájából magára a minket körülvevô fizikai valóságra is következtethetünk. Ha egy földön kívüli civilizációnak módjában állna az emberi szemet tanulmányozni, akkor nagyon is fontos következtetéseket tudna levonni, kezdve azzal, hogy milyen hullámhosszon látunk és milyenen nem, és befejezve azzal, hogy hozzávetôleg mekkora jeleket tudhatunk még elolvasni.
A fizikai körülmények tehát nyilvánvalóan afféle keretül szolgálnak az evolúció számára a megfelelô szervek kifejlesztéséhez, és bár hiba lenne azt képzelnünk, hogy mindig az ideális megoldás valósul meg (ahogyan Huygens gondoskodó Istenének világában történne), annyit azért biztosan állíthatunk, hogy az életképtelen megoldások kiszelektálódnak.5 És bár ez nem különösebben meglepô megállapítás, azért kiterjeszthetô eggyel magasabb szintre, az élet után az értelmes életre is.
Amikor ugyanis Barrow azt írja, hogy "az az agy, amely hamis képzetekkel születik, kihullik a rostán. Ezek a képzetek a tapasztalattal szembesülve nem állják meg a helyüket", akkor mintha arra utalna, hogy biológiai felépítésünkhöz hasonlóan gondolkodásunk is alá van vetve valamiféle evolúciós folyamatnak, és a hibás megoldások képviselôikkel együtt eltûnnek - például amennyiben nem vagyunk képesek elsajátítani az ok-okozati gondolkodást. És itt nem az a kérdés, hogy valóban léteznek-e az ok-okozati összefüggések, hanem az, hogy nagyobb esélyünk van-e a túlélésre, ha legalább a mindennapok gyakorlatában úgy teszünk, mintha elfogadnánk létezésüket, és a válasz - legalábbis az ember esetében - egyértelmûen igen.6
Vérfertôzés a világegyetemben
Az értelem vizsgálata közben persze figyelembe kell vennünk az ember kialakulásának utóbbi évmilliói folyamán jelen lévô környezet szerepét is. Ugyanúgy, ahogyan a rádióhullámok érzékelésére nem volt szüksége fajunknak, elvileg azt sincsen okunk feltételezni, hogy gondolkodásunk (és a gondolkodás által kifejlesztett eszközök, mint amilyen például a matematika) feltétlenül alkalmas arra, hogy a mindennapi tapasztalatoktól végtelenül távol esô területekkel, mondjuk a fekete lyukakkal vagy a kvantummechanika jelenségeivel megbirkózzon. Mivel mind szemünk, mind testünk felépítése visszatükrözi fizikai környezetünket, miért ne tételeznénk fel, hogy ugyanez a helyzet elménkkel is. "Elménk és szervezetünk összetettsége kozmikus környezetünk összetettségét tükrözi", ahogyan megint csak Barrow fogalmaz.
Ismét hangsúlyozni kell azonban, hogy keretekrôl lehet szó csupán: a Földön nem élne meg egy két mérföld magas állat, mert a saját súlya alatt összemorzsolódnának a csontjai, arra nézve viszont nem létezik elôírás, hogy egy halnak vagy egy emlôsnek a lehetséges határokon belül pontosan mekkorának kell lennie. Egy ilyen kérdésnek ugyanúgy nem volna értelme, mint ahogy annak sem, hogy pontosan milyen társadalmi viszonyok uralkodnak egy idegen civilizációban - jobb esetben is csak a lehetséges határokat tudhatjuk kijelölni.
Egy földi társadalom esetében viszonylag könnyû dolgunk lenne: ott van ugyanis kapaszkodónak a szociobiológia. Edward O. Wilson, a(z egyik) megalapító úgy fogalmaz, hogy "a szociobiológia, definíciója szerint, mindenféle organizmus mindenféle társas viselkedésének biológiai alapját szisztematikusan vizsgálja", és lényegében azt keresi, hogy melyek a különbözô állatfajok társas viselkedésének vizsgálatából levonható általános következtetések, és ezekbôl aztán mit lehet általánosítani - például az emberre is. A szociáldarwinizmus a XIX. század végén, a XX. század elején meglehetôsen lejáratta a társadalom és a biológia összekapcsolásának gondolatát, abból kiindulva, hogy minden képességünk velünk született, illetve, hogy a képességek eltérései közvetlenül vezetnek a társadalmi egyenlôtlenségekhez: 1887-ben az USA elnöke, Grover Cleveland arra hivatkozva nem szavazta meg a támogatást a szárazsággal küszködô texasi farmereknek, hogy az "gyengítené nemzeti karakterünk szilárdságát", hiszen nem csak a "legalkalmasabb" maradna fenn.
Ám miként súlyos hiba egyenlôségjelet tenni a közvetlen biológiai mechanizmusok és a társadalom mûködése közé, ugyanígy nem szabad a szociobiológiát sem összetéveszteni a szociáldarwinizmussal. A szociobiológia szerint ugyanis nem azt kell vizsgálni, hogy milyen következtetések vonhatók le a hangyák "rabszolgatartási szokásai" alapján a rabszolgatartás intézményére vonatkozóan, hanem azt, hogy milyen mértékben határozza meg a társadalmat genetikai örökségünk.
És ez alapvetô különbség. Ennél is fontosabb azonban, hogy amennyiben az embernél kimutatható mondjuk a törzsi háborúzásra való hajlam, ebbôl azon kívül, hogy létezik egy ilyen beépített késztetés, még semmi nem következik - az pedig különösen nem, hogy ezek szerint rendjén való és helyes volna rátámadni az idegenekre. Az egyik esetben ugyanis egy biológiai hajlam felismerésérôl van szó, a másikban pedig egy erkölcsi ítéletrôl, és a kettônek semmi köze nincsen egymáshoz. Egy utólag megalkotott ideológia alapján vagy elvetem a biológiai késztetés által sugallt megoldást (gondoljunk csak az önkéntes cölibátusban élôkre), vagy elfogadom, de mindenképpen az adott ideológiától függ, hogy miként döntök. Már csak azért is, mert a társadalomban is ható biológiai késztetések meglehetôsen hosszú "genetikai pórázon" hagynak minket, és miközben nem határozhatom meg, hogy a gravitáció törvényei érvényesek legyenek-e rám, igenis határozhatok úgy, hogy figyelmen kívül hagyom például a vérfertôzés tilalmát.7
Az emberek 99 százaléka persze nem teszi ezt, és evolúciós szempontból ez helyes is, hiszen a beltenyésztés hamar súlyos genetikai torzulásokhoz vezetne. Valószínûleg egyfajta "negatív imprinting" mûködik: a vizsgálatok szerint az izraeli kibucokban kiskoruktól együtt nevelt, különbözô nemû gyerekek ugyanúgy nem éreznek szexuális vonzalmat egymás iránt, mintha testvérek volnának.
Az általánosításokkal azonban óvatosan kell bánni. Feltételezhetnénk például, hogy az incesztustilalom szükségképpen az egész élôvilágra jellemzô, de, mint az evolúcióbiológus John Mayard Smith figyelmeztet, az ivarosság és a szaporodás között még akkor sincsen közvetlen kapcsolat, ha nekünk ez így tûnne természetesnek: az evolúciónak ugyanis a szaporodás az elôfeltétele, nem pedig az ivarosság. Tehát egy idegen bolygó feltételezett élôvilágában egyáltalán nem biztos, hogy hatni fog, hiszen az sem biztos, hogy az ottani teremtmények ivarosan szaporodnak. Vagyis amennyiben arra keresünk választ, hogy miként történnek a dolgok "ott", úgy legfeljebb annyit mondhatunk, hogy az evolúciósan elônyösebb stratégia csökkenti a "beltenyészetbôl", a túlzottan egyforma génekbôl fakadó hátrányokat. Elvileg ugyan könnyû lenne azzal érvelni, hogy mivel az ivaros szaporodás kétségkívül elônyös a Földön, valószínûleg mindenütt annak kell lennie, ám egyfelôl azt nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a Földön is vannak nem ivarosan szaporodó fajok,8 másfelôl pedig, bármilyen meglepô is, ez nem mindig a legjobb megoldás.9
Denevérek altruizmusa
Az anarchista gondolkodó, Pjotr Kropotkin azt írja A kölcsönös segítség mint természettörvény címû, 1902-es könyvében, hogy az állatok túlnyomó többsége társulásban él, mivel ez a leghatékonyabb megoldás a túlélésért folytatott küzdelemben, és "azok az állatfajok, melyeknél az egyén küzdelme a legszûkebb körre szorul, és amelyeknél a kölcsönös segítség a legtágabb teret öleli át, azok a legszámosabbak, azok élnek a legjobb viszonyok között, és azok a legalkalmasabbak leginkább a haladásra [sic!]". Ez fokozottan igaz az emberre: "Erkölcsi fogalmaink pozitív és kétségtelen eredetét… a kölcsönös segítség mûködésében találjuk meg… az emberiség etikai fejlôdésében a kölcsönös segítségnek volt oroszlánrésze, nem pedig a kölcsönös küzdelemnek", ami, miközben persze ellentmond az evolúcióelméletnek, a korai darwinizmus egyik gyenge pontjára tapint rá, nevezetesen arra, hogy a túlélésért folytatott kíméletlen harcban miként jöhetnek létre azok a hangya-, termesz- vagy méhkolóniák, ahol az egyedek nagy része "önzetlenül" tevékenykedik másokért és mások utódaiért, ahelyett hogy "a saját érdekeit nézné". De említhetnénk az állati "altruizmus" számtalan más példáját is: az egészen a XX. századig anekdotikus módszerekkel dolgozó biológia legalább Brehmig és Darwinig teli van ilyenekkel.
A magyarázatot csak a genetikai megalapozottságú evolúcióbiológia fogja megadni:10 az egyik legismertebb mai evolúcióbiológus, Richard Dawkins megfogalmazása szerint "a gén a kromoszóma anyagának olyan része, amely potenciálisan elég sok nemzedékig fennmarad ahhoz, hogy a természetes szelekció egységeként szolgáljon", tehát nem az a kérdés, hogy az egyeddel mi lesz, hanem az, hogy mi fog történni az általa továbbadott génekkel. Hiszen ezekre hat a természetes szelekció, nem pedig az egyedekre, amelyek a különbözô, többé vagy kevésbé életképessé tevô génkombinációk hordozói csupán. Egy genetikailag közelálló testvérekkel körülvett, szaporodásra képtelen (!) dolgozó méh számára például az az egyetlen esély, hogy támogatja a szaporodásra képeseket. Sehogy máshogy nem tudja elôremozdítani saját génjeinek (valószínû) továbbélését: ebben az esetben az "önzetlen viselkedésre" hajlamosító gének valójában nem önzetlenségre, hanem saját génjeik továbbélésének elôsegítésére hajlamosítanak.
És ugyanez a mechanizmus mûködik a szülô-utód viszony esetén is. A hagyományos (egyedszelekciós) felfogás szerint a szülô mintegy lemond a leszármazottai javára, a génszelekció elmélete viszont azt állítja, hogy a valóságban a szülô maximalizálja a génjei továbbélésének valószínûségét, és ez történhet önmaga érdekei ellenében is. Amennyiben elképzelünk egy olyan gént, ami önmagának az utódban történô továbbélését segíti elô, illetve egy olyat, ami kizárólag a szülôt (és a szülôi önzést) részesíti elônyben, úgy ez utóbbi evolúciós értelemben pillanatokon belül el fog tûnni.11
Ez azonban még mindig nem tekinthetô magyarázatnak az emberi viselkedésre: mi ugyanis gyakran önzetlenek vagyunk azokkal is, akik nem vérrokonaink - tehát a közvetlen genetikai magyarázat ez esetben nem alkalmazható. Érdemesebb a biológus Gerald Wilkinsonnak a megfigyelésébôl kiindulnunk, aki a 80-as évek elején Costa Ricában a vérszívó denevéreket tanulmányozva azt tapasztalta, hogy ezek az állatok mintegy a "reciprok altruizmust" valósítják meg, a "ha te adsz nekem enni, akkor én is adok neked" elvét. Ez azért elônyös, mert csak ritkán sikerül zsákmányállatot találniuk.
Az a közösség tehát, ahol a fajtársak még akkor is kisegítik egymást, ha nem rokonok, nyilvánvalóan életképesebb lesz az egymás iránt közömbös tagokból felépülô denevérkolóniánál. A modell persze csak akkor mûködik, ha ki lehet zárni a csalókat, akik mindig csak kérnek, ám sosem adnak - ez pedig jelen esetben nem jelent problémát, mivel a denevérek hasa a megivott vértôl kikerekedik. És amennyiben azt is hozzátesszük, hogy a denevérek képesek felismerni egymást, akkor összeáll a kép: az "önzô" módon viselkedôk legfeljebb néhányszor tudják becsapni a többieket, aztán éhen pusztulnak.
Az emberi önzetlenség, illetve reciprok altruizmus esetében természetesen éppen annyival bonyolultabb a helyzet, mint amennyivel összetettebb társadalomban élünk a denevérekénél, de egyes kutatók (pl. Matt Ridley) szerint azért nálunk is valami hasonló lehetett az "erények" felé vezetô elsô lépés. A korai ember olyan, kis létszámú hordákban élt, ahol az egyedek egymást személyesen is ismerhették, fejlett agyuk pedig lehetôvé tette, hogy emlékezzenek rá, ki, mikor, mennyire viselkedett segítôkészen, és így az önzetlen segítségnyújtás késôbb megtérülô befektetésnek bizonyult - növelve ezzel az egész csoport stabilitását is. A többiek iránt reciprok módon önzetlen, ám a csalókat megbüntetô egyedekbôl álló csoportok, közösségek tehát nyilvánvalóan sikeresebbek voltak a többinél: "A moralitást olyan, különlegesen hatékony biológiai adaptációnak tartjuk - írta Wilson egy cikkében -, ami képessé tette az embereket arra, hogy saját biológiai elônyeik érdekében kapcsolatra lépjenek egymással."
És ezzel mintha vissza is jutottunk volna Kropotkinhoz, ám a szociobiológia modellje szerint az ember nem azért viselkedik önzetlenül, mintha önzetlen volna, hanem azért, mert eközben a saját érdekeit tartja szem elôtt. Nem nehéz belátni, hogy amennyiben tényleg altruizmusból tenne jót, akkor az így vagy úgy, de mindenképpen feltûnô önzô egyedek kihasználhatnák a mások segítôkészségét, és hamarosan teljesen kiszorítanák a többieket - a "jóságon" alapuló rendszer hosszú távon nem volna mûködôképes.
Mindent egybevetve tehát azt mondhatjuk, hogy erkölcsi rendszereink alapjai a körülményekhez való alkalmazkodás során alakultak ki, nem pedig önkényes döntések eredményei. Ôseink nyilvánvalóan olyan képességekre, érzelmekre és motivációkra szelektálódtak, melyek segítették ôket a túlélésben,12 és miként többek között a szociobiológusok kedvenc példája, a vérfertôzés tilalma utalni látszik rá, ezek máig jelen vannak a jóról és rosszról alkotott fogalmainkban is.
Dawkins egy helyütt eljátszik a gondolattal, hogy mi lenne, ha valahol máshol nem szénen, hanem szilíciumon, ammónián vagy éppen "elektronikus reverberációs körön" alapuló élet fejlôdne ki, és arra a következtetésre jut, hogy "a mi bolygónkon uralkodó replikáló egység történetesen a gén, a DNS-molekula. Elképzelhetôk mások is… [és] ha vannak… akkor szinte elkerülhetetlenül egy evolúciós folyamat alapjává válnak." Nagyjából ugyanez mondható el a reciprok altruizmussal kapcsolatban is abban az értelemben, hogy valami hasonlónak az értelmes lények minden társadalmában ki kell alakulnia. Nem nagyon lehet ugyanis olyan helyzetet elképzelni, amikor ez a fajta "egoista kooperáció" ne volna elônyösebb a magányos küszködésnél. Sôt akár azt is feltételezhetjük, hogy egy differenciált munkamegosztáson alapuló civilizáció sem jöhetne létre enélkül.
A szakirodalom meg szokta említeni, hogy egy civilizációt alkotó értelmes lénynek legalább 400 grammos aggyal (és ennek megfelelôen legalább 30 kg-os testtel) kell rendelkeznie, mert máskülönben a kellô bonyolultság hiányában nem alakulhat ki a gondolkodás - ehhez most azt tehetjük hozzá, hogy az adott fajnak létrejötte egy szakaszában olyan körülmények között kell élnie, hogy kialakulhasson a reciprok altruizmus, és az a mi szempontunkból teljesen mindegy, hogy kicsiny csoportokban kóborol-e, vagy pedig hatalmas telepeken él együtt, ahol csak az egymáshoz közeli szomszédok ismerik egymást.
Mindent egybevetve tehát számíthatunk rá, hogy (teljesen a huygensi magyarázatnak megfelelôen, ám tökéletesen más okokból kifolyólag) amennyiben egyszer sikerülne felvennünk a kapcsolatot egy idegen civilizációval, úgy ott is ugyanúgy jelen lenne a jó és a rossz fogalma és minden más, a reciprok altruizmusra épülô erkölcsi törvény, mint nálunk. Hogy ugyanolyan önzetlenek, vagy ha úgy jobban tetszik, ugyanolyan önzôk volnának, mint mi.
1 Akiknek a létében kortársai többségével együtt feltétlenül hitt.
2 Érdemes felfigyelni rá, hogy a földi fizika érvényességét terjeszti ki az égre is, nem pedig fordítva.
3 A teológus William Whiston 1725-ben arról írt, hogy mivel a gravitáció a távoli égitestekre is kiterjed, az isteni gondviselés is kiterjedhet rájuk, hiszen miként egyetemes a gravitáció, a gravitációs törvény teremtôjének hatalma is egyetemes kell legyen.
4 Az ismert logikai vicc szerint vannak dolgok, amelyek nemhogy nem lehetségesek, de még elképzelni sem lehet ôket - ilyen például a kör alakú négyzet. Amúgy pedig ha azt hinnénk, hogy bármilyen körülmények között lehetséges lenne az értelmes élet kialakulása, akkor nem is volna értelme a kérdést felvetni, és bár ebbôl még nem következik, hogy az értelmes életre vonatkozó kérdésnek van értelme, annyit azért biztosan állíthatunk, hogy termékenyebb feltételezni, hogy van. Bizonyos szempontból ugyanaz a helyzet, mint a szolipszizmusnál: nem tudjuk ugyan bebizonyítani, hogy az egész világ nem csupán a mi szubjektumunk kreációja-e, de ezt a feltételezést egyszerûen azért érdemes elvetni, mert nem vezetne a világ megismerésével kapcsolatban eredményre. Egy ilyen kiindulási pontról nem lenne hová továbblépni.
5 "Kifejleszthettünk volna ezerszer érzékenyebb szemeket is - mondja Barrow -, ám e képességünkért túl sokat kellett volna áldoznunk, amit másutt jobban hasznosíthattunk volna. Következésképpen érzékszerveink együttese úgy alakult ki, hogy lehetôvé tegye a rendelkezésünkre álló erôforrások hatékony kihasználását."
6 Az ok-okozati összefüggések felismerése persze feltételez bizonyos intelligenciát. Stanislaw Lem példája szerint egy laboratóriumi patkány gyorsan megtanulja, hogy a meghatározott helyen található étel nem mérgezô, ezért attól kezdve minden alkalommal behabzsolja. Butább fajtársa viszont, aki minden alkalommal óvatos kóstolgatással kezd, elkerüli majd a mérget.
Az a feltételezés, hogy bár az értelem csak egy az evolúciós stratégiák közül, ám minden körülmények között hatékony (vagy legalábbis hatékonyabb, mintha mást alkalmaznánk helyette), arra a ki nem mondott feltételezésre vezethetô vissza, hogy az ok-okozati összefüggések valóban léteznek, és a világegyetem valóban mindig és mindenkor az ok-okozati összefüggések alapján mûködik.
7 A történelem folyamán nemegy uralkodói család ugyanezt tette, hogy a dinasztián belül maradjon a hatalom. A legismertebb példa talán az egyiptomi fáraóké.
8 John Maynard Smith szerint a szûznemzés ugyan megvalósulhat, ám az így szaporodó fajok "végül eltûnnek, mert evolúciójuk nem elég gyors ahhoz, hogy megfeleljen a változó körülményeknek".
9 1962-ben három számítógépes szakember, Victor Vyssotsky, H. Douglas McIlroy és Robert Morris Sr. Neumann önreprodukcióra képes automatájának elméletébôl kiindulva "szaporodásra" képes programokat írt - ezeknek az lett volna a feladatuk, hogy egy komputer memóriájában bizonyos szabályok mellett megküzdjenek egymással. A kutatók azt remélték, hogy ebben a digitális gladiátorjátékban (amelyet egyébként Darwinnak neveztek el) egyfajta mesterséges evolúció fog beindulni, ha mindig csak a legtökéletesebb programot hagyják "életben". Eközben stratégiaként megpróbálkoztak a szexualitás bevezetésével is - katasztrofális eredménnyel. "A két teremtmény ideje legnagyobb részét a másik keresésével töltötte - mondja a beszámoló -, és az a program, amelyiknek nem kellett a szaporodással foglalkoznia, eközben könnyedén lemészárolta ôket."
10 Pontosabban a modern tudományfogalom számára elfogadható magyarázatot. Brehm még tökéletesen beérte azzal a válasszal, hogy egy majom vagy farkas vagy gazella vagy bármilyen más teremtmény azért teszi kockára és adott esetben azért áldozza fel az életét fajtársaiért, mert önzetlen.
11 A valóságban persze ennél azért bonyolultabb a helyzet: elképzelhetô, hogy bizonyos esetekben a gén továbbélése szempontjából a szülô továbbélésének biztosítása az elônyösebb stratégia (pl. ha az utód fogyatékosnak születik). Egy ilyen, a körülményekre érzékenyebben "reagáló" gén nyilvánvalóan ki fogja szorítani mind a kizárólag a szülô, mind a kizárólag az utód érdekeit szem elôtt tartó gént, és ha egyszer - akár egy mutáció révén - megjelenik, akkor villámgyorsan elterjed, mert ez képes a saját túlélését optimalizálni, a másik kettô pedig nem.
12 "Elemi erkölcsi szabályaink a biológiai evolúció során alakultak ki a társas életmód követelményeihez való alkalmazkodás eredményeként", mondja a szociobiológus Bereczkei Tamás A belénk íródott múlt címû könyvében. Érdemes Bereczkeivel összhangban ismét aláhúzni, hogy ez viszont nem teszi "kötelezôvé" ezeknek az erkölcsi parancsoknak a követését, és ennek megfelelôen politikai hivatkozási alap sem lehet.
Észrevételeit, megjegyzéseit,
kérjük, küldje el postafiókunkba:
beszelo@c3.hu