III.
Három nappal azután, hogy nagyapánk meghalt, valami hirtelen megváltozott a házban. Nem mintha a halála nem lett volna elég változás, a lehetô legnagyobb változás, amelyet életünkben el tudtunk képzelni, hosszú haldoklása, a betegágya körül sündörgô vagy éppen a legalkalmatlanabb idôpontokban telefonáló orvosok, a tragikus képpel tiszteletüket tévô, addig soha nem látott rokonok, akiket dühöngve hessegetett ki a házból, mégis fokról fokra elôkészítették a pillanatot. Talán ha hajlandó kórházba menni, amire biztattuk, amiért anyám és nôvéreim könyörögtek, ha nem utasítja vissza azzal, hogy baszik újra kés alá feküdni - amit életemben elôször tényleg el is hittem neki -, halála talán kevésbé észrevehetôen, a megszokott keretek között, a szembesülés és a rácsodálkozás kényszere nélkül jön el.
Nem így történt.
Az utolsó két napban alig mozdultam ki a szobából, ahová - hiába a vastag falak, tapéta, faliszônyeg és a küszöbnyílásba tömködött rongyok - még a walkman fülhallgatója mögé is behallatszott nagyapám átkozódása, élet- és önigazolásának tragikomikus monológja, amelyet számomra a halál mind nyilvánvalóbb közelsége sem tudott átélhetôen patetikussá tenni. Egyre vadabb, kamaszkorom óta nem hallgatott zenékkel próbáltam árnyékolni a zajt, hasztalanul. Tehetetlen dühömben végül fülemre tapasztott kézzel azon gondolkodtam, hogy felhívom Dubrovnikban Frót, hogy küldje vissza a Dead Kennedys-kazettámat, amelyet tavaly meggondolatlanul fellángolni hagyott szerelmemben kamasz lányánál hagytam, hogy indulataim és ösztöneim legalább ezen az áttétes módon megérinthessék, amikor éjszakai erotikus képzelgései közben a takaró alatt a fülére szorított magnón meghallgatja. Lehetetlen, hogy anélkül távozzak, hogy legalább sebeket ne hagytam volna - gondoltam, és mély szégyen öntött el, amikor rájöttem, hogy ezek már nagyapám szavai voltak, amelyek fülemre tapasztott kezeimen keresztül is képesek voltak átszivárogni a szomszéd szobából.
Mialatt én a szerves kémiába temetkeztem, anyám és nôvéreim lankadatlanul tartották a frontot nagyapám ágya mellett, hol mint közönség, hol mint kényszerû vitapartnerek, hol mint mindannyiunk számára ismeretlen személyek, többnyire olcsó, egy-két éjszakás nôk, akikké nagyapám a világtól egyre távolodó tudatában váltak. Bölcsen belátták, ha nem mennek bele a játékba, a végsôkig elcsigázott, haragja által mégis életben tartott öregembert a legmegalázóbb dühkitörésekre indíthatják, amely néha be is következett, és utána a hozzám átszûrôdô zaj szerkezete úgy módosult, mintha egyetlen egészséges ember lenne odaát: nagyapám, és a nôvéreim meg az anyám haldokolnának.
Három napom volt még a szerveskémia-vizsgáig, és abban reménykedtem, hogy a dolgok legalább ebben az egyben az én javamra fordulnak: ha már nagyapámnak meg kell halnia, ne éppen a vizsga elôtti napon haljon meg. Tudtam, hogy a körülmények és a tárgy iránti mérsékelt odaadásom eredôjeként a java tanulnivaló éppen az utolsó éjszakára esik majd, és azt is tudtam, hogy ha mégis akkor következne be a baj, a halottnézôbe érkezô rokonok és a köztük csetlô-botló hivatalos emberek tömegében nem járkálhatok jegyzeteimbôl mormolva; mert az is világos volt, hogy egyedül a magolás segíthet rajtam, arra pedig csak az utolsó pillanatokban vagyok képes. Mert ha az életemben felfordulás kell - gondoltam -, az ne a véletlen szeszélyébôl, hanem szabad elhatározásomból következzen be.
Estefelé, amikor nagyapám átmenetileg elcsendesült, sokáig nem tudtam elaludni. A novemberi szél pörgette odakint a diófa leveleit - sose tudtam rájönni, mi okozza a légörvényt pont az én ablakom alatt -, és a dubrovniki nyárra gondoltam.
Nem hittem volna, hogy amikor az életem éppen nyugvópontra jutott, amikor végre annyi zûrzavar és tévút után pontosan tudom, hogy mit kell tennem, egy kamaszlány - mégpedig nem is a legcsinosabb, épphogy csak démoni és éppen kamaszsága miatt bizonyos értelemben taszító lány - fogja végveszélybe sodorni nehezen kiharcolt lelki békémet. Egy kamaszlány, aki két évvel azelôtti látogatásomkor kislány volt egy olyan babaszoba közepén, amilyet csak a lányukat egyedül nevelô és objektivitásukat végképp elvesztett apák tudnak a gyerekük köré varázsolni.
Lánya hirtelen kivirágzása miatt elborították és összezavarták Frót apai ösztönei, és két napon át hallgattam a teraszon az Ilona körül legyeskedô férfiak elüldözésének történeteit, miközben magamban ôszintén csodálkoztam a(z állítólagos) férfiakon, Fro izzó féltékenységén, és ügyet sem vetettem Ilonára.
Akkor már tudtam, hogy újra elkezdem az egyetemet, és bár a mozdulataimban benne voltak még a háromévnyi pincérkedés reflexei, biztos voltam benne, hogy a tapasztalat egy más koordinátarendszerben is hasznosítható. Csak Ilona szólított még mindig pincérnek, amikor ösztönösen eltörölgettem három csikk után a hamutartót, és magától értetôdôen átvettem Frótól a konyhai teendôket. Talán ez volt az elsô, ami megváltoztatta viszonyulásomat Ilona iránt; ez az egyre idegesítôbb pincérezés.
Elôször csak idegesítô volt, késôbb dühítô, végül úgy éreztem, megôrjít.
Ült a teraszon a fonott napozószéken, háttal a napnak, arccal a konyha felé, és nézte, ahogy az ebéd körül foglalatoskodom. "Pincér, kólát!", "Pincér, fagylaltot!", "Pincér… semmi, csak kipróbáltam, hallgatsz-e a nevedre!"
Próbáltam rossz arcot vágni, de csak nevetett. Próbáltam elmagyarázni, hogy ez a szó életem egy lezárult, csöppet sem örömteli szakaszát juttatja eszembe, megbánt tehát: de csak értetlenül bámult. Végül, amikor Fro nem volt otthon, az jutott eszembe, hogy egy újabb rendelésnél leöntöm fagylalttal, kólával, vagy amit éppen kér; az azonban nem jutott eszembe, hogy ha valamivel, hát akkor ezzel von be végképp a saját játékába: csak pincér minôségemben ügyetlenkedhetem.
Kólát kért. Tálcára készítettem a poharat, sok jéggel, és hátra tett balkézzel, a tálcával egyensúlyozva közelítettem felé. Mosolyából úgy sejtettem, ô is tudja, hogy valami készül. Kólától lucskos combján végighúzta az ujjait, aztán megnyalta.
- Csókolj meg - mondta.
Gondolkoztam, hogy megpofozzam-e, aztán mégsem.
Visszamentem a szállodámba, és másnap reggel hazautaztam. Azon az éjjelen azonban semmi másra nem tudtam gondolni, mint a felkínált és el nem fogadott csókra. Már hajnalodott, amikor felcsengettem Fróhoz, és megkértem, hogy adja át a lányának ajándékomat. Sietôs távozásom nagyapám betegségével indokoltam; amikor hazaértem, másnap valóban meg is betegedett.
A felkínált csók nem ment ki a fejembôl sem egy nap, sem két hónap múlva, és az járt a fejemben a szerves kémia magolása közben is, amikor a vizsga elôtti este nagyapám meghalt.
Valamit már délelôtt lehetett érezni, de annyira féltünk, egyszersmind vártuk halála bekövetkeztét, hogy valóságészlelésének teljes felolvadását, majd rohamos visszajegesedését nem tudtuk vagy nem akartuk az Elkerülhetetlen elôjeleként értelmezni. Fülére szorított tenyérrel halt meg, hirtelen elcsendesedve; elôtte azt ordította, hogy hallja a gondolatainkat, és nem bírja elviselni; ha most visszamondaná, amit hall, mi négyen (nôvéreim, anyám és én) örökre meggyûlölnénk egymást. Nem tudtam, mennyire higgyek szavainak, éppen a legutolsóknak. Lehet, hogy tényleg így érezte, lehet, hogy csak még egyszer utoljára zavarba akart hozni minket, ahogy életében mindig is tette, odavetve egy-egy provokatív és felkavaró félmondatot, amelyekre késôbb soha nem engedett visszatérni.
Az történt, amitôl féltem: ott tolongtak a rokonok, csetlettek-botlottak a hivatalos emberek, én a szerves kémiát mormolva fogadtam a kondoleálásukat; másnap kialvatlanul és összezavarodva megbuktam a vizsgán, és hazaérve a hirtelen felszabadult és fenyegetôen megüresedett házba, átadtam magam az Ilona iránti szerelemnek.
Nôvéreim és anyám, akik korántsem tulajdonítottak akkora jelentôséget az egyetem újrakezdésének, mint én, nem értették hirtelen letargiámat, nagyapám halála felett érzett kétségbeesésemnek tulajdonították, és megpróbáltak lelket verni belém azzal, hogy hiszen eltûnt, meghalt a zsarnok, bármennyire is szerettük, mégiscsak zsarnok volt, nincs többé lelki terror és elharapott félmondatok, térjek magamhoz tehát; én pedig hagytam, hogy belelovalják magukat a vigasztalásba, amitôl ôk végül tényleg meg is vigasztalódtak.
Dead Kennedys-számokat dúdolva hevertem a díványon november utolsó napjaiban. A Hooliday in Kambodia, dúdoltam, és hogy jill the poor tonight. Sokat sírtam, mint gyerekkoromban, és örültem, hogy nôvéreim és anyám engem vigasztalva lassan maguk is sírni kezdenek; mintha nagyapám fenyegetô félmondata vált volna valóra: egyikünk sem tudta, mi jár a másik fejében.
Én azt hiszem, arra gondoltam, hogy képtelenség Dubrovnikba utaznom. Mit mondjak Frónak? Hogy szerelmes vagyok a lányába? Hogy vele akarok élni? Hogy adja oda egy éjszakára, a tapasztalt barát majd bevezeti az élet sûrûjébe? Járjak hozzá titokban, Fro háta mögött? Minden megoldás képtelenségnek tûnt, és abba meg még csak bele sem mertem gondolni, mi van, ha Ilona egyáltalában nem tulajdonít jelentôséget a nyári napoknak, rég elfelejtett, és másokat von be szûzies vagy kevésbé szûzies játékaiba.
A nagyapánk halála utáni harmadik napon arra ébredtem, hogy valami visszavonhatatlanul megváltozott körülöttem. Tárgyak nem mozdultak el, a szerelômûhely is ott állt az udvaron, anyám és nôvéreim óramûpontossággal végezték napi teendôiket, a szomszédos óvodába reggel beáramlottak, délután kiáramlottak a gyerekek, de mindez mintha már egy idegen város, egy másik helyszín és egy másik idô volna. Arra ébredtem, hogy pincér vagyok. Nem tudom máshogy megmagyarázni.
Kimentem a konyhába, és reggelit készítettem anyámnak. Tálcán szolgáltam fel, kötényben, amely két éve behajtogatva várta feltámadását a konyharuhák között. Megkérdeztem anyámat, parancsol-e még valamit, parancsolt, mentateát. Elkészítettem, felszolgáltam. Sokkal jobban éreztem magam. Egész nap a konyha körül foglalatoskodtam, és elhessegettem onnan anyámat. Bonyolult, drága ebédet készítettem, odafigyeltem a terítésre, kifényesítettem az evôeszközöket, és új szalvétákat vásároltam. Vártam a nôvéreimet, akik késtek, várakozás közben a tálalóra támaszkodtam, ahogy régen az étteremben.
Anyám bolondozásnak, a bánat ellenszerének vélte viselkedésemet, de nôvéreim szemén láttam, hogy az ügy számukra nem egészen problémamentes. Nem is mentek bele annyira a játékba, mint anyám, aki még borravalót is adott, és ebéd közben össze-összesúgtak, amikor pedig érdeklôdve odafordultam, zavartan elhallgattak.
Amikor este kinyitottam a mûhelyt, arra gondoltam, talán a nôvéreim éppen errôl sutyorogtak: hogy a folyamat immár megállíthatatlan.
A mûhelyben nagyapám betegsége óta nem járt senki, és az utolsó két évben nagyapám is csak elvétve. Az akkurátus rend azonban, ahogy a szerszámok és az alkatrészek gyerekkorom óta álltak, és amely rend felborításáért vagy nem egészen pontos követéséért annyi verést szenvedtem el, változatlan volt, csak a hosszú érintetlenség hagyott valami alig észrevehetô nyomot a tárgyakon.
Kiszellôztettem, és munkához láttam. Azt a Toyota-motort vettem elô, amelyen nagyapám megtanította a szerelés minden apró fortélyát, amelyet afféle vizsgadarabomnak tekintett, és nem is használta fel, csak a barátainak dicsekedve idônként beindította, mondván, hogy az unokája keze munkája, aztán hosszú percekig némán hallgatta a gép dorombolását. Éjfélre szétszedtem a motort, hajnalra összeraktam, reggel beindítottam. Anyám és nôvéreim aggódva néztek be néha hozzám, de szólni nem szóltak egy szót sem.
Az egész délelôttöt és a délután egy részét átaludtam, és négy körül arra ébredtem, hogy nem érdekel a mûhely, rajzolni akarok.
Az ablakhoz ültem, hogy a naplementét rajzoljam.
A fiókomban készen állt minden, húsz éve ugyanúgy: az elôre kivágott, gyufásdoboz nagyságú papírlapok, a filctollkészlet és a színtelen NDK-körömlakk, amivel végül fixáltam az elkészült képet, hogy ki ne fakuljon. Évekig ez volt az egyetlen szenvedélyem, a naplemente-miniatúrák. A rajzok alig változtak: két hegy között lemegy a nap, az égen egy felhô, az elôtérben szántóföld barázdái, mélyrôl indulnak, mintha a szemlélô a földön feküdne. Mélybarna föld fekete barázdákkal, hátul zöldeskék hegyek, az izzó narancssárga nap, türkiz ég és egy fehér felhô: egyedül ennyi érdekelt a világból.
A nap odakint ideális pozícióban állt. Elhúztam a függönyt, és nekikezdtem a rajznak. Az elsô vonalaknál éreztem, hogy megszabadultam, hogy hihetetlen messzeségbe távolodik minden, Ilona, vizsga, nagyapám, dubrovniki nyár: a naplementét fogom rajzolni, és azon kívül le van szarva minden.
(Részlet a szerzô készülô könyvébôl.)
Észrevételeit, megjegyzéseit,
kérjük, küldje el postafiókunkba:
beszelo@c3.hu